Tolna Megyei Népújság, 1980. október (30. évfolyam, 230-256. szám)
1980-10-19 / 246. szám
io Képújság 1980. Oktober 19. Anyu kiabál a loggián. — Gabiül Már megint mit csináltál?! Félbehagyom az olvasást, megyek ezredszer hivatkozni a legfőbb pedagógiai erényre, a türelemre, a csöndes meggyőzésre. Anyu lerángatja imádott csemetéjét a- sámliról, onnan bámult le a parkra, a korlát felett. A srác üvölt, toporzékol. — Mi van már megint? A feleségem hisztizik. — Nézd csak meg, mit művelt! Ledobta azt a vacakot! Kizavarlak az esőbe, és azonnal felhozod! — fenyegeti Gabócát. — Mit dobott ki? Néma intés a mélybe. A kiszolgált fiahordó merevítője, aluszerkentyű ázik a füvön a csöndes esőben. Kiszabadítom a srácot az anyja karmaiból, próbálok szót érteni vele, mint férfi a férfival. — Miért dobtad le, kisfiam? Nem válaszol, rángat, szabadulna. Fölemelem, rúgka- pál. — Mondd meg, Csillagom, miért dobtad le? Anyu epéskedik. — Csillagom?! Büdös, rossz kölyök! A büdös, rossz kölyök konokul hallgat. Ráförmedek. — Azonnal mondd meg, miért dobtad le! összeszorítja a száját, némán, sötéten néz rám. Már ordítok. — Azt kérdeztem: miért dobtad le?! Homoródi József: Gabóca gaztettei Hallgat, kézzel-lábbal igyekszik szabadulni. Megmérgesedem, rápaskolok a fenekére. — Megmondod azonnal?! Gabóca üvölt, Anyu kikapja a kezemből, babusgatja, csitítja. * Fürdetés, fektetés. Jó éjszakát, puszit az Apunak. A srác elbújik az anyja mellén, nem békül. De látom, vigyorog. Sokáig rágódom az ágyban, odaát már régen alszanak. Vajon miért nem válaszolt a srác a kérdésemre? Konok és sötét volt az arca. És néma maradt. Sokszor volt már „rossz”. Játékokat hajigáit, bútorokat firkált össze, könyveket tépett szét. Utólag mindig kiderült: azért, mert nem játszottunk vele, nem olvastunk mesét. Mert valami múlhatatlanul fontos más dolgunk volt. Unalmában és elkeseredésében, magányában volt „rossz”, hogy felhívja magára a figyelmet, valamiképp mégis foglalkozzunk vele. Talán most is így volt? De hiszen ott volt az anyja is. Igaz, takarította az erkélyt, éppen kiabált is vele, hogy ne szemeteljen. Rosszul alszom, kedvetlenül ébredek. Odaát vidám reggeli hancúrozás. Röptetik a pintyőkét. Reggeli. Csacsog a srác, mintha mi sem történt volna. Végezhetem a tisztem: a biliztetést. A szokott, mókás popsitörlés. Szent a béke. Anyu rohan a munkába. Öltözünk, készülünk az oviba. Ingem-bingem, atyagatya, zokni-bokni, suzi-vuzi. Magamhoz ölelem. — Haragszol, amiért elfe- nekeltelek? — Nem válaszol, de nevet, ragyog a szeme. — Miért nem mondtad meg, hogy miért dobtad le azt a micsodát? Rám néz, elkomolyodik. — Mert kiabáltál. Vágnám fejbe magam, ölelem, csókolom. — Ne haragudj, Csillagom. De olyan mérges voltam, hogy ledobtad azt a vacakot. — Nem dobtam le. Leesett. — Leesett? Hogyhogy? — Beleesett a kútba. — Szóval: az ott a kút! — mutatok ki. — Ehe. — No, gyere csak, menjünk ki. Teszem oda a sámlit. — Innen dobtad a kútba? Arréb húzza a sámlit a gubancos rézhuzalhoz, néha kifeszítve teregetünk rá. — Ide kötöttem a vödröt, de beleesett a kútba. — mutatja a huzal végét, bámul le kárvallottan a „vödörre”. Ö, én pedagógiai barom! Rossz villát kapok föl az ablakpárkányról, virágföldet „kapálunk” vele. — Ez lesz a vödör, 'jó? Kösd rá. Bogozza rá a merev huzalt, de szorosra meghúzni nem tudja. Szóval, így történt, ezért esett a kútba a vödör. Segítek ráerősíteni, boldog izgalommal ereszti a villát lefelé a kútba. A földszinti loggia lakóinak szemmagasságába imbolyog. — Húzzuk föl, mert megijednek alattunk! Villa a párkányra, megyünk befejezni az öltözést. Bűntudattal csókolom, ahol érem. — Ne haragudj, Kis Bogaram. Többé soha nem bánt- lak. Csak mindig szépen mondd meg, miért csinálsz valamit. Ha tudtam volna, hogy kutast játszol, nem bántottalak volna. Puszit kapok én is. Büszke vagyok az én aranyos, okos kis prücskömre. Megállj, Anyu, kapsz te megint pedagógia leckét! Én kapok. Míg öltözöm, Gabóca fölkapja a tollasütőt. Vigyorogva elém áll. — Én is tudok kiabálni. És a tollasütővel nagyobbat ütni, mint te, hogy jobban fájjon. Nesze! Nesze! Püföl, jajgatok, fogadko- zom, hogy soha többé. Viháncolva rohanunk az oviba. Délután szülői értekezletet tartok az asszonnyal. Nem rossz volt a gyerek, játszott. És ostobán elvertük. A feleségem mosolyog. — Te verted el. — Az egyetértéseddel! Meg is kaptam tőle a magamét. Kioktatott, hogy ő is tud kiabálni és verni. Az asszony vigyorog. Elfut a méreg. — Hát nem érted, mekkora marhaság volt megverni?! — Már tegnap tudtam. ■— Ne mondd? Ilyen pedagógiai zseni vagy? — Aha. Mert már tegnap elmesélte a fiad az ágyban. Fölháborodom. — És miért nem mondtad? Egész éjjel alig hunytam le a szememet! — Nem akartam csorbát ejteni pedagógiai zsenialitásodon! Teli szájjal hahotázik. Rávetem magam. — Megöllek! Visít. Jön a srác arcán rémület, amiért huzakodunk. — Mit csináltok?! Fölkapom, összeölelkezünk hárman, összedugjuk a fejünket. Kacagunk, hogy milyen forgó-morgó, ugyuta-bu- gyuta, smüle-füle család is vagyunk mi. Talán ez a boldogság. Fiú báránnyal BENCZE JÖZSEF: Húzzák a hálót... Húzzák a hálót Révfülöp fölött vonyogó zsákból ömlik a síkos ponty, ökörszarv kürtjével kurjongat az árkász. A Szovjet drámairodalom új nemzedéke A fiatal szerzők megjelenése a szovjet drámai'roda- 1 ómban megélénkítette a szoivljét színházi élétet. iNdm titok: a kezdők darabjai olykor csak nehezen vívják ki helyüket a világot jelentő deszkákon. A színházak megszokták, hogy inkább a már ismert szerzőkiben bízzanak, és nehézen hajlandók vállalni a művészi pályán csak most induló, kezdő drámaíró művének bemutatásával járó kockázatot. És mégis sok debütálás tainiúi lehetünk ... Nézzük csak a moszkvaiakat. Itt először Viktor Szlavkint, „A fiatalember felnőtt leánya” című, a Sztanyi&zlavszikij Színházban bemutatott darab szerzőjét kell említenünk; Alekszej Kazamcevet; akinek „Régi ház”-át sikerrel játszotta az Üj Színház; valamint Vlagyimir Mal'jagint, az „UFO” szerzőjét. Ezt a Szovremeny- nyik Színiház mutatta be. A nevekhez hozzátehetjük még Alekszandr Reímezt, Anna Rogyionovát,t Djutoov Petru- sevszkaját és másokat. Egymástól különböző drámaírók — írásmód és művészi módszer tekintetében egyaránt. De közös vonásaik is vannak, s ezek lehetővé teszik hogy úgy beszéljünk róluk, mint új nemzedékről. Szlavkint, Kazancevet, Pet- rusevszkaját és Maljagint egyformán érdekli a hétköznapi, mindennapi élet. A kezdő drámaírók között Viktor Szlatvkin a legidősebb. ,.A fiatal ember felnőtt leánya” neím az első színműve. Szlavkin számos humoros elbeszélést írt, — a Junoszty ifjúsági folyóirat humor- és szatírarovatának vezetője —, a többi között két egyfelvo- násos vígjátékot a Moszkvai Egyetem műkedvelő színjátszó stúdiója Számára. A humorérzék jellemzi ezt a darabját is. A vígjáték a „fiatal” szülők és a „felnőtt” gyermekek kapcsolatáról szól, és a nemzedékek közti viszony örökké időszerű problémájával foglalkozik. Viktor Szlavtkin LSlékszej Arbuvoz tanítványa, aki a Szovjet Írók Szövetségében működő dráimaírói munkaközösség vezetője. Ebben a „műhelyben” tanult Lljulbov Petrusevszkalja is. Öt sokan az egyik leg tehetségesebb fiatal moszkvai drámaírónak tartják. „Szereleim” című egy- felvonásosá megjelent a Tyeat'r folyóiratban, néhány művét észtországi színházak játsszák. Alekszej Kazancev korábban a Gyermékszíniházban játszott. Itt próbálta ki rendezői képességeit is. Ezzel ma sóm hagyott 'fel, miután drámaíró lett. Rigában nemrég sikerrel mutatták be az általa rendezett „Eperrel borított tisztás” című darabot, amely Bergman híres filmjének forgatókönyve nyomán készült. Viktor Maljagdn, az Irodalmi Intézetben tanult, ahol Viktor Rozov volt a mestere. „UFO” című darabjának hőse az élet gondtalan élvező- jénék típusa, aki fiatalságát futó élvezetekre pazarolja. Alékszandr Remez szintén Rozov tanítványa, de Arbuzov műhelyének is tagja volt. Ö a legfiatalabb az említett drámaíróik közül, de már több mint húsz darab szerzője. A történelmi témákhoz vonzódik. A pályakezdő drámaírókról szóló e rövid beszámolóban csak a figyelemreméltóbb jelenségeket' válogat tűk ki. A valóságban jóval több fiatal szerző van. Bízvást állíthatjuk, hogy az új nemzedék megjelenése a szovjet drámaíróik körében alapos változásokat idéz majd elő a modem szovjet színházművészet fejlődésében. ALEKSZANDR GYEMIDOV Pedagógusok és a közművelődés Gárdonyi Gézától származik az a közismert hasonlat, mely szerint a tanító olyan, mint fáklya, amely másoknak világol, miközben önmagát fogyasztja. Gárdonyi maga is néptanító volt, évekig vergődött dunántúli kisiskolákban. Ha valaki, akkor ő igazán tudta, mit jelentett fáklyának lenni a hajdani világban. De még a két világháború között sem volt könnyű a falusi tanító sorsa. Fáklyának lenni azt jelentette, hogy ő a kultúra egyedüli letéteményese a faluban. És a szegény emberek dolgainak önkéntes ügyvivője. Még a felszabadulás után is hány és hány tanítóra hárult ez a szerep! Idősebb pedagógusoknak ma is fölcsillan a szemük, ha a 25—30 évvel ezelőtti falusi éveikre emlékeznek vissza: „Azok voltak az igazi idők... Ott, az isten háta mögött váltam igazán emberré...” Kétségtelen, hogy azóta nagyot változott i világ. Szocialista alapokra fektettük a közoktatást, kiépítettük a művelődési otthonok, közművelődési könyvtárak, mozik hálózatát, ezek segítségével az ország legkisebb falvaiban is megteremtettük az iskolán kívüli művelődés lehetőségét. Társadalmunk figyelme az utóbbi esztendőkben erőteljesen a közművelődés továbbfejlesztése felé fordult. Párthatározat is született a közművelődési tevékenység fejlesztésére, a parlament pedig négy évvel ezelőtt közművelődési törvényt fogadott el. Népművelés helyett ma már közművelődésről beszélünk, és ez semmi esetre sem formai kérdés. Korszerű, szocialista szemlélet áll mögötte, amely a közművelődésben részt' vevőket nem osztja két csapatra, terjesztőkre és befogadókra, hanem az egységes művelődési folyamat egyenrangú szereplőinek tekinti őket. E demokratikus szemlélet abból a felismerésből fakad, hogy minden ember hordoz valami sajátos tudást, tapasztalatot, amelyet érdemes a közösségnek átadni. Napjainkban a közművelődési tevékeny- séa alapvető feladatai az államra hárulnak. Állami feladat lett a közművelődési ellátás megteremtése, szervezése, a tevékenység irányítása. A pedagógus ehhez elsősorban azzal járulhat hozzá, hogy felkelti növendékeiben a folyamatos önképzés, az életfogytig tartó művelődés igényét. Ez természetesen nem zárja ki azt, hoqy részt vegyen másfajta — például a művelődési ház égisze alatt folyó — közművelődési tevékenységben. Már csak azért is, mert az iskolák és a művelődési házak nem egymás melletti, hanem egymásra utalt intézmények, még akkor is, ha a gyakorlat itt-ott ellentmond ennek a követelménynek. Akkor telnek meg igazán élettel a művelődési házak, ha nemcsak a tanulóifjúságnak, hanem a felnőtt korosztályoknak is tudnak okos, vonzó programokat kínálni. Ez korántsem könnyű vállalkozás, mert nem elegendő hozzá a rutinmunka, például o futószalagon gyártott ismeretterjesztő előadások beiktatása, vagy az innen-onnan érkező kulturális haknicsoportok negyedévenkénti szerepeltetése. A szabad idő megnövekedése következtében újabban nemcsak a városi, hanem a falusi művelődési házakban is mind nagyobb szerepük van a kötetlen kis létszámú összejöveteleknek, a különböző szakköröknek, tanfolyamoknak, klubfoglalkozásoknak, amatőr művészeti csoportoknak. Mégis gyakran hallatszik ellenvetés, hogy napjainkban teljesen fölöslegesek a hagyományos közművelődési erőfeszítések, hiszen a felgyorsult információáramlás korszakában a közművelődési hálózat nem lehet versenytársa az újdonságoknak, a rádiónak, s kiváltképpen nem a televíziónak. Valóban így volna? Aligha, hiszen számos faluban nem konganak az ürességtől a művelődési házak. Közművelődési törvényünk a műveltség terjesztését nem csupán a pedagógusoktól várja, hanem az egész közösségtől. Az értelmiségnek így is megtisztelő kötelessége marad, hagy szakmai, világnézeti és politikai felkészültségét hasznosítsa a közművelődés érdekében, hogy ezáltal maga is gazdagodhassák a termelőmunkát végző emberekkel létesített kapcsolatban. Ismerve a tanítók és a tanárok társadalmi elkötelezettségét, ebben meg is nyugodhatnánk a jövőt illetően, ha nem rémlene föl előttünk a tanyák és a néhány száz lelkes apró falu lakosságának helyzete. Az ország településszerkezetének átalakulása ugyanis együttjár az iskolák körzetesítésével, és így, nem egyszer falvak százai maradnak értelmiségiek nélkül. Keresni és találni kell olyan forrásokat, hogy ez egyben ne jelentse a települések számára a közművelődés nélkülözését is. * P. KOVÁCS IMRE Somogyi Árpád szobra Jelenet Viktor Szlavkin „A fiatal ember felnőtt leánya” című darabjából
