Tolna Megyei Népújság, 1980. szeptember (30. évfolyam, 205-229. szám)
1980-09-14 / 216. szám
m IO Képújság 1980. szeptember 14. z osztályfőnök nem tudta mire vélni, hogy tanítványáról, Harmathegyi Zoltán nevezetű 5., a osztályos tanulóról miért érdeklődik egy idegen férfi, aki előrebocsátja, hogy a fiú sem közeli, sem távoli rokona; csak ismerősök, de lehet, hogy barátok. A jövevény majdnem alázatos kérő-kérdező hanghordozása, furcsa, zavart őszintesége gyanút ébresztett. Évtizedes pályafutása alatt még hasonló eset sem fordult elő soha. Eddig csak rendőrséggel, gyámhatósággal és felháborodottan panaszkodó szomszédokkal találkozhatott. Ezért is pattoghattak számonkérő éllel a kérdései. Pillanatok alatt tisztázódott, hogy az illető semmilyen hivatalt sem képvisel, csak önmagát. — A gyermek személyiségére és magatartására vonatkozó adatok, sajnos, szigorúan bizalmas jellegűek — zárta le a kínos párbeszédet, a helyzet furcsaságára való tekintettel pedig felírta az érdeklődő nevét, foglalkozását, lakhelyét és személyi igazolványának számát. „Soha sem lehet tudni — gondolta —, Harmathegyi Zoltán jellembeli kisiklásainak feltárásában mikor lehet szükség a szakállas bárzenész adataira”. Zoltán és szülei ánnyi fejtörést okoztak már az iskola vezetésének, hogy jobbnak látták, ha a lehető leghivatalosabban járnak el; minden előírást pontosan betartva. Erre nagy szükség volt az apa, dr. Harmathegyi Arisztid jogi fenyegetőzései, és az anya, dr. Harmathegyiné Pa- lánkhy Hédi burkolt zsarolásai miatt, amelyek bizonyos tiltott pénzgyűjtésekre és nem tisztázható célú ajándékokra, pedagógusok megven- dégelésére vonatkoztak. Ilyesmi még alaptalanul is felboríthatta volna a testület nyugalmát, megzavarhatta volna a kartársak közötti Csató Károly: fi lázadó PÁRIZS Nikolaj Rojnov bolgár művész grafikája A Jelenkor szeptemberi száma kölcsönös hallgatáson alapuló, kizárólagos egyetértés kellemes állapotát. „Akkor majd én beszélek, de a megfelelő helyen” — sziszegte nem is egyszer az asszony. A nagyváros hatalmas lakótelepének legjobban felszerelt iskolájában Harmathegyi Zoltán akkor még negyedik osztályos tanuló „visszamaradt a társaitól”; magatartása miatt nem kívá- 'natós személy lett. Padtársával, Zalay nevezetű főorvos András nevű fiával egyszer abban fogadott, hogy másnapra csak fejben csinálja meg a házi feladatát. Zoltán nyert, András pedig száz forintért — szüleitől minden héten ennyit kapott takarékbélyegre — jégkrémet kellett hogy vásároljon. Sorra kínálták egy nylon reklámszatyorból a járókelőket, de két részeg férfin kívül más nem fogadta el az ajándékukat. Többen tolvajlásra gyanakodtak, és rendőrrel fenyegetőztek. A G/4. jelű háztömb előtt — itt parkolt a legtöbb márkás autó — majdnem elkapták őket. Lélekszakadva futottak a lakótelep legszélső, J/16-os tömbje elé, ahol még járda sem épült, a gyerekek hatalmas törmelékhalmok között játszhattak. Itt folytatták a „kiosztást”, és mindenki boldogan habzsolta az időközben megolvadt édességet, mígnem a maradékot két idősebb fiú elvette tőlük. Zsákmányukkal szempillantás alatt eltűntek az egyik lépcsőházban. A bárzenész ez idő tájt figyelt fel először a két fiúra, a G/4. jelű ház előtti, szépen gondozott parkban sütkérezve. Azt hitte, cigarettát dug- dosnak a hátuk mögött, de amikor elszaladtak, a helyükön két üveg ital maradt. Ö nemrég ébredt csak fel, hisz a bár hajnali négykor zár, és öt óra is elmúlik, amire ágyba kerül. Mindig a délutáni napsütésben próbált újra és újra meggyőződni arról, hogy a lakótelep valóban él, és ő vissza tudja adni a hangulatát, lefojtott, bánatosan szaggatott improvizációban. Ujjai alatt érezte a zongora billentyűit, legbe- lül pedig hallotta az ellenpontozásban feszülő és csak a zene nyelvén kimondható panaszt, könyörgést, örömet, amit csak kevesen hallanak ki az ő zongorajátékából. Gyakorlott szeme azonnal felismerte a márkás italok üvegeit. Az egyik majdnem tele, a másik csak félig. Arra határozottan emlékezett, hogy nem látta inni a gyerekeket. Fogta hát az üvegeket, és elindult a parkon át. A járókelők gyanakvóan nézték az üvegeket lóbáló robusztus, különc alakot, akinek szakálla alól nyakláncok csillantak elő, és való- színűtlenül vizenyős, kiélten rezzenéstelen tekintetével mintha átlátna mindannyiu- kon. Kiérve a parkból, a G/5-ös háztömb előtt, a szö- kőkútnál látta meg őket. Megállt előttük, feléjük mutatta az üvegeket, és elkezdtek beszélgetni, mintha nagyon régen ismernék egymást. Egy idő után megfordult, és a szeméttartóba dobta az italokat. Vastag aranylánc csillant csuklóján, amikor búcsút intett a fiúknak. Ügy ahogy jött, ugyanolyan lassú, medvés járással tűnt el a park fái között kanyargó sétányon. ' "| armathegyi Zoltán édesanyja, a városban / közismert Palánkhy ii i .1 iJ lány, a húszezres lélekszámú lakótelep fodrász- és kozmetikai szalonjának volt a vezetője. Néhány hete már nem dicsekedett fia iskolai sikereivel, még a családi életébe beavatott barátnőinek sem, akik a változást azonnal észrevették. Egyszer csak megkülönböztetett figyelemmel fordult azokhoz az asszonyokhoz, akiknek a férjük valahol magas pozíciókat töltött be. Előjegyzési naptára tele volt a nevükkel. Beosztottai munkáját a bejelentkezésükhöz igazította, néhányukat pedig maga látta el. Nemsokára a különösen drága pakolások és más költséges szépítkezési szertartások elvégzését saját kizárólagos jogává tette. Végül már ő határozta meg azoknak a személyeknek a körét, akik ilyesmiben egyáltalán részesülhettek. Hamarosan elterjedt a szalonban, hogy mindez azért van, mert Zoltán gyógyítása rengetegbe kerül, s duplán kell a pénz, hogy a megszokott életnívót is megtarthassák. Három hétig nyaraltak az Istriai-félsziget egyik gyönyörű fekvésű tengerparti kempingjében, ahol Zoltán különös dolgokat művelt. A környéken csatangoló helybeli gyerekeknek odaadta a békafelszerelését, a különösen drága szigonypuskával együtt. Ha valamire pénzt kapott, azonnal elosztogatta, s utána étlen-szomjan ücsörgött a tengerparton. A szülők egyre erőteljesebb számonkérésére a vállát vono- gatta, s ha elcsördült a nyakleves, csak nevetett. Elajándékozta a farmernadrágját, trikóit, gumimatracát is. Két napra a faházba zárták, s egyedül már nem tehetett egy lépést sem. Erre a kiszáradt tengeri sünök tüskéjével vérezte fel tenyerét. A seb elmérgedt, hatszáz dinárt emésztett fel a tetanuszinjekció. Hogy felügyelet nélkül ne maradjon, szülei az iskolaév kezdetén beíratták a napközibe, ugyanis a nyáron még kivitt a padokra négy üveg drága visZkit, egv doboz ori- ginál Havanna szivart, két kristályvázát és négy hamutartót. A napköziben is váratlan események történtek. Elajándékozta drága festékkészletét, Parker tollát. A szülők követelésére persze minden visszakerült, de másnap a kukában találták meg. A vécében ráhúzta a vizet tornafelszerelésére, kempingkerékpárját a cigánytelepen hagyta. A számonkérések elől a vécébe és a fürdőszobába zárkózott. Mind a kettőt úgy kellett kifeszíteni, hogy másnap reggel előcsalják. A felvilágosult szülők persze tudták a dolgukat, egy percre sem estek pánikba. Neves szakemberek szakszerű tanácsainak megfelelően jártak el. Esténként ők is lélekelemzésről beszélgettek, s meg voltak győződve, hogy gondjuk átmeneti. a ;| bárzongoristát lábujjjá hegyen vezette a nővér a gyermekek kórter- I mébe. A szakállas, robusztus alak megállt az ágy előtt, s kezét tehetetlenül összekulcsolva nézte az álom- talan álomba taszított gyermek kifejezéstelen arcát. Arra riadt fel, hogy a nővér belekarolt és gyengéden kivezette a félhomályba tompult fehércsempés folyosóra. A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának élén a 70 éves Vas Istvánt köszönti Sőtér István esszéje és Takáts Gyula költeménye. A szám lírai rovatában többek között Galambosi László, Hervay Gizella, Károlyi Amy, Mészöly Miklós, Pákolitz István, Pécsi Gabriella és Zelk Zoltán verseit olvashatjuk. A prózák sorában Békés Pál elbeszélése és Tandori Dezső Köszönj el a rézkilincstől c. drámájának második része kapott helyet. A művészeti tanulmányok közül kiemelkedik Németh Lajos a Kon dór-,legenda c. írása. Láncz Sándor képző- művészeti krónikája a Magyar Nemzeti Galériában rendezett rajzkiállításról és a Pécsett bemutatott VI. országos kerámia biennáléról számol be. Olvashatjuk továbbá Tüskés Tibor megnyitóját, amely Martyn Ferenc grafikáinak a Vigadóban rendezett kiállításán hangzott el. Az irodalmi esszék, tanulmányok közül figyelmet érdemel Melczer Tibor írása Kormos István költészetéről és Nemes Nagy Ágnes Ekh- náton éjszakája c. költeményéről beszélget az íróval Lator László. Háta mögött 157 évad A Miskolci Nemzeti Színház -- az ország első állandó kőszínháza Június derekán három estén át a budapesti Nemzeti Színházban adott ízelítőt az elmúlt évad munkájából a Miskolci Nemzeti Színház: a Tartuffe, a Ház a város mellett és A szecsuáni jólélek bemutatásával öregbítette az országos közvélemény előtt jó hírét az immár 157 évadot a háta mögött tudó teátrum, az ország első állandó kőszínháza. A színház az elmúlt évadban életének új, felívelő szakaszához érkezett: új vezetéssel, sok új taggal kezdte meg 1979—1980-ban munkáját, s mint a budapesti vendégszereplés is bizonyítja, biztató a kezdet. (A színház utoljára 1962-ben szerepelt a fővárosban több napos programmal, 1973-ban pedig egyetlen előadással.) Érdemes néhány gondolatra visszatérni a színház gazdag múltjára. Források már a XVIII. század elejéről hírt adnak miskolci színielőadásokról, ezek azonban nem hivatásos teat- risták, hanem a minorita kollégium diákjainak előadásai voltak. Ettől kezdve fel-fel- bukkan a krónikában a miskolci színjátszás, sőt már a század végén Philipp Berndt német társulata is vendégszerepeit Miskolcon, de a magyar anyanyelvű lakosság nem tanúsított különösebb érdeklődést iránta. Nem sokkal ezt követően megkezdődtek Miskolc városának színház- alapító törekvései, s mintegy negyed évszázad telt el az első színház megnyitásáig. De a miskolci színészet kezdetei korábbról származnak: 1815- től, amikor a pesti Rondella lebontása után a második magyar színjátszó társaság vándorútra kényszerült és hosszabb időre Miskolcon talált otthont. Ekkor jött ide Déryné is, aki örökre eljegyezte magát á várossal, itt is nyugszik az egyik régi temetőben. Az első igazi színház, az állandó kőszínház 1823. augusztus 24-én nyílt meg Kisfaludy Károly A tatárok Magyarországon című darabjával, Éder György igazgatása alatt. Két évvel később Pergő Celesztin vette át az igazgatást, majd Kilényi Dániel, Ujfalussy Sándor, Bállá Károly, Komlóssy Ferenc és Pály Elek következtek az igazgatásban. A színházépület 1843. július 19-én tűzvész áldozata lett és csaknem negyedszázad telt el Miskolc színházi életében ismét szükségjátszóhelyekkel, átmeneti megoldásokkal, míg 1857. szeptember 3-án megnyithatták a ma is használt színházi épületet', Latabár Endre igazgatásával, Vörösmarty Mihály Marót bán című szomorújátékának bemutatásával. Laborfalvi Róza, Egressy Gábor, ifj. Lendvay Márton és a kor más színésznagyságai mentek el Miskolcra, hogy az új színház munkájában részt vegyenek. Igen hosszú lenne nyomon követni a színház évtizedeit. Fellépett e színpadon többek között Blaháné, Jászai Mari és sok más társuk. Az első világháború alatt Palágyi Lajos igazgatásával mindvégig játszott a színház, a forradalmak alatt pedig olyan műsorpolitikát valósított meg, hogy a fehérterror uralomra jutása után Palágyi ellen hajszát indítottak, menesztették igazgatói állásából. A színház új élete a Sebestyén család igazgatása alatt következett be, s a tizennyolc esztendő, amely alatt Sebestyén Géza, majd Mihály igazgatta a teátrumot, mai napig vállalhatóan történelmének egyik legszebb korszakát jelenti. Miskolc 1944. december 3- án szabadult fel, s az országban először itt nyitotta meg kapuit a színház. December 10-én már kézzel írott plakátok hívták színházba a közönséget és 18-án bemutatták a János vitézt. Az államosítást követően, 1949. őszétől számítható a színház legújabb történeti korszaka. Szendrő Ferenc lett a színház első művészeti igazgatója, és a mai napig kilenc vezető állt az intézmény élén. Napjainkban a színház igazgatója Gyarmati Béla, művészeti vezetője Csiszár Imre. A Miskolci Nemzeti SzínA színház jellegzetes, árkádos homlokzata és tűztornya ház már a felszabadulást megelőző években is színésznevelő intézménynek számított: színházi életünknek csaknem minden kiemelkedő személyisége hosszabb-rövi- debb időt töltött ezen a színpadon. Nehéz lenne felsorolni és a felszabadulás, illetve az államosítás utáni időkből is csak néhány, ma országos hírnevű művészt említünk meg. Itt játszott a felszabadulás után Komlós Juci, Pécsi Sándor, Bessenyei Ferenc, Homm Pál, Inke László és sokan mások, majd az államosítást követő időkben Agárdi Gábor, Bozóky István, Dobos Ildikó, Ditrói Ilona, Galambos Erzsi, Gyöngyössy Katalin, Győrffy György, Horváth Sándor, Koncz Gábor, Kovács Mária, Latino- vits Zoltán, Darvas Iván, Görbe János, Tímár József, Mádi Szabó Gábor, Margittay Ági, Molnár Tibor, Némethy Ferenc, Öze Lajos, Pagonyi János és Nándor, Pákozdy János, Pethes Ferenc, Rózsa Sándor, Soós Edit, Spányik Éva, Szabó Rózsa, Szabó Sándor, Szirtes Ádám, Sztankay István. E hevenyészett névsorban nincsenek benne a társulat mai tagjai, akik között egyre több az országosan ismert és elismert, filmekben és tévédarabokban is gyakran látható művész. A most zárult évad néhány produkciója megérdemelten keltett országos visszhangot. A színház történetéhez tartozik még, hogy az 1857-ben átadott épületet 1956 és 1959 között átépítették, ez idő alatt a diósgyőr-vasgyári művelődési házban, a Déryné utcai kamaraszínházban és tájon voltak előadások. 1957-ben átmenetileg megszüntették az operatársulatot. Sajnos, ez az átmenetiség mindmáig tart. 1965-ben egy elhibázott intézkedés Eger és- Heves megye ellátását a miskolci színház feladatává tette, azóta évi 190 előadást tart a színház a szomszéd megye székvárosában. Ugyanakkor megszüntették a kamaraszínházát, most folyik az új kamaraszínház kialakítása. Nehéz időszak után, új, ígéretes korszak kezdetén áll a nagymúltú miskolci teátrum, az ország első kőszínháza. Következő, 158. évada hihetőleg újabb előrelépést jelent majd eseményekben gazdag krónikájában. BENEDEK MIKLÓS Az elmúlt évad nagy sikerű gyermekdarabja, a Lúdas Matyi előadását az évad utolsó napjaiban rögzítette a Magyar Televízió.
