Tolna Megyei Népújság, 1980. augusztus (30. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-10 / 187. szám
1980. augusztus 10. Néhány szó a tömegízlésről Huszonöt általános iskolás gyerekből huszonkettő a rántott húst vallotta legkedvesebb ételének egyik riport - utam sarán. A rántott hús jó étel. Magam is szeretem. No, de hogy a legkedvesebb...!? Akkor, amikor a honi szakácsművészet világhírű mestereit a nagyvárosok luxuséttermeiben .boldogan fogadják! Ö, te nagyképű ínyenc! — vádolhatnám magamat lehiggadván. — Hát mit gondoltál? Hogy a magyar háztartás hasonlít a magyar konyhára? Hogy a munkában elfáradt asszonyok, vasárnap, szakácskönyvekből kilesett ételkölteményékkel lepik meg családjuk tagjait? S ha így is lenne, talán a gyermekek egysíkú étkezésen nevelkedett gyomra gyönyörrel fogadná be, akárcsak a hortobágyi palacsintát is? A rántott hús! Az igen! Az problémamentes. Elkészítése is, fogyasztása is. Nem gyöbri nyelvünk ízl-előbim- bóit fűszerek példátlanul -gazdag és sajátos kombinációja. Szaglósejtjeinket nem teszi próbára ritka illatok arzenáljával. Egyszerű, m-egszolkott — milliók ünnepi eledele. Millióké ugyanúgy, mint az operett, a porcelán- nimfa, a detektívnegény, a művirág, a kommerszfilm és a többi művészeti vagy használati cikk, amelyeket a tömegízlés címszava alá sorolunk. Odatartozik definíciónk szerint minden kevésbé értékes, minden problémamentes, minden, ami könnyű. Ebből következően a -magas ízléshez pedig minden értékes, minden problémaigazdag és komoly műalkotás. A tömegízlós-megnievezés azt sejteti vélünk, hogy aki az előbbi tulajdonságokkal ren- délkező dolgokat- kedveli, az a tömeghez tartozik, aki pedig az utóbbiakat, az -az elithez. Arra egy rövid írás k-eretein belül nincs lehetőség, hogy a merev szembeállítás arisztokratikus demagógiáját elemezzük. Legfeljebb annyit jegyezhetünk meg, hogy egyrészt a határvonalat egy ember ízlérrendszerén belül szinte sohasem -lehet ilyen élesen meghúzni: ugyanazon személy szeretheti az operettet és gyűlölheti a -művirágot, vagy egyforma örömmel olvashatja Flaubert és Agatha Christie műveit. Másrészt — legalábbis a művészetek körén belül — nem pusztán ízlésünk tárgya dönti el azt, hogy melyik csoportba tartozunk. A befogadásnak azonos mű esetében is sokféle szintje van. Van olyan, aki érti a komoly zenét, van, aki csak érzi, némelyikük sejti, s bizonyára olyan is akad, aki „tömegtől” való különállását jelzi zenehallgatással, és értelmét, szívét meg sem érintik a hangok. Ugyanígy a Bűn és ibűnihődés is olvasható detéktívregénykónt, vagy -az Anna Kiarenina egyszerű szerelmi sztoriként oly módon, hogy e regények mélyebb emberi tartalmai meg sem érintik az olvasót. No, de ez a gondolatsor messzire vezetne, szóljunk inkább aurái, hogy mitől és kiktől függ a közízlés? S lehetne változtatni rajta? A rántott húsról szólva -már megpendítettem a nevelés — elsősorban a szülői ház hatásának — jelentőségét az ízlés kialakulásában. Ez a hatás persze általában nem azt jelenti, hogy amit a szülők szerettek, azt szereti a gyermek is. Inkább a nyitottság (vagy zártság), az érzékenység (vagy érzéketlenség), az egységes (vagy töredezett) világkép elsajátítását segíti elő a család, amely tulajdonságok határozzák meg a személyiség értékelő apparátusát: az ízlést. Így fordulhat elő az, hogy könyv, zenehallgatás és múzeumlátogatás nélkül felnőtt ember is vonzódhat értékes műalkotásokhoz, mert az otthon emberi tartalma — „közösségi kultúrája” — felkészítette a legrangosabb művek befogadására ás. Am, nemcsak a család, hanem a többi kisközösség és a nevelési intézmények is befolyásolják ízlésünket. Az óvoda-, az iskola, a baráti kör, a munkahelyi csoport, a lakóhelyi környezet, vagy éppen házastársunk, sőt, saját gyermekiünk is azzal, amitő hoz a külvilágból, az -iskolából, a-z utcáról, a televízióból. S ha már a televíziót említjük: az ízlés alakulása függ a lehetséges választéktól is. Ha a vendéglőkben mindig ugyanaz az öt-hatféle, untig ismert étel szerepel az étlapon, nem valószínű, -hogy táplálkozási kultúránk színvonala gyors emelkedés ellőtt áll. Ha nem találkozunk egy bizonyos típusú könyvvel, filmmel, zenével, képpel — azt sem tudhatjuk, hogy ízlésünk elfogadná-e vagy elutasítaná. A .tömegízlés alakításában tehát felelősség terheli a tömegkommunikációs eszközöket — és persze a könyvtárakat, művelődési házakat, mozikait is — ha nem is akkora, mint alkalmanként hangoztatjuk. Mert ahogyan egy karmesterverseny nem tesz zeneszeretővé többmil- lió embert, ugyanúgy egy rossz krimi sem rontja el a jóízlésű emberek értékrendszerét. Ám, amint a karmesterverseny is növeli a zenekedvelők hozzáértését, ugyanúgy tartósítja az egyébként is létező színvonal-ta- lanságot egy-egy gyönge tévéprodukció. A .tömegízlés változtatása nem egynkót műsorpolitikai, tantervmódosítási vagy közművelődési döntés kérdése. Nem is propagandaügy, bár boldog lennék, ha egy művészeti tárgyat vagy -programot úgy tudnánk reklámozni, ahogyan egy új üdítő italt vagy a nyári divaltúj- danságokait. Mindez ugyan segíthet, de leginkább az hozhat változást, ha az -embereket a szükség készteti ízlésük módosítására. Ha a munkahelyük, a környezetük, az életmódjuk követeli meg az értékelő apparátus átalakítását. Ha a társadalomnak van ólyan emberekre szüksége, akik sohasem jeleníthetik ki, hogy: „Miért kellene -megváltoztatni az ízlésünket? A rántott hús is -megtölti a gyomrot.” NÓGRÁDI GÁBOR NÉPÚJSÁG 1i Attalai Gábor: Irén (textil) Hamza Erzsébet: DíszUvegek Két kiállítás a Műcsarnokban Értelmes kezek - ügyes agyak Kétszer is visszamentem a gyermekcipőkhöz, amelyek nem a cipőboltban feszítették, nem is az -óvodában várták — levetve — tulajdonosaikat. A „Gyermekcipő Kollekció egész évre” című diplomamunka termékei a Százéves a magyar iparművész- képzés című kiállítás részeként, készítőjük megnevezése nélkül kerültek bemutatásra a Műcsarnokban. (A magas művészet kiállítóterme ismét nem először és nem u-toljára, használati tárgyak bemutatótermévé lett.) A pasztái lszínű, puha, színezett gumitalpú, bumfordi cipőcskék télre bőrből, sőt vízhatlan, orkán- szerű anyaggal kiegészített' szárral készültek, nyárra béleletlen -bőrből, textilből. És egyiken sincs csukás, sem megkötő! A szár puha. bőre visszahajtva gumit -rejt, ez simíthatná a lábacskára. Simíthatná, de nem simítja. Gyermekeink — mint magunk is hajdanán — fűzög,étnek, -k-öltögetik a cipőfűzőt, szüleik vagy óvón-éniik, dadu- sok segítségével, rabolva az időt... Ez csak egyetlen apróság a mai iparművész-generáció ötleteiből. És ilyenek százával születtek a „Százéves képzés” során. A mai főiskola nem kézműveseket képez, nem suszterok vagy cipőfelsőrészkészítők lesznek e cipők tervezői; a sorozatban -készíthető darabok az ipari termelés kívánalmai szerint alakulták-, figyelem-be véve a -használhatóság és a szépség alapvető k övét élményét. Hogy miit -tervez a főiskola elvégzése után az így kiiképzett iparművész, arra’ a Műcsarnok -másik kiállítása ad választ, amely A kéz intelligenciája címet viseli. Ak-i nem kíséri vagy nem kísérheti figyelemmel a magyar iparművészek kisebb- nagyobb kiállításait, az -itt, egy helyen kap átfogó képet, nagyszerű áttekintést a témáról. De nemcsak ennyit. A kiállítás rendezői megtehették volna hogy — -mondjuk — időrendi vagy éppen műfaji elhatárolással csoportosítják a textilt, a kerámiát, az üveg vagy a játék, az ötvösség vagy aiz öltözködés tárgyait. 'Nem ezt aiz utat választották. Gondos -kézzel válogatva bontották, csoportosították az anyagot, különválasztva a cél, -a funkció szerint, az elkészülés szándéka szerint a műveket. Előfordulhat, hogy nem értünk egyet a csoportosítás egy-egy fejezetével, vitatkozunk a „kultikus tárgy” vagy a „kiállító kézművesség” fogalmával — de vitatkozva is értjük a szándékot, s hálásak vagyunk a rendezőknek e kézenfogásért. Ugyanis egy gondolat, egy tény az egész kiállításit meghatározza. Nevezetesen: a kiállítók majd mindegyike nemcsak képzett iparművész, de az iparművészeten belül megtanulta a design, az ipari sorozat számára gyártás technikáját. Megtanulta, de nem lévén még gyáriparunknak foglalkoztatásukra alkalmas háttere — az okok kifejtésére itt miin-cs mód — mégsem ipart tervezőként, hanem kézműves iparművészként dolgozik. Ha mégis vállalta a de- sdn-ger szerepét, s azt a munkát végzi, amit tanult, hivatásul választott, akkor is — a fenti helyzetből adódóan — naponta értk élikedvenítő kudarcok. Ezért, ha sikerélményre van szüksége, megvalósítja otthon, kézműves módszerekkel elképzeléseit. Ilyen gyárt tervező például Tuza László, akinek szépívű mosdókagylóival néha miég az üzletekben is lehet találkozni, de aki itt fi-nomvonalú porcelánképpel jelentkezik, amely mintha a porcelánhul- lad'ék — ami ilyen értelemben nincs is — a formai melléktermékek, a talált tárgyak őrzésére vállalkoznék. Vásárhelyi Emese — ugyancsak gyárt tervező, akinek fajansz- edényed éppen azért olyan sikeresek mert nincsen bennük semmi cicoma, fondorlatos díszítés; de amelyek a gyárban nem valósultak meg sorozatban — ő kerámiaposzta- rnensen térítőt, szövetdamabot, csipkét formáz, takaróként, „díszként”, de — a keserűség kitapintható — ezt is kerámiából ! Az ipairművészeten belül a textilművészet az, amely az utóbbi másfél évtizedben a 1 eg jelentősebb lett. A kétévenként megrendezett szombathelyi kiállítások, a vele- mi kísérleti műhely, sőt az ipari biennálék is ösztönözték e műfaj kibontakozását. A kiállítás mindegyik csoportját komoly, kiérlelt munkák képviselik, bizonyítva textileseink alkotókedvét, pazar ötleteit. A hagyományos anyagok és ősi technikák között helyet kap ezért a gobelin, az ó-igobelin — például Cságoly Klára 'két faliszőnyegén —, a kékfestő — Bódy Irén Ádá- mot és Évát ábrázolja hatalmas faliképéin régi nyomó- dúcok felhasználásával — vagy a szövés különféle változatai, Ardai Ildikó, SzLLasi Anna a festett székely szőnyeget, illetve a irongyszőnye- gat éleszti újjá, Háger Rítta Csavlek Etelka: Házaspár (kerámia) Engelsz József: Rézplasztika a szín és a forma harmóniájának megteremtésével valóságos fali damíbortművet bontakoztat ki, Balázs Irén a régi papi köntösök domborított figuráit ülteti át, tölti meg mai gondolattal. De itt látható Szuppán Irén szövött asztalterítő-szalvéta együttese, amely -tört színeivel a modem lakás korszerű -edényei mellé kínál finom készletet. A „kultikus -tárgy” témakörében — amely fogalom az öltözködés és ajándékozás tárgyait az önkifejezés és a -másokra, való hatás igényéből fakadóan pró- ^ bálja meghatározni — Bakó Ilona népies ihletésű fekete ruhái és Szilágyi Júlia parasztasszony babái hatnak már nem ruhaként, már nem játékként. „Az iparművészet megkísérli, hogy fogalmainak egy részét újakkal cserélje fel” — hangzik a Metamorfózis téma meghatározása. Itt a sokféle minitextil kínál jó szórakozást! Go- lartts Erzsébet „Textdlkon- zerv”-j-e, amely egy nyitott szardíndásdoboz, textil „halakkal”, Solti Gizi -befőttes- iivegben ellett szövött gyümölcsei vagy Hübner Aranka Lelet a XVI. századból című műve: selyampámán nyugvó i — selyemzsinór. Az Improvizáció című témában sokféle kísérlet kapott helyet. De jelentkezik a humor is. Köztük a legkedvesebb Kumposzt Éva Pásztoróra című munkája: egy valódi — mai — órát kerámia- posztamensne állít, amelyen valódi pásztorlányka, pásztor, a rokokó modorában, de magyarul: kövénkés puttók, kicsattanó pásztor, -gömbölyded '* barik,ák. Jelentkeznek néhány bútorral a belsőépítészek is. Igényes, formai,gényes, szép darabok... Csakhogy ezek a tárgyak, bár kézművesmódszerekkel készültek, szinte kiáltanak az ipar után. A nagyszerű kiállítás vég- kácsengiése mindenképpen szomorú: ha ennyi, ha feleennyi ötletet az ipar tudott volna felhasználni, ha ezek az energiák, ezek a -tehetségek az ipart gyarapították volna, hol tanthatnártk!? TORDAY ALIZ
