Tolna Megyei Népújság, 1980. augusztus (30. évfolyam, 179-204. szám)

1980-08-10 / 187. szám

1980. augusztus 10.

Képújság 7

Hivatalok között - védtelen

A (JVPrplf kérdez, s a gyerek kérdéseire min- ” 5/ercl' dig válaszolni kell, mindig meg kell magyarázni neki: mi, miért van így, vagy úgy. A gyerek sokat kérdez, s néha nagyon nehezeket. Olykor szinte megválaszolhatatlan kérdéseket tesz fel. Ilyenek az egyes hivatali ügyintézésekre vonatkozóak is, amelyeknek — előfordul — kiszolgáltatottjai vagyunk. S nem nagy túlzás az, hogy ha valaki ingatlant 'ős járművet ad el és vásárol, akkor érdemes ügyvédet fogadnia, s emellett ha nem akar, vagy nem tud bizonytalan ideig tartó fizetés nélküli szabadságra menni, akkor — némi túlzással — szüksége lehet egy ügyintéző alkalmazására is ...

Miért? — kérdezi a gyerek. Mert a hivatalos ügyekben járatlan állampolgár könnyen az idegkimerültség határáig jut, ha tapasztalatlanul vág neki mondjuk egy költözés keserveinek. Kijelentkezik, bejelentkezik, ide küldik, oda küldik, beadványokat, kérelmeket, folyamodványokat fogalmaz, különféle nyomtatványokat tölt ki, levelez, okmánybélyegért szaladgál, igazolásokért utazik, mindenütt sorba áll, mérgét visszafojtja, ha — nem ritkán — sértő hangnemben kioktatják a hivatali labirintus útvesztőiben.

A avaniliHan állampolgár ügyféllé válik.

n 0/® IU Ildi I g az ügyfél olykor szinte

megoldhatatlan feladat előtt áll, ha meg kell indokolnia csemetéjének például azt: hiába van ta, nácsi lakáskiutalásuk, hiába van együtt a lakás- vásárláshoz szükséges nem kevés pénz, .mégse költözhetnek be az áhított lakásba, mert többek között nyilatkozat is kell, hogy nem esnek ingatlan- szerzési korlátozás alá, s ha rajtuk kívül álló okokból mégis korlátozás alá esnek, akkor felmentést kell kérni ez alól — persze okmánybélyeggel — az eredeti lakóhelyen. Innen az új lákóhelyre küldik a kérelmet, mert végül is megadják a felmentést — harminc napon belül. A felmentést megadják, csak érte kell menni, ha elfogy a türelem, és a felmentést gépelő jó szándékú ügyintéző mentegetőzve mondja: „Sajnos, kénytelen vagyok ráírni egy fe- , nyegető záradékot is, hogy amennyiben nem adja el két éven belül a régi lakását, akkor. . .” Pedig a lakás már el van adva, korábban már megköttetett a szabályszerű adásvételi szerződés, csak hát a papírok egy másik hivatal útjait járják.

Egy másik ügyintéző a gépjármű-átírásra várakozó hosszú sor tagjait — akik nagyokat nyelnek — szinte kivétel nélkül „fiatalemlber”-nek titulálja. Ide az ügyfél azzal az optimizmussal indul el, hogy elég a gépjármű forgalmi engedélye és a saját személyi igazolványa, amelyben már benne van az új lakcíme, és a címváltozást minden további nélkül tudomásul veszik, s bejegyzik a forgalmi engedélybe is. Az ügyfél ez esetben nagyot téved.

Miután előző nap délután azt kéllett konstatálnia, hogy ügyfélfogadás csak déli 12 óráig van, másnap délelőtt a sorba állás után a lakicímváltozás bejegyzése helyett — kap egy levelezőlapszérű nyomtatványt, amelyet kitöltve el kell küldenie a régi lakóhely szerinti illetékes hivatalnak. Ez a hivatal a jármű ottani iratait ezután eljuttatja az új lakóhely szerinti hivatalnak, amikor is az utóbbi hivatal majd beidézi az ügyfelet, aki ha ekkor nem visz magával megfelelő okmánybélyeget és szabályszerűen kitöltött gépjármű-nyilvántartási lapot — hiába is megy. (Ilyen lapot a nyomtatványboltban árulnák, a hivatalban csak megmutatják az ügyfélnek, hogy milyen is az.) Az ügyfél felkeresi a nyomtatványboltot, ahol a zárt ajtón egy tábla fogadja: leltár. A táblán ott áll: a nyitás várható időpontja kb.: ... A „kb.” után nincs felírva semmi.

Patthelyzet PediS az Ügyfélnek közben

r <U Jlcl jrz.ci) dolgoznia is kellene a munkahelyén, és erőt gyűjtenie az újabb adminisztrációs bürokratikus akadályok leküzdésére. A gyerek pedig csak csodálkozik, s magában esetleg azon töpreng: vajon mire felnő, nem kell-e neki majd — többek között! — ingatlanszerzési korlátozás alóli felmentés alóli felmentést kérnie (amit úgy is megadnak, csak okmánybélyeggel kérni kell). Az állampolgár-ügyfél szülő pedig biztatja — noha ingatag meggyőződéssel: Ha nagy leszel, a hivatalok már egymás között intézik el — remélhetőleg — az ügyfelék ügyeit, amiért tulajdonképpen vannak. S ha így lesz, akikor a hivatalokban dolgozók a saját dolguk megkönnyítése érdekében talán ésszerűbbé és egyszerűbbé teszik az ügyintézést.

És nemcsak az említett esetekben.

VITASZEK ZOLTÁN

Nagyvárosból — Nagyszékelybe

— Úgy volt, hogy hétvégi háznak vesszük, néha-néha lejárunk majd ide. Ennek már négy éve. Azóta egyfolytában itt lakunk és csak néha-néha járunk fel Budapestre — mondja Lehal Edé- né, Rozsos Janka.

— Mikor nyugdíjba mentem — folytatja a férj — elhatároztuk, hogy keresünk egy csendes kis faluban házat. ötvenezer forintunk volt erre a célra, hát annak megfelelőt. Egy apróhirdetés vezetett minket Nagyszékelybe. Megláttuk ezt a kis házat és mindjárt bele is szerettünk. Nagyon kedves emberek laktak benne. Ma is rendszeresen meglátogatnak minket, mintha rokonok lennének.

Hatalmas porta, rajta már az új lakók keze nyoma is meglátszik. Díszfák, fiatal gyümölcsfák a régiek között. A tornác előtt lugas, a venyigék hosszúra eresztve szép fürtöktől terhesen kúsznak a vasállványokon.

— Ezt már én csináltam — mondja a gazda. — Mi mindig városlakók voltunk. Én például Prágában születtem, aztán Budapesten éltem. Feleségem ugyan falusi, Erdélyben, Várfalván született, de az ő útja is a városokba vezetett. Oda akarok ezzel kilyukadni, hogy körülményeink folytán sohase tanulhattuk meg, hogyan kell kertészkedni. A nyakunkba szakadt ez a nagy birtok, hát vettünk szakkönyveket, abból megtanultuk, hogy mit mikor, hogyan kell vetni, ültetni, pa- lántázni. Mindent megtermelünk itt, amire szükségünk van. Még most is van tavalyi zöldségünk, sárgarépánk, és a „hohstel” oldalába vájt pincéhez vezet, ahol a homokból kamyi sárgarépákat húz elő.

— Egész télen volt karalábénk. Kitartott az újig. Visz- szatérve a szőlőhöz. Annak is megtanultam a kezelését, így alakítottam ki a lugast. Nemcsak sok szőlőt ad, hanem árnyékot is.

Az udvarban mindenütt baromfiak. Krédli mama terelgeti aprócska kis utódait. Hetyke kakasocska védi őket. A galambok békésen buruk- kolnak, a libacsapat feszülő böggyel ül a fűben. Köztük kutya, macska sétál — amolyan Paradicsom-kerti hangulat. Ha besétál egy tyú- kocska a konyhába? Kihes- segetik? „Dehogy verik, dehogy verik, mint a galambot etetik...” De még néhai Petrovicsné tyúkjánál is jobb sorban vannak Lehelék jószágai: művészi szépségű kerámia edényekből esznek és isznak.

— Az én munkáim — mondja Lehelné. — Keramikus a foglalkozásom. A budapesti porcelángyárban dolgoztam egészen 1974-ig, amikor nyugdíjba mentem. Tordán és Kolozsvárott tanultam a porcelánfestő szakmát, majd Kőbányára kerültem a porcelángyárba dekoratőrnek. Ott figyeltek fel a tehetségemre, méghozzá egy színpadi díszlet kapcsán. Tanácsolták, hogy tanuljak tovább az Iparművészeti Főiskolán. Díszlettervező szakra jelentkeztem. Ott azután különböző véletlenek folytán — amik talán nem is voltak azok — a keramikus szakra . kerültem. 1956-ban végeztem. Olyan tanáraim voltak mint Borsos Miklós vagy Gádor Béla, hogy a legjobbakat említsem.

— A falon a képek az ősöket ábrázolják?

— Nem. Ök nem a mi őseink, hanem az előző gazdáké. Tudja, ők városba mentek lakni és ami ott fölösleges, azt itthagyták. Jószerével mi azt a kanalat vesszük fel ebédkor, amit ők letettek, abba az ágyba fekszünk, amiből ők kikeltek. Persze ez inkább csak hasonlat, de tény, hogy sok használati tárgyuk lett a mi életünk segítője is. Nem a mi ízlésünkre van itt minden, de jól érezzük magunkat ebben a miliőben — mondja az asszony és aztán lelkesen magyarázza, hogy a régi festett bútorokat hogyan konzerválja, a már polgári moderneket pedig hogyan alakítja át férjével, aztán, hogyan festi be a régi mintakincs felhasználásával.

— Nehéz elmondani, de talán az a legjobb kifejezés, hogy lélekcsere egy ilyenfajta élet, az eddigivel szemben teljesen ellentétes életforma felvállalása. Mégse jól mondom, inkább ki- teljesedés. Mi tulajdonképpen nem cseréltünk el semmit, hanem amink volt, ahhoz hozzávettünk. Ez pedig, mégiscsak változtatja az embert. Én például életemben már ki tudja hány motívumot, hány növényi ornamentikát festettem le. Mindig szerettünk a természetben járni. A férjem horgászott, én meg közben festegettem a virágokat, a tájat. A megfigyeléseimet hasznosítottam a porcelánfestésben. Itt döbbentem rá, hogy sok tapasztalatom mellett semmit sem tudok. Egy folyondár világosított fel. Az itteni sárga, agyagos földből kelt ki és ahogy az indái növekedtek, ahogy kúszott a sárga talajon, teke- redve, szétágazva, az valami csodálatos volt. Elhiszem, hogy nehéz ezt megérteni, de ez nekünk nagyon fontos. Felfedezünk. Másnál irtandó gyom, nálunk megbecsült dísznövény egy szépen nőtt katángkóró, vagy egy bürök. Tele van csodával a természet. Megfordítok egy mákgubót — kell annál csodálatosabb amforaforma? Nem kell kitalálni semmit, csak keresni kell. Mi nyugdíjas korunkra jutottunk el ehhez a felismeréshez és ez nagyon boldogító érzés.

— Érthetem ezt úgy, hogy a falusi élet több, mint a városi, azaz, hogy az önök esetében a budapesti?

— Kevesebb a városi. Kisszerűbb. Legalábbis úgy, ahogy a legtöbben élik, és ahogy mi is éltük. Az igazság az, hogy ott sem lehet minden kiállításra, előadásra eljutni, hiába nagyobb a kínálat, a lehetőség. Jól szervezett vidéki élet mellett is kulturálódhat annyit az ember, mint amennyit a városi, de a természetet, amelyből az ember is vétetett, azaz az anyatermészetet csak együtt, benne élve lehet élvezni, gyönyörűségeit épülésünkre megismerni.

— Azért is vagyunk egy kicsit a falusi emberektől eltérő elveken — kapcsolódik a férj a beszélgetésünkbe. — Mi például beengedjük a krédliket a veteményes kertbe. Merem állítani, hogy semmi kárt nem tesznek azzal, hogy lecsípnek egy-két szem szőlőt, vagy belekapnak a saláta levelébe. Legfeljebb tartalmasabb lesz a tojásuk. Hernyókkal, bogarakkal, kártevőkkel laknak jól. És ezért a haszonért elenyésző fizetség az a pár szem gyümölcs. Annál is inkább, mert nem kell különböző fajta mérgeket szórnunk a növényekre, amik akárhogy is van, csak mérgezőek az emberre nézve is.

— Nem hiszem, hogy életem során kevesebbet láttam, tapasztaltam, mint bárki hasonszőrű. Azt hittem, •és azt hiszik, hogy az már minden. Az az egész nem volt annyi, mint amennyit ez a legutóbbi négy év adott.

— Barátaik, ismerőseik, rokonok mit szólnak mindehhez?

— Azt mondták, bolondok vagyunk. Már sokan meglátogattak minket Budapestről, azok megváltoztatták a véleményüket. Tudja, nincs helyes képe egyik embernek sem a másik lakóhelyéről. Csak felületes közhelyeket tudunk egymásról. Ha elmélyednénk egymás életének, körülményeinek megismerésében, ha hozzáadnánk, ha hozzávennénk a magunkéhoz másokéból ami jó, akkor ettől az elvételtől senki sem szegényedne, hanem mindenki gazdagodna. Mint ahogy mi is.

— Tulajdonképpen nem hagytunk fel semmi régi hobbinkkal — mondja Lehel Ede. — Engem mindig nagyon izgatott a repülés — az emberi erővel hajtott repülőgép. Tudom, hogy születtek már megoldások, de nekem is megvan a magam elképzelése. Ma is végzek modellkísérleteket. Múltkorában a televízióban szó volt arról, hogy a kórházakban gondot jelent a betegek lépcsőn való szállítása. Terveztem egy olyan betegszállító kocsit, amely lépcsőn épp olyan

könnyen le-fel gurul, mint, ahogyan a sima folyosón megy.

Már szedi is elő a kis modellt. Az asztalra kerül a hozzáillő lépcsősor és elindul a kis kocsi a lépcsőn felfelé. Könnyedén, simán.

— Még nem vagyok vele kész. Vannak megoldatlan szerkezeti problémák. Azért nem is akarom, hogy lefényképezze. Meg hátha valaki elorozza az ötletet. Majd, ha kész lesz. Itt van ez a horgászbot. Mint a számszeríjon ami van, szereltem rá egy olyan kilövő szerkezetet. Ezzel a horgot a partról olyan messze lövöm be a vízbe, ameddig akarom. Én terveztem, magam készítettem minden részét.

Mi tagadás furcsa szerkezet. De van ilyen több is a szobában, ahol példás rendben sorakoznak a különböző szerszámok.

— Én majd korongozni fogok — mondja Janka néni. — Bejártuk a környéket és nagyon jó vörös agyagot találtunk. Csináltam néhány kis figurát belőle, Budapesten kiégettük, nagyon jól sikerült az égetés. Ha beindulok, akkor majd csinálunk kemencét. Tálakat, tányérokat és köcsögöket szeretnék készíteni. Semmit szériában, csupa egyedit.

— Én mindig forgolódtam a közügyekben. Itt is eljárok az óvodába, ahol a gyerekekkel képzőművészke- dünk. Rajzolgatunk, csutá- ból, kukoricából, kavicsokból állítunk össze játékokat. Már nyertek is a gyerekek pályadíjakat. Most a kultúr- házban is csinálunk ilyen foglalkozásokat nagyobbaknak, meg a faluban nyaraló gyerekeknek. Nagyon szeretem az ittenieket, de úgy érzem ők is minket. Mikor érik valamilyen gyümölcs, viszünk kóstolót, nekünk is hoznak, cserélünk virágmagokat, palántákat. Nem vagyunk itt idegenek. Tele vagyunk munkával, tervekkel. És ezt nagyobbrészt a falusi életnek köszönhetjük. Tudja, az nagyon fontos minden embernek, különösen már idősebb korban, hogy este azzal a tudattal feküdjék le, ma ezt meg ezt elvégeztem, reggelre kelve itt folytatom vagy amazt elkezdem. Egyszóval azzal a tudattal térünk nyugovóra, hogy vár a holnap.

Czakó Sándor

A Lehel házaspár