Tolna Megyei Népújság, 1980. augusztus (30. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-03 / 181. szám
1980. augusztus 3. tíÉPÜJSÁG 11 Két album nemzeti kincseinkről » Bár a neogótikus-historikus-eklektikus épület, az Országház (legyünk őszinték) valóban a millenniumi kor, az -„ezeréves Magyarország” mámoros történelmi eufóriájának jellemző eredménye lett, de mindemellett egy széles ívű pályát befutó építész, Steindl Imre (1839 1902) legismertebb alkotása (korábban pályázott még a berlini Reichstag épületére is), egyben a magyar alkotmány és nemzeti öntudat, ma úgy mondjuk államiságunk legfőbb szimbóluma. A hiú és korántsem józan ünnepi szándékokból a többszöri ódzkodások ellenére az épülettel valóban művészi érték született, bár az 1902-es részbeni és kivált az 1904-es teljes átadást Steindl nem érhette meg. Az épületre tehát ma is mint nemzeti kincsünkre tekinthetünk, csak éppen az „alsó- és felsőház” üléstermeiből, országgyűlési, illetve kongresszusi termek lettek, fogadótermek és minisztertanácsi irodák a „felsőház” egykori helyiségeiből, állami ünnepségek folynak, évenként egyszer jókedvű gyerekek tolonganak a kupolacsarnok alatt, a karácsonyfa körül. Szívügyünk tehát az épület ma is, bár az 1945 utáni újjáépítés régen befejeződött már, de a tatarozás és felújítási munkák befejezésének ideje a ködös távlatokba vész. Csányi Károly, majd Ney Béla első leíró albumai már 1902-ben megjelentek, Zámborszky Ilona 1937-ben doktori értekezést írt az épületről, az új album szerzője, Egry Margit első ismertetője 1970-ben látott napvilágot, tehát nem az első kiadványt forgathatjuk az Országház megismerésére, de emlékezetem szerint ez lett a leginkább reprezentatív és „tárgyszerű”. És ilyenné legkivált Markovics Ferenc színes fényképei teszik. Egry Margit szűkre mért bevezetője az építkezés előzményeinek (Ybl Miklós Sándor utcai épülete már elkészülése idejében szűknek bizonyult, de mi szívesen emlékezünk Vörösmarty forradalmi hangú versére is), az Országház építésének érdekesebb epizódjait eleveníti fel (a pályázatra 1883-ban 19 pályamű érkezett, teljes elfogadást egyik sem kapott, a második díjat Hausz- mann Alajos terve nyerte, és Orbán Balázs képviselő már a konkrét tervezés során interpellált a millenniumi fényűzés miatt, az 1896-ra tervezett átadás nem is sikerülhetett), majd az épület történelmi elemekkel színesített részletesebb leírása, a díszítések és a mai „országházi élet” bemutatása következik. Érdekesek a szöveg közben látható egykorú rajzok és metszetábrák, a mai fényképfelvételek, de az album lényégét a színes bemutatás adja 63 felvételen. Különösképpen az enteriőrök és a belső díszítés részletfényképei ragadták meg a recenzens figyelmét, ilyforma áttekintést az épületről másként aligha kaphatunk. És bár igazat kell adnunk a korábbi elemzőknek és a mai album szerzőjének is abban, hogy a festészeti és szobrászati díszítés aligha ér fel az épület művészi minőségéhez, mégis izgatottan böngésztem a nagy alakú fényképeken Lotz Károly, Vajda Zsigmond, Munkácsy Mihály (jellemző epizód a Honfoglalás című kép elkészülésének és elhelyezésének története), Jantyik Mátyás, Rudnay Gyula, Körösföi-Kriesch Aladár, Dudits Andor és a két újabb festő: Patay László és Udvardy Géza (1872—1932) freskóit és táblaképeit, másutt a plasztikai díszítés figurációit és szoboralakjait; bennük a magyar történelem (olykor éppen Arany János mitológiájának) „nagyjelenetei” és egyéniségei. A színes táblák széles skálán eligazítanak, a szöveggel egyetemben jó szolgálatot tehetnek az érdeklődők előtt. Az album egyik emlékezetes felvétele a korona átadásának felmelő ünnepi ceremóniáját mutatja be (csak azt nem értem, miért téves a dátum, miért szerepel 1977. december 1978. január 6. helyett?), egy másik albumban Kovács Éva és Lovag Zsuzsa módfelett tájékozott tanulmánya, Szelényi Károly remek fényképei. Attalai Gábor tárgyhű részletrajzai a magyar koronázási jelvényeket. A gyönyörű kiállítású album (Faragó István terve) bizonnyal „elbírt” volna egy vászonkötést, de a szépen nyomtatott lapokon már az irodalomjegyzék megkapó: bőséggel jsorolja az itthon és külföldön megjelent idevágó tanulmányokat. A külföldön élő magyarok révén a koronázási jelvények szakirodalma ugyancsak az érdeklődés középpontjába került 1950 után, a hazai irodalomban inkább a jelvények sorsa és története. Újabban Bertényi Iván, emellett Benda Kálmán és Fügedi Erik írta meg a „korona regényét”, de a legérdekesebb mégis A korona kilenc évszázada című emlékirat- és okiratgyűjtemény (1979. Magyar Helikon Kiadó). Ebben az inkább művészettörténeti és leíró albumban csak rövid históriai bevezetőt olvashatunk, majd bőségesebben a koronázási jelvények (a korona, a koronázási palást, a jogar, az országalma és a kard) szakszerű és tudományos bemutatását. A fejezeteken a Magyar Nemzeti Múzeum két szaktudósa egyenlő arányban osztozkodott, okfejtéseik meggyőzőek és izgalmasak. A bizánci és a nyugati koronarészek elemző leírását István király és Gizella királyné miseruhájának (a „palástnak”) új megvilágítású bemutatása követi, majd az előzőeknél rövidebben a további jelvényeké. Közbül a színes felvételek és részletfotók. Ez utóbbiak talán a legérdekesebbek, hiszen ennyire közelről sohasem láthatjuk a részleteket, egyben szinte igazolják az elemzők állításait és okfejtéseit. A nemzeti eszme anyagi megtestesülése mellett a koronázási jelvények a szerzők (és a recenzens) számára nem anyagi értékeikben jelentősek, inkább a művésziekben : mesteri kezek formálták pl. az aranylemezeket és zománcképeket, a foglalatok sodrott ornamen- seit. A két koronarész összeillesztői viszont aligha dicsekedhetnének hasonló kezekkel: a fényképek jól mutatják a takarásokat, az összeillesztés kontármunkáját, 'és a leírás emlékeztet a hiányzó lemezképekre is. Mindarra tehát, ami a korona sorsának és történetének szinte „megtestesülése”, és tárgyi valóságához is hozzátartozik. Ez a mostani album az említett forráskötet (A korona kilenc évszázada) és históriai munkák méltó párdarabja lett. BODRI FERENC Dorffmaister István: II. Lajos képmása A zalai Zichy-emlékmúzeum Magyar művészet 1780 és 1830 között Oeleinhainz, Friedrich; Festetich Imréné, Boron- kai Katalin képmása 1780—1830: ezt a fél évszázadot sosem tartották a magyar képzőművészetben reprezentatív szakasznak. Múzeumainkban, állandó kiállításokon megoszlott a késő barokk és a reformkor művészete között, önálló kiállításon sem szerepelt. Nem volt ez másképpen a korszak kutatásában, művészettörténeti feldolgozásokban sem, és noha e jó félszázadnyi idő alatt készült jelesebb műalkotások nem hiányoztak sem a kiállításokról, sem a művészettörténeti irodalomból, mégis viszonylag „üres” és jobbára csak fehér foltokból álló időszaknak köny- veltetett él. Énre a korszakra az elmúlt tíz esztendőben irányúit a művészettörténeti kutatás figyelme. Ennek egyik oka a magyarországi művészettörténeti kézikönyv előkészítése, a másik ok, hogy a nemzetközi kutatás is nagy figyélmet szentel e korszaknak. Ez a kiállítás — jegyzik meg a tárlat rendezői — mint mindazok, amelyeket a Magyar Tudományos Akadémia művészettörténeti kutatócsoportja korábban kezdeményezett, elsősorban kísérleti, műhely jellegű. A kiállítás azt kívánja bizonyítani, hogy e fél évszázad művészetének — annak ellenére, hogy sok benne a kezdeti, kiforratlan, az átmeneti —, van szó szerinti értelemben „korszakot alkotó” jellegizetessóge. A Magyar Nemzeti Galéria e kiállítása nemzeti művészetünknek egy eddig kevéssé méltatott, kevéssé ismert korszakát kívánja bemutatni. Zichy Mihály egykori szentpétervári műtermében (korabeli felvétel). Rajzasztala a zalai múzeumban. Zichy Mihály ahhoz a nagy magyar festőnemzedékhez tartozott, amely a múlt század derekán világgá indult, hogy festészetünk erőit hozzámérje a Nyugat nagy iramú művészetéhez. Vakmerő vállalkozás volt ez, amihez csak olyan nagyra hivatott festő foghatott, mint Zichy Mihály, Munkácsy Mihály, Paál László, Szinyei Merse Pál. Míg az utóbbiak művészi tájékozódása Nyugat felé mutatott, Zichy Mihály pályája úgy hozta magával, hogy a Nyugat és a Kelet lett művészetének befogadójává: magyar talajból sarjadva a francia, az angol, a német és az orosz kultúrában egyaránt érdekes szintézist képvisel. A magyar festészet e kimagasló, művészegyénisége, Zichy Mihály 1827-ben, a Somogy megyei Zalán, az évszázados fák ölében meghúzódó egykori nemesi kúriában született. A szülőházat, amely a XVIII. században épült, a művész táblabíró nagyapja, Zichy Ferenc építette újjá 1830-ban. A művész születésének százéves évfordulóján a család kezdeményezésére az épületet, melyben a festő személyes tárgyai, rajzai, gyűjteménye — változás nélkül maradtak, múzeummá nyilvánították. A háborús események megrongálta épületet 1951-ben helyreállították és kiegészítették a gyűjtemény anyagát. A legutóbb, tavaly újrarendezett kiállításon láthatjuk Zichy hagyatékát. Zichy közel fél évszázados oroszországi tartózkodása alatt gyűjtött páratlan értékű néprajzi anyagot a háborús események megtizedelték, de a felszabadulás utáni helyreállító munka egyik legjelentősebb magyar emlékmúzeummá emelte a gyűjteményt. Egykori zalai látogatásáról Prém József cikkében ezt olvassuk: „Becses volt a fegyvergyűjtemény is, az albáni, kaukázusi, török, arab, egyiptomi, beduin és cserkesz puskák mind megannyi ritkaságok valának. Ahová a szem nézett, ott a művészet, vagy a természet egy ritka jelenségét látta.” Zichy Mihálynak a Párizsi Magyar Egylet részére készített rajza Zichy egyik levelében utalást találtunk azokra a bronz plasztikákra, amelyek az emlékmúzeum kiállításának értékes tárgyai: „David d’ Angers, a híres francia szobrász egypárszáz a század elején élő celebritásokat és pedig medaillon formába készített. Zalán, az én múzeumomban van ezekből néhány darab. A mi Liszt Ferencünk is köztük van. Azidőben úgylátszik kitüntetésnek tekintették a híres szobrásznál ülni és e gyűjteménybe beleszámíttatni.” Az emlékmúzeumban számos tárgyat őriznek, amelyek arra vallanak, hogy Zichy illusztációi készítésekor milyen alaposan készült föl a szereplő személyek történelemhű ábrázolására, a korhű atmoszféra hiteles érzékeltetésére. Zichy Mihály: Faust-illusztráció Ezt mutatják a Kaukázusból, pontosabban Grúziából származó fából, fémből készített népművészeti, ipar- művészeti tárgyak, amelyeket a XII. században élt Ruszta- velli-illusztrációkon látunk viszont. Az emlékmúzeumban Zichy rajzasztalán festékei, rajzeszközei között vannak nagyszámú — számozott végű tustollai is. E számjegyek értelmére a leningrádi Orosz Múzeumban őrzött egyik vázlatkönyvének lapjai derítettek fényt. Az érdekes műhelytitkokat leleplező feljegyzés szerint a mesternek több száz, pontosan 961 rajztolla volt, amelyeket az említett vázlatkönyv oldalain sorra kipróbált vázlatos, ötletszerűen odavetett vonalakkal, alakos, vagy díszítményes rajzokkal, különböző betűvetési kísérletekkel. A rajzok mellé odajegyezte a toll számát és saját véleményét. Az emlékmúzeum gazdag anyagát, annak értékes könyvtárával és levéltárával számba venni szinte lehetetlen; még kevésbé célja e soroknak az időálló életmű jellemzése. Ez alkalommal arra a helyre szeretnénk az olvasó figyelmét felhívni, ahová a nagy mester a világvárosok forgatagából, sikereiből és kudarcaiból időnként hazatért, hogy egy szippantást vegyen ebből a tájból, mint a búvár, akinek elengedhetetlen szüksége van a levegő éltető táplálékára. BÉNYILÁSZLÓ
