Tolna Megyei Népújság, 1980. augusztus (30. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-24 / 198. szám
I 10 Í*ÉPCUSÁG 1980. augusztus 24. Zalán Tibor : Építkezem RE1CHELD ILONA: Nyár Mondd, voltál-e már úgy, hogy csak ülsz, üldögélsz a vízparton, tekinteted a víz hullámaiba mered, mit lenge szél idéz, körötted tücsök ciripel, hangya szorgoskodik, távolról fürdőzők lármáját sodorja a szél és te csak ülsz, üldögélsz, s taposómalom-tekintetedet egy-egy felszökkenő ezüst hal mozdítja ki nyughatatlan nyugalmából. — Hát igen — bólogat megértőn. Figyelem az arcát, izzadó, súlyos arcát. Fáradtnak látszik. ' — Igen, igen! — ismétli kis szünetet hagyva, hangsúlyosabban és valamivel szomorkás abban. Maga elé pislog, tudja, hogy bennem már megfogalmazódott egy jól irányzott rúgás a lágyéka félé, melyet tíz vagy tizenöt (még nem döntöttem véglegesen) rendkívüli méretű pofon fog kísérni. — Miért Parragi, miért? — kérdezem mégis a cselekvés helyett csikorgóan szelíd hangon. Izzad a tenyere, nedves ujjaival szórakozottan rajzolhatja nedves ábráit az asztal márványlapján. (Műmárvány csak!) — Ne tessék már ilyent kérdezni. Szerénykedik. Nézzünk csak oda, Parragi szerénykedik. Habos, tiszta zsebkendőt vesz elő a zsebéből, s hoszas trombitálás után kiüríti mérhetetlen nagynak tűnő orrát. Majd lémét hallgat. — Akkor csak azt mondja meg, Parragi, miért engem, miért pont engemet választott? Hiszen több mint tízmillió balek állt volna készséggel a rendelkezésére. — Nem mindenki, hanem csak azok, akiknek lakásra van szükségük ebben az országban. Mondjuk, két-há- rommilliót azért kitenne a számuk. Tekintete egy villanásnyi időre megélénkül, de ugyanabban a pillanatban vissza is zuhan előző kifejezéstelensé- gébe. És én tudom, nem fogom megverni Parragit, legfeljebb csak megölöm, amikor már a flegmaságát nem bírom tovább idegekkel. — Maga szerint én hülye vagyok Parragi? A két kékesszürke szem becsukódik, jelezvén, hogy ezen a ponton túl nem igen kíván semmiféle társalgást folytatni velem. Valódi úriember ő, drága olasz pulóvere van, olajozott, kissé ódivatú a frizurája, tekintélyes potrohát, ha teheti, irodalmi estekre, zsúpokra hordozza, titkárnője fiatal: szóval ő egy idősödő sikermann. Nagyvonalú is ő, mert egyszerre ötvenezerrel vert át, fizettem, mint a katonatiszt, hogy-hagynem, a rezsiszám- láiára, s íme, a (volt) saját pénzemből meghív egy kávéra. Ejnye, Parragi...! — Magának nincs építési engedélye! Szomorkásán bólint, tekintetében a meg nem értett emberek felsőbbrendűsége keveredik a keserűséggel. — Kérem, én országszerte híres építész vagyok, csak nézzen utána... — Utánanéztem, ön egy arcátlan csaló, Parragi. Nyolc polgári eljárás folyik ez idő tájt maga ellen. Nem jön zavarba. — Na és? Még nem veszítettem el őket, úgy hiszem. Addig pedig, a magyar törvények értelmében, nem vagyok sáros. — De el fogja veszíteni, Parragi, mind a nyolcat! — Az meglehet, kérem. Akkor majd fizetek. — De miből fizet, talán az én pénzemből? — Hát, időlegesen, talán éppen abból. A függöny résein át behulló fény berácsozza emberemet, már látom a pincében, a cella mélyén pihenni őkéimét. S elérti a gondolataimat. — Nem fognak becsukni, hiába erőlködik. Nincs ellenem bizonyíték. Meg leszázalékolt is vagyok. Szóval, vannak itt bajok. — Tehát én nem fogok egyetlen fillért sem viszontlátni a pénzemből? — Nem tehetek önért semmit. Az üzleti élet farkastörvényei, hiszen tudja... — Hol van most az a pénz? — ragadom meg a csuklóját. — Nyugalom, fiatalember, nyugalom. Azt nem mondhatom meg! De olyan jó helyen, hogy ha Kojak hadnagy lenne, sem találná meg. így van ez már. Először érződik némi felin- dultság a hangjában. (Mégis csak megölöm! Meg fogom ölni!) — Meg fogom magát ölni, Parragi. Kinevet, gunyorosan kortyolgatja a kávéját. — Humoros ember mága, hallja. Pont azért a rongyos ötvenezerért fogja kitekerni a nyakamat. Ember, maga még fiatal, maga előtt az élet, ne kövessen el könnyelműsége-, két, melyeket később majd megbánna. Börtön, megbélyegzés, hiányzik ez magának? (Rohadnál meg, te, te...) — Mire kell az a pénz, Parragi? Ravaszkásan hunyorít, majd legyint. — Valóban meg akarja tudni? Ám legyen Hallgasson ide, szenzációs dolgokat fogok magának mondani. A helyzet az, hegy rövidesen beindítok egy fantasztikusan nagy akciót. Káprázatos lakótelepet terveztem a múlt héten, százhúsz lakásos há/ zakkal. játszótérrel, óvodával, kultúrházzaJ, körben zöldövezettel, kis mesterséges tóval, szökőkutakkal és parkokkal, halászcsárdával... — Álmodik, Parragi — szakítom félbe türelmetlenül — megint álmodik. Hol lesz ez a lakótelep? — Ez, kérem a Kormányos utcában. Az elvi építési engedélyek már rendben vannak. Azon veszem észre magam, hogy már haragudni sem tudok rá. — Várjon, Parragi, azt a környéket éppen ismerem. S tudja mit? Nincs ott egyetlen beépíthető telek sem, nemhogy egy lakótelepnyi szabad terület. — Az lehet, kérem. De nem akadály. Bontani fogok. Nem akar beszállni a bontásba? Fele-fele alapon csinálnánk, magának csak a nevét kellene adni a vállalkozáshoz. — Nem adom! — jelentem ki a lehető leggyorsabban. A szeme sem rebben, megvonja a vállát. — Ha nem, nem. Ellenben, ha akarja, a régi feltételek mellett egy földszinti lakást juttatok... — Maga engem teljesen abnormálisnak néz? Na, őszintén, Parragi! — Tudja, ezek a bizalmatlanságai lesznek azok, melyek miatt soha nem viszi semmire. Csalódottan csomagol, mor- ■ran egyet, s elindul a kijárat felé. A magyar királyi korona a Sárvíz melletti Kajdacson Hosszú idő után, az 1978. év januárjában hazai földre visszatért nemzeti kincsünk, a királyi korona, történelmünk során sokszor került viszontagságos helyzetbe. így történt ez a mohácsi csatát követő években is, amikor a hánytott sorsú koronát az 1529. évben rövid pár napig Tolna megyében, a Sárvíz melletti Kajdacs községben őrizték. Erről az eseményről szól az 1867. évi koronázásra való előkészületei során Tolna vármegye kisgyűLésének 1887. május 2-án hozott határozata is, amely a koronázási ünnepséget rendező királyi fő- lovászmester helyettesének megkereső levele alapján a koronázási dombhoz — ősi szokáshoz híven — félköb- lábnyi földet a megye részéről ezúttal Kajdacs község határából rendelte felküldeni Budára. A választás azért esett éppen Kajdacsra, mivel a megyében élő szájhagyomány szerint „Kajdacs község határának történelmi nevezetességű részén, az úgynevezett Sánctájékon a magyar szent koronát a mohácsi csatát követő időben több napig egy korhadt fűzfában elrejtve őrizték.” A közgyűlési határozatból (azonban . nem tűnik ki az, hogy a korona a csata után mikor, mely Időpontban és miként került Kajdacsra. Ki •hozta oda és miért kellett azt elrejtve őriztetni a kérdéses helyen. Ezekre a kérdésekre kielégítő választ kapunk, ha _a hagyomány értékelése, illetve a közgyűlési határozat helyességének megvilágítása céljából röviden felidézzük az 1526. augusztus 29-i mohácsi csatát követő kettős királyság koronázási történetének az eseJhényeit. Tudjuk, hogy a csatában elhunyt II. Lajos király halála után, 1526. novemberében Székesfehérváron, az ott őrzött koronával először Sza- polyai Jánost koronázták magyar királlyá, aki koronaőrévé Perényi Pétert tette meg. Alig egy esztendő elmúltával azonban ugyanott, miután Perényi Péter időközben a koronával együtt a Habsburg-király pártjára állt át, a magyar urak nagy többsége Ferdinánd fejére tette fel a királyi hatalmat jelentő" koronát. A két király között keletkezett viszály sarán Szapolyai János királyságát bizto-_ sítandó, rövidesen szövetséget’ kötött a törökökkel. II. Szu- lejimán szultán a szövetséget elfogadta és hadat is indított Ferdinánd ellen. Tulajdonképpeni végső célja azonban ezúttal Biécs elfoglalása volt. 1529. augusztus 18-án, tehát majdnem a három év előtti, gyászos emlékű mohácsi tragédia évfordulójának a napján, a Bécs felé vonuló szultán seregiével éppen Mohács mezején fogadta a nagy és fényes kísérettel oda igyekvő és megérkezése után neki megalázkodva hódoló János királyt. Almikor erről a Mohács közeiéiben levő siklósi várban tartózkodó Perényi Péter, ékkor már mint Ferdinánd király koronaőre, értesült, még idejében ugyan, de minden komolyabb fegyveres kíséret nélkül nagyobb szekérkara- vánnlal sietve menekítette a koronát az ország északi részén levő birtokára, Sárospatak felé. A számos szekérből álló és ezért nehézkesem mozgó karaván ámenre elvonult, természetesem mindenütt nagy feltűnést keltett. így azután János király táborának a felderítő! is hamarosan tudomást szereztek róla. A karavánnak vonulása során rövid pihenőt kellett valahol tartania., amire Kajdacs község határában került sor. Egy Szapolyad-párti portyázó csaraat azonban a pihenő tábort Waimiairosan utolérte és a meglepett Perényit családjával és á koronával együtt, mindenestül Karoroncáha, Sza- polyai emberéhez, Bánffy Jánoshoz irányította. A korona és Perényi végül is a Bécs alól eredménytéie- n.l visszatérő szultán táborába került. Szulejman azonban még az országból Való kivonulása előtt visszaadta azt János királynak. Ettől kezdve egészen 1551-ig a korona a Szapolvai család birtokában maradt. János király halála és Buda visszafoglalása után azonban, amikor György barát kísérletet tett az ország Habs- bung-ijogar alatti egyesítésére és Izabella királyné látta, hogy nincs remény a kis János Zsiigmond királyságára, nehéz szívvel bár, de átadta a koronát Ferdinánd királynak. A Habsburg uralkodók ezután évszázadaidig Bécsiben és Prágában őrizték a kezeik közé került királyi koronát. DR. HORVÁTH ÁRPÁD Fiú madárral Révész Napsugár rajza bencze József'-. Öreg szeder öreg szeder, fanyar körte, dűlőutat kerék törte, nehézfejű kótyagos kút, megbolondul, ég felé fut. Szimfónia Csupa zene a kert. Az izek zenélnek. Sárga G-kulcs körték, szilva-kották érnek. Anyám öreg karja a kacsos kosárral, élet-szimfóniát komponál a tájra. Hazaszállok Akáclevél, hazahívhatsz, szél-könnyével vígan sírhatsz. Idegen táj nem vigasztal, terített ágy, vendég-asztal. Hazaszállok beporzásra, csillaghíres virágzásra! fiz iszlám Goldziher Ignác könyve új kiadásban Száz éve, h°gF a nemzet- ----------------------- közi hírű magyar orientalista tudós Gold- ziher Ignác klasszikus értékű műve, Az iszlám megjelent. Az iszlám irodalom legjelentősebb munkájaként számon- tartott és külföldön több ízben is megjelentetett tudománytörténeti munkát a Magvető Kiadó jóvoltából ismét kezünkbe vehetjük. A szerző vizsgálódásának középpontjában a vallásalapító Mohamed prófáta áll, akiről — a korábbi ellenséges állítások cáfolata alapján — elsőként közölt tárgyilagos tudományos véleményt. Az iszlám a mohamedán vallás arab megnevezése; szó szerint annyit jelent: odaadás Allah iránt. Mohamed, az iszlám megalkotója hosszú éveken át kereskedőként Szíriában járva, megismerte a keresztény és a zsidó vallás eszméit. Negyven éves korában váratlanul látomások lepték meg, hangúkat hallott; agyában lázas gondolatok születtek, utazásainak tapasztalatai formát öltöttek benne; őt szemelte ki az Isten, hogy népének prófétája legyen, miként Mózes a zsidóké, Jézus a keresztényeké. Mindkét próféta elítélte a bálványozást és a sökistenség helyébe az egyis- tenság fogalmát állította. A nomád araboknak — a hagyomány szerint — annyi bálványuk volt, ahány napja van az évnek. Vallási központjuk az arábiai sivatagban fekvő Mekka, amely egy meteorkőnek köszönheti létét. A beduinok csodálattal vették körül az „égi követ”, épületbe foglalták és sátrakat ütöttek fel körülötte, amelyek szálláshelyül szolgáltak a zarándokoknak. Idővel egyesek kisajátították maguknak a Kába-kő őrizetét és a látogatóktól vámot szedtek; elhitették velük, hogy a zarándoklat alatt istentelen dolog olyan ruhát viselni és olyan állat húsát enni, amit nem a iszent városban, Mekkában vásároltak. A mSklkai gazdagok nem szívelték Mohamedet, mert az támadta a Kába és a bálványok tiszteletét, s ezzel gazdagságuk forrását látják veszélyben, kiközösítik és megfenyegetik, mire Mohamed néhány hívével az északra fekvő Medinába kénytelen menekülni. Ez az i. sz. 622-ben történik; ez válik a mohamedán időszámítás kezdetévé. Egy legenda szerint Moha-, med menekülés közben egy barlangban húzta meg magát, üldözői majdnem ráakadtak, mert egy gyík a farkával a barlang felé intett, de egy pók rögtön hálót szőtt a barlang szája fölé, és üldözői csalódottan távoztak. Azóta a gyík átkozott és a pók jótevő állat a’ moszlimok hitében. Medinába érkezvén, Mohamed egy tágas datolyaszárító csűrt szemelt ki imaháznak, ebben gyűjtötte össze híveit. Tíz éven át hirdette tanait, amikor i. sz. 632-ben, 62 éves korában meghalt. Goldziher végigvezeti az olvasót az iszlám terjedésének útjain, amelyeken- át az új vallás a kard segítségével a Közel- és Közép-Keletet, Egyiptomot és az ibériai Andalúziát meghódította. A hagyomány szerint az iszlám bibliáját, a Koránt Gábriel arkangyal diktálta le Mohamednek, aki azt tanítványai között terjesztette. Az olyan kérdésekre, ‘ amelyeket a Korán el nem igazít, «megfelel az ún. „hagyomány” Mohamed nevében. Goldziher a kötet függelékében bemutatja a híres „Negyven hagyo- mány”-t. Az iszlám tudósai kiszemelték a hagyományok óriási füzéréből azt a negyvenet, amely dióhéjban tartalmazza az iszlám gerincét. A negyvenes számnak a Kelet vallási életében njigy a jelentősége. A pénteki imádságra legalább negyven férfi jelenléte szükséges. Mohamednek tulajdonítják a következő mondást: „AzoJj, akik negyven hagyományos mondást tudnak kívülről, bizonyára üdvözölnek.” Érdemes elolvasni a kötet mind a negyven mondását, a „Negyven hagyomány”-t. Goldziher rámutat arra, hogy az európaiak a pénteki nap szerepét egy sorba szók-, ták állítani a keresztények vasárnapjával és a zsidók szombatjával. Míg ezek a pihenésnek szentelt napok, addig a mohamedán felfogás szerint a pénteknek nincs ilyen jelentősége. Az isztambuli nagybazárban a hétköznapi nyüzsgés csak a déli imádság idején hagy alább. A mohamedán felfogás szerint az ilyenkor kötött üzlet érvényteleníthető. Mindemellett a pénteket szerencsés napnak is tartják. Szerencse éri azt, aki ezen a napon köt házasságot. Az iszlám által elismert hét próféta is ezen a napon lépett házasságra. A hagyomány szerint Ádám ezen a napon vette feleségül Évát, Juszuf a bájos Zulejkát, Szulejimán pedig Sába királynőjét. Természetesen a vallásalapító Mohamed is pénteki napon vette féleségül a jámbor Ajisát, mint ahogy lányát, Fatimát is ezen a napon vette nőül Ali. A magyar olvasót bizonyára érdeklik, hogy hazánkban éltek-e valaha mohamedánok. Erre a kérdésre kitűnő összefoglalót ad a kötet szerkesztője, dr. Vass Előd. Kimutatja, hogy a mohamedánok első megjelenése a IX. század végére vezethető visz- sza. A legelsők a honfoglaló magyarokkal, az ún. „nyolcadik törzzsel” települtek meg a Kárpát-medencében. Ezéket kálizoknak és kabaroknak nevezték. A XI—XII. században nagyszámú besenyő talál menedéket hazánkban. A báta- széki «apátság részére kiadott oklevél a besenyőkről megállapítja, hogy azonosak a mohamedán hitet valló izmaelitákkal. (A bor- és a disznó- húsfogyasztás tilalma miatt izmaelitáknak, a perzsa eredetű „buzurman”-ból „bö- szörmény”-nek nevezték a mohamedánokat.) A tatárjárás előtti évékben 30 faluban tömegesen, s mintegy 180 faluiban szórványosan eltek hazánkban mohamedánok. Létszámukat 40 000 főre becsülhetjük. A magyarországi török hódoltság korában a 98 -török helyőrséggel ellátott város mintegy 150 mohamedán templomában ápolták az iszlám tanait. Az első világháború alatt sok boszniai mohamedán telepedett le Magyarországon; egy részük 1920 után is ittmaradt és felvette a magyar állampolgárságot. 1931-ben vallásközösséggé alakultak és létrehozták a „Gül Babáról elnevezett magyar mohamedán egyházkö- zösség”-et. Alfj tudomány keresése 1! ________kedvéért útra kel, a nnak Allah könnyűvé teszi az utat a paradicsomba” — mondja a próféta a 36. számú hagyomány szerint. Ezt azzal szeretnénk megtoldani, hogy jól jár az, aki kezébe veszi Goldziher Ignác könyvét, mert tudományos értékén túl érdekes olvasmány is, egyidejűleg segíti az a-rab.- iszlám világ politikai, törvénykezési, vallási, erkölcsi életének megértését. SZILÁGYI MIHÁLY
