Tolna Megyei Népújság, 1980. július (30. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-13 / 163. szám
A KÉPÚJSÁG 1980. július 13. Munkaviszonya megszűnt „Azt hittem, megválthatom a világot. Pedig a világ egyre kevésbé hagyja magát. Hogy erre rájöjjek, három év .kellett, de a keserves tapasztalat is tapasztalat. Pedig akkora örömmel mentem haza mondani az asszonynak: kineveztek művezetőnek, mintha ötösöm lenne a lottón. Tudtam, nehéz lesz, a kinevezés előtt majdnem tíz évet lehúztam a gyárban lakatosként. Ismertem a körülményeket, az embereket, az is előttem volt, ami esetleg elriaszthatott volna. Az' előző művezető az idegosztályon, kötött ki, pedig kiváló szakember, nagyon jó munkás. A vezetésbe beletörött a bicskája. Akkor úgy gondoltam, hogy ő volt gyenge, s nem bírta idegileg, gyenge fizikumú is volt... Szóval bemagyaráztam magamnak: nekem menni fog. Az igaz, hogy a legrosszabb helyen dolgoztam. Mert a . tervszerű megelőző karbantartás hangzatos, mindenhol szép statisztikákat is gyártanak rója, sőt, az osztályvezető olyan ragyogó tervekkel állt elő minden félévben, hogy az igazgató megnyalhatta mind a tíz ujját. Sajnos ezek a tervek soha sem lettek megvalósítva. De hát aki látott gyárat belülről, leromlott, kiöregedett gépparkkal, az előre nevet a tervszerű megelőző karbantartás említésekor. Az hagyj án, hogy elavultak a forgácsológépek. A rengeteg anyaghiány, ami a termelésben van, (volt), mindig tűzoltómunkát követel (t) meg. Reggel elindítottak egy szériát, délután átállították a gépet másikra. Olyankor a gépbeállítók szentségeitek, s a nagykalapács is előkerült néha. Olyan felmérés meg sohasem készült: mennyibe kerül a gyárnak a munkásvándorlás. A műszergyár gépein tanult a város összes automatagép- beállítója. Gondolhatja, mit hagytak maguk után. Az ilyen gépekhez nem lehet sehol sem kapni alkatrészt, sőt már a rajzok sincsenek meg, nekünk kell bütykölni, hogy dolgozni tudjanak a műhely- beliek. Az örökké sürgős tervek, a negyedévek, a féléviek mindig kapkodós javításokat engedtek. Sokszor azért kellett veszekedni, hogy felújításra egy-két hónapra leálljon egy-egy berendezés. Itt lettem művezető. Csak most, hogy kifizették a félhavi bérem és a munka- könyvem is a kezembe nyomták, érek rá ezeken néha meditálni. Na, de nem ezzel van (volt) a baj. Nemcsak a jóra szegődtem. Az első két évben a pártmegbízatásom is a munkámmal volt kapcsolatban. A kollégáim — úgy éreztem — örülnek a kinevezésemnek. Később többször szememre vetették: „Amikor olajos volt a ruhád, az arcod verejték es, a kezed kérges, akkor másképp láttad a világot!” Ezen sohasem háborodtam fel. Tényleg másképp láttam. De most több lett az információm, mint régen. A kritikát elfogadtam, vagy legyintettem. Attól függött, ki és mikor mondta. Sokszor kerültem olyan helyzetbe, hogy nyolc órakor valakit elküldtem a szereidébe, még hozzá sem foghatott a munkának, már máshova kellett külde- nem. Ilyenkor nem volt magyarázat. Ha volt is, azt ugyan senki nem fogadta el tőlem. Bolond is lett volna. Mindenki végezze a maga munkáját, s feleljen is érte. Az első összetűzésem Péterrel, a csoportvezetővel 4 volt. (Három dolgot kell tudni Péterről: 15 évig volt katonatiszt, nincs olyan munka, amit ne vállalna és ne csinálna meg, ott fusizik és any- nyit, amennyit tud.) A munkán vesztünk össze, pontosabban ő látta úgy az egyik intézkedésemet, hogy az rossz. Felkapta a vizet, s ordenáré módon a többiek előtt elmondott . mindenféle gazembernek. Szerencsére számoltam húszig, szép csendesen eligazítottam: „Többet ne forduljon elő hasonló, mert fegyelmit adok!” Ennyiben maradtunk. Dolgoztunk tovább. Ez így volt szokás, nem emlékszem arra, hogy valakivel hosszabb ideig haragot tartottam volna. Azt tudta Péter is, hogy abban az évben nem kap fizetésemelést. Ezt vezettem be kinevezésemkor: ha valaki ittasan jött be, vagy igazolatlanul hiányzott, stb., akkor kihagytam a béremelésből, a legközelebbi jutalmazásból. Szerintem ezért a következetességért szerettek a kollégáim. A neheze ezután jött. Az egyik május 1-i ünnepségre két kiváló dolgozót választhattunk. Mi, ott a műhelyben megállapodtunk, hogy Jancsit, az olajozót javasoljuk. (Jancsi cigány és több mint tíz éve jött a gyárba. írni, olvasni nem tudott. Sohasem hiányzott, fegyelmi, írásbeli figyelmeztetés még szóba sem kerülhetett soha vele kapcsolatban. A csoport segítségével végezte el-a nyolc általánost. Rendes családapa, becsületes munkásember. Kicsit a magunk munkáját is becsültük benne.) Csak hát az üzemi négyszög már eldöntötte, hogy a kiváló jelvényt (ezt soha sem tudtam megérteni) egy villanyszerelő és egy esztergályos kapja. Egyszer már ja-' vasoltuk Jancsit kitüntetésre, akkor alulmaradtunk. Ezen a május 1-én neki kellett kapni, ebben egységes volt a tmk. Győzködtek velünk: „Miért akartok egy segédmunkást? Nekünk a kvalifikált szakemberek a fonto* sak!” Napokig tartott a huzavona. KdküHdetléisiben voltam Budapesten a kozpoitban és egy merész ötlettel bejelentkeztem a szolgálati út megkerülésével a vezérigazgatóhoz. Fogadott. A hírem előbb hazaént, de Jancsit választót, tűk meg kiváló dolgozónak, az ünnepségen ő kapta a legnagyobb tapsot. Azt nem mondanám, hogy ezután úgy néztek rám, mint a tyúk a piros kukoricára, de az biztos: nem én voltam a legjobb művezetője a gyárnak addig sem, de utána már szó se lehetett róla. Szinte érezmi1 lehetett az emberek büszkeségét az ünnepség után. Nem tudom megmagyarázni miért, addig is olyan munkást, irodistát választottunk, aki megérdemelte a kitüntetést, csak azt éreztük, felülről jött az a javaslat1, nem mi találtuk ki. Most a mi emberünk mehetett ki az ünnepségen. De miért kellett ezért ..nekem el-' meninli a vezérhez, kockáztat ni a fegyelmit. A szolgálati út megkerüléséért az jár. Olyan kis ügyeknek látszanak ezek, mégsem tudunk tenni semmit? Sókat időztem ennél a témánál, de él kell mondani ahhoz, hogy megítélhesse a felmondásom körülményéit. Az előbb említettem., hogy egyszer összezördültem Péterrel, a legjobb csopörtve- zető kollégámmal Máig is mondom: a legjobb csoport- vezető. De tudóim azt is róla, hogy fusizik, nem apró- cseprő dolgokat, komoly gép. alkatrészeket gyárt egy maszek részére. Es máshol nem tudja elkészíteni azokat, csak a gyárban. Sokszor szóltam érte, de bizonyítani sohasem tudtam. Az év elején ismételten minősíthetetlen hangot használt vetem szemben. Akkor már kénytele i voltam közölni vele; írásbeli figyelmeztetést kap. Megfogalmaztam, a gyár jogászával ellenőriztettem (sajnos erre is szükség van) az anyagot, legépeltem tölbb példányban s a szabályok szerint küldtem egy- egy példányt az iktatóba, a személyzeti osztályra, a szakszervezeti bizottságra, egyet Péternek, meg nekem is maradt. Pár nap múlva a szakszervezeti bizottság titkára hívatott, s közölte: a figyelmeztető jogtalan, mert Péter szakszervezeti aktíva, és nem kértem ki az szb. véleményét Erről el is felejtkeztem. Kértem a titkárt, hogy járuljon hozzá a figyelmeztetőhöz. Az engedélyt meg is kaptam, csak új határozatot kellett volna gépeink Ott egye az egészet a fene, gondoltam. Visszakértem a már addig kiadott iratokat.: Nem mérgelődtem a dolgon, amúgy is hatásos eszköznek éreztem, az addigi módszert: nincs fizetésemelés. Közben az igazgató elvtára két-két forint béremelést adott azoknak a szakmunkásoknak, akik rendelkeznek két szakmunkásibizo- nyítvánnyal, viselkedésük, társadalmi tevékenységük alapján megérdemlik, hogy kiemelt szakmunkások tegye, nek stb. A TMK-ban három szakember kaphatta meg, az egyik Péter volt. Tiiltakoz- taim. Beszéltem az igazgatóval, a főmérnökké!, az. osztályvezetőmmel: nem tudtuk egymást meggyőzni. Az alap. szervezeti pánt titkár erre ösz- szehívoít egy értekezletet. Ott elmondták, hogy ón nem javaslom a kétforintos bér— emelést, de bizonyítani sem tudom az igazamat. (Figyelmeztetőt, vagy fegyelmi okiratot kértek.) Megszavaztatták m unkatársaiimat. Ketten völtak mellettem, tízen ellenem. Másnap beadtam a felmondást. Hogyan tudtam volna ezek után fegyelmet tartani? A harmadik napon öten szintén felmondtak, azok is, akik ellenem szavaztak. Erre gyorsan, két héttel előbb megkaptam a munkakö.iy- vemet, munkaviszonya megszűnt bejegyzéssel, a bért, ami arra az időre járt, felvehettem.” Elmondta: Cs. János, volt művezető. Lejegyezte: HAZAFI JÓZSEF Iregszemcse Virágzik a törpe napraforgó Iregszemcsén, a kutatóintézet kísérleti kertjében virágzik a fajtajelöltnek számító Iregi törpe napraforgó. A rövid szárú növény áprilisban vetve augusztus közepére beérik, s így alkalmas a késői vetésre is. Sőt, másodvetésként is számításba jöhet, s ilyenkor szeptemberre érve a tavasszal vetettnél négy-öt mázsával kevesebbet, 16 mázsás termést ad hektáronként. A rövid szár pedig a betakarítást könnyíti meg. Virágdíszben a kutatóintézet kísérleti kertje. (Fotó: Szepesi) Hazánk, Kelet-Európa S. Üj független ülfhamoEc Az első világháború során a népek mind jobban szem- befordultak vezetőikkel, sőt magával a rendszerrel is, amely .annyi megpróbáltatást hozott rájuk. Az egymás elten harcolókban kialakult a közös eltökéltség: csak a háború előttinél jobb és igazságosabb világ születése indokolhatja és feledtetheti a sok áldozatot. A kormányok azt ígérték, hogy a vesztes majd mindenért megfizet, és a győzelem gyümölcsei hozzák meg az erőfeszítések jutalmát. Wilson amerikai elnök ezzel szemben meghirdette a „győzelem nélkül béké”-t, a méltányos és igazságos rendezést, azt, hogy végre megvalósul a liberális és demokratikus polgári elveken alapuló világrend. Mindkét programra sokan hallgattak, de a tömegek növekvő mértékben kezdték azt gondolni, hogy igazán jobb világot csak új elvek, így a szocializmus és az internacionalizmus hozhat. A forradalmi Oroszország példája követésre ösztönzött. Európa keleti felének kis népei a jobb világhoz még egy előfeltétel megvalósulását tartották szükségesnek: a nemzeti alávetettség megszüntetését és az önálló nemzeti államok létrejöttét. A soknemzetiségű birodalmak háborús vereségük pillanatában minden külső beavatkozás nélkül darabokra hullottak, a kötelékükben élt nemzetek pedig szinte habozás nélkül a függetlenség útját választották. Kisebbségben maradtak azok, akik a gazdasági és politikai egymásrautaltságot, a sorsközösséget hangoztatták és a birodalmak helyén az egyenrangú népek tartós szövetségét, föderációját próbálták létrehozni. Ez ügyben magyar részről hangzottak el a legkomolyabb ajánlatok, többek között Dunái Egyesült ÁUaimok Jászi Oszkár-féle javaslata, majd a Tanácsköztársaság elképzelései. A hatalomból addig nem, vagy alig részesülő ellenzéki erőkből, köztük a szocialistákból megalakult nemzeti tanácsok és az általuk létrehozott kormányok új lapot kívántak nyitni nemzetük történetében, természetesnek vették, hogy semmi közük a megszűnt birodalmak tetteihez. Felelősre, bűnbakra mégis szükség volt, mert a győztesek valakitől be akarták hajtani a sarcot. így az 1918 őszén megszülető radikális-demokratikus Németországnak, Ausztriának és Magyarországnak (Bulgáriával és Törökországgal együtt) fizetnie kellett. Ugyanakkor a mindkét oldalon imperialista célókért vívott háborúban náluk sem jobb, sem rosszabb szerepet nem játszó többi kelet-európai nép — akiknek egy része végig lojálisán a központi hatalmak oldalán harcolt — lényegében véve győztesnek minősült és a békerendezésnél ennek megfelelő bánásmódban részesült. A cári Oroszország, majd a központi hatalmak összeomlásakor az utódállamok polgári politikusai számára ellenállhatatlannak bizonyult a csábító lehetőség, hogy minél többet markoljanak, az etnikai érvek mellett történeti, gazdasági és stratégiai megfontolásokra hivatkozva minél nagyobb területen hozzák létre államukat. A románok, csehek, lengyelek, szerbek, észtek, lettek és litvánok polgári-tőkés, vagy éppen királyi-földesúri vezetése jól megérezte, hogy a néprajzi térképeknél, de még a háború alatt az antattal kötött szerződéseknél is többet ér az igényelt területek birtokbavétele, a fait accompli teremtése. Akik azt hitték, hogy a világtörténelem eme ősi törvénye Wilson amerikai elnök 14 pontjával érvényét veszítette, és most az erő helyébe a jog és az igazságosság lép, azok súlyos hibát vétettek. Károlyi Mihály és a magyarországi őszirózsás forradalom elkövette ezt a hibát, és az idegen fennhatóság alá került jó hárommillió magyart kevéssé vigasztalhatta, hogy morálisan a magyar forradalom járt el helyesen. A Párizs környéki békeszerződések csekély módosításokkal mindazt jóváhagyták, amit az antant korábban megígért és az utódállamok fegyverrel elfoglaltak. A nacionalizmus jegyében fogant rendezésből és az erőn alapuló hatalmi politikából fakadóan az új határok a győzteseket nemcsak a vesztesekei, de egymással is szembeállították. A területi viták, az igazságtalannak érzett határok tartós feszültséget hoztak létre Lengyelország és Litvánia, Lengyelország és Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia, Jugoszlávia és Olaszország között is. Az érintettek véleményét csak néhány ponton (Felső- Szilézia, Klagenfurt környéke, Sopron és vidéke) tudakolták meg népszavazás formájában, ezeken kívül nem adtak a lakosságnak módot a meghirdetett önrendelkezési jog tényleges gyakorlására. Lenin és a Kommunista Internacionálé jog- galminősítette e szerződéseket „imperialista rablóbéké”- nek. Kétségtelen azonban, hogy Kelet-Közép-Európa jó százmillió lakójának többsége a világháború és a békék eredményeképp a gazdasági és kulturális fejlődés elvben legkedvezőbb keretéhez, önálló nemzetállamhoz jutott. Egynegyed részük viszont, közel harmincmillió ember, nemzeti kisebbségként idegen uralom alá került. Számukra az önrendelkezés nemes elve cinikus frázissá ala- csonyodott. Ez sokkal inkább a fiatal nacionalizmusok mohóságának volt a következménye, mintsem a bonyolult néprajzi viszonyoknak. Az új határok önkényessége, a háború kirobbantásáért hatalmi szóval megállapított egyoldalú felelősségből fakadó jóvátételi kötelezettség és a vesztesek gazdasági-politikai katonai gúzsbakötése azt eredményezte, hogy Kelet- Közép-Európában a nemzeti önállóság születésnapja egyúttal az itt élő népek eddigi legsúlyosabb szembekerülésének is a dátuma1 lett. A rendezésnek ebből a tehertételéből eredt „,a kelet-európai kisállamok nyomorúsága” az, hogy a demokrácia nem tudott náluk komoly gyökeret ereszteni a két világháború között, s hogy a térség oly könnyen vált a külső hatalmi érdekek eszközévé, összecsapásuk színterévé és esett végül a náci Németország agressziójának áldozatává. A versáilles-i békerendszert külpolitikailag is eleve kudarcra ítélte, hogy a közvetlen kárvallottak mellett a térség két szomszédos nagyhatalma, Németország és Szovjet-Oroszország ellen irányult, márpedig ily módon a térségben tartós béke és nyugalom nem volt elképzelhető. A német befolyás elten elsősorban a Franciaország által emelt védőgát,, csakúgy, mint a „bolseviz- mus” elten az összes európai tőkés állam által kreált „egészségügyi övezet” túlságosan ingatag alapra épült. JESZENSZKY GÉZA (Felvételünk nem az írásban szereplő helyszínen készült)
