Tolna Megyei Népújság, 1980. július (30. évfolyam, 152-178. szám)

1980-07-13 / 163. szám

A KÉPÚJSÁG 1980. július 13. Munkaviszonya megszűnt „Azt hittem, megválthatom a világot. Pedig a világ egy­re kevésbé hagyja magát. Hogy erre rájöjjek, három év .kellett, de a keserves tapasz­talat is tapasztalat. Pedig ak­kora örömmel mentem haza mondani az asszonynak: ki­neveztek művezetőnek, mint­ha ötösöm lenne a lottón. Tudtam, nehéz lesz, a kine­vezés előtt majdnem tíz évet lehúztam a gyárban lakatos­ként. Ismertem a körülmé­nyeket, az embereket, az is előttem volt, ami esetleg el­riaszthatott volna. Az' előző művezető az idegosztályon, kötött ki, pedig kiváló szak­ember, nagyon jó munkás. A vezetésbe beletörött a bicská­ja. Akkor úgy gondoltam, hogy ő volt gyenge, s nem bírta idegileg, gyenge fiziku­mú is volt... Szóval bema­gyaráztam magamnak: ne­kem menni fog. Az igaz, hogy a legrosszabb helyen dolgoztam. Mert a . tervszerű megelőző karban­tartás hangzatos, mindenhol szép statisztikákat is gyárta­nak rója, sőt, az osztályveze­tő olyan ragyogó tervekkel állt elő minden félévben, hogy az igazgató megnyal­hatta mind a tíz ujját. Saj­nos ezek a tervek soha sem lettek megvalósítva. De hát aki látott gyárat belülről, le­romlott, kiöregedett géppark­kal, az előre nevet a terv­szerű megelőző karbantartás említésekor. Az hagyj án, hogy elavultak a forgácsoló­gépek. A rengeteg anyag­hiány, ami a termelésben van, (volt), mindig tűzoltómunkát követel (t) meg. Reggel elin­dítottak egy szériát, délután átállították a gépet másikra. Olyankor a gépbeállítók szentségeitek, s a nagykala­pács is előkerült néha. Olyan felmérés meg sohasem ké­szült: mennyibe kerül a gyárnak a munkásvándorlás. A műszergyár gépein tanult a város összes automatagép- beállítója. Gondolhatja, mit hagytak maguk után. Az ilyen gépekhez nem lehet se­hol sem kapni alkatrészt, sőt már a rajzok sincsenek meg, nekünk kell bütykölni, hogy dolgozni tudjanak a műhely- beliek. Az örökké sürgős ter­vek, a negyedévek, a féléviek mindig kapkodós javításokat engedtek. Sokszor azért kel­lett veszekedni, hogy felújí­tásra egy-két hónapra leáll­jon egy-egy berendezés. Itt lettem művezető. Csak most, hogy kifizették a fél­havi bérem és a munka- könyvem is a kezembe nyom­ták, érek rá ezeken néha meditálni. Na, de nem ezzel van (volt) a baj. Nemcsak a jóra sze­gődtem. Az első két évben a pártmegbízatásom is a mun­kámmal volt kapcsolatban. A kollégáim — úgy érez­tem — örülnek a kinevezé­semnek. Később többször sze­memre vetették: „Amikor olajos volt a ruhád, az arcod verejték es, a kezed kérges, akkor másképp láttad a vi­lágot!” Ezen sohasem hábo­rodtam fel. Tényleg másképp láttam. De most több lett az információm, mint régen. A kritikát elfogadtam, vagy le­gyintettem. Attól függött, ki és mikor mondta. Sokszor ke­rültem olyan helyzetbe, hogy nyolc órakor valakit elküld­tem a szereidébe, még hozzá sem foghatott a munkának, már máshova kellett külde- nem. Ilyenkor nem volt ma­gyarázat. Ha volt is, azt ugyan senki nem fogadta el tőlem. Bolond is lett volna. Mindenki végezze a maga munkáját, s feleljen is érte. Az első összetűzésem Pé­terrel, a csoportvezetővel 4 volt. (Három dolgot kell tud­ni Péterről: 15 évig volt ka­tonatiszt, nincs olyan munka, amit ne vállalna és ne csi­nálna meg, ott fusizik és any- nyit, amennyit tud.) A mun­kán vesztünk össze, ponto­sabban ő látta úgy az egyik intézkedésemet, hogy az rossz. Felkapta a vizet, s or­denáré módon a többiek előtt elmondott . mindenféle gaz­embernek. Szerencsére szá­moltam húszig, szép csende­sen eligazítottam: „Többet ne forduljon elő hasonló, mert fegyelmit adok!” Ennyiben maradtunk. Dolgoztunk to­vább. Ez így volt szokás, nem emlékszem arra, hogy vala­kivel hosszabb ideig haragot tartottam volna. Azt tudta Péter is, hogy abban az év­ben nem kap fizetésemelést. Ezt vezettem be kinevezésem­kor: ha valaki ittasan jött be, vagy igazolatlanul hiány­zott, stb., akkor kihagytam a béremelésből, a legközelebbi jutalmazásból. Szerintem ezért a követke­zetességért szerettek a kollé­gáim. A neheze ezután jött. Az egyik május 1-i ünnepség­re két kiváló dolgozót vá­laszthattunk. Mi, ott a mű­helyben megállapodtunk, hogy Jancsit, az olajozót ja­vasoljuk. (Jancsi cigány és több mint tíz éve jött a gyár­ba. írni, olvasni nem tudott. Sohasem hiányzott, fegyel­mi, írásbeli figyelmeztetés még szóba sem kerülhetett soha vele kapcsolatban. A csoport segítségével végezte el-a nyolc általánost. Rendes családapa, becsületes mun­kásember. Kicsit a magunk munkáját is becsültük ben­ne.) Csak hát az üzemi négy­szög már eldöntötte, hogy a kiváló jelvényt (ezt soha sem tudtam megérteni) egy vil­lanyszerelő és egy esztergá­lyos kapja. Egyszer már ja-' vasoltuk Jancsit kitüntetésre, akkor alulmaradtunk. Ezen a május 1-én neki kellett kap­ni, ebben egységes volt a tmk. Győzködtek velünk: „Miért akartok egy segéd­munkást? Nekünk a kvalifi­kált szakemberek a fonto* sak!” Napokig tartott a huzavo­na. KdküHdetléisiben voltam Budapesten a kozpoitban és egy merész ötlettel bejelent­keztem a szolgálati út meg­kerülésével a vezérigazgató­hoz. Fogadott. A hírem előbb hazaént, de Jancsit választót, tűk meg kiváló dolgozónak, az ünnepségen ő kapta a legnagyobb tapsot. Azt nem mondanám, hogy ezután úgy néztek rám, mint a tyúk a piros kukoricára, de az biz­tos: nem én voltam a leg­jobb művezetője a gyárnak addig sem, de utána már szó se lehetett róla. Szinte érezmi1 lehetett az emberek büszkeségét az ün­nepség után. Nem tudom megmagyarázni miért, addig is olyan munkást, irodistát választottunk, aki megérde­melte a kitüntetést, csak azt éreztük, felülről jött az a ja­vaslat1, nem mi találtuk ki. Most a mi emberünk mehe­tett ki az ünnepségen. De miért kellett ezért ..nekem el-' meninli a vezérhez, kockáztat ni a fegyelmit. A szolgálati út megkerüléséért az jár. Olyan kis ügyeknek látsza­nak ezek, mégsem tudunk tenni semmit? Sókat időztem ennél a té­mánál, de él kell mondani ahhoz, hogy megítélhesse a felmondásom körülményéit. Az előbb említettem., hogy egyszer összezördültem Pé­terrel, a legjobb csopörtve- zető kollégámmal Máig is mondom: a legjobb csoport- vezető. De tudóim azt is róla, hogy fusizik, nem apró- cseprő dolgokat, komoly gép. alkatrészeket gyárt egy ma­szek részére. Es máshol nem tudja elkészíteni azokat, csak a gyárban. Sokszor szóltam érte, de bizonyítani sohasem tudtam. Az év elején ismételten minősíthetetlen hangot hasz­nált vetem szemben. Akkor már kénytele i voltam közöl­ni vele; írásbeli figyelmezte­tést kap. Megfogalmaztam, a gyár jogászával ellenőriztet­tem (sajnos erre is szükség van) az anyagot, legépeltem tölbb példányban s a szabá­lyok szerint küldtem egy- egy példányt az iktatóba, a személyzeti osztályra, a szakszervezeti bizottságra, egyet Péternek, meg nekem is maradt. Pár nap múlva a szakszervezeti bizottság tit­kára hívatott, s közölte: a fi­gyelmeztető jogtalan, mert Péter szakszervezeti aktíva, és nem kértem ki az szb. vé­leményét Erről el is felejt­keztem. Kértem a titkárt, hogy járuljon hozzá a figyel­meztetőhöz. Az engedélyt meg is kaptam, csak új ha­tározatot kellett volna gé­peink Ott egye az egészet a fene, gondoltam. Visszakér­tem a már addig kiadott ira­tokat.: Nem mérgelődtem a dol­gon, amúgy is hatásos esz­köznek éreztem, az addigi módszert: nincs fizetéseme­lés. Közben az igazgató elv­tára két-két forint béreme­lést adott azoknak a szak­munkásoknak, akik rendel­keznek két szakmunkásibizo- nyítvánnyal, viselkedésük, társadalmi tevékenységük alapján megérdemlik, hogy kiemelt szakmunkások tegye, nek stb. A TMK-ban három szakember kaphatta meg, az egyik Péter volt. Tiiltakoz- taim. Beszéltem az igazgató­val, a főmérnökké!, az. osz­tályvezetőmmel: nem tudtuk egymást meggyőzni. Az alap. szervezeti pánt titkár erre ösz- szehívoít egy értekezletet. Ott elmondták, hogy ón nem ja­vaslom a kétforintos bér— emelést, de bizonyítani sem tudom az igazamat. (Figyel­meztetőt, vagy fegyelmi ok­iratot kértek.) Megszavaztat­ták m unkatársaiimat. Ketten völtak mellettem, tízen elle­nem. Másnap beadtam a felmon­dást. Hogyan tudtam volna ezek után fegyelmet tartani? A harmadik napon öten szintén felmondtak, azok is, akik ellenem szavaztak. Erre gyorsan, két héttel előbb megkaptam a munkakö.iy- vemet, munkaviszonya meg­szűnt bejegyzéssel, a bért, ami arra az időre járt, fel­vehettem.” Elmondta: Cs. János, volt művezető. Lejegyezte: HAZAFI JÓZSEF Iregszemcse Virágzik a törpe napraforgó Iregszemcsén, a kutatóintézet kísérleti kertjében virág­zik a fajtajelöltnek számító Iregi törpe napraforgó. A rö­vid szárú növény áprilisban vetve augusztus közepére be­érik, s így alkalmas a késői vetésre is. Sőt, másodvetés­ként is számításba jöhet, s ilyenkor szeptemberre érve a tavasszal vetettnél négy-öt mázsával kevesebbet, 16 má­zsás termést ad hektáronként. A rövid szár pedig a betaka­rítást könnyíti meg. Virágdíszben a kutatóintézet kísérleti kertje. (Fotó: Sze­pesi) Hazánk, Kelet-Európa S. Üj független ülfhamoEc Az első világháború során a népek mind jobban szem- befordultak vezetőikkel, sőt magával a rendszerrel is, amely .annyi megpróbáltatást hozott rájuk. Az egymás el­ten harcolókban kialakult a közös eltökéltség: csak a há­ború előttinél jobb és igaz­ságosabb világ születése in­dokolhatja és feledtetheti a sok áldozatot. A kormányok azt ígérték, hogy a vesztes majd mindenért megfizet, és a győzelem gyümölcsei hoz­zák meg az erőfeszítések ju­talmát. Wilson amerikai el­nök ezzel szemben meghirdet­te a „győzelem nélkül béké”-t, a méltányos és igazságos ren­dezést, azt, hogy végre meg­valósul a liberális és demok­ratikus polgári elveken ala­puló világrend. Mindkét programra sokan hallgattak, de a tömegek nö­vekvő mértékben kezdték azt gondolni, hogy igazán jobb világot csak új elvek, így a szocializmus és az internacio­nalizmus hozhat. A forradal­mi Oroszország példája kö­vetésre ösztönzött. Európa ke­leti felének kis népei a jobb világhoz még egy előfeltétel megvalósulását tartották szükségesnek: a nemzeti alá­vetettség megszüntetését és az önálló nemzeti államok létrejöttét. A soknemzetiségű birodal­mak háborús vereségük pil­lanatában minden külső be­avatkozás nélkül darabokra hullottak, a kötelékükben élt nemzetek pedig szinte habo­zás nélkül a függetlenség út­ját választották. Kisebbség­ben maradtak azok, akik a gazdasági és politikai egymás­rautaltságot, a sorsközössé­get hangoztatták és a birodal­mak helyén az egyenrangú népek tartós szövetségét, föderációját próbálták létre­hozni. Ez ügyben magyar részről hangzottak el a leg­komolyabb ajánlatok, töb­bek között Dunái Egyesült ÁUaimok Jászi Oszkár-féle javaslata, majd a Tanácsköz­társaság elképzelései. A hata­lomból addig nem, vagy alig részesülő ellenzéki erőkből, köztük a szocialistákból megalakult nemzeti tanácsok és az általuk létrehozott kormányok új lapot kívántak nyitni nemzetük történetében, természetesnek vették, hogy semmi közük a megszűnt bi­rodalmak tetteihez. Felelős­re, bűnbakra mégis szükség volt, mert a győztesek vala­kitől be akarták hajtani a sarcot. így az 1918 őszén meg­születő radikális-demokrati­kus Németországnak, Auszt­riának és Magyarországnak (Bulgáriával és Törökország­gal együtt) fizetnie kellett. Ugyanakkor a mindkét olda­lon imperialista célókért ví­vott háborúban náluk sem jobb, sem rosszabb szerepet nem játszó többi kelet-európai nép — akiknek egy része vé­gig lojálisán a központi ha­talmak oldalán harcolt — lé­nyegében véve győztesnek minősült és a békerendezés­nél ennek megfelelő bánás­módban részesült. A cári Oroszország, majd a központi hatalmak összeom­lásakor az utódállamok pol­gári politikusai számára el­lenállhatatlannak bizonyult a csábító lehetőség, hogy mi­nél többet markoljanak, az etnikai érvek mellett törté­neti, gazdasági és stratégiai megfontolásokra hivatkozva minél nagyobb területen hozzák létre államukat. A románok, csehek, lengyelek, szerbek, észtek, lettek és lit­vánok polgári-tőkés, vagy ép­pen királyi-földesúri vezeté­se jól megérezte, hogy a nép­rajzi térképeknél, de még a háború alatt az antattal kö­tött szerződéseknél is többet ér az igényelt területek bir­tokbavétele, a fait accompli teremtése. Akik azt hitték, hogy a világtörténelem eme ősi tör­vénye Wilson amerikai elnök 14 pontjával érvényét veszí­tette, és most az erő helyébe a jog és az igazságosság lép, azok súlyos hibát vétettek. Károlyi Mihály és a ma­gyarországi őszirózsás forra­dalom elkövette ezt a hibát, és az idegen fennhatóság alá került jó hárommillió ma­gyart kevéssé vigasztalhatta, hogy morálisan a magyar for­radalom járt el helyesen. A Párizs környéki békeszerző­dések csekély módosításokkal mindazt jóváhagyták, amit az antant korábban meg­ígért és az utódállamok fegy­verrel elfoglaltak. A nacionalizmus jegyében fogant rendezésből és az erőn alapuló hatalmi politikából fakadóan az új határok a győzteseket nemcsak a vesz­tesekei, de egymással is szembeállították. A területi viták, az igazságtalannak ér­zett határok tartós feszültsé­get hoztak létre Lengyelor­szág és Litvánia, Lengyelor­szág és Csehszlovákia, Jugo­szlávia és Románia, Jugoszlá­via és Olaszország között is. Az érintettek véleményét csak néhány ponton (Felső- Szilézia, Klagenfurt kör­nyéke, Sopron és vidéke) tu­dakolták meg népszavazás formájában, ezeken kívül nem adtak a lakosságnak módot a meghirdetett önren­delkezési jog tényleges gya­korlására. Lenin és a Kom­munista Internacionálé jog- galminősítette e szerződése­ket „imperialista rablóbéké”- nek. Kétségtelen azonban, hogy Kelet-Közép-Európa jó száz­millió lakójának többsége a világháború és a békék ered­ményeképp a gazdasági és kulturális fejlődés elvben legkedvezőbb keretéhez, ön­álló nemzetállamhoz jutott. Egynegyed részük viszont, közel harmincmillió ember, nemzeti kisebbségként ide­gen uralom alá került. Szá­mukra az önrendelkezés ne­mes elve cinikus frázissá ala- csonyodott. Ez sokkal inkább a fiatal nacionalizmusok mohóságának volt a következ­ménye, mintsem a bonyolult néprajzi viszonyoknak. Az új határok önkényessége, a háború kirobbantásáért ha­talmi szóval megállapított egyoldalú felelősségből faka­dó jóvátételi kötelezettség és a vesztesek gazdasági-politi­kai katonai gúzsbakötése azt eredményezte, hogy Kelet- Közép-Európában a nemzeti önállóság születésnapja egy­úttal az itt élő népek eddigi legsúlyosabb szembekerülésé­nek is a dátuma1 lett. A ren­dezésnek ebből a tehertéte­léből eredt „,a kelet-európai kisállamok nyomorúsága” az, hogy a demokrácia nem tu­dott náluk komoly gyökeret ereszteni a két világháború között, s hogy a térség oly könnyen vált a külső hatalmi érdekek eszközévé, összecsa­pásuk színterévé és esett vé­gül a náci Németország ag­ressziójának áldozatává. A versáilles-i békerendszert külpolitikailag is eleve ku­darcra ítélte, hogy a közvet­len kárvallottak mellett a térség két szomszédos nagy­hatalma, Németország és Szovjet-Oroszország ellen irányult, márpedig ily mó­don a térségben tartós béke és nyugalom nem volt elkép­zelhető. A német befolyás elten elsősorban a Franciaor­szág által emelt védőgát,, csakúgy, mint a „bolseviz- mus” elten az összes európai tőkés állam által kreált „egészségügyi övezet” túlsá­gosan ingatag alapra épült. JESZENSZKY GÉZA (Felvételünk nem az írásban szereplő helyszínen készült)

Next

/
Oldalképek
Tartalom