Tolna Megyei Népújság, 1980. július (30. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-06 / 157. szám
io Képújság 1980. július 6. Villi Breinholst: Tegezem a feleségem §g§j seppet sem akarom íjJ** megszépíteni jelleme- f Vpfr' met vagy túlbecsülni :.v-a^vi lényemet, de még így is biztosíthatom önöket, hogy derék, kellemes és udvarias ember, hűséges férj és gyengéd apa és nagyapa vagyok. Minderről halálos komolyan kezeskedhetem. Sohasem veszekszem Mariannával, és már el is felejtettem azt a napot, amikor utoljára hajba kaptunk egymással, sőt arra 6am emlékszem, hogy miért csinálta ezt a feleségem. Ezért bárki, aki valamennyire ismer bennünket, megesküdhet mindenre, ami szent, hogy egy. olyan harmonikus családban, mint a miénk, sohasem alakulhat ki olyan helyzet, amelynek tetőfoka az volt, hogy egy tányért vágtak a fejemhez — méghozzá olyan erővel, hogy ez a gyönyörű porcelánholmi ezer darabkára tört szét, akárcsak az aknavetőgránát repeszdarabjai. Arra is letenné a nagy esküt, hogy Marianne sohasem volna képes egy ilyen erőszakos cselekedetet helyénvalónak tekinteni. Pedig éppen tegnap este történt, amikor Marianne az imádott konyhájában tett-vett, mosogatott, és a szalonból a nyitott ajtón keresztül böhallatszó hangomra figyelt, hogy én — sajnos — olyasvalamit mondtam, ami bősz haragra gerjesztette, és a fent említett tányért hozzám vágta. „Csirr-csörr!” — csattant a tányér, és ezer darabra tört! Az egész azzal kezdődött, hogy kis unokám, Jakob felkapaszkodott az ölembe. — Nagyapa — mondta —, ha a királynő váratlanul betoppanna hozzánk, tegeznéd őt? — Nem, fiacskám. — De hát a nagymamát tegezed! — Ez egészen más. — És mindig tegezted a nagymamát ? — Nem, nem mindig. — És mikor ejtetted foglyul a nagymamát? — Foglyul ejtettem? — feleltem kérdéssel, és mélyet szippantottam a szivaromból. — Mit értesz ezen, drága kisfiam? — Hát... mikor találtad meg? — Megtaláltam és punktum! Egyszer összetalálkoztam' vele. — És nem emlékszel arra, nagyapa, hogy hol találkoztál vele először? — Persze, hogy emlék- szám. Kissé félreifordítottam a fejemet, és egy pillantást vetettem a nejemre. Marianne éppen a mártásos tálat törülgette, és helyeslő mosollyal jutalmazott — ez azt jelentette, beleegyezik abba, hogy elmeséljem Jákobnak az első találkozásunkat. A nők általában nagyon romantikusak, és szeretik az ilyesféle visszaemlékezéseket. — Mikor találkoztam először a nagyanyáddal? — kérdeztem eléggé hangosan, hogy minden szavamat jól lehessen hallani a konyhában. — Azonnal elmesélem', drága kisfiam. Hát valaha is elfelejthetem ezt a napot?! Gyönyörű, meleg nyári este volt. Nagyon régen történt. Egész este teljesen egyedül csatangoltam, moziban voltam, és megnéztem egy kalandfilmet, amelyben cow- bolyok lövöldöztek egymásra, meg más efféle — hiszen sok ilyet láttál már. És amikor ezen a csodálatos estén kiléptem a moziból, ezt mondtam magamnak: „Ma este! Ma este elmész a Tivoli-parkba. Igyekszel szórakozni és felejteni, hiszen egyes-egyedül vagy ezen a világon”. így is tettem. S az egész környezet ebben a csodaszép, meseszerű parkban, ahol tarka lampionok égtek, a pódiumokról zene szólt, fiatal párok sétáltak karonfogva, ahol szökőkút tündökölt — teljesen rendkívüli állapotba eitett. Szinte éreztem, hogy ez a csodás este valami rendkívülit hoz a sorsomban, olyasvalamit, amiről világéletemben ábrándoztam. Kis ideig ott álldogáltam, és elnéztem a dodgemet, azután a vidám, tarka tömeggel sodródtam, és jóformán még nem is tudtam, mit csináljak azután. Akkor még nem voltak já- tékautomata-termek és más efféle szórakoztató üzemek. ELbúsiuTtam, és ekkor hirtelen egy hang valahol a szívem mélyén ezt suttogta: „Menj és szállj fel az óriáskerékre!” Szerencsére meghallottam azt a hangot és... sohasem bántam meg! Odarohantam az óriáskerékhez, és helyet foglaltam, s amikor az óriáskerék forogni kezdett, és a föld kisiklott a lábam alól, és egyre magasabbra emelkedtünk a világoskék esti égbe, ezen a csodaszép, derült éjszakán — akkor észrevettem, hogy egy fiatal nő ül velem szemben a szűk gondolában. Ó, a leggyönyörűbb nő volt valamennyi közül, akit valaha is láttam... Egyedül ültünk egymással szemben ott azon a szűk helyen, ő meg én, és akkor valami hihetetlen dolog történt, az a gyönyörű teremtés rám mosolygott, s én viszonoztam a mosolyát, és ráeszméltünk, hogy bennünket a sors egymásnak teremtett... Nem, várjunk csak! Ez nem a te nagymamád volt! Nem a nagymamával találkoztam azon az estén az óriáskeréken! Charlotte volt... Charlotte Lind, az első szerelmiem! Ma is úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna... A te nagymamáddal nem az óriáskeréken találkoztam, hanem... várjunk csak, hol az ördögbe is találkoztam én először a te nagymamáddal? gy pillanatra megállE tam a beszédben, hogy összeszedjem a gondo- I tataimat, és ekkor repült felém az a tányér. Mostanában, valahányszor a nyakamat vakarom, még ma is érzem a helyét — Marianne féktelen kezének a nyomát! Fordította: GELLERT GYÖRGY Szabad egy szóra? — Bocsásson meg, uram, csak egy pillanatra! — Tessék! Parancsol még vallamiit, Vendég Űr? — Köszönöm, nem kérek már semmit. — Hát akkor: fizetni tét- szák? — Nem, nem, csak néhány szót szeretnék váltani önnel. Ügy látom, nincs valami nagy forgalmuk ma délelőtt. — Hát, nem mondhatni, kérem. Ilyenkor — tetszik tudni —, dolgoznak még a törzsvendégek. De nézzen be majd öt után! Nem fog helyet kapná! — Tudom. Voltam már Uí a nap minden szakában. — Akkor hát: maga is törzsvendég?! Érdekes, nem emlékszem az arcára! Pedig én... — Higgye el, nem túl érdekes ez. A lényeg az, hogy én emlékszem magára. — No! Csak nem sértettem meg valamikor?! Mert tudja, járnak ide mindenféle alakok, szabolcsiak, meg tudja az isfen, hogy honnan szalajitották őket... — Akkor: emberek talán, nem?! — Nem emberék ezek, kérem: vadállatok! Higgyél el! Ha fejükbe száll a bor, nem ismernek se istent, se embert. A múlt héten is úgy kellett kidobnom egy fickót, mert beszippantott és elkezdett kötözködni egy spinkó- val. — Pontosabban: egy nővel akart táncolni. — Ügy van, kérem, úgy van! Maga is itt volt péntek este? — Igen. És láttam azt a fiatalembert, akiit kidobott a vendéglőből. Épp a lábam előtt zuhant a járdára. Ügy összetörte az arcát, hogy bizonyára nem ismert volna rá az édesanyja sem. Mondja, maga a Mátyás pincéből is így dobálná ki a vendégeiket? — Nem visznék engem oda, kérem. — Nem hozták magát ide sem, mégis itt van. Szerintem egy vendégeit ki is lehet vezetni az étteremből, ha már többet ivott a kelleténél! Csak hát: ki a megmondhatója, hogy hol húzódik a határ józanság és részegség között?! Önöknek pediig jól jön egy-egy becsípett vendég, mert annyit számolnak föl nekik, ameny- nyit csak nem szégyellnek. — Mondja, maga is itt dolgozik a lakótelepen? — Igen, itt dolgozom én is. — No, csak nem művezető?! — Hát úgy nézek, én ki? — Nem, csak gondoltam, hogy beugrott egy féldecire. — Meg kávéra! — Ja, persze, ivott egy kávét is! — És milyen rosszat ráadásul! — Hát, kérem, előfordul néha, hogy a Cicus kávé helyett a szívét teszi bele a duplába. — A pálinkába meg szeretett folyóink vizét, ugye? — Ugyan már! Ne elégedetlenkedjen ! Valamiből nekünk is meg kell élni. Tudja ön azt, Vendég Űr, hogy mennyi a mi havi fixünk? — Az alapfizetésük? Igen, hallottam már róla: nagyon kevés. Mint a nyugdíjuk! Ezer forint körül. Azt mondják, hogy csak akinek egy kerékkel kevesebb van, az várja meg pincérként a nyugdíjazását. Ez igaz? — Igaz, kérem! — Hát ha ez így van, akkor ez mindenképpen fölháborító. — Fölháborító azért, mert nem az állam fizet bennünket, hanem a dolgozók pénztárcájára vagyunk utalva. Ahonnan aztán szemrebbenés nélkül varázsoljuk át zsebünkbe a borravalókat. Pontosabban: fizetésünket. — Nagyon köszönöm önnek ezt az egyre pontosabb fogalmazást. — Ne köszönje, inkább engedje meg, hogy megmutassam a lábamat: bokától térdig. — Tessék csak, nyugodtan. Mi az ördög?! A maga lába pontosan úgy néz ki, mint Magyaroország térképe. Ezek a viisszenek! Mint a Duna, Tisza... Mondja, hány éves ön? — Én, kérem: jövőre töltöm be az ötvenediket. — Hát akkor: minden jót kíván önnek és köszöni a beszélgetést: UTASSY JÓZSEF ZELK ZOLTÁN: Három krajcár Juhar voltam, de elhagytam az erdőt; mert ágaim hasztalan fenyegették csúfolkodó árnyaimat. Ríhattok, madarak, fészket nem raktok rajtam, már kopár hegyhez szegődtem sziklának, de egyszer majd, tudom, elbámészkodom és legördülök a tóba, s tóvá változom. (Nem voltam boldog, se boldogtalan, csak juhar és szikla és tó voltam én — három krajcár az Isten megszámlálhatatlan tömérdek vagyonából.) REICHELD ILONA: Céltalanság Bolyongok, ténfergek, céltalanul jövök-megyek, s e nagy céltalanságban keresem a célt. Megyek feléd, de visszafordulok, már nem látlak téged, csak Téged, megyek feléd és hozzád, Tőled máshova, menekülök előled, és rohanok utánad, megyek tőled — Hozzád, megyek mindenhova, mindenkihez, senkihez, sehova, és valakihez, csak Tőled el! HOZZAD! Öregasszony Somogyi Győző rajza Rotterdami Erasmus Dürer metszete a Szépművészeti Múzeum „Dürer évszázada” című kiállításáról, amely októberig látható Hőemelkedés habbal Precíz Rezső könyvelő, akit kollégái szemtől szembe a „megtestesült lelkiismeretnek’’, a háta mögött „stréber alaknak” neveztek, egy forró augusztusi napon, délután három órakor lefordult a székéről. — Ö, semmi, semmi! — mondta röstelkedve az üzemi orvosnak, amikor magához tért —, csak nyilván öregszem. Azelőtt játszva elvégeztem a szabadságon lévő öt-hat kollégám munkáját... Igaz, hogy most nyolcán mentek el, de ... Már nincs is semmi bajom ... A doktor úr visszanyomta a pamlagra Precíz kartársat, és hőmérőt dugott a hóna alá. öt perc múltán megnézte a hőmérőt, és azt mondta: „Hm, hm!” Aztán föltett egy csomó kérdést, kopogott egy sorozatot a hátán, megsóhajtatta néhányszor, majd tiltakozásával mit sem törődve, kiírta betegállományba, és ráparancsolt: „Ha kedves az élete, három napon keresztül három óránként mérje meg a hőmérsékletét, jegyezze föl az adatokat, és hozza el nekem”. Precíz Rezső — tekintve, hogy a világért sem akart a bércsalás bűnébe esni — másnap otthon maradt, pontosan három óránként bedugta a hőmérőt a hóna alá, és a leolvasott adatokat a saját kezűleg rubrikázott ívre lelkiismeretesen följegyezte. Precíz Rezső azonban nem. csak lelkiismeretes könyvelő volt, hanem szófogadó férj is, és amikor másnap reggel a felesége elküldte a Tükerhez, a hőmérőt és a rubrikázott papírt is magával vitte. A tüzelőutalványt röpke két óra alatt elintézte, és indult hazafelé. Útközben azonban észrevette, hogy közeledik a hőmérőzés pillanata. Megállt, töprengett, mitévő legyen. Az utcán mégsem dugdoshatja hóna alá a hőmérőt. Betért tehát egy eszpresszóba, ahol is a legsötétebb sarokban helyet foglalt, intett a kisasz- szonynak, és közben mereven figyelte óráját, nehogy elvétse az esedékes pillanatot. — Tetszik? — recsegett rá nemsokára a magasból a kisasszony. — Ho ... ? — Kezitcsókolom — rebegte Precíz —, ha szabadna kérnem egy kávét. A kisasszony mordult és el. vonult. Precíz pedig begubó- zott a sarokba, és izgatottan leste az óráját, drukkolt, hogy időben kapja a kávéját. Az istenek megsegítették, a kisasszony harminckét másodperccel az esedékes terminus előtt, elébe csörrentette a kávéját, és amikor elment, Precíz előhalászta a hőmérőt, majd a rubrikázott papírt és a ceruzáját, hogy feljegyezze a higanyszál állását. A hőmérő már-már a hóna alatt volt, amikor asztalánál termett egy éltes, platina hajú hölgy, és miközben tekintetét a rubrikás papírra düllesztet- te, így szólt gerlebúgással: — Tisztelt uram, elnézését kérjük, a kisasszony tévedett. Precíz riadtan tátogott, de mire szóhoz jutott volna, a platina hajú elragadta előle a kávét, és mély hajlongással hátrálva, eltűnt az asztalok között. A könyvelő értetlenül utána bámult, majd észbe kapva az órájára pillantott. Döbbenten vette észre, hogy jó fél perccel elmúlt a hőmérőzés ideje. Rövid ideig töprengett, majd gyors elhatározással elindult a mosdó felé, hogy majd ott tegyen eleget az orvosi előírásnak. Keze már éppen ama helyiség kilincsén volt, amikor lihegve elébe penderült a platina hajú hölgy: — Elnézését kérjük, tisztelt uram, épp most takarítják. Ha szíveskedne két perc türelemmel lenni. Precíz zavartan mosolygott, és igyekezett vissza az asztalához. a kiterített rubrikás papírhoz, és az adatokba mé- lyedt. Am a kisasszony éppen ott tevékenykedett. Ahogy jobban megnézte, mintha átöltözött volna közben ripegős-ropogós köténybe, fehér blúzba és keményített bóbitába. Asztalkájára csipkés térítőt tett, arra helyezte herendi készletben a kávéját, mellé ezüstben a cukrot és a tejszínhabot. Egyidejűleg bűvölően mosolygott, és nyugtatta őt, hogy mindez felár nélkül van, és ne sértse meg a borravalóval. Precíz Rezső könnyekig meghatódott, s elgyengülve, gyermeki őszinteséggel mindent elmesélt az orvosi utasításról, mutatta a rubrikás papírt, és a hőmérőt. A platina hajú érdeklődéssel hallgatta, szaporán bólogatott, majd huncutkás mosollyal így szólt: — Tetszik tudni, én nem tegnap óta vagyok a szakmában, volt már dolgom jó néhány ellanőrrel, de ilyen kis hamissal, mint maga, még nem. No, igya meg szépen a kávéját, mert kihűl. SÓLYOM LÁSZLÓ
