Tolna Megyei Népújság, 1980. július (30. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-06 / 157. szám
1980. július 6'. í TOLNA \ 6 níÉPÜJSÁG — Annuska, tudja milyen régóta készülődöm Ozorára, hogy beszélgessünk az életéről? — Még csak nem is sejtem, de biztosan megmondja. — Amikor egy évvel ezelőtt találkoztunk az iskolának a téesszel közösen működtetett napközis konyháján, úgy hívott meg magukhoz, hogy jöjjek el megnézni a szegénységüket. — El is jött, és mi nagyon örültünk a látogatásnak. — Én meg annak hogy a Táncsics utcai hajlékukban nyomát se láttam annak, amit — gondolom szerénykedésből — beharangozott. Mit nevez szegénységnek? — Nem tudom én ezt megmagyarázni magának, meg másnak sem. Viselem inkább, hogy feluszerte szekíroznak, amikor a szegénységünket emlegetem. — Csodálkozik? Amint láttam és látom, egyáltalán nem szűkölködnek semmiben. Vagy mégis? — Egyszerűen élünk és mint igen sokan itt Ozorán, rengeteget dolgozunk az urammal. — Hiányzik valamijük? — Olyan formában igen, hogy mindig az kell leginkább, ami még nincs, de aminek a megszerzését elhatároztuk. — Legutóbb a lányuk, Marika parádés lakodalmáról beszélt' sokáig a falu. Most mi van soron? — Igen nagy dolog. Siófokon építkeznek a lányomék, s mivel csak a telek — ami elég kicsike — elvitt kétszázezer forintot, meg vettünk bent a városközpontban bontásra egy emeletes házat. Hogy olcsóbb legyen ezzel is az anyag. Volt aztán elegünk. — Ez panasz? — Isten őrizz! De nem gondoltuk, hogy a munka olyan cudarul megizzaszt bennünket. Mások hét végeken a Ba. latonban lubickoltak, mi meg tetőtől talpig porosán, bontottunk, bontottunk. — És amikor végeztek a napra kiszabott munkával, megmártózott legalább a Balatonban? — Én csak elnéztem azt a rengeteg embert. Itthon jobb szeretek fürödni. Tudja, amikor elkészült a fürdőszobánk, nem győztem betelni vele. Talán azért van ez, mert ami kényelem van nálunk, azt apránként csináltuk meg. — Mikor először itt jártam, az volt a benyomásom, hogy ebben a szépen berendezett, jól fölszerelt lakásban boldog, kiegyensúlyozott emberek élnek. Tévedtem volna? — Nem tévedett, de azt hiszem, éppen emiatt félek néha. Félek? Rossz kifejezés. Félni valakitől kell én meg azt a VALAMIT féltem, amit összedolgoztunk. Amikor a termelőszövetkezet nem volt még olyan erős, mint most, hajtottuk mi magunkat akkor is, csak éppen látszatja nem maradt. — Sokat hallottam erről az időszakról pedig nem szívesen emlegetik, ahogy észrevettem. Magukat, hogy érintették a közös gazdálkodás kezdeti kudarcai? — Én saját tapasztalásomból csak 1960-tól tudom, hogy mi volt. Amint a téesz megalakult hatvanban, akkor alig négyéves fiatalasszonyként léptem be. Az uram, az nem. Ö azt csinálta, amit sok férfi akkoriban. A biztos pénzért elment az építőiparba dolgozni és csak hétvégi vendég volt itthon. Akkor az asszonyokra igen sok olyan teherviselés jutott, ami csaknem meghaladta az erejüket. Ráadásul kellett az asszonyi kéz a téeszben, de ami a fizetséget illeti, az sokáig azt fejezte csak ki, hogy a nő kisebb értékű munkaerő, mint a férfi. — Ebbe szó nélkül törődtek bele? — Azt már nem. Életemben se pörlekedtem annyit, mint akkor. Fontos volt nekünk hogy a munkánk után valakinek tekintsenek bennünket. Tekintettek is egy idő múltával, de nem ment az köny- nyen. — Sokat kellett csatázni? — Sokat bizony. Kipakoltam én is rendre a magamét, kivált ha olyan munkára osztottak minket, aminek nem volt jó a munkaegysége. Ez bántotta leginkább az asszonyokat. Egy férfiember, még le sem tette a tarisznyáját, már többre tartották, mint azt az asszonyt, vagy leányt, akire rendesen számítani lehetett. Szorongatták is azokat, akiknek az uruk „eldisz- szidált” a téesz elől. Sokszor mondták akkor nekem az asszonypajtásaim, hogy „Annus, ne akadékoskodj annyit, addig jár a szád, hogy kitesznek a téeszből”. Nem tudtam elhallgatni, mert ha mondtam a magunkét, legalább a mérgemből levettem Az lett a folytatás, hogy egyszeresek elkezdtek kérdezgetni a vezetők, hogy „na Annus, magának mi a véleménye?” Sokat kellett harcolni munkával is, nyelvvel is az asszonyok meg_ becsüléséért. — És most? Ügy tudom 1968 óta tagja a téesz vezetőségének. A nőbizottságnak is sokáig volt elnöke. — Tényleg vezetőségi tag vagyok, de manapság elvétve se akad csak a nőkre vonatkozó megharcolnivaló. Kitaposott úton mennek a dolgok. — Kilenc évig volt az ozoraiak helyi és megyei tanácstagja. Most miért nem vállalta tovább ezt a megbízatást? — Mert öreg vagyok már. Elmúltam 42 éves és Marika lányom, aki nemrég töltötte be a húszat, gyereket vár. Mindjárt nagymama is leszek. — Ne vegye zokon, egy évvel ezelőtt már kinevettem egyszer az öregedhetnékje miatt. Éppen úgy, ahogy Budapesten kinevették abban az áruházban, ahol igencsak fiatalasszony korában fekete kabátot keresett és azzal az indoklással, hogy a színes ruházkodás a lányok privilégiuma. — Mit csináljak? Nálunk tényleg az járja még, hogy mindenben hozzá kell komolyodni az asszonyi, család- anyai szerephez. Aki elmúlt 40 éves, az már nem befele, hanem kifele ballag... — És gyászba kell borítani az életet szőröstül_ bőröstül? — Nem értheti ezt maga. Ezt csak az érti meg, aki falun él, ahol akármilyen régi rossz szokások is, de megszabják, ki hova váló, mit, miikor illik és kell tenni. Ozorán én öregasszonynak számítok, az öregnek pedig az a dolga, hogy odaeressze a fiatalt a boldoguláshoz. — Ezen kár vitatkoznunk. Beszéljünk inkább arról, mi a különbség a maga asszonyi élete és az édesanyja élete között? — Akkora a különbözőség, hogy estig lehetne sorolni. Apám is, édesanyám is napszámosok voltak mindig más és más uradalomban. Kegyetlenül sokat dolgoztak, gyerekek is csak ketten maradtunk életben a húgommal, s mégsem mentek semmire. Ott laktunk a Kálvária aljában húzódó Bezerédj utcában, ahol volt ugyan egy öreg zsúppos házunk az utcafrontra, de a család élete a partba Vájt putriban folyt. Földosztáskor kapott édesapám 6 holdat, amit munkálni kezdett. Mii, lányok is hamar napszámba álltunk, mert a kenyér megvolt otthon, de öltözni is szerettünk volna. Édesanyám még csak nem is álmodhatott arról ami most nekem van. Kinyitom a csapot a konyhában, fürdőszobában és folyik a víz. Vacsorát kell főzni? Ott a gáz, nem kell bajlódni csutaszárral. Mosok? A géppel egykettőre készen van. Az állatok etetése is fele annyi fáradtsággal jár. Anyámnak nehéz élete volt. Nekem jóval könnyebb. Arról nem is beszélve, hogy őt nem kérték, nem biztatták, hogy szóljon bele közdolgokba, ö még abban volt és abban is maradt, hogy az ilyesmi csak a férfiakat illeti meg. — Szóval jelentős az eltérés. — Az. Mégis úgy vagyok ezzel, hogy a lányomnak még jobb és szebb életet kívánok. Dombóváron érettségizett az egészségügyi szakközépiskolában és szülésznő a pincehelyi kórházban. Én csak hét általánost végeztem. Jöttek pedig tanulásra toborozni és a tanítóbácsi, a drága Pintér Endre Zsigmond küldött volna, de hazulról nem engedtek. Mindenkiből lett pedig valaki, aki elment a lánypajtások közül városi iskolába. — Maga is a helyére talált, Annuska... — Odataláltam, csak el ne rongálódjon valahogy ez a helyzet. — A férje, aki elletős a téesz állattartási telepén, mikor szánta rá magát arra, hogy abbahagyja az ingázó életet? — Kilenc évvel ezelőtt, 1971-ben vették föl tagnak és én akkor azért is boldog voltam nagyon, mert abban az évben vettük meg 80 ezer forintért ezt a házat. Tudtam pedig, hogy sokat kell még rákölteni, mire olyan lesz, hogy érdemes benne megöregedni. — Akkor már maga három éve volt vezetőség gi tag. Családi háborúság nem volt ebből? — Az nem volt, pedig nem mindenkinek tetszett egyformán az, ha az asszony valamiben megelőzte az urát. Faluhelyen hallani még, hogy az asszony „nem ember”, a megszülető kislány pedig „nem gyerek”. — Ha már szóba jött, maga mit vár? — A kislányomnak az az óhaja, hogy egészséges legyen a gyerek. Én — azt sem bánom, ha ezért rámpirít — kisfiút szeretnék első unokának! Főleg a katonáskodó vöm és a nagypapa miatt. Meg aztán még egy darabig könnyebb a fiúknak saját lábra kapni. — így képviseli a nőpolitikát a családban egy volt nőbizottsági elnök? — Szót érthetünk mi ebben, ha akarja. De vitatkozhatunk is. Egy bizonyos, amit elmondtam anyám és az én életemről, olyan igaz, mintáz, hogy itt ülünk. Hozzáteszem, hogy nemcsak a téeszben, a munkában, itthon is vagyok valaki. — Abból — mint beszélik — mégis volt némi kanálcsörgetés, hogy 1972-ben elküldte a téesz jutalomútra. — Tényleg volt, pedig velem madarat lehetett volna fogatni, amikor megtudtam, hogy Zsófikéval, a főkönyvelővel mi leszünk az első külföldi úttal jutalmazott nők. Csehszlovákiában és Lengyel- országban jártunk akkor. Másodjára, amikor nőnapi jutalomként utazhattam külföldre, már nem volt morcoskodás. De közben Ferit is megjutalmazták 1977 őszén egy leningrád—moszkvai úttal. Mentem eléje a Ferihegyre, amikor érkeztek és nem is csak a viszontlátás örömét kaptam, hanem megnéztem amit elképzelni se tudtam, hogy milyen egy nagy légikikötő élete. Itthon aztán me- séltetni kezdtem. Nem úgy, mint ő engem az első utam után. Majd kipukkant belőlem a sok mesélnivaló, de ő az ég kincsiért se kérdezett volna... — Ha nem élveznénk ezt a jóleső szobahűvö- set, mit csinálna ma délután? — Kint lennék én is a szőlőben. Feri kiment már, mire én a munkából hazaértem. Kötözni kell a szőlőt. Estefele pedig? Etetés, vacsorakészítés, ami éppen jön. — Mikor szoktak maguk pihenni, Annuska? — Ünnepeken. De akkor is úgy, hogy tenni kell, ami a ház körül nem ismer pihenőt. — Üdülni voltak már? — Nem jutott még arra nekünk. — Pénzből jutotta volna. Azt hiszem, az időt sajnálták. Pedig, látom, tavaly óta egy Zsigulival is gyarapodtak. — Az a gyerekeké. — Maradjunk az üdülésnél. Mindenre rászolgáltak, ami a dolgozó embereknek kijár. Miért nem élnek vele? — Mintha összebeszélt volna a gyerekekkel. Azok is azt mondják, hogy egykettőre elmegy az élet és nem szabad túlfeszíteni a húrt, nem kell belerokkanni a munkába. De látja, úgy vagyunk, ha a téesz levisz bennünket vasárnap Harkányba, az asszonyok alig valamivel dél elmúltával már zsözsögnek, hogy indulni kellene, etetésre haza érni. Nem is tudom, hogyan kell lábat lógászva csak pihenni, nézelődni, szórakozni. Meg lehet azt tanulni? — Nem is olyan nehezen, mint gondolja... — Beszélgettünk már az urammal arról, hogy egyszer együtt kellene elmenni valahova. Olyankor nekem az jár az eszembe, hogy csakugyan sokmindent nem láttunk még. Arról, ami a határon túl van, nem is tudom miket képzeltem, amíg meg nem láttam, hogy ott is olyanok a fák, mint itthon, és amikor nálunk, ott is akkor nyílik a muskátli. — Mióta olyan jó a maguk „szegénysége”, Annuska, hogy még egykét napra is nehéz elszakadni tőle? — Ami nekünk most van, azt az elmúlt 10 évben, 1970 és 80 között teremtettük elő. Sok hozzánk hasonló ozorai család mondhatná el magáról ugyanezt. Azóta van a személyes gyarapodás, amióta a közös gyarapodik. Egyik nincs a másik nélkül. I — Hitte, hogy ez így lesz? — Nemcsak én nem hittem, amikor először jöttek az agitátorok elmondani, hogy milyen lesz a közös gazdálko. dás. Sokan mások se hitték. Gépesítés, nyugdíj, meg miegyéb? összenevettünk, hogy ez mind csak mese, amit a gyerek se hihet el, nemhogy a felnőtt! Aztán úgy hozta az idő, hogy — ki előbb, ki utóbb — megszégyenültünk akkori hitetlenlkedésünk miatt. — Ha visszafiatalodhatna 22 évessé, olyan áron, hogy újra kell csinálni, amit két évtizeden át csinált, vállalná? — Ilyesmi lehetetlen. Maradjon inkább minden ahogy most van, folytassák a fiatalok, amit elkezdtünk, de úgy, hogy az mindenkinek jó legyen. I — Ezt a kívánságot mindenki nevében köszönöm! LÁSZLÓ IBOLYA Fotó: SZEPESI LÁSZLÓ Múltunkból A vármegyék gyakran kerültek szembe a Habsburg érdekeket szolgáló kormány- szervekkel. Évszázadokon át a nemesi vármegyék számos határozatot hoztak önkormányzatuk védelmére. Más esetben viszont a vármegyék voltak a haladásellenes erők fellegvárai. Így volt ez 1845- ben is. 1845. április 7-én Szekszár- don ülésező nemesi közgyűlésen szót kért Perczel Miklós táblabíró, aki arra figyelmeztette a „megyei Karokat és Rendeket”, hogy a kormány már több megyében, megsértve azok ősidőkből származó önkormányzatát, elmozdította a törvényes főispánokat, s helyettük törvénytelenül, a vármegyék megkérdezése nélkül új adminisztrátorokat (tisztségviselőket) nevezett ki. A táblabíró megemlítette azt is, hogy az így kinevezett személyeket arra kötelezte a kormány, hogy az illetékes megyében telepedjenek le, a nemesi közgyűléseken elnököljenek, s ugyanezt kellett tenniük a törvényszék ülésein is. Helytelenítette a felszólaló azt is, hogy az újonnan kinevezettek nemcsak a vármegyéktől, hanem a kormánytól is fizetést húznak, s ráadásul még titokno- kokat is alkalmaznak. Perczel Miklós a vármegyei önkormányzat védelmében javasolta a nemesi közgyűlésnek mondja ki határozatilag: — „A megyében törvény- szerűleg csak oly egyén elnö- kösködhetik, ki a rendszeresített fizetést húzza — nem pedig a kormánynak fizetése (értsd: nem a kormány fizetett embere) — ezért a megye oly hivatalnokot maga felett einökösködni ne engedjen. — Az elősorolt (azaz a fentebb említett) új rendszer által veszélyeztetett megyei ön- kormányzati jog megmentése és a törvénytelen beavatkozás mellőzése tekintetéből ha- tároztasson el, hogy a megyei kormányzó a megyei tisztviselőihez a maga rendelmé- nyeit egyedül a megye rendes alispánjai által intézhesse. — A megye pecsétje, mint a közigazgatás jelképe az ah ispánnál maradjon. — A megye törvényszékei csaíj a választott bírák bíráskodhassanak — a kormány által kinevezett egyén pedig azokon ne elnökölhessen. — Tétessen az elnöklő alispánnak kötelességül, hogy azon esetre, ha a megyéhez főispáni helyettest kinevező rendelmény érkezik, rögtön gyűlést hirdessen és nyittasson meg azon korábbi közvégzés, minél fogva az alispánok a hozzájuk intézett felsőbb elnöki rendelménye- ket a megye elébe terjeszteni köteleztetnek”. A táblabíró javaslata óriási vitát váltott ki. Mellette és ellene sokan kértek szót. Tudjuk, s ezt ők is tudták, hogy a javasolt rendszabályok nem védhették volna meg a megyei önkormányzatot egy erőteljesebb bécsi nyomással szemben. A közgyűlés végül is elvetette a javaslatot, s ezzel egyidejűleg hallgatólagosan tudomásul vette Bécsnek a magyar ellenes, a reform- mozgalommal szembeni ellenséges magatartását. A szavazásnak ilyen eredménye várható volt, hiszen elmúlt már az az idő, amikor Tolna megye a reformkorban, ha rövid időre is, de a haladás élvonalába tartozott. K. BALOG JÁNOS Miklós Ferencné tóeszvezotöségi taggst
