Tolna Megyei Népújság, 1980. július (30. évfolyam, 152-178. szám)

1980-07-27 / 175. szám

A rtEPÜJSÄG 1980. július 27. Vadkacsák Enni, inni is adnak... A vadkacsa tulajdonképpen igen szelíd állat, mint ahogy ez a Tamási Állami Gazda­ságban is megfigyelhető. A gazdaság ugyanis foglalkozik fácán- és vadkacsatenyésztés- sel is. Általában évi 10 ezer darab van. Régebben több volt a fácán,' ■ azok tojásait. Baranyában keltették, Forná- don csak a nevelés folyik, de ma egyre inkább csak vad­kacsát tojatnak és keltetnek az állami gazdaságban. A kacsák nagy részét pecsenye- kacsaként értékesítik, ami kedvelt csemege az egész vi­lágon. Az ágazat a gazdaság termelési értékének alig egy százalékát teszi ki. A törzsállomány hatszáz vadkacsából áll. Ezt az idén először a tojatás után kihe­lyezték a csalánosi tóra, ahol a kacsák szelíden és csopor­tosan úszkálnak a vízen. Re­pülni is úgy kell ismét meg­tanulniuk, mert levágták a számytollaikat, hogy he re­püljenek el a „tojás elől”, pontosabban ott tojjanak, ahol a tojást meg is lehet ta­lálni. A vadkacsák hamar megszokják az embereket, a kényelmes körülményeket, és nem is szeretnek lakóhelyet változtatni. A gazdaság tíz patak vizét felhasználva, mintegy kétszáz hektár felületű halastórend­szerrel gazdálkodik. Ezeken helyezik el a kacsákat, s itt folynak a vadászatok is. Az idén körülbelül 2300 kacsát léhet lőni Fornádon. Jobb itt nekünk, mint a hideg vízen Hatszáz, egyszer már letojatott felnőtt kacsa a csalánosi tavon Szelídek, mint házi roko­naik Tanuljunk Sl-ül Valamennyi mennyiségről csak akkor tudjuk, hogy mek­kora, ha összehasonlítjuk va­lami mással. Régebben az em­berek a tárgyakat testükkel hasonlították össze, Hallot­tunk ölről, hüvelykről, láb­ról. A láb mértékegység a franciáknál 32,48, az ango­loknál 30,48, az olaszoknál 26,36 centiméter. A yard meg­fogalmazása pedig — I. Hen­rik angol király rendelete ér­telmében — az orr és a ki­nyújtott kar hüvelykujja kö­zötti távolság. Az ipar és a kereskedelem fejlődése egyértelműbb mér­tékegységet követelt. A tízes számrendszeren alapuló mé­terrendszert 1979-ben ..„min­den időben minden népnek” jelmondattal ajánlották. Ma­gyarország már 1875-ben el­fogadta az indítványt, míg olyan országok, mint Japán, Egyiptom, Kína csak a XX. században tértek át alkalma­zására. Legutóbb Nagy-Bri- tannia, 1966-ben. A nemzetközi mérésügyi szervet már 1960-ban elfo­gadta a legújabb nemzetközi ' mértékegységrendszert, a Sl-t. (Sysbheme Internationa­le). Alkalmazása nem kötele­ző, bevezetése az egyes álla­mok önálló joga. Kényszerí­tő körülmény csupán a gya­korlati szükséglet lehet, a tudományos és a műszaki fej­lettség szintje. Hiszen az Sí legfőbb előnye az, hogy egy­ségesen érvényes az egész fi­zika, valamennyi műszaki tu­domány területére, használa­tával a természet törvényei is a legegyszerűbb alakban fejezhetők ki. Hazánkban négyéves előkészület után az idei évtől kötelező használni sé oktatni. Tanuljunk SI-ül! Melyek a mennyiségek egységeinek új megnevezései? A sűrűségé a kilogramm per köbméter, az erőé a Newton, az energiáé a joule, a nyomásé a pascal. A teljesítmény a korábbi ló­erő helyett wattban fejezzük ki, 1 lóerő 735,498 75 wattal egyenlő. A hőmérséklet mé­résének egysége a kelvin, a 0 Celsius fok 273,16 kelvinnel egyenlő. Mielőtt túl bonyo­lultnak tűnne, tegyük hozzá: az Sí engedményeket, kivé­teleket is ismer. Nyugodtan használhatjuk továbbra, is a Celsiust, a litert, a tonnát, az időlmértéknél a percet, órát, napot, a naptáraknál a hetet, hónapot, évet, a sebességmé­résnél a kilométer per órát. Szóval tanulnunk kell, s egyszersmind felejtenünk is. P. T. Mózes Lajos 8lfilAÍ;kÍ^ÍÍ||ÉÍIHÍI Kívülről a ház nem külön­bözött a falu módosabb por­táitól Ahogy a kutatásveze­tő mondaná: parasztbarokk, a tsz-melléküzemágak első hőskorából. Manzárdtetős, erkélyes, kovácsoltvas keríté- ses. Fehérre festett autógu­mik sora vezetett a kaputól a házig, benne begóniák darvadoztak. Sohasem tud­tam megérteni, mi élteti ezt a divatot, miért kell az au­tógumikat virágágyásként használni. Azért, hogy min­denki tudja, van autó a ház­nál, vagy pedig a különösség iránti vonzalom az ok? Volt időm ezen töprengeni, mert kutya nem volt a láthatáron. Egy kérdezőbiztos élete me­rő izgalom és esetlegesség mindaddig, míg a ház gazdá­jával beszélni kezd. Nem úgy van, mint városon, a legtöbb ház kertkapuján nincs csen­gő. Ha van kutya: tiszta sor. Addig ugatja az embert, míg a ház gazdája elő nem kerül a ricsajra. Akkor elő lehet adni a mondókát: a televízió­tól jöttem, egy rövid kis kér­dőívre, ha ráérne a számunk­ra... Fontos az utolsó szót többes számban mondani. Ahol a kutya nem a kapu közelében ácsorog, ott bonyo­lódik a helyzet. Előbb meg kell rugdosni kicsinykét a kaput. Egyenes lelkű kutya erre előrohan a ház mögül, és csaholni kezd. De akadnak sunyi kutyák is, akik bevár­ják, míg az ember felbátorod­va a csendtől, belép az ud­varra, akkor előrontanak, le­szedni a nadrágot a hívatlan vendégrőL Hogy semmi nem változott, beléptem a kertbe. A kaput persze nyitva hagytam ma­gam mögött, ha mégis lesz kutya, és futni kell, ne aka­dályozzon. A férfi szembejött velem, mintha a lezárt redőnyök mögül leselkedett volna ed­dig. Arcán több napos bo­rosta sötétlett, barna katona­ing lógott rajta, sietősen kap­hatta föl magára. Elmond­tam a mondókámat, mit akarok, honnan jöttem, köz­ben figyeltük egymást. Ne­kem már rutinból is ment, mert több száz kérdőívet megcsináltam már. ö meg inkább a kérdőíveket bá­multa a hónom alatt, olyan lehettem azzal a dossziéval mint egy adóvégrehajtó. — A televíziótól? — kérdezte hitetlenkedve, és elkezdte begombolni az ingét, mert azért egy ilyen nagy cégnek kijár a rendes öltözet. — És mit akar tőlem a televízió? — kérdezte fájdalmas arccal. — Olyan statisztika-féle ez — ‘szabadkoztam, mert ez a szöveg eddig mindig bevált. — Pár egyszerű kis kérdés. Tétován bólintott, intett, hogy kövessem. A bejáratnál Moszkvics állt, de cefetül összetörve. A motorház fel- gyűrődött, mint a tangóhar- mónika. A báránybőr ülésen tyúk kotkodácsolt. Bent a házban erős szag volt. De annyira erős, hogy alig tud­tam levegőt venni. Talán disznót tart a földszinten, gondoltam megilletődötten. Csak utána hallottam meg a szapora csipogást. Úgy, szó­val csirkét keltet. A szagot fenn, az emeleten is éreztem, de már elviselhe­tőbben. A szobában félho­mály volt. Minden redőny le volt eresztve, egyetlen nap­sugár sem hatolhatott be il­letéktelenül. Műanyag vi­rágcsokrok csüngtek a falon, valószerűtlen színű rózsák, orgonák és tulipánok. A pad­lón pedig annyi üres boros- üveg, mintha itt lenne a falu üveg-visszaváltója. Egy kérdezőbiztos igyek­szik minden helyzetben úgy viselkedni, mintha a lehető legtermészetesebb rendben volna minden. Nem kezdheti azzal, hogy mi van magá­val, ember! Pedig legszíve­sebben megkérdezné. Kitere­geti a kérdőívet, cetlijeit, és vár. Az emberek többsége szívesen beszél a bajairól Ennek az embernek pedig le­hetett egy egész falura való baja. — Iszik valamit? — kér­dezte csendesen. Már majd­nem rábólintottam, amikor folytatta: — Mert én saj­nos nem ihatok, tele vagyok gyógyszerrel — és elvett az asztalról egy Seduxenes cso­magot, majd egyet csak úgy víz nélkül lenyelt. — Család? — kérdeztem óvatosan. Lehajtotta a fejét. A kezével mutatta: elmen­tek, elment mind, az összes elment. A fotelben ültünk az asztal mellett A kettős ágy fölött, a falon ott függött, az esküvői képük. A férfi frakkban, és fehér kesztyű­vel, arcán határozatlan, gyer­meki mosoly. Mellette pedig egy olyan nő állt, amilyet nyugati magazinokban is rit­kán látni, nagyon arányos testű, fekete hajú, fekete 6zemű szépség. De nem is a szépsége volt lenyűgöző, ha­nem az esküvői maskara fö­lött is uralkodó kemény akarat. Ha én vagyok a fo­tós, megkérdezem a nőt, mit vétett neki ez az ember, hogy hagyja magát elvenni általa. Bólogattunk csen­desen. Műanyag kakukkos óra állt a sarokban. Fél tízet mutatott — Gyerekek? Mutatta, kettő volt, elmen­tek azok is. Harangoztak. Néztük egymást. Felkapcsol­ta a villanyt, ezzel is jelezve, ne vegyem nagyon a szí­vemre, végezzem csak a dol­gomat, amiért jöttem. Az aj­tó fölötti berámázott * képen ők ölelték egymást, a Halász- bástya környékén készült a fotó. Nem voltak díszesen fel­öltözve, de ugyanaz az alap­állás, mint az esküvői képen. — Televíziója van? — kérdeztem óvatosan. El­biggyesztette a száját: — Mióta elment az asszony, nem nézem. És attól kedzve, bármit kérdeztem, mindenre ez volt a válasz. Minden így kezdő­dött: „mióta elment az asz- szony, azóta..." „két hónapja ment el, azóta...” Szerettem ezt a kérdőívet. Csak annyit akar megtudni, amennyit valóban megtudha­tott. Mikor. nézi, mennyit nézi, mi az, amiből többet igényelne, mi az, amit sokall. Egyszerű, könnyen megvá­laszolható kérdések, érezni mögöttük a mérhetőség vá­lasztékosságát. Mert vannak monstre kérdőívek is, amik nem néznek se istent, se em­bert, fapofával elrabolják a kérdezett idejét, néme­lyiket négy-öt óra hosszat keli kérdezni, és olyan vas­tag, mint egy könyv. Kérdez­tem is egyszer egy kollégá­mat, mit tenne, ha valaki be­állítana hozzá egy ilyennel: — Kirúgnám, hogy a lába sem érné a földet — mond­ta mosolyogva. Merev arccal válaszolga- tott, a Seduxen megtette a magáét. Csak egyszer moso- lyodott el, amikor a kedvenc külföldi filmsorozatáról kér­deztem. — A „Hosszú, forró nyár” lett volna, ha az asszony nem aznap megy el, amikor azt játszották — mondta szé­gyenlősen —, mert hát így nem láttam a végét. De azért beírtam neki azt is. Mert ha a kérdőív kibír­ta, hogy azt a bánatot ne örö­kítsem meg, akkor ezt a ke­gyes hazugságot is megérdem­li. A faluban mindenkinek a „Hosszú, forró nyár” tetszett a leginkább az utóbbi idők terméséből, hát ne legyen ő sem mostohagyerek. Hogy végeztünk a kérdőív­vel, felálltam, összepakol­tam', ismét hasonlítani kezd­tem egy adóvégrehajtóhoz. Lekísért a kapuig. Hunyor­gott a napfényben, mint egy bagoly. Mondtam neki, hogy kitalálok, ne fáradjon miat­tam, de jött. Azt hittem ud­variasságból teszi. Amikor búcsúZkodtunk a kapunál, megszorította a kezemet, ki­csit maga felé húzott. — Nehogy azt hidd, nem tudtam végig, hogy Tőle jöt­tél. Ő küldött — mondta, erő­sen nézett rám, szinte gyűlö­lettel, szemeiben ismeretlen őrültségek fénylettek —, mondd meg neki, hogy min­dent megbocsátottam és vá­rom. Bólintottam, erre elengedte a kezemet. Mentem a falu fő­utcája felé, tűnődtem, mi­lyen szerencsém van, hogy csak a végén jött rá. Amikor visszanéztem, még mindig ott állt a kapuban diadalmas arc- kifejezéssel

Next

/
Oldalképek
Tartalom