Tolna Megyei Népújság, 1980. június (30. évfolyam, 127-151. szám)

1980-06-01 / 127. szám

aÍnÉPÜJSÁG 1980. június 1. * A technikus, a gép meg a mű... Fogalmam sincs, hogy a BHG szekszárdi gyárában az Alkotó Ifjúság pályázat ered­ményhirdetésekor, amikor kiosztottak 23 800 forintot, ketten egy-egy forint fizetés- emelést kaptak, mit szóltak azok, akik beszélni ugyan tudnak, de dolgozni annál kevesebbet. Mert a BHG-ban Alkotó Ifjúság ügyében évek óta rendben mennek a dolgok. Erről beszélgettünk Pókai László művezetővel, a zsűri elnökével és Schiffrich Ká­rollyal, aki több mint száz­ezer forint értékű gépet szer­kesztett • a műanyag csövek automatikus darabolására. — Nálunk rangja van a versenynek. Nemcsak a fel­nőtteknél, a tanulóknál is. Két hónapja három szer­számkészítő fiú indult a szakmunkástanulók megyei versenyén. Az első, a máso­dik és a harmadik helyet hozták el. Az országos ver­senyen pedig egy második és egy harmadik helyezést. Ket­ten négy hónappal előbb kapták meg a szakmunkás­bizonyítványt. Ezek a gyere­kek megízlelték a verseny­zés izgalmát és biztos va­gyok benne, később is szíve­sen neveznek szakmai vetél­kedőkre. Ezt bizonyítja, hogy a legutóbbi Alkotó Ifjúság pályázatra 12 szerszámkészítő adott be versenymunkát. Pe­dig a követelmények maga­sak: csak olyan munkát fo­gadunk el, amelynek az elő­állításához 120 óra kell és ebből ötven társadalmi, te­hát munkaidőn túli. — Van rangja a gyárban annak, aki eredményesen szerepel ? — Természetesen. Burai Lajos elnyerte a Kiváló Ifjú Mérnök címet, az egyszeri kétezer forintos jutalmon túl a gazdasági vezetés az egyéb elbírálások alkalmával fi­gyelembe veszi ezt. Vagy itt van Lacza Julianna, Juhász Gábor, Blesz László és Nagy Lászlóné, akik elnyerték a Kiváló Ifjú Munkás címet. A közvetlen munkatársaiknak feltétlenül el kell ismemiök a négy fiatal teljesítményét. Az sem mellékes, hogy pél­dául Blum Ferenc és Kiss Pál egy-egy forint órabér­emelésben részesült, ezzel anyagilag is kiemelkednek társaik közül. Ezek az ered­mények feltétlenül hozzájá­rulnak ahhoz, hogy minden évben szívesen vesznek részt a fiatalok ezeken a rendez­vényeken. Van súlya a dolog­nak és van eredménye is, Schiffrich Károly ■■■■nsim m' mer -■ m Pókai László mint a fentiek bizonyítják. És ez oda vezetett, hogy — most csak a szerszámműhely­ről beszélek — csak az ma­rad közöttünk, akit mi aka­runk! Azt mondják, Schiffrich Károlynak ördöngős keze van. Ha rajzolni kezd, nem versenyezhet vele senki. — Igaz ez? — Szeretek rajzolni. — Ennyi elég? — Hobbinak is megfelel nálam a szerszámszerkesztés, a -rajzolás. Otthon van rajz­gépem, sokszor szabad időm­ben is mellette ülök. — A versenyzés hobbi? — Mondhatnám azt is. Négy év alatt 800 forint fi­zetésemelést kaptam, a szak­mai versenyeken nyertem. — A daraboló automata hogyan készült? — Lassú és körülményes munka volt a műanyag szi­getelőcsövek darabolása. Ezt kellett megoldani úgy, hogy ne legyen munkaerő-igényes, korszerű — pneumatikus — szerkezet vezérelje. Megter­veztem és a srácok segítettek megcsinálni. — A srácok? — A szerszámműhelyes kollégák. A forgácsolók, a szerszámkészítők, szóval kö­zösen. — Használni is fogják a gépet? — A kiállítás után üzem­be kerül. Schiffrich Károly ezért a munkáért kapott kétezer fo­rint jutalmat és Kiváló Ifjú Technikus címet. H. J. Fotó: Gottvald Károly Dolgozzunk szenvtelenül ? t' Nem tudom, hogy a cím­ben feltett kérdésem jogos-e. A 1 egöszá ntébben szeretném remélni, hogy nem. Sajnos, a fények nem mindig igazol­ják a vágyakat. A tömör té­nyek alább következnek: 1. Kalmár Lajosné, Tol­na, Bercsényi utca 42. szám alatti lakost 1980. május 27- én beszállították a szekszárdi kórház szülészetére, ahol második gyermekének ké­szült életet adná. 2. Kalmár Erika 1980. má­jus 28-án 2900 grammos súlyban (2 kiló és 90 deka), örvendetesen világra jött. 3. Félrenyelés és más lég­zészavarok miatt még az­nap átszállították a pécsi klinika gyermekosztályának intenzív részlegére, ahonnan 18.45-kor egy kedves doktor­nő telefonon válaszolt a ter­mészetesen joggal érdeklődő apának. A kicsi jól ugyan nincs, de megkapja mindazt, amit az orvostudomány ilyen­kor nyújtani képes. 4. Aki már volt gyakorló szülő, az teljes mértékben megérti Kalmár Lajost, hogy mindezek után (és ellenére) május 29-én 7 óra 15 perc­kor felült motorkerékpárja nyergébe és elment Pécsre, személyesen érdeklődni. Vég­tére is nem egy idegenről, hanem a lányáról, a még nem látott Kalmár Erikáról volt szó. 5. 9 óra 30 perckor egy ugyancsak kedves doktor személyesen tájékoztatta, hogy a helyzet nem köny- nyű, de távol van a remény­telentől. Kalmár Erika in­kubátorban van, infúziót kap, mindent megtesznek érdekében. Ebben senki nem kételke­dett, se az apa, se — jóval később — mi. 6. Ugyanaznap 11 óra 45 perckor az apa hazaért Tol­nára. Síró családtagjai köré­ben várta egy távirat, mely tudatta újszülött kislánya el­hunytat és kérte intézkedé­sét a temetésről. A táviratot valaki szenvtelenül feladta 1980. május 29-én, 7 óra 15 perckor. Há az Olvasó jól figyelt az előbbiekre, perc­nyi pontossággal, akkor, amidőn az apa motorra szállt, hogy Pécsre menjen. A táviratot abból a kór­házból adták fel, ahol Kalmár Erika abban a pi 11 a n a t tb a n már rég nem volt. 7. A talán nem egészen indokolatlanul „kiborult” apa május 29-én, nem sokkal 16 óra előtt szerkesztősé­günkhöz fordult, ami biza­lomról tanúskodik és sza­munkra megtisztelő. Annak ellenére, hogy nem volt túl­ságosan bonyolult dolgunk. 8. A pécsi gyermekklinika 72/10-144-es telefonszámán percek alatt összeköttetést kaptunk az intenzív részleg­gel. Itt Hart Hajnal osztá­lyos nővér, aki Kalmár Eri­kát egy nappal korábban fel­vette, közölte, hogy tragé­diáról szó sincs. A kicsi ál­lapota javult, telefonbeszél­getésünk idején a legszebb reményeknek néz elébe. Folytatás csak a szülők ré­szére lesz, számunkra nincs. De a távirat elment, kézbe­sítették és kétségbeesést oko­zott. Egy távirati blankettát nem túlságosan érdemes le­fényképezni. Ezért kérjük az Olvasót, hogy elégedjen meg annak betűhű másolatával: „1734 tolna z 1231 szeksz a székszaíard 7055 13 29 0715 kalímalar lajos bercseenyiu 42. tolna kalmaar erika meghalt te- meteseeroel szíveskedjenek gondoskodni szekszaard koorhaaz col 42 0718,4 + 1734 tolna z 1231 szeksz at-f” ' O. I. Katkó István VIDÁM FIÚK _______________________________:------------------------------------------------------­A Vidám fiúk műanyag- ---------------- ból préselt, szí­nes köcsögkalapot viseltek munka közben. Ezért is ne­vezték el őket Vidám fiúk­nak. Amikor közéjük álltam, én is a fejemre tettem ezt a marhaságot. Persze bámultak bennünket a járókelők, ami­kor odaérkeztünk a szállító- kocsival a fióküzletek elé, s ebben a maskarában kezd­tük hordani az áruval teli rekeszeket. ' Pepi éppen akkor sántult le, amikor én kijöttem a sitt­ről. Súlyos testi sértésért ül­tem le az évemet, s nevelő­tiszt ajánlásával kerültem a Delikát-hálózat központi raktárához. A személyzetis elolvasta a levelet, amit zárt borítékban küldtek velem; láttam rajta, hogy nem örül túlságosan jöttömnek, bár megírták neki, hogy odabenn kifogástalanul viselkedtem. — Mindenkinek adni kell egy lehetőséget — mondotta kissé unottan, és tűnődött, hova is helyezzen. — Tudja, senki sem kapkod a maguk- fajta ember után. — Fürké­szett, s mintha azt várta vol­na, hogy helyeseljek. Ha Pepivel nem történik az a baleset, Krisztus az atyám, hogy nem kerülök ab­ba az elit társaságba. Rá­adásul, mint később meg­tudtam, hasonlítottam is Pepire, aki ugyancsak tagba­szakadt volt és kék szemű. Horgas tárgyalt velem benn a raktárhelyiségben, a mennyezetig érő polcok mel­lett. — Szóval sitten voltál? — kérdezte barátságosan. — Nem titok — feleltem kissé kényszeredetten. — Bár nem szeretem, ha túl gyak­ran emlegetik. Horgas legyintett. — Nem lesz téma. — Mo­solygott. — Nálunk minden­ki egyért, egy mindenkiért. Érted, ugye? Bólintottam, pedig akkor még nem tudtam, hogy mire vonatkozik ez a fennkölt duma. Harmadik társunkat Cso­magnak hívták, mert minden kiterjedésében egyformán te­rebélyesnek tetszett. Ő nyom­ta fejembe azt a bizonyos műanyag köcsögkalapot. — Bennünket Vidám fiúk­nak neveznek — szólt vi­gyorogva. — Muszáj hordanom? — kérdeztem kissé feszélyezet- ten. — Ha nálunk akarsz ma­radni, akkor igen — jelen­tette ki Horgas fellebbezhe- tetl'en nyomatékkal. Nem is vitatkoztam velük. Megpakoltuk delikát italok­kal, fűszercsomagokkal, déli­gyümölcsökkel a szállítóko­csit, majd elindultunk a vá­rosba. Alig hogy elhagytuk néhány sarokra a raktárt, megálltunk a Duna-parti fel­járón, és Horgas intett, hogy másszak ki a vezetőfülkéből. Hátul leemelte a ponyvát, majd három üveg pilsenit vett ki az egyik rekeszből. — Na, igyuk meg az áldo­mást — mondta hunyorítva. Lehúztuk a sört, az üres üvegeket pedig szépen visz- zahelyezte a rekeszekbe. Néztem rájuk, mint a hü­lyékre. i — Az üreseket csak úgy visszateszed? — Persze. Sőt, a kupakot is. — És ha észreveszik? Horgas vállat vont' — Akkor sem szólnak. Ez jár nekünk! Már az első napon meg­ismerhettem a Vidám fiúk bevált trükkjeit. A boltveze­tők valóban szemet hunytak az apró tolvajlások felett, jól tudták, ha reklamálnak, ha a központnak 'jelentik a hiányt, akkor a szállítókocsi legközelebb később érkezik hozzájuk, a felhalmozódó göngyöleget hetek múlva sem viszik vissza a raktár­ba. Úgy vélekedhettek, hogy sápot adni kötelességük, s nem tehetnek mást, mint­hogy a vevőkön igyekezze­nek behozni a kárt. Különben Horgas és Cso­mag villámgyorsan melóztak, zsonglőrügyességgel szalad­tak a lépcsőkön a feltornyo­zott rekeszekkel. Valamennyi szállítóbrigád közül a Vidám fiúk teljesítménye volt a leg­kiemelkedőbb. Ez is áz igaz­sághoz tartozik. Az örökös sietség, a nagy hajtás sike­rük egyik titka volt. Ha va­lamelyik fiókvezető túlságo­san is aprólékosan ellenőriz­te a szállítóleveleket, szá­molgatta a tételeket, a fiúk ott álltak mögötte türelmet­lenül, s megjegyzéseket tet­tek: — Meddig szobrozzunk? Máshol is várják az árut! őszintén szólva az első pillanatokban nem nagyon aggályoskodtam. Gyerek­koromban gyakorta hallot­tam azt a mondást: nyomtató lónak nem lehet bekötni a száját. így hát nyugodtan hajtottam le egy-egy üveg sört, ettem meg néhány hi­degkonyhai falatot. Ez még nem tolvajlás — vélekedtem. Kis torkoskodás miatt nem fognak visszaesőnek tekinte­ni. Egyébként is verekedésért tettek lakat alá, más holmi­jához eddig soha sem nyúl­tam. Rossz természetem és hajlamom miatt könnyen belekeveredtem a korcsmái bunyókba, amíg be nem gyűjtöttek. Este a munka végeztével-------- mi hárman, beültünk a Kis Piszkosnak nevezett restibe, ott a vásárcsarnok közelében. Ittuk a sört, mi­közben Horgas elővette a pénztárcáját, s leszámolt ne­kem százhúsz forintot. — Ez a tiéd — mondta kurtán. Értetlenül bámultam rá. Honnan van ez a pénz? Egész nap együtt melóztunk, nyit­va tartottam a szemem, s mégsem jöttem rá, hogyan szereztük ezt a különjövedel- met. Horgas elmagyarázta: — Vannak fiókok, amelyek plusz árut kapnak. Persze nem ingyen, ezt gondolha­tod. Szép kis tészta! Egyik üz­letvezető kifizeti azt az árut, amit a másiktól emeltek el. — Nekem nem kell a pénz — mondtam, s vissza­toltam a bankjegyeket Hor­gas elé, aki dühösen ripako- dott rám: — Mit marháskodsz? — Én csak helyettesítek nálatok — mentegetőztem. — Tegyétek félre Pepinek, ő úgyis kórházban van. Horgas elmosolyodott. — Látom, rendes fickó vagy. Nyugodj meg, az ő ré­szét is lecsíptük. Egy pillanatig tétováztam. Ha arra hivatkozom, hogy nem akarom újra elvinni a balhét, akkor gyávának ne­veznek. Aki a sittről jött, ne legyen aggályoskodó, úgy­sem hiszik el. Néhány nap múlva azon­ban mégis szakítanom kel­lett a Vidám fiúkkal. Talán ma is náluk vagyok, ha nem csinálják azt a dolgot azzal az öregasszonnyal. Budán, a Király-lépcsőnél volt egy kis delikát-fiókunk, amelyben özvegy Bán Gusz- távné dolgozott, akit a régi vevők Csőre néninek szólí­tottak. Már két éve nyugdíj­ba szeretett volna menni, csakhogy akkor a kis üzletet be kellett volna zárni, mivel a vállalat nem tudott után­pótlásról gondoskodni. Már nehezen mozgott szegény a pult mellptt a fájós dereka miatt, s bizony már a látása sem volt tökéletes. Már átszámolta a beérke­zett árut, s éppen búcsúzni készültünk tőle, amikor .újra rakosgatni kezdte a konya­kosüvegeket. — Egy hiányzik — mond­ta tétován, és Horgasra né­zett, aki dühösen felelte: — Hányszor tetszik átszá­molni? Az előbb minden hiánytalanul megvolt. Csőre néni ajka lebiggyedt, majd tekintete felém tévedt, s révetegen mondta: — Gyerekek, a kétszáz fo­rint nekem nagyon nagy pénz... S engem bámult azzal a sírással küszködő szemével. Hirtelen úgy éreztem, hogy nem tudom elviselni ezt a könyörgő tekintetet. Védte- lensége és tehetetlensége tel­jesen kiborított. Ha akkor veszekszik, kiabál velünk, akkor talán nem rohanok ki az utcára, ki a szállítókocsi­hoz, és nem hozom be az üveg konyakot. — Tessék, Csőre néni. Biz­tosan tévedés történt. Horgas és Csomag szó nél­kül kifordultak az üzletből. Azt hittem, hogy kinn az ut­cán elkezdik a balhét. De nem szóltak egy szót sem. A következő üzletben észre is vették, hogy szokatlanul hallgatagok vagyunk, mert évődni kezdtek velünk: — Mi van, Vidám fiúk? Csendes nap van? Rossz kedvű morgás volt rá a felelet. A munka után azonban Csomag azt mondta: — Add csak vissza a kala­pot. Neked erre már nincs szükséged. — Tudom — feleltem ko­moran. — Én is így gondol­tam. összeszedtem a holmimat az öltözőszekrényből, s in­dultam kifelé, amikor Horgas utánamszólt: — Ha nem akarod, hogy eláztassunk, találj ki vala­mit! Igyekeztem könnyedre ven­ni a figurát. — Majd azt mondom, hogy nem nekem való ez a nagy hajtás. Ez megfelel? Csomag bólintott. — Ez a precíz megállapí­tás, öregem. A személyzetis azonban cseppet sem csodálkozott, amikor a munkakönyvemet kértem. Még az indokot sem kérdezte tőlem. — így van ez magukkal — mondta leplezetlen undorral. — Néhány napig igyekeznek, de aztán mégsem tudnak be­illeszkedni a rendes emberek társadalmába... Ez volt az a pillanat, ami­kor torkon szerettem volna ragadni, s addig rázni, amíg lélek van benne. Látta is rajtam, mire gondolhatok, mert kissé az íróasztala mö­gé húzódott. így néztünk egymással farkasszemet. Aztán eszembe jutott a nevelőtiszt intelme, és el­kezdtem hangosan számolni: — Egy... kettő... Mire a hármat mondtam, ----------- már az ajtónál vol­tam, és úgy intettem búcsút a csodálkozó tisztviselőnek, mint aki e néhány nap alatt maga is vidám fiú volt a Delikát-hálózatnál. A százezret érő vizsgamunka

Next

/
Oldalképek
Tartalom