Tolna Megyei Népújság, 1980. június (30. évfolyam, 127-151. szám)

1980-06-01 / 127. szám

aÍnÉPÜJSÁG

1980. június 1.

*

A technikus, a gép meg a mű...

Fogalmam sincs, hogy a BHG szekszárdi gyárában az Alkotó Ifjúság pályázat eredményhirdetésekor, amikor kiosztottak 23 800 forintot, ketten egy-egy forint fizetés- emelést kaptak, mit szóltak azok, akik beszélni ugyan tudnak, de dolgozni annál kevesebbet.

Mert a BHG-ban Alkotó Ifjúság ügyében évek óta rendben mennek a dolgok. Erről beszélgettünk Pókai László művezetővel, a zsűri elnökével és Schiffrich Károllyal, aki több mint százezer forint értékű gépet szerkesztett • a műanyag csövek automatikus darabolására.

— Nálunk rangja van a versenynek. Nemcsak a felnőtteknél, a tanulóknál is. Két hónapja három szerszámkészítő fiú indult a szakmunkástanulók megyei versenyén. Az első, a második és a harmadik helyet hozták el. Az országos versenyen pedig egy második és egy harmadik helyezést. Ketten négy hónappal előbb kapták meg a szakmunkásbizonyítványt. Ezek a gyerekek megízlelték a versenyzés izgalmát és biztos vagyok benne, később is szívesen neveznek szakmai vetélkedőkre. Ezt bizonyítja, hogy a legutóbbi Alkotó Ifjúság pályázatra 12 szerszámkészítő adott be versenymunkát. Pedig a követelmények magasak: csak olyan munkát fogadunk el, amelynek az előállításához 120 óra kell és ebből ötven társadalmi, tehát munkaidőn túli.

— Van rangja a gyárban annak, aki eredményesen szerepel ?

— Természetesen. Burai Lajos elnyerte a Kiváló Ifjú Mérnök címet, az egyszeri kétezer forintos jutalmon túl a gazdasági vezetés az egyéb elbírálások alkalmával figyelembe veszi ezt. Vagy itt van Lacza Julianna, Juhász Gábor, Blesz László és Nagy Lászlóné, akik elnyerték a Kiváló Ifjú Munkás címet. A közvetlen munkatársaiknak feltétlenül el kell ismemiök a négy fiatal teljesítményét. Az sem mellékes, hogy például Blum Ferenc és Kiss Pál egy-egy forint órabéremelésben részesült, ezzel anyagilag is kiemelkednek társaik közül. Ezek az eredmények feltétlenül hozzájárulnak ahhoz, hogy minden évben szívesen vesznek részt a fiatalok ezeken a rendezvényeken. Van súlya a dolognak és van eredménye is,

Schiffrich Károly

■■■■nsim m' mer -■ m

Pókai László

mint a fentiek bizonyítják. És ez oda vezetett, hogy — most csak a szerszámműhelyről beszélek — csak az marad közöttünk, akit mi akarunk!

Azt mondják, Schiffrich Károlynak ördöngős keze van. Ha rajzolni kezd, nem versenyezhet vele senki.

— Igaz ez?

— Szeretek rajzolni.

— Ennyi elég?

— Hobbinak is megfelel nálam a szerszámszerkesztés, a -rajzolás. Otthon van rajzgépem, sokszor szabad időmben is mellette ülök.

— A versenyzés hobbi?

— Mondhatnám azt is. Négy év alatt 800 forint fizetésemelést kaptam, a szakmai versenyeken nyertem.

— A daraboló automata hogyan készült?

— Lassú és körülményes munka volt a műanyag szigetelőcsövek darabolása. Ezt kellett megoldani úgy, hogy ne legyen munkaerő-igényes, korszerű — pneumatikus — szerkezet vezérelje. Megterveztem és a srácok segítettek megcsinálni.

— A srácok?

— A szerszámműhelyes kollégák. A forgácsolók, a szerszámkészítők, szóval közösen.

— Használni is fogják a gépet?

— A kiállítás után üzembe kerül.

Schiffrich Károly ezért a munkáért kapott kétezer forint jutalmat és Kiváló Ifjú Technikus címet.

H. J.

Fotó: Gottvald Károly

Dolgozzunk szenvtelenül ? t'

Nem tudom, hogy a címben feltett kérdésem jogos-e. A 1 egöszá ntébben szeretném remélni, hogy nem. Sajnos, a fények nem mindig igazolják a vágyakat. A tömör tények alább következnek:

1. Kalmár Lajosné, Tolna, Bercsényi utca 42. szám alatti lakost 1980. május 27- én beszállították a szekszárdi kórház szülészetére, ahol második gyermekének készült életet adná.

2. Kalmár Erika 1980. május 28-án 2900 grammos

súlyban (2 kiló és 90 deka), örvendetesen világra jött.

3. Félrenyelés és más légzészavarok miatt még aznap átszállították a pécsi klinika gyermekosztályának intenzív részlegére, ahonnan 18.45-kor egy kedves doktornő telefonon válaszolt a természetesen joggal érdeklődő apának. A kicsi jól ugyan nincs, de megkapja mindazt, amit az orvostudomány ilyenkor nyújtani képes.

4. Aki már volt gyakorló szülő, az teljes mértékben megérti Kalmár Lajost, hogy mindezek után (és ellenére) május 29-én 7 óra 15 perckor felült motorkerékpárja nyergébe és elment Pécsre, személyesen érdeklődni. Végtére is nem egy idegenről,

hanem a lányáról, a még nem látott Kalmár Erikáról volt szó.

5. 9 óra 30 perckor egy ugyancsak kedves doktor személyesen tájékoztatta, hogy a helyzet nem köny- nyű, de távol van a reménytelentől. Kalmár Erika inkubátorban van, infúziót kap, mindent megtesznek érdekében.

Ebben senki nem kételkedett, se az apa, se — jóval később — mi.

6. Ugyanaznap 11 óra 45 perckor az apa hazaért Tolnára. Síró családtagjai körében várta egy távirat, mely tudatta újszülött kislánya elhunytat és kérte intézkedését a temetésről. A táviratot valaki szenvtelenül feladta 1980. május 29-én, 7 óra 15 perckor. Há az Olvasó jól figyelt az előbbiekre, percnyi pontossággal, akkor, amidőn az apa motorra szállt, hogy Pécsre menjen.

A táviratot abból a kórházból adták fel, ahol Kalmár Erika abban a pi 11 a n a t tb a n már rég nem volt.

7. A talán nem egészen indokolatlanul „kiborult” apa május 29-én, nem sokkal 16 óra előtt szerkesztőségünkhöz fordult, ami bizalomról tanúskodik és szamunkra megtisztelő. Annak ellenére, hogy nem volt túlságosan bonyolult dolgunk.

8. A pécsi gyermekklinika 72/10-144-es telefonszámán percek alatt összeköttetést kaptunk az intenzív részleggel. Itt Hart Hajnal osztályos nővér, aki Kalmár Erikát egy nappal korábban felvette, közölte, hogy tragédiáról szó sincs. A kicsi állapota javult, telefonbeszélgetésünk idején a legszebb reményeknek néz elébe.

Folytatás csak a szülők részére lesz, számunkra nincs. De a távirat elment, kézbesítették és kétségbeesést okozott.

Egy távirati blankettát nem túlságosan érdemes lefényképezni. Ezért kérjük az Olvasót, hogy elégedjen meg annak betűhű másolatával: „1734 tolna z 1231 szeksz a

székszaíard 7055 13 29 0715 kalímalar lajos bercseenyiu 42. tolna

kalmaar erika meghalt te- meteseeroel szíveskedjenek gondoskodni szekszaard koorhaaz col 42 0718,4 +

1734 tolna z 1231 szeksz at-f”

' O. I.

Katkó István

VIDÁM FIÚK

_______________________________:------------------------------------------------------A Vidám fiúk műanyag- ---------------- ból préselt, színes köcsögkalapot viseltek munka közben. Ezért is nevezték el őket Vidám fiúknak. Amikor közéjük álltam, én is a fejemre tettem ezt a marhaságot. Persze bámultak bennünket a járókelők, amikor odaérkeztünk a szállító- kocsival a fióküzletek elé, s ebben a maskarában kezdtük hordani az áruval teli rekeszeket. '

Pepi éppen akkor sántult le, amikor én kijöttem a sittről. Súlyos testi sértésért ültem le az évemet, s nevelőtiszt ajánlásával kerültem a Delikát-hálózat központi raktárához. A személyzetis elolvasta a levelet, amit zárt borítékban küldtek velem; láttam rajta, hogy nem örül túlságosan jöttömnek, bár megírták neki, hogy odabenn kifogástalanul viselkedtem.

— Mindenkinek adni kell egy lehetőséget — mondotta kissé unottan, és tűnődött, hova is helyezzen. — Tudja, senki sem kapkod a maguk- fajta ember után. — Fürkészett, s mintha azt várta volna, hogy helyeseljek.

Ha Pepivel nem történik az a baleset, Krisztus az atyám, hogy nem kerülök abba az elit társaságba. Ráadásul, mint később megtudtam, hasonlítottam is Pepire, aki ugyancsak tagbaszakadt volt és kék szemű.

Horgas tárgyalt velem benn a raktárhelyiségben, a mennyezetig érő polcok mellett.

— Szóval sitten voltál? — kérdezte barátságosan.

— Nem titok — feleltem kissé kényszeredetten. — Bár nem szeretem, ha túl gyakran emlegetik.

Horgas legyintett.

— Nem lesz téma. — Mosolygott. — Nálunk mindenki egyért, egy mindenkiért. Érted, ugye?

Bólintottam, pedig akkor még nem tudtam, hogy mire vonatkozik ez a fennkölt duma.

Harmadik társunkat Csomagnak hívták, mert minden kiterjedésében egyformán terebélyesnek tetszett. Ő nyomta fejembe azt a bizonyos műanyag köcsögkalapot.

— Bennünket Vidám fiúknak neveznek — szólt vigyorogva.

— Muszáj hordanom? — kérdeztem kissé feszélyezet- ten.

— Ha nálunk akarsz maradni, akkor igen — jelentette ki Horgas fellebbezhe- tetl'en nyomatékkal.

Nem is vitatkoztam velük. Megpakoltuk delikát italokkal, fűszercsomagokkal, déligyümölcsökkel a szállítókocsit, majd elindultunk a városba. Alig hogy elhagytuk néhány sarokra a raktárt, megálltunk a Duna-parti feljárón, és Horgas intett, hogy másszak ki a vezetőfülkéből. Hátul leemelte a ponyvát, majd három üveg pilsenit vett ki az egyik rekeszből.

— Na, igyuk meg az áldomást — mondta hunyorítva.

Lehúztuk a sört, az üres üvegeket pedig szépen visz- zahelyezte a rekeszekbe.

Néztem rájuk, mint a hülyékre.

i — Az üreseket csak úgy visszateszed?

— Persze. Sőt, a kupakot is.

— És ha észreveszik?

Horgas vállat vont'

— Akkor sem szólnak. Ez jár nekünk!

Már az első napon megismerhettem a Vidám fiúk bevált trükkjeit. A boltvezetők valóban szemet hunytak az apró tolvajlások felett, jól tudták, ha reklamálnak, ha a központnak 'jelentik a hiányt, akkor a szállítókocsi legközelebb később érkezik hozzájuk, a felhalmozódó göngyöleget hetek múlva sem viszik vissza a raktárba. Úgy vélekedhettek, hogy sápot adni kötelességük, s nem tehetnek mást, minthogy a vevőkön igyekezzenek behozni a kárt.

Különben Horgas és Csomag villámgyorsan melóztak, zsonglőrügyességgel szaladtak a lépcsőkön a feltornyozott rekeszekkel. Valamennyi szállítóbrigád közül a Vidám fiúk teljesítménye volt a legkiemelkedőbb. Ez is áz igazsághoz tartozik. Az örökös sietség, a nagy hajtás sikerük egyik titka volt. Ha valamelyik fiókvezető túlságosan is aprólékosan ellenőrizte a szállítóleveleket, számolgatta a tételeket, a fiúk ott álltak mögötte türelmetlenül, s megjegyzéseket tettek:

— Meddig szobrozzunk? Máshol is várják az árut!

őszintén szólva az első pillanatokban nem nagyon aggályoskodtam. Gyerekkoromban gyakorta hallottam azt a mondást: nyomtató lónak nem lehet bekötni a száját. így hát nyugodtan hajtottam le egy-egy üveg sört, ettem meg néhány hidegkonyhai falatot. Ez még nem tolvajlás — vélekedtem. Kis torkoskodás miatt nem fognak visszaesőnek tekinteni. Egyébként is verekedésért tettek lakat alá, más holmijához eddig soha sem nyúltam. Rossz természetem és hajlamom miatt könnyen belekeveredtem a korcsmái bunyókba, amíg be nem gyűjtöttek.

Este a munka végeztével-------- mi hárman, beültünk

a Kis Piszkosnak nevezett restibe, ott a vásárcsarnok közelében. Ittuk a sört, miközben Horgas elővette a pénztárcáját, s leszámolt nekem százhúsz forintot.

— Ez a tiéd — mondta kurtán.

Értetlenül bámultam rá. Honnan van ez a pénz? Egész nap együtt melóztunk, nyitva tartottam a szemem, s mégsem jöttem rá, hogyan szereztük ezt a különjövedel- met.

Horgas elmagyarázta:

— Vannak fiókok, amelyek plusz árut kapnak. Persze nem ingyen, ezt gondolhatod.

Szép kis tészta! Egyik üzletvezető kifizeti azt az árut, amit a másiktól emeltek el.

— Nekem nem kell a pénz — mondtam, s visszatoltam a bankjegyeket Horgas elé, aki dühösen ripako- dott rám:

— Mit marháskodsz?

— Én csak helyettesítek nálatok — mentegetőztem. — Tegyétek félre Pepinek, ő úgyis kórházban van.

Horgas elmosolyodott.

— Látom, rendes fickó vagy. Nyugodj meg, az ő részét is lecsíptük.

Egy pillanatig tétováztam. Ha arra hivatkozom, hogy nem akarom újra elvinni a balhét, akkor gyávának neveznek. Aki a sittről jött, ne legyen aggályoskodó, úgysem hiszik el.

Néhány nap múlva azonban mégis szakítanom kellett a Vidám fiúkkal. Talán ma is náluk vagyok, ha nem csinálják azt a dolgot azzal az öregasszonnyal.

Budán, a Király-lépcsőnél volt egy kis delikát-fiókunk, amelyben özvegy Bán Gusz- távné dolgozott, akit a régi vevők Csőre néninek szólítottak. Már két éve nyugdíjba szeretett volna menni, csakhogy akkor a kis üzletet be kellett volna zárni, mivel a vállalat nem tudott utánpótlásról gondoskodni. Már nehezen mozgott szegény a pult mellptt a fájós dereka miatt, s bizony már a látása sem volt tökéletes.

Már átszámolta a beérkezett árut, s éppen búcsúzni készültünk tőle, amikor .újra rakosgatni kezdte a konyakosüvegeket.

— Egy hiányzik — mondta tétován, és Horgasra nézett, aki dühösen felelte:

— Hányszor tetszik átszámolni? Az előbb minden hiánytalanul megvolt.

Csőre néni ajka lebiggyedt, majd tekintete felém tévedt, s révetegen mondta:

— Gyerekek, a kétszáz forint nekem nagyon nagy pénz...

S engem bámult azzal a sírással küszködő szemével. Hirtelen úgy éreztem, hogy nem tudom elviselni ezt a könyörgő tekintetet. Védte- lensége és tehetetlensége teljesen kiborított. Ha akkor veszekszik, kiabál velünk, akkor talán nem rohanok ki az utcára, ki a szállítókocsihoz, és nem hozom be az üveg konyakot.

— Tessék, Csőre néni. Biztosan tévedés történt.

Horgas és Csomag szó nélkül kifordultak az üzletből. Azt hittem, hogy kinn az utcán elkezdik a balhét. De nem szóltak egy szót sem. A következő üzletben észre is vették, hogy szokatlanul hallgatagok vagyunk, mert évődni kezdtek velünk:

— Mi van, Vidám fiúk? Csendes nap van?

Rossz kedvű morgás volt rá a felelet.

A munka után azonban Csomag azt mondta:

— Add csak vissza a kalapot. Neked erre már nincs szükséged.

— Tudom — feleltem komoran. — Én is így gondoltam.

összeszedtem a holmimat az öltözőszekrényből, s indultam kifelé, amikor Horgas utánamszólt:

— Ha nem akarod, hogy eláztassunk, találj ki valamit!

Igyekeztem könnyedre venni a figurát.

— Majd azt mondom, hogy nem nekem való ez a nagy hajtás. Ez megfelel?

Csomag bólintott.

— Ez a precíz megállapítás, öregem.

A személyzetis azonban cseppet sem csodálkozott, amikor a munkakönyvemet kértem. Még az indokot sem kérdezte tőlem.

— így van ez magukkal — mondta leplezetlen undorral. — Néhány napig igyekeznek, de aztán mégsem tudnak beilleszkedni a rendes emberek társadalmába...

Ez volt az a pillanat, amikor torkon szerettem volna ragadni, s addig rázni, amíg lélek van benne. Látta is rajtam, mire gondolhatok, mert kissé az íróasztala mögé húzódott.

így néztünk egymással farkasszemet.

Aztán eszembe jutott a nevelőtiszt intelme, és elkezdtem hangosan számolni:

— Egy... kettő...

Mire a hármat mondtam, ----------- már az ajtónál voltam, és úgy intettem búcsút a csodálkozó tisztviselőnek, mint aki e néhány nap alatt maga is vidám fiú volt a Delikát-hálózatnál.

A százezret érő vizsgamunka