Tolna Megyei Népújság, 1980. június (30. évfolyam, 127-151. szám)

1980-06-22 / 145. szám

1980. június 22. NÉPÚJSÁG It Kampis Péter: DEDIKE? nös-szürkésfehér a legtalá­Szikszai Károly illusztrációja .;«# mlik, ömlik a fény, a ífm; szomszédos gyárudvar- ra vastag, sárga sugár­' ban zubog a meleg, csurog végig a sárga falakon, s megreked a szűk betonud­varban. Csaba Zoltgn az ab­laknál ácsorog, bámul kifelé, üres a tekintete, a feje, a zse­be, keskeny, vértelen szája egy kissé szétnyílik, nyel egyet, fürge nyelve egy szempillantás alatt körbe- nyalja száradó ajkait. Meleg van a szentségit, gondolja, az­tán elbambul, tekintete egy pontra rögzül, a gyárudvaron kókad egy koma, azt nézi, míg a kép határai el nem mosódnak. Időtlen pillanatok ezek Csaba Zoltán életében,, Úgy esnek ki emlékképek és érzések nélkül, mint az ájulás pillanatai. De csak pillanatok. Háta mögül möreögést hall, s azonnal feléled, a kép visz- szakapja kontúrjait, a kókadó koma megmoccan, az állókép­be valamiféle különös élet költözik. A mörcögés felerő­södik, apró koppanások kísé­rik, csosszanás, de mégiscsak csönd. Csaba Zoltán tudja, hogy mi mörcög. Dédike. Dédike nyolcvanhét éves, ödémás a bokája, a térde és szemhéja, ödémás az egész dédike. Ül naphosszat fekete foteljában, összegörbedve, él-elszundít, s amikor Csaba Zoltán benyit hozzá, mélán emeli vöröses vízben úszó szemet az unokájára. Beszél­getnék is egymással, nem bí­rok meghalni, mondja Dédike a botra támaszkodva, ugyan, mondja Csaba Zoltán, mi nem jut eszébe, kutyabaj, ko­rai még erre gondolni. Előredől a nyitott ablak­ban, megragadja az ablak­keret szélét, s kihajol. Nyolc emelet mélységben picike au­tók parkolnak, szeretettel néz egy korallszínűre, halkan du­ruzsolóra, fekete kárpitosra, saját autójára. Valahová el kellene menni a meleg elől,* tűnődik. Tekintete egy ki­csit megkeményedik, elhatá­rozza, hogy elhatároz vala­mit, és ellép az ablaktól. Ha- rákol, tesz-ivesz az asztalán, odébb tolja ezt, visszatolja azt, majd biggyeszt. A mörcögés megújul. Zu­bog a víz, akár a meleg a gyár sárga falán lefelé, vagy a vér Csaba Zoltán fej­ereiben. Dédike vécézett, jó lesz körülnézni a deszkán, a földön, itt meg ott, holtbiztos lesz valami felmosnivaló. A szentségit. Ezt már tökélete­sen indulatok nélkül szokta gondolatai végére akasztani Csaba Zoltán, megszokott mozdulattal, mint kabátját a fogasra. A szentségit — ez azt jelentette, hogy Dédike vala­hol megjelent, megnyilatko­zott. Már megint itthagyta a fogát, a szentségit, megint itt matat, a szentségit, ne mos­sa a fürdővizembe a bimbi- két, a szentségit. El kellene határozni vala­mit, gondolja Csaba Zoltán egészen határozottan, s rögtön el is határozza, hogy telefo­nál a feleségének. — Meleg van — állapítja meg a telefonkagylóba —, tán még melegebb, mint a nyá­ron. Mert bőven benne járnak a szeptemberben. Szeptember utója van, a levegő rezzenet- len, ablak, ajtó tárva bár, de huzat nincs, forró minden, mozdulatlan, legfeljebb, Dédi­ke csoszog becsukogatni min­dent, tán fázik. — Menjünk fel a tóhoz — indítványozza az asszony —, elmegyünk a gyerekért, aztán együtt fürdünk egyet. Nagy ötlet. A tó közel van, a hegyek közé csinálták, igaz, hogy csinált tó, de tó, meg le­het benne fürödni, úszni le­het, kinyújtózni a hűvös víz­ben. A partján lehet nagyo­kat futni, a homokban várat építeni a gyerekkel, felnézni a tó mögött magasodó hegyre. Jó lesz. Még egy-két óra, ak­kor lehet venni az asszonyért, a gyerékem,, addig összerá­molja a gatyákat, pokrócot, úiszógumit, papucsokat, Fü­lest, ceruzát, radírt, bűvös kockát... anácstalanul áll a szo- qpi ba közepén Csaba Zol- V*1 tán, általában tanáesta. lan volt, most is az. Ré­mülten gondolkodik, mit fe­lejt ki a listáról, miéft szúr­ják le, miért mondják majd: ügyetlen barom, aki soha semmire sem gondol, egy ügyesen dresszírozott állat jobban intézne mindent... Már a konyhafiókban ko­tor, kezeügyébe akad egy műanyag stanicli befőzőgu- rni, diadallal teszi a csomag­ba. Ma dicséretet kapok, gondolja, és tenyere ábrándo­sán megizzad. Hiszen a dicsé, rettel esetleg már is jár. A cókmók nagyjából összeáll, benne van minden, most az egyszer nem maradt ki sem­mi, éljen, éljen, éljen. Amíg gubancot köt a pokróc sar­kain, azért csüggedten eszé­be jut: eddig is mindig azt hitte, hogy jól megoldott va­lamit, de mindig kiderül, hogy mégsem. Tökmindegy. Mörcögés: Csaba Zoltán az előszobában guggol, felnéz. Dédike botor­kál feléje és megáll. Egymást nézik. Dédike.ősz, de nem hó. fehér, hanem olyan seszínű, megmaradt szürkének, amelybe itt-ott belevegyül egy kopott, vörhenyes tincs. Dédike ritka haja meghatá­rozatlan színű, talán a külö­lóbb kifejezés rá — Menés lesz? — kérdezi lassan. Dédike lassan beszél, nem a megfontoltság, hanem a szklerózis, a lágyuló agy­velő, a nehezen mozduló be­szélő szervek miatt. — Aha — Csaba Zoltán bó­lint, és összerántja a pokró­cot. Kész a csomag,, volta­képpen indulni is leietne, de- hát van még egy kis idő. Addig netán kinéz az ab­lakon. A korallszínű kocsi a meg­szokott, csöndes járással for­dul ki a tízemeletes elől, kanyarodik, nekilódul. A cso­mag hátul, a vezetőülésben Csaba Zoltán fogja a kor­mánykereket. Egy korallszí­nű folt lendül át lomhán a városon, megáll az iroda fő­bejáratánál. Csaba Zoltán ru. ganyosan lépdel felfelé, nem szenved már a melegtől, a friss, hűvös vízre gondol, s ettől egészen magához tér. Csók, szevasztok, csókolom. — Becsomagoltál? — kér­dezi az asszony, és mindjárt hozzáteszi: — fogadok, hogy a fele cuccot kihagytad. — Nem. nem — Csaba Zol­tán ingatja a fejét, és gyors ütemben sorolja: — bent van a fürdőruhás szatyor, a kö­römkefét is eltettem, a libás űszógumi, mindnyájunknak paputs, a gyereknek fürdő, köpeny, magunknak törülkö­ző, szappan, még sampont is tettem el, néked úszósapka, egy újság, azt hiszem ÉS, a Fülesed, ceruza, radír... — Hajgumit persze nem tettél be — arcán szétömlik a győzelem, és szétnéz, mint egy hadvezér. — Képzeld, azt is tettem be— vigyorodik el Csaba Zol­tán, és a tenyere megint megizzad —, az jutott az eszembe elsőnek. Az asszonyt vállat von. Mo­solyog. — Meglátjuk. Meglepne, ha mindent megtalálnék a cso­magban. Még nem fordult elő, hogy valamit is jól elin­téztél volna. Bumm. Csaba Zoltán nem válaszol, várja, mit tesz az asszony. Készül. Egy utolsó igazítás a frizurán, futó pil­lantás a tükörbe, ahonnan hátraszól. — Dédike már a kocsiban van? Csaba Zoltán még levegőt is elfelejt venni ijedtében. — Dédike? — Hát persze. Szép idő van, elvisszük Dédikét is. Végtére is ő vette a kocsit, nem? És Schőmerlék is tegnap vitték el a nagymamát kirándulni, mesélték, hogy mennyire él­vezte. Schőmerlék nagyma­mája csak két évvel fiatalabb Dédikénél. Elvisszük Dédikét, élvezze egy kicsit az öreg­asszonyok nyarát. — Vén — mondja elképed­ve Csaba Zoltán — vénasz- szonyok nyara. Hát jó, vi­gyük. Mire az utcára érnek, már egészen természetes is a dolog. Elugornak a gyerekért az óvodába, onnan mennek haza, a tízemeletes elé nagy lendülettel kanyarodik a ko­rall csoda. Csaba Zoltán ki­száll és felmegy. édike szundikál a fotel, ban. Benyit hozzá, Dé- sjjll dike mélán emeli vörö- ’ ses vízben úszó szemét az unokájára. Nem tudok meghalni, mondja, mire Csa­ba Zoltán felel: ugyan, Dédi­ke, most ne is akarjon meg­halni, megyünk ki a tóhoz, magát is visszük. — Hová? — ámul el Dédi­ke, és azonnal felkel a fotel­ból — a tóhoz? Kapkod, öltözködik tőle szokatlan fürgeséggel. Ami­kor a hajsütővasat veszi kéz­be, Csaba Zoltán felhördül. — Ne? — Ne — könnyebbül meg —, nem színházba megyünk, hanem egy kicsit a napra Ki­ül a zöldbe, megnézi a he­gyeket. Szép lesz. Mennek lefelé. Dédike elő­reül, mert őt úgy kell be­vonszolni a kocsiba. Leülni már nem tud, csak zöttyen egy óriásit fél méter magas­ból, próbára téve a bieder­meier fotelok és a kanapé állóképességét. A szentségit. Már bent van, lehet hát men­ni, amli jó is lesz, mert megy az idő, még eltűnik a hegy mögött a nap, oda lesz a fürdőzés, a homókvár, nem úszhat a gyerek. Dehát a szerpentinen is las. san kell menni, Dédike rosz- szul lesz, nehezen tűri a ka­nyarokat. Azért csak odaér­nek. A strand üres, leállnak, előrerohannak a pokróccal, leterítik, a gyerek levetkőzik, pucér. Csaba Zoltán is fürdő­gatyát ölt, úgy megy Dédiké- ért, szép akkurátusán vezeti a zsombékos fűre, körbenéz, s a hajóhinta mellett padot célozza meg. — Innen jól lát majd min­ket, meg mindent — mondja megnyugtatóan —, amott van a vízimalom, innen rálát az egész tóra. Élvezkedjen nyu­godtan, mi megfürdünk, sétá­lunk egyet, aztán megyünk is haza. Dédike beleegyezően bólint és szorgalmasan néz. Nézi Csaba Zoltánt és Csaba Zoltánnét, nézi ifjú Csaba Zoltánt, akik óvato­san merészkednek befelé a vízbe. Sikoltás — a lépcső sí­kos moszatján Csabáné egyensúlyát veszti belecsap­pan a vízbe. A víz hideg. Hi­degebb mint gondolta Az aszony már tempózik, a gye­rek fröcskölve Visong, a libás úszógumi megindul befelé, csak Csaba Zoltán lépdel láb- ujjhegyen, nehogy elérje lá- baközét a hideg. Amikor el­éri, megadóan löttyen a víz­be, a víz alá. Nincs melegem, gondolja a -víz alatt, aztán ki­bukkan, és stílusosan úszik, mint Mark Spitz vagy Tarzan, a dzsungel fia. Most erős, friss, ruganyos, még fiatal is, képzeletbeli krokodilusokkal is megküzd a férfi. Űsznak. A tó túlpartján először ki­mászik az aszony — igen jól úszik, Csaba Zoltán sosem tudja utolérni — megrázza magát, haját kicsavarja, viszanéz. Megérkezik Tarzan is. lomhán veti magát partra, spórol a meleg napfürdőre. A gyerek közben kimászott, fut. kos a homokon. Meghitten sétálják körbe a tavat, bal­lagnak a homok szélére terí­tett pokróc felé. Csaba Zoltán egyszerre csak fázik, megbor­zong. Felesége tiszta libabőr. Szél fut hirtelen, egy pará­nyit sötétebb lesz. Csabáné aggódva múltat a tó mögött magasodó hegy felé: mögötte megjelenik egy cafrangos szélű, sötét felhő és jön, jön, jön. A szél már port is ka­var, vihar jön, atyaúristen, mondja Csaba Zoltán, futás, mert megázunk és megfa­gyunk. Futóra veszik, a gye­rekre sebtiben rádobják a fürdőköntöst, Csaba Zoltán összerántja a pokrócot, és se­besen iszkolnak a kocsihoz. Már ott is vannak, a kocsi­kulcsot már futás közben ki­kotorászta, nyitja hát, és nagy zihálással esnek be mindhár­man, fújnak. Ideje: a szélvé­dő ablakán kövér cseppekben koppan az esővíz. Átöltöznek, szárazát húznak, Csaba Zol­tán indít a már zuhogó eső­ben. A motor halkan duru­zsol, a szélvédő homályos, be­kapcsolja hát az ablaktörlőt és a ventillátort a tisztánlá­tás végett. Indulnak, az asszony lehunyt szemmel ül Csaba Zoltán mellett, aki rá­néz, és megizzad a tenyere. Hirtelen nagyon sötét lesz, ömlik, ömlik a víz, zubog vé­gig a kocsi oldalán, s meg­reked az útszéli kátyúkban. Lámpa is kell, lassan lehet csak haladni A szerpentinen is óvatosan kanyarodnak, baj nélkül érnek a -városba. Piros a lámpa, Csaba Zoltán megáll és kinéz, jobbra. bsggj járdaszegélyen egy ku­li tya ázik. Didereg. Hjf» Csapzott fejét Csaba • Zoltán felé fordítja. Szeme vöröses vízben úszik. Tekintete méla és szomorú. Fején a szőr ritkás, amolyan kopott-vörhenyes, netán kü- lönös-szürkésfehér. Csaba Zoltán torka összeszorul. Ol­dalt néz, keze finoman resz­ketni kezd, érzi, hogy elsá­pad. Az asszony visszanéz, az ő nézése is szorongó. És a gyerek szólal meg a hatal­mas csöndben, melyet a ko­rall színű motor hangja csak felerősíti — Dédike? Áll még Borosjenő vára! Borosjenőnek nem volt ős és hős vára. S ha mégis van, az csalás... Ámbár k! tudja? Régi ‘falu ez. Idestova hét­száz éve annak, hogy leírták a máig ismert legrégibb ok­levélben nevét: Burs-Jenew. Ebből a Jenő egy honfoglaló törzs neve — nyilván annak a szállásterülete lehetett ez a föld is. A Burs viszont boro­sat jelent, azt mondja róla a tudós Kiss Lajosnak, a föld­rajzi nevek származását fej­tegető szótára. Tehát akkor jeles bortermelő hely lehe­tett itt. EGER HELYETT De nem kell ilyen messzi múltba mennünk, Borosjenő, azaz Pilisborosjenő váráért — amint messzi vidékre sem kell mennünk. A falu úgy­szólván Óbuda kapuja előtt van a régi bécsi országút mellett, Üröm szomszédságá­ban. A vár meg a falun túl, talán egy kilométernyire, szé­les lankás völgyben. Nevezetes vár ez, egy nem­zet ismerhette meg — a mo­zivásznon. Gárdonyi Géza hí­res regényét, Az egri csilla­gokat 1968-ban ott vitte film­re Várkonyi Zoltán rendező. Egerben nem lehetett filmez­ni, mert az igazi egri vár nem abban a formában ma­radt ránk, mint ama híres ostrom idején volt, amelyet Dobó István alig 200 lovasá­val, s ugyannyi gyalogosával — a várba menekült köznép segítségével — 1552. szep­tember 9-től 18-ig sikerrel vívott. (Volt aztán Egernek egy másik ostroma is, amikor a török hosszú időre — 90 évre — bevette. Ez 1596-ban történt.) Ezért építették fel Eger egykori várát Borosjenő határában! Ott és Bulgáriá­ban készült a film. A „megviselt” sáncok (A szerző felvételei) AZ „OSTROM” Még emlékszem az „ost­rom” heteire. Egy kora dél­után látogattunk ki, rekkenő hőségben. Már messziről fel­tűnt a vár — éppen „belül­ről”. Ugyanis, ahonnan ér­keztünk, a filmben nem hasz­nált látószög lévén, arról az egyik épület takaratlan bel­sejét láthattuk. A váron túl tarka török sátrak borították a dombo­kat: itt és ott néphadsere­günk kosztümös katonái néz­tek farkasszemet egymással, mint Dobó Vitézei és Ali bu­dai basa vagy Ahmed temes­vári vezér janicsárjai... A falak alatt furcsa ostrom­gép meredt a várra: a ka­mera — mögötte félmezte­lenül, napárnyékoló simlivel a homlokán vezényelt a leg­főbb basa: a rendező. A vár­kapuból ugyanakkor egy mindenről megfeledkezett lo­vas ereszkedett alá békésen, elábrándozva a látványon: Szász Endre — aki a díszle­teket tervezte. A KEVÉLY ALATT Tizenkét évvel az ostrom után — mi más az mint vár­rom? A filmgyár várromja, amelynek őrzi az állagát, hi­szen bizonyára kamatozhat még további filmekben is. Gondnok vigyáz rá és ku­tyák — ugatásuk és a még annál is vérfagyasztóbb táb­lák figyelmeztetik a nézőt, hogy ne próbáljon behatolni a drótkerítésen. De nem is szükséges, hiszen kitűnően látni mindent! Az ostromlott falak anyagából kiálló karó­kat, sarat, követ, betont... A palotának az egrihez hasonló kisebb házát, a gótikus ívű oszlopsoros tornáccal...- S ha körüljártuk a várat, érdemes körülnéznünk a dom- bokon-hegyeken is. A vár a Fehér-hegy felé néz, arrébb meg az ugyancsak sziklás Solymári-fal. Míg a vár mö­gött a Stromfeld Aurél me­nedékházhoz, onnan jobb fe­lé a Nagy-Kevélyre, balra a Kis-Kevélyre juthatunk. Ha pedig visszatérünk Pilisbo- rosjenőre, ott is akad látni­való. Két öreg kőhídon és a templom védett szobrain kí­vül helytörténeti gyűjtemény is létesült a faluban. N. F. / Eger vára a Kevély alatt

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom