Tolna Megyei Népújság, 1980. június (30. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-15 / 139. szám
U NÉPÚJSÁG 1980. június 15. A termés meghatározói: a fajta, a minőség és az agrotechnika Búzafajta-bemutató Iregszemcsén Immár hagyomány, hogy a nyár közepén búzafajta-be- mutatót tartanak Iregszem- csén a fajtakísénleti állomáson. Az érdeklődésre jellemző, hogy az ország minden vidékéről érkeztek szakemberek a héten megtartott bemutatóra: a 350 mezőgazdász az állomáson több száz búzafajta jellegzetességével ismerkedhetett meg. Az iregszem- osei kultúrházban Barsi Mihály, a megyei tanáes mező- gazdasági osztályának vezetője köszöntötte a résztvevőket. Ezt követően dr. Szabó Miklós az Országos Mezőgazdasági Fajtakísérleti Intézet tudományos osztályvezetője tartott előadást, melynek témája az őszi búzafajták, értékmérő tulajdonságuk alapján történő megítélése volt. Mint elmondotta, a fajtakérdésben az utolsó években meghatározott elvek nem változtak. Az elmúlt évben a télállósággal kapcsolatban felmerült gondok nem változtatták meg alapvetően a helyzetet. Tavaly á problémák nagyobb hányada az agrotechnikából és a szemtermés megszorulásából adódott. A fajtakérdésben az alapvető Szempont az, hogy a búza átvételi árrendszere idén megváltozott: minőség szerint veszik át a búzát,, mégpedig javító, mailmi, és takarmánybúza minőségben. A mezőgazdasági üzemekben ennek megfelelően kell a fajtasort összeállítani, persze megfelelő mértéktartással. Magyarországon a búza termőterületének 85 százalékán kell jó minőségű búzát termelni. Ez utóbbi nem is nehéz, hisz kevés a gyenge minőségű fajta. Van bőven javító minőségű is, például az Mv 4-es. Jubilej- naja, a Partizánka és a Gk Tiszafa jj Magyarországon a búzát vetésterületének 60 százalékán termelési rendszerben termelik. A fajtáknak meg kel! felelniük a rendszerek kívánalmainak, felszereltségének. A korai érésű fajták aránya 60, a közép-koraiaké pedig 40 százalék. Ez az arány megfelelő, variációs lehetőségekre az érési időn belül van lehetőség. A Martonvásáron nemesített fajták arányát érdemes emel. ni, a Gk Tiszafáját pedig megduplázni. A korai érésűek közül a Libelulla vetésterületét a jelenlegi 14 százalékról 7—8 százalékra szült séges viszaszorítanj. A köztermesztésben számításba jöhet a Szuper Zlatna korai érésű jugoszláv fajta, melynek télállósága kitűnő. A középkoraiak közül ajánlott az Mv-5-ös és az Mv-77-es. Mindkét érési csoportban néhány fajtát visszavonnak a termesztésből. A jugoszláv- fajták minősítésének félj aHáromszáznál több szakember a búzafajta-bemutatón mata nem zárult le: a inár meglévőknél termőképesebb és jobb minőségű alapanj'agot tudnak biztosítani déli szomszédaink. Érdekesség, hogy a jugoszláv fajtáknál nem totál rezisztenciára, hanem toleranciára törekszenek, ami azt jelenti, hogy bizonyos mértékű fertőzés mellett is igen magas a termés. A martonvásári kutató intézet tenyészkertje ‘gén gazdag növényanyaggal rendelkezik — szép fajtákat nemesítettek a kutatók. Hasonló tulajdonságú fajták találhatók Szegeden is, bár ezek sütőipari minősége némi kívánnivalót hagy maga után, de a fajták télállósága egyértelműen jó. A középérésű fajtáknál az alapelv, hogy a Jubilejnaja 25 százalékos területarányát csak akkor kell csökkenteni, ha a Partizánka fajta hazánkban jobban elterjed. Jó minőségű és biztonságos az Mv—8-as középérésű fajta, melynek vetőmagja elegendő mennyiségben áll a termelők rendelkezésére. A szakemberek véleménye szer!nt az egyes fajták termőképessége hazánkban még nincs teljes mértékben kihasználva. Ami az oly sokat emlegetett télállóságot illeti, ez nemcsak genetikai kérdés, hanem termesztési is, hisz ha a fajta nem kapja meg az agrotechnikai igényét, akkor a télállósággal is bajok vannak. Idén, az őszi vetésekhez igen sok minősíteti fajta kapható. Az üzemek szakemberein a sor, hogy ezek közül kiválasszák azt az 5—6 fajtát, amely a helyi körülményekhez jól alkalmazkodik, az adott viszonyok között a lehető legtöbbet adja a gazdaságnak. A termesztésben a különböző rendszerek meghatározzák a termelés módját, s az előírásaikat szigorúan be kell tartani. Biztos eredményt csak így lehet elérni. Dr. Szabó Miklós érdekes előadása után Tompa Gyula, a KSZE osztályvezetője számolt e a KSZE búzatermesztési programjáról. Ezt követően sütő.ipari termékbemutatóra került sor. ahol különböző süteményeket és hat búzafajtából készült kenyeret kóstolhattak meg a szakemberek. D. VARGA MARTA Dr. Szabó Miklós ismerteti a fajtákat E ecsavarta a tintásüveg tetejét, belemártotta a tollat az üvegbe, de a papír fölött elbizonytalanodott a keze. „Kedves lányom” — biztosan‘tudta, hogy ez lesz a megszólítás, de még ennyit sem mert leírni. Letette szemüvegét, hosszan lehelte az üveget, majd köténye sarkával megtörölte. Időhúzásnak szánta a megszokott mozdulatot. „Kedves lányom” — kezdte mégis nagysokára. De nem tudta folytatni. Pedig esténként, lefekvéskor, még félálomban is fogalmazott és olyankor tudta folyékonyan, szívrehatóan. Eldobta a fehér lapot. Az asztalfiókból kockás papírt vett elő, arra talán jobban kívánkozik az írás. „Kedves lányom!” — írta le újra. Elégedetten nézte betűit, még most is kifogástalannak látta az írását. — „Bizonyára azt hiszed, a leveledre válaszolok. Ugyan mit írhatnék neked, és az uradnak, hiszen tíz éve nem találkoztunk. Azt írod, hogy felépült a házatok, látogassalak meg benneteket. Szerintem arra voltál kíváncsi, életben vagyunk-e. Te sem gondolod komolyan, hogy ilyen nagy útra vállalkozzam. Én a korom miatt sem utazgatok már, te meg apád miatt nem jössz hozzánk. Még mindig keserű a szám íze, ha legutóbbi találkozásunk eszembe jut. Megint szememre vetetted, hogy fiatalon dolgoznod kellett, nem taníttattunk. Szegények voltunk, fiam, nem tehettük. Miért nem lehet ezt megérteni? Rajtad kívül még milliók éltek így, és később tanultak, amikor már erre mód kínálkozott. Neked is lett volna lehetőséged, mert amióta férjhez mentél, azt sem tudod, mi a munka...” Ledobta a tollat az asztalra. Meglepődött bátorságán, ő Annával még soha nem mert így beszélni, soha nem volt mer- sze megmondani, hogy nincs igaza, örül, hogy most le tudja írni mindazt, amire a személyes találkozáskor nem volt lehetősége. Mert Anna ordít vele, szóhoz sem engedi jutni. Belelovalta magát emlékeibe. „Lánykorodban sírva jöttél haza, hogy munkahelyeden a főnök ki akar kezdeni veled. Mit mondott erre az apád? Nem mész oda többet! Másnap ő ment el helyetted, óriási botrányt csinált, végül kiderült, egy szó sem igaz az egészből. Amikor hazajött, kegyetlenül elvert. Te összepakoltál és kijelentetted: soha többé nem látunk. Az esküvőd előtt jöttél el újra, hogy kéred a hozományod. Hidd el, Annám, meg is kaptad volna, ha nem vagyunk szegények. Apád munka nélkül volt, én takarítani jártam. Nem bosszúból tagadtuk meg tőled, amit kértél...” Kiment a konyhába egy pohár vízért, az izgalomtól, az idegességtől kiszáradt a torka. Ugyanakkor meg is könnyebbült. Tulajdonképpen már csak azt szeretné megírni, hogy az öreg kórházban van, gyenge és elesett, talán boldog lenne, ha a lánya meglátogatná, kibékülnének. De attól is tart, az öregnek a nagy öröm végzetes lehet, vagy ismét veszekednének. Azért nem szerették ezek ketten egymást, mert egyformán makacsok, önfejűek. „Nem is írtam még, hogy apád beteg. Aggódom érte. Nem akartam ezt közölni veled, mert fülemben cseng még utolsó mondatod, amikor elbúcsúztam tőled az állomáson. Megkérdeztem : nem látogatnál-e meg bennünket te is egyszer. Azt felelted: addig be nem teszed a lábad hozzánk, amíg apád él. Drága kislányom, ha ettől függ, hogy találkozzunk, akkor azt kívánom, sose lássalak többé! Lehet, hogy mi már ebben az életben nem látjuk egymást. Nem attól félek, hogy hamarosan meghalok. Élhetek tíz évig, húszig, mindegy. Te nem vagy kíváncsi ránk. Amivel vádolsz minket, azok nem bűnök. Tudod, senki sem tudhatja, mi vár még rá hátralévő életében, mire jut öreg korára. De ez nekem nem vigasz, mert isten ne a'dja, drága Annám, ha veled történne valami, az is nekünk lenne rossz...” Borsányi Vera: „Kedves lányom!” Nem tudott tovább írni, remegett kezében a toll, szeme előtt összefolytak a betűk. Majd reggel. Megágyazott, az öreg ágyát is megvetette, mint minden este. A papucsát is odakészítette. Mégis más így. Reggel összetörtén ébredt, pedig átaludta az éjszakát. Zagyvaságokat álmodott: egy vaddisznó hátán lovagolt. Vadászok üldözték, lövöldöztek is rá, minden golyó eltalálta, de neki nem fájt, több sebből vérzett, ő mégis nevetve száguldott a vaddisznóval. Reggeli után hozzálátott rendberakni a konyhát. Újra a kisasztalhoz ült. Nem olvasta el, amit eddig írt, félt, hogy eldobná. „Képzeld, a múlt hónapban ünnepeltük az ötvenedik házassági évfordulónkat. Hoztam egy üveg bort, apád azt iszogatta. Magamnak gesztenyepürét vettem. (Tudod, még most is nagyon szeretem az édességet.) Ültünk csendben, hiszen beszélgetni már nincs mit egymással. Ötven év alatt mi már mindenről beszélgettünk. A nővéred csak sürgönyt küldött, mert jelenleg üdül. Ti soha nem szerettétek egymást, pedig Hilda jó lány. Azért utáltad őt mindig, mert megalkuvó. Ez nem így van. Minket szeret, amennyire teheti, törődik is velünk. Tudod, mi a legérdekesebb? Az, hogy mégis te hiányzol nekem... Kedves lányom, most abbahagyom az írást. Megyek a kórházba. Engem délelőtt is beengednek. Esténként pedig jobb szeretek én már itthon lenni.” Jó, hogy az autóbusz épp a kórházig viszi. Az első ajtó , mellett ült le. Bérletét a kezében szorongatta, ha jön az ellenőr, mindjárt fel tudja mutatni. Kinézett az ablakon, a villanyóra fél tizet mutatott. Mégis előbb szállt le, majd gyalog megy a kórházig. Tízkor van vizit, ne találják akkor ott. Megkért valakit, jelezzen. Leszállt a buszról, de nem várta meg, amíg kimegy a megállóból. Sietve lelépett a járdáról. Dudálást, fékcsikorgást, kiáltozásokat hallott. Látta ő az autót, de nem ütheti el, hiszen a férje várja. Öt egyszer már elütötték, de csak a karja zúzódott össze, mert akkor is figyelmetlenül ment át az úttesten. A biztosítótól pénzt is kapott. Ha most nagyobb a baleset, talán több pénzt... Istenem, el kellene ugrani, el kell... Aztán hirtelen a földön feküdt, valami fellökhette, de fájdalmat nem érzett. Ismerős volt neki az érzés, ezt már egyszer átélte... Igen, tudja, a vaddisznóval. És azt megúszta, talán ezt is... Emberek csoportosulnak köré, valamit mondtak is neki, de a sziréna minden zajt elnyomott és az elsősegélynyújtóknak erős a fogásuk. Életveszélyes állapotban szállították kórházba. Még a mentőautóban is görcsösen szorongatta kis szatyrát, benne alma, keksz, kis tábla csokoládé. Az orvos egészen közel hajolt hozzá, hogy megértse amit beszél. István kórház... a férjem... első emelet... a szíve, miért pont most, doktor úr, miért pont most... Az öregember hiába várta aznap a feleségét. Harmadnap kapott csak hírt a balesetről: „Nincs nagyobb baj, bácsika, a felesége már túl van a nehezén.” Mindenáron haza akart menni, de csak egy hét múlva engedték el. Hazaérve körbejárta a lakást. Végre itthon. A mama is hamarosan itthon lesz. Kinyitott minden ablakot, áporodott volt a levegő. A szobában, az asztalon megtalálta felesége levelét. Mellette a tollat és a kiszáradt tintásüveget, amelyre elfelejtette rázárni a kupakot. Az öreg elolvasta a levelet, dühbe jött. Haszontalan vénasszony. Kiteszem a lábam itthonról, ő azonnal kesereg. Nem mintha neki nem fájna, de erről soha nem fog beszélni, legkevésbé annak, aki a fájdalmat okozta. Mérgesen zsebre gyűrte a kockás irkalapot. A szekrényből kiszedte felesége holmiját, amelyről gondolta, hogy szüksége lehet rá, összecsomagolta. Még két óra volt a látogatásig. Addig elmegy a körzeti orvoshoz, felíratni a gyógyszereit. A rendelőben nem voltak sokan, két férfi és egy asszony várakozott. Leült ő is, a pad végére. Zakója zsebéből elővette a levelet, elolvasta újra. „Akkor azt felelted, addig be sem teszed a lábad, amíg apád él...” Ezt mondta volna Anna?! Többször is szólították, mire meghallotta. Az orvos figyelmesen elolvasta a kórházi elbocsátót, azután felírta a javaik gyógyszereket. — Mi van magával? Már harmadszor kérem, hogy derékig vetkőzzék le. — Tudja, doktor úr, most meg a feleségem... baleset érte. Kórházban van. Az orvos megkopogtatta az öregember sovány hátát, a mellkasát, sóhajtson, lépjen a mérlegre. — Vannak gyerekei? Vagy akii gondoskodik magukról? — Nincsen, doktor úr. Ketten vagyunk. — Két hét múlva jöjjön ismét... Ha kimegy, szóljon a következőnek. A kórházban összevissza bolyongott a kórtermekben. A sok bepólyált, begipszelt beteg közt sehogy sem találta a feleségét. — Kérem szépen — állított meg egy nővért a folyosón —, a feleségem... A nővér ránézett, kezében észrevette a kis motyót. — Hogy hívták a feleségét? Az öregember felkapta a fejét. Hogy hívták? A nővér ka- ronfogta, leültette egy padra. — Bocsásson meg, tapintatlan voltam. Reggel táviratoz- tattunk a lakására. Azt hittem, megkapta... Kérem, ha rosz- szul érzi magát... Ha a főorvos úrral kíván beszélni... Az öregember megsimogatta a nővér kezét. — Ne fáradjon, kedves. Nincs szükségem semmire... De ezt nem tudom hazavinni... — Átadta a felesége holmiját. Felállt, lassan elindult a lépcsőn lefelé. — Holnap, majd holnap visszajövök. A halálhír annyira váratlanul’ érte, hogy azonnal nem is fájt. Meg hihetetlen is volt. Naponta érdeklődtetett a felesége állapota felől, mindig azt mondták, jól van. Becsapták. Csúnyán becsapták. ~~1 tthon újra elővette a gyűrött irkalapot. Úgy tekintett a A levélre, mint egy végrendeletre. Akkor pedig el kell lár küldeni, az öregasszony úgyis elküldte volna az ő tudta *---- nélkül. „Kedves lányom, most abbahagyom az írást. M egyek a kórházba...” A levelet neki kell befejeznie. A kiszáradt tintatartóba kis vizet csöpögtetett, arra a pár mondatra elég lesz. „Szomorú hírt kell közölnöm veled, lányom. Apád tegnap éjjel meghalt. Csókol anyád.” A levelet csak a temetés után adta postára.
