Tolna Megyei Népújság, 1980. május (30. évfolyam, 101-126. szám)

1980-05-01 / 101. szám

1980. május 1. Képújság 7 Akik az utánpótlást adják % A szekszárdi 505-ös, Ady Endréről elnevezett ipari szakmunkásképző intézetben jelenleg mintegy 1600-an tanulnak. Az idekerülök gyerekek, hiszen az általános iskola elvégzésekor mindössze 14 évesek. De már ekkor szakmát választanak, s belőlük kerül ki szakmunkás- gárdánk utánpótlása. ♦ — Nem a legjobb tanulók jönnek hozzánk — mond­ja Nagy János, az intézet igazgatóhelyettese —, s bi­zony nincs könnyű dolga szakoktatóinknak. Az viszont öröm, hogy kitűnően felszerelt az iskolánk. A műhelyeket végigjárva megtudjuk: évente 1 millió 500 ezer forint értékű terméket állítanak itt elő a tanulók, akiknek nem könnyű ilyen fiatalon a szak­mák közötti választás, majd az elméleti és a gyakor­lati ismeretanyag elsajátítása. Sőt: olykor kifejezetten nehéz az indulás, s ilyenkor döntő a szakoktatók pe­dagógiai és emberi felkészültsége. S ha a tanulók az első hónapok után látják kétkezi munkájuk eredmé­nyét, akkor az hatalmas lendítő erőt ad a továbbiak­hoz. Mert a műveltség a kéztől a fejig is terjedhet. — De ehhez hosszabb idő kell — teszi hozzá Nagy János. A jó munkássá váláshoz nem elég a szakmun­kásvizsga. Igen lényeges az üzemi környezet, a mun­káskollektívák, a szocialista brigádok oktató-nevelő szerepe. Nagy szükségük van a tanulóknak arra, hogy megfelelő üzemi légkörbe kerüljenek, s mások jó pél­dái nyomán alakítsák ki saját magatartásukat. * Szekszárdon, a 11-es számú Volán Vállalatnál be­szélgetünk Potyondi Sándorral. Tolnai, s 1971-ben tett szakmunkásvizsgát az 505-ös szakmunkásképzőben. Autószerelő. — Hogyan kezdődött? — Megvallom, amikor szakmunkástanulónak je­lentkeztem, nem tudtam konkrétan, miként alakul majd későbbi sorsom. Közepes tanulmányi eredménnyel vé­geztem. Most már olyan Munkát szeretek csinálni, ami­hez gondolkodás is kell. A szakmunkás-bizonyítvány megszerzése után le­velező tagozaton elvégezte a gimnáziumot Tolnán, s le­érettségizett. Most újabb továbbtanulási terveket sző. — Mit jelentett tanulóként a „munkás” szó, és mit jelent most? — Tanulókoromban még nem láttam át valódi tar­talmát, s csak lassan jöttem rá igazi jelentésére és je­lentőségére. A mnukások egyenes emberek. Náluk nincs mellébeszélés, nincs kertelés, csak a minél jobb munkavégzés. Fokozatosan érlelődik az ember munkás­sá, s a környezetétől is függ az, hogy milyenné válik. * Az 505-ös szakmunkásképzőben a szakoktatók ar­ra törekednek, hogy a második év végén, vagy a har­madikban a tanulókban megfogalmazódjon a gondolat: de jó lenne leérettségizni! Mennyire eredményes ez a törekvés? Nos, ugyanitt a dolgozók levelező szakközép- iskolájában az idén érettségizik az első „garnitúra”. — Fontos, hogy az utánpótlás érzelmileg és értel­mileg is azonosulni tudjon munkájával. Használhatót, szépet és jót, hibátlant akarjon csinálni. — Az iskolában tehát hangsúlyt kap a személyiség formálása. — Igen, s a jól végzett munka hat más, a mun­kával nem szorosan összefüggő tanulmányi eredmé­nyekre. A harmadik év végén például társadalmi isme­retekből is vizsgázni kell. Addigra a fiatalok már job­ban látják' helyüket és szerepüket szűkebb környeze­tükben és a társadalomban is. * Kákonyi István szintén az 505-ösben lett autósze­relő, és szintén a Volán dolgozója Szekszárdon. 1975- ben szerzett szakmunkás-bizonyítványt, s még abban az évben folytatta tanulmányait a Rózsa Ferenc szakkö­zépiskolában. Azután a Volánnál technikusminősítő tanfolyam következett. — Hogyan lesz valakiből munkás? — ismétli kér­désünket. — Sok dolog befolyásolja ezt, s igen lényeges a családi környezet is. Ha valaki otthon, a szüleitől megtanulta a munka becsületét, annak később fáj a szíve, ha netán anyaghiány miatt áll a munka. Vaszari Tibor, a 11-es Volán KISZ-bizottságának titkára: — Kákonyi Pista és Potyondi Sanyi keveset be­szélt önmagáról. Hadd mondjam el, hogy mindketten már a tanulóévek alatt tevékenyen részt vettek az if­júsági mozgalomban, hiszen mindketten KlSZ-vezető- ségi tagok voltak. Ha a jó munkáról beszélünk, példa­ként említjük többet között az övékét. Ennek bizonyí­téka az is, hogy Pista Kiváló Dolgozó kitüntetést ka­pott, Sanyi pedig a Kiváló Munkáért kitüntetés bir­tokosa. * Végezetül engedtessék meg egy megállapítás: a le­írtak csupán adalékok mindahhoz, amit a munkás­utánpótlásról meg lehet fogalmazni. Csupán bepillan­tásra mertünk vállalkozni ebbe a bonyolult, sokrétű folyamatba. Egy-egy momentumot ragadtunk meg csu­pán, s ilyen az is, hogy akikkel e témakörben beszél­gettünk, kimondva-kimondatlanul a jó munka becsü­letének fontosságát hangsúlyozták. VITASZEK ZOLTÁN Rügyfakadás Leányváron Az áprilisi szellő még ko­pasz ágak közt suhan. Mele­gen tűz a nap, ahogy balla­gok a Leányvár oldalában kanyargó makad ámúton. Egy fél órája a sióagárdi ut­cán alig találkoztam ember rel. Itt a domboldalon min den parcellán, szőlőben haj ladozik valaki. Vasárna] délelőtt van, talán az else igazi tavaszi vasárnap. Ak tehette, kijött a hegyre. ^ A domboldal nevének ere­detét próbálom kideríteni. — Nem volt itt soha se vár. A fene tudja, miért ezt a nevet kapta — mondja egy fiatalember. Néhány száz méterrel ar­rébb homlokegyenesen mást hallok. — Lent Janyán volt az anyavár, ide meg valami ki­sebb elővárat építettek. Ez volt a Leányvár. Azt mond- j ák, a szekszárdi hegyen is volt egy, aztán tűz jelekkel tudtak üzenni Janyára. Arra feljebb a hegyen, ha leásná­nak, sok mindent lehetne ta­lálni — világosít fel egy idő­sebb ember, miközben a ka­panyélre támaszkodva komó­tosan rágyújt. Ha régmúltat nehéz is fag­gatni, a közelebbi múltról pontos értesüléseket szerzek. Hogy történelmi borvidéket járok, az minden vélemény­ből kiderül. A régiek még emlékeznek, hogy ötven éve több mint háromszáz pince állt a Sióagárd határában magasodó Leányvár oldalá­ban. Az alsókat a Sió árvize, a följebb lévőket az enyészet pusztította. Tíz éve itt elöre­gedett, gazba borult szőlőket, omladozó falú présházaikat látott a szemlélődő. Most épí­tők kopácsolásától, kerti­traktorok pöfögésétől hangos a vidék. A régi présházak fa­lát betapasztották, friss fe­hérre meszelték, zöld zsalu- gátereikkel szépen illeszked­nek a környezetbe, nem úgy, mint a modren, nem egyszer hivalkodóan cifra és értel­metlenül nagyra épített utó­daik. Leányvár új felvirágzását éli. Ahol tíz éve az enyészet uralkodott, az újjáépítés, az alkotás lázában pezseg a vidék. — Aláfalazott, szigetelt présházat örököltem a leány­vári hegy aljában ezelőtt tíz évvel — meséli egyik isme­rősöm. — Hosszú, boltozott pince tartozott hozzá. Csak a tetőt kellett volna átrakat­ni és jó lett volna akár még száz évig. Szőlőm nem volt, csak üresen állt. örültem, amikor tizenkétezerért sike­rült túladnom rajta. A múlt­kor beszélgettem az új tulaj­donossal. Azt mondja, ígértek már hatvanezret is érte, de bolond lenne eladni. Aranyat ér egy ilyen pince mostaná­ban. Páli Mihályéknál nyitva a sorompó, ami azt jelenti, a vendéget is szívesen látják a pincénél. A házigazda a me­gyei tanács mezőgazdasági osztályán dolgozik, a szabad­idejét pedig a leányvári sző­lőjében tölti. — Ez az egyetlen szórako­zásom. Munka után kijövök a pincéhez, az ajtóm mindig nyitva a vendég számára. A barátok, ismerősök sokszor megkeresnek. De egy-egy po­hár borra aszomszédok is benéznek. Elbeszélgetünk egy kicsit, aztán ki-ki folytatja a munkáját. Ezt az egész szőlőt — mutat körbe az 1200 négyszögöles birtokon — egyedül művelem. — Nem sok egy kicsit? — Gépesítettem. Van mo­toros kapám, permetezőm, kötözőgépem, megcsinálok mindent magam. Egyébként is, körülnézhet, jobbára csak férfiakat lát. Míg azelőtt szinte kizárólag asszonymun- ka volt a szőlészkedés, ma már mindenütt a férfiak végzik ezt a munkát. — Mivel magyarázható ez a váltás? — Azt hiszem, kettős oka is van. Azelőtt csak az igény­telen szőlőfajtákat, a lehető legegyszerűbb módszerekkel termesztették. Ma már szak­szerűbb munka folyik. Itt is mindenki áttért a kordonos művelésre, kísérletezgetnek a különböző metszési, művelési módokkal, szóval ez már más. Az asszonyoknak pedig ma sincs idejük a szakköny­veket bújni. — Azt mondta, kettős oka volt... — Mondom a másikat is. Régen itt a Leányvárban szinte csak pincék álltak. Há­rom, négy sorban egymás fö­lött, egy kisebb falu volt a domboldal. A szőlők pedig szanaszét a határban. Mosta­nában mindenki úgy igyek­szik, hogy a pince közelében legyen a szőlő, vagy pedig a meglévő szőlőben építi a présházat. Munka közben be lehet menni egy-egy pohár borra. így már a férfinép is szívesebben jár a szőlőbe, mint akkor, amikor még a vizet is úgy kellett vinni, az­tán a tűző napon egy óra- alatt ihatatlan löttyé válto­zott minden. Miközben beszélgetünk, újabb vendég érkezik. — Én vagyok a tizenhato­dik gyerek! — nyújtja a kezét Tegzes László, akinek kérges, munkában edzett te­nyere van. Egy nagy kala­pácsot jött kölcsönkérni, de azért néhány szóra, egy po­hár borra marad. — Tudja, nekem csak olyan szegényemberes sző­lőn van — mondja. — Szegényemberes? — kér­dezek vissza. — Az hát, nem ilyen puc­cos, drótos, mint a Miskáé. — Uj telepítés a tiéd is! — szól közbe a házigazda. — Az hát, de én a régi módon művelem. Nem fogok a drótok között bújkálni. Jó nekem úgy is, ahogy az apám, meg a nagyapám csi­nálta. — Mindig volt szőlője a családnak? — Volt hát. Itt Agárdon még a legszegényebb ember­nek is volt szőlője. Uram, itt a kocsmárosok mind tönkre­mentek. Nem járt itt senki kocsmába, mindenki a ma­gáét itta. Nem mondom, a polgári olvasókörbe eljártunk vasárnaponta, de az élet már akkor is a pincénél zajlott, mint ahogy ma is. — Hogy telik egy napja? — Állattenyésztő vagyok a tsz-ben, gondolhatja, hogy nem fekszem el a derekamat. Reggel fél háromkor kezdek, utána pedig otthon is vár a húsz disznó. Amikor a ház körüli állatokkal végzek, ki­jövök ide a pincéhez. Meg­csinálok egy liter fröccsöt — tudja, csak olyan könnyűt, hogy dolgozni is lehessen, négy deci borral és hat deci szódával —, aztán nekiállok dolgozni. Hurolok, kötözök, ami jön, később majd perme­tezek délig. Utána hazame­gyek megitatni az állatokat Aztán vissza a szőlőbe. Este­felé megint dolgozok a tsz állataival, ha világos van, akkor még utána is kijövök a szőlőbe. Éjszakára mindig hazamegyek. — Kisgépet milyet hasz­nál? — Ezt itt — mutatja a két tenyerét. — Nálam a perme­tező az egyetlen gép, no meg a kapa, a metszőolló, ha an­nak veszi. — Győzi egyedül? — Miért, ki segítene? — néz rám. — A gyerekek... — kez­dem félénken. — Eljönnek, ha hívom őket, de a segítségük az mindig egy kövér récébe ke­rül. No igaz, a feleségem szívesen vágja, ha itt van­nak, de ők már városiak. Esetleg a Laci fiam, az meg tudna szakajtani a munká­ban, de a másik kettő már nem érti annyira. Most is itt vannak. Olyan a szőlő, mint egy óvoda, csak látná, hogy a négy unoka mit tud itt szaladgálni. De megyek is, már biztos várnak — bú- csúzkodik és hiába a szíves marasztalán, indul vissza, a saját birtokra. & A „rácvárosi” részen dol­gozik Kilián János a fiával. Betonoszlopokat ásnak, kihú­zott madzaggal is ellenőrzött nyílegyenes sorban a földbe. A terület nevének keletkezé­séről faggatom. — Ez az egész keleti domb­oldal két testvéré volt. Rá­cok voltak, de már nem tu­dom, hogy kerültek erre a vidékre, aztán, hogy feldara­bolták, pincék épültek itt is. megkapta a Rácváros nevet. Az ott az én pincém, de a szőlőm elől van. Ezt a két­száz öles darabot a fiam mű­veli. Azelőtt csak bozót volt, keményen kellett fogni a baltát, a csákányt, amíg így kialakult. A fia, Kilián József, a Szekszárdi Állami Gazdaság szarvasmarha-ágazat veze­tője. — Hobbikertnek akarom — mondja bemutatkozás után. — Agárdon egy kicsit min­denki ért a szőlőtermesztés­hez. Nekem is suttyó gyerek koromban rakták hátamra először a permetezőgépet, az­tán meg édesapámtól lát­tam, hogy kell a szőlővel bánni. Még nem tudom, mi lesz. Azt hiszem, rendbe- tesszük a pincét, és amolyan üdülőnek, pihenőhelynek használjuk ezt a kis birtokot. Vasárnaponként kijöhetünk a családdal, itt a gyerekek is jobban mozoghatnak. Lozsányi Sándor, a sió­agárdi termelőszövetkezet el­nöke mondja: — Pontosan kimutatható, hogy mikor kezdődött ez a fellendülés. A tsz földje volt az egész rész, de a régi tu­lajdonosok bérben művelhet­ték a szőlőket. • Sokan nem törődtek vele, csak azt vé­gezték, ami nem igényelt be­fektetést. Amikor 1975-ben zártkerteket alakítottunk ott ki, egyszerre mindenkinek kellettek az addig elhanya­golt szőlők. Az emberek az­óta magukénak érzik. A ré­gi, elöregedett tőkéket ki­csapták, újat telepítettek. Sorra épülnek az új tanyák is. Olyan ára van ott a föld­nek, hogy arannyal se lehet­ne megfizetni, mert egy négyszögöl sincs eladó az egész domboldalon. Lent a Sió vizén motorcsó­nak igyekszik, szemben az árral, Siófok irányába. A domboldalon, a meredek partoldalban két-három „emelet” magasan egymás fölött húzódó pincék, környé­ke emberi hangoktól zajos. Az élet visszaköltözött a domboldalra. Úgy látszik, Leányvárnak nemcsak múltja, jövője is van. TAMÁSI JÁNOS Vasárnap délelőtt

Next

/
Oldalképek
Tartalom