Tolna Megyei Népújság, 1980. május (30. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-11 / 109. szám
1980. május 11. Képújság n Szekszárdi tárlat '80 A Tolna megyében élő és az innen elszármazott képzőművészek alkotásaiból ezúttal negyedszer rendezte meg közös kiállítását a Tolna megyei Tanács V. B. művelődésügyi osztálya, a Magyar Képzőművészek Szövetségének Dél-dunántúli Szervezete és a Béri Balogh Ádám Megyei Múzeum. A Szekszárdon, a megyei múzeumban látható tárlat — június 8-ig tart nyitva — anyagából mutatunk be néhány alkotást. (A reprodukciókat Gaál Attila készítette.) . Végh András: Két ház Farkas Pál: Leonardo I., II. Űjvári Lajos: A Hargita alján Szily Géza: Variáció egy kompozícióhoz Paál László új albuma Az európai képzőművészeti könyvpiac régi, jól bevált és feltehetően remeikül jövedelmező gyakorlata (hiszen egy- egy így formák kiadvány hatalmas nemzetközi kooperációval, egyszerre több kiadónál és több nyelven megjelenik), hogy egy-egy jelesebb festő vagy szobrász életművét a riasztóan tudományos és vaskos monográfiák helyett dlyan formájú és szerkezetű, nemesen és tisztán nyomtatott albumformában bocsássák a szélesebb ér- érdeklődő közönség elé, mint ez most nálunk Paál Lászlóról megjelent. Kitűnő és korszerű kötet alakúk, ezúttal a szépen nyomtatott reprodukcióknak is örülhetünk. Bényi László széles látókörű és korrekt pályaképének, elemzéseinek ugyanígy. A fiatalon, alig 33 éves korában, elégigé végzetes állapotban és körülmények között meghalt festő (a meudo- mi, miajd a charentoni intézetben töltötte utolsó idejét, az utóbbi színhely de Sade márki életéből és Peter Wéiss drámájából oly ismerős, bár meglepő, hogy Bényi nem említi Paál 1876-os fejsérülését). A természetközelség egyik megszállott hirdetője, a barbizoni francia festőiskola jelentős egyénisége vök, így tartják számon Nyugat-Európában is. Kár, hogy nem ükkor tették, amikor erre Paálnak módfelett szüksége volt. Művészete és kópvilága az iskola ismertebb mestereinek (Corot, Théodore Rousseau, Daubigny, Millet, Troyon és a többiek; képeik szép számban láthatók a budapesti Szépművészeti Múzeumban is) és a fontaiineb- leau-i erdő „intim tájainak” megnyerő, hangulatos, bár többek szerint késeinek ítélt hajtása lett. Paál szép barátságokat köt itt francia és külhoni kollégáival, az erdő híres „békalencsés tavát” ő is megfesti az elődök után és az imprösszionisiták előtt (Békák mocsara), némi sikere is alakul, Munkácsy vail, Max Liebermann-mal és másökkal szinte „versenyt festenek”. Kár, hogy Paál nem tudott szigorú élveivel olykor szakítani: divatos, könnyen eladható kép sohasem került le az állványairól. Hazai hatásáról aligha beszélhetünk, mert eszményei a francia vidékhez kötötték (ugyanígy Munkácsy és mások barátsága is), Paál első hazai gyűjteményes kiállítása csák 1902-ben jöhetett létre (23 évvel a halála után), és ékkor már más, árnyaltabb és összetettebb illatokat lengető szellők cirógatták a szabadban festők vásznait Barbizon és Fontainebleau környékén és (mondjulk) Nagybányán ugyanígy. így Paál emberi és művészsorsában egyaránt van valami elcsen- desítően melankolikus, sora, és végzetszerű. Mindaz tálán, amiről oly sok példával bővíthető emlékműveket állíthatnánk : pályatársak életútját, verssorait és emlékezéseit. Közöttük a Paál Lászlót felidézőket is, pl. Liebermann vagy Rjippl-Rónai József emlékezéseiből. A német festő emlékezéseire Munfcá- csyról és iPaálról még a Művészet 1914-es évfolyamában hívta fel Vészi Margit az érdeklődők figyelmét, Idézi Bényi is. Lázár Béla 1903-ban és 1929-ben, Farkas Zoltán 1954- ben megjelent Paál monográfiái után a festő művészetével közel harminc esztendeje foglalkozó Bényi László ebben az elegáns albumban új, egyben modernebb, átszellemült és elmélyültebb (Bényi maga is festő, tehát mintegy „belülről jövő”) pályakép és elemzések megírására vállalkozott. És bár az album Paál halálának századik évfordulóját már csak eléggé elkésetten ünnepelheti, így is egy minőségben gazdag, bár töredékes életmű méltó bemutatása lett. Az egykori erdélyi postamester fia bebarangolja szülőföldje tájait már fiatalon, de Becsben féladja a dzsentriélvdket: jogi tanulmányok helyett inkább a Képzőművészeti Akadémiára jár, a változásba utóbb beletörődik családja is. Majd egy hazai ösztöndíj, nyit számára utat tovább: München, Düsseldorf, Beilen a további állomásai, közben megfordul Angliában és Hollandiéban is. Munkácsy példája lebegett a szeme előtt, támogatása kísérte végig útjait. A bohém Paál remék társaságokba kerül, fest még a tengerparton is. Régi vágya csak 1872 májusában teljesül; először ékkor látogat Párizsba, majd egy esztendő múlva telepedik le itt, tavasztól őszig persze Barbizon a tanyahelye. Bényi eltúlzottnak és kissé regényesnek találja azt a szemléletet, amely Paál alakját a világfi és a nyomorgó művész váltakozóan ellentétes helyzeteibe sorolja, valóban túlzottan egysíkú és iro- dalmias jelenség ez, hiszen festőnk a művészetek és a munka megszállottja volt. így említi Liebermann is, Paál egyik kedvenc kollégája, akitől Bényi oly sok meggyőző és kedves mondatot idéz. Paál magányos és elszigetelt volt mégis, párizsi ideje alatt már az impresszionisták (pl. Pissarro) vívták a maguk harcát, szélesebb kollektívában a magyar pályatársnál, nagyobb sikerrel is. Az „erdei . remeteség és magányosság” szépírói illúzióit fel kell adnunk tehát, inkább társadalmi elszigetelődés volt az, amely az éhezések és egyéb nehézségek mellett Paál sorsát meghatározta: 1878 tavaszától Meu- donba, majd Charentonba vezetett. És sorsszerűt látunk abban is, hogy sírját (mivel nem fizették ki időben a sírhelyet) fel sem lelhetjük már, még az elhunyt fölé is egy vagyonosabb tetem került, fejfa és emlékmű így neki adatott. De Paál emlékét őrzi a barbizoni emléktábla, ugyanígy a művek, amelyek legtöbbje végül hazájába került. Az életút után Bényi Paál művészi hagyatékát és jelentőségét elemzi, majd a festő levelezésének néhány megrázó darabját közli (nagyszerű önvallomások ezek); a családhoz és a barátokhoz írtakat, utóbb két Munkácsy- levelet. Mindkettő Paál Bertához szól, már a jóbarát betegségéről, Munkácsy reményeiről és kétségeiről. Sajnálatos, hogy módfelett töredékesen maradt fenn a levélhagyaték. Ezúttal nyomdai minőségben is kivételes szépségűek a pályarajzot követő reprodukciók, ugyanígy az elemzések a színes képek alatt, főként a teljes oldalakra kinagyított képrészletek: az elmélyültebb stiláris elemzés és felismerések alapfeltételei. Bényi elemzése a képek korrekt bemutatása mellett főként a festő kedélyváltozásait, elkomorulását kísérli nyomon követni, meggyőző analógiákat látva Paál és a költő Vajda János tájhangulatai között. Külön szót érdemel a reprodukciókban is bemutatott oeuvre-katalógus: az itt közölt 52 festmény és a szövegben reprodukált ifjúkori művek majdnem a teljes életművet tárják elénk. Kár, hogy a bibliográfia annyira hézagos, és a dokumentációs részből a kiállításjegyzék elmaradt. Munkácsy ismert Paál-arc- képe nyitja a szövegben található reprodukciók sorát, és Deák Ebner Lajos, a „szemtanú” Paál temetéséről festett olajvázlata zárja emlékeztetőn. BODRI FERENC A kecskeméti A századfordulón sorra születtek egy-egy festői eszme jegyében hazánkban a művésztelepek. Nagybánya az impresszionizmus tanulságait vállalta, Szolnok Munkácsy örökségét, Gödöllő az európai szecesszió magyarítását. Kecskemét az induláskor szerényebb maradt, egyszerűen kellemes környezetet kívánt nyújtani az itt megtelepedő festőknek. Nem elvi egységet követelt, hanem becsületes munkát, mívessé- get — tárgyhű realizmust. Talán ez a kezdeti tisztesség is segítette, hogy az 1912-ben megnyílt kecskeméti művésztelep hozzájárult több életmű kibontakoztatásához. Újdonságnak számított, hogy a város egy műtermekkel rendelkező villát bocsátott a festők, grafikusok, szobrászok rendelkezésére, melyet Jánszky Béla és Szivessy Tibor tervezett. Jól választották meg a művésztelep első vezetőjét Iványi-Grünwald személyében, aki addig Nagybányán dolgozott, és nemcsak festői rangja adott biztosítékot, hanem szervezőképessége is. Az alapítótagok sorában találjuk Herman Lipót, Olgyay Ferenc festőket, Csikász Imrét, a jeles és korán elhunyt szobrászt, továbbá Falus Elek grafikust. A szemlélődés helye lett a kecskeméti mű- vósztelep, ahol kis ideig Uitz Béla is megfordult, s amelyt- nek vezetését 1920-ban Réi- vész Imre vette át. Az épür letet 1957-ben újította fel a Művészeti Alap, s a zseny*- nyei, nagymarosi művésztelephez hasonlóan nem egységes műhely dolgozik itt, hanem minden stílus képviselve van a beutalás rendje szerint. A múlt így módosult, az eredeti kecskeméti művésztelep alkotóház lett, s több évig dolgoztak itt a Képzőművészeti Főiskola hallgatói is. A jelen művészeti élete Kecskeméten nemcsak erre a régi, és alkotóházzá alakult művésztelepre épül, hanem újdonságokra. 1975-ben átadták a kecskeméti kerámia- stúdiót, melynek vezetője Probstner János. Ez a műhely „nemcsak hivatásos alkotóművészeknek nyújt teret, hanem a Népművelési Intézet bevonásával amatőr alkotóknak, fiatal, tehetséges fazekasoknak”. Ugyancsak ebben az időben valósult meg a tűzzománc alkotótelep Kátai Mihály irányításával. A meginduláskor számba- vették a grúz zománcművészet eredményeit, s a hazai tanulságokat is, azt például, hogy a belső díszítés, az épületek homlokzatának monumentális méretű tűzzománc gondozása egyaránt előtérbe került. Az 1912-ben megindult művésztelep új eszmékkel bővült a mi időnkben. Az Alap-tagok közül különösen Bozsó János, Diószegi Balázs, ifj. Éber Sándor, Goór Imre, B. Mikii Ferenc, Pálfy Gusztáv, Túri Endre munkássága jelentős, de számottevő az aimatőnmozgalom is, s fontos tényező a Naiv Múzeum alapítása, mely országos értékekeit vonultat fel. Kecskemét gyűjti Bács- Kiskun megye klasszikus műveit is. Ennek jegyében létesítették a Tóth Menyhért Múzeumot, mely a város kulturális vagyonának komoly növekedését jelenti. Az erjedés sok helyen mutatkozik, s bízvást megállapíthatjuk, hogy mindez az 1912-ben indult kecskeméti művésztelep hatása, továbbteremtődése. Ma már nem egyszerűen csak a kecskeméti művésztelep- ről, hanem a város egyre színvonalasabb, országos méretű, fontosságú művészeti életéről beszélhetünk. Tevékenységüket nem korlátozhatjuk Kecskemét határáig, felöleli egész Bács-Kiskun megyét. E sokrétűségben régi és új köztéri alkotásokat vehetünk számba. Kecskemét városképe az ország egyik legizgalmasabb építészeti ötvözete Kerényi József Ybl-dí- jas főépítész jóvoltából, aki a századforduló szecessziós mintáihoz igazodó jellemző és hatékony építészeti egységeket csatolt; korszerű figyelmességgel és mértéktartással. Kecskemét hirdette meg az I. országos folklórpályázatot, mely komoly sikerrel zárult, sok festő képzeletét mozgatta meg. . Kecskeméten nagy hagyománya van a műgyűjtésnek. Nemes Marcell 1911-ben, a művésztelep létesítése előtt egy évvel komoly képgyűjteményt adományozott a városnak, melyet azóta is a múzeumban őriznek. Sajnos csak azt, ami megmaradt belőle, mert a II. világháborúban a gyűjtemény nagy része megsemmisült. A magángyűjtemények közül a legnagyobb kollekció Bozsó János festőművész tulajdona, aki nagy körültekintéssel és megszállottsággal mentette múzeumotthonába Munkácsy Mihály, Székely Bertalan, Réti István festményeit, erdélyi ácsolt ládát, XVII. századi faszobrokat, a magyar fazekasközpontok legszebb emlékeit, melyeket mind a városnak ajánlott fel. Nyilvánvaló, hogy az 1912- ben létesült kecskeméti művésztelep egyik előzménye Lechner Ödön építészeti tevékenysége volt, aki az 1896-ban felavatott kecskeméti városházát tervezte szecessziós stílusban. Kár, hogy nagyszabású víztoronyterve az I. világháború pénzgondjai miatt sohasem valósult meg, s a Rákóczi-emlék- mű is elmaradt. LOSONCZI MIKLÓS Goór Imre: Vadaskert
