Tolna Megyei Népújság, 1980. május (30. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-25 / 121. szám
10 NÉPÚJSÁG 1980 május 25, Utak visszafelé Esténként, mikor félerővel égtek a neoncsövek az Eötvös Kollégium folyosóin, a tanulószobában gyakran elfogott a lelkifurdalás, yajon érdemes volt-e a család emberöltőkre visszamenően megszokott foglalkozásait elhagyva, a gyakorlati élettől olyannyira távoleső pályát választanom? Furcsa volt ez a bűntudat, hiszen egyetemre kerülésem előtt kívántam ezt az „elszakadást”. Nem az emberektől, akik között felnőttem, hanem a bennem motoszkáló hajlamaimnak megfelelően. A lelkifurdalást persze, a tanulmányaim során előforduló, s enyhén szólva sápatag, vérszegény bölcsészeti tárgyak is fokozták. Ügy éreztem, ingyenélő, vagyak; míg mások sokkalta fontosabb tevékenységet fejtenek ki, én eltartottként merőben haszontalan elméletekkel tömöm magam. Az elszakadás veszélye alig néhány egyetemi hónap után már kísérteni kezdett. Ha csak arra figyeltem, hogy az ösztöndíj nyújtotta szerény anyagi lehetőségekhez képest is, de követtem a diákdivatot, máris észre kellett vennem a különbséget az otthoniak és a jómagam öltözködése között. Otthon az olcsó konfekcióruhák „divatja” uralkodott, én viszont — ha árban nem is magasabb —, de hanyagabb eleganciáid viseletekre tértem át. Ha volt munkatársaimmal találkoztam, akikkel az üzemben egy-két hónapot együtt dolgoztam, úgy éreztem, szinte kirívónak . találják diákos könnyedségemet az öltözködésben. Volt osztálytársaim hozzám képest amúgy is ko- morabbnak tűntek — pedig csak a felelősségük volt nagyobb, hiszen nap mint nap precíz gépeket kezeltek avagy egyesek már kisebb üzemrészt irányítottak. A diákévek szükségképpen kitolják az egyéniség kialakulását, véglegesedését. Később megritkultak a nosztalgiáim a múlt iránt. Azonosítottam a belső konfliktusaimat — én is ugyanazt éltem át, mint annyian az elmúlt fél emberöltő alatt: az új, hagyományok nélküli értelmiségi „születési fájdalmait”, az „első nemzedék” vívódásait. Mert nem megbánásra van szükség, még csak nem is arra, hogy az ember ne feledje, honnan jött, hanem arra, hogy tartás kapcsolatot kössön az elbocsátó közösséggel, érezze a „hátországát”. Mert nincs árvább állapot a gyökértelen értelmiségi létnél. S e tartós kapcsolatot annak a legnehezebb kiépíteni, aki igazán huzamos ideig nem is élt együtt természetes közösségével. Nekem a nyári konyhalegénykedések, segédmunkáskodások avagy a szereidében töltött idő csak átutazást jelentettek egy-egy új tanévhez. A „hátország” biztosítása látványosan nem megy — nem elég a poharazgatás a volt barátokkal, a gyerekkor./ ra avagy a fiatalságra emlékezve. Már csak azért sem, mert a gyerekkori színtereket, a teherpályaudvar meg a roncstelep környékét elsodorta az idő, új lakótelepek épültek a hajdan gazos környékre, négysávos felüljáró ível ott, ahol ecetfák lombja zöldellt. Ám legyek bár elméletekkel, könyvekkel megpakolva más ember, mint a néhai, de a régi szívvel kell az idáig vezető utat minduntalan megtenni és járhatóan tartani. MARAFKÓ LÁSZLÓ Mihail Solohov: A PROBH — Ha jél emlékszem, Tyu- tyikov elvtárs, maga régebben párttag volt — mondta a járási komszomolbizottság titkára a vele szelőben ülő, zsírba süppedt szemű, önelégült férfinak, akin divatos, bő bunda volt. Az nyugtalanul fészkelődni kezdett a kopott kartonhuza- tú széken, és zavartan motyogott : — I-igen... tudja... én, ő-ő-őőő, kereskedelemmel foglalkozgattam, aztán engem, egyszóval, a saját kérésemre kizártak a pártból. — Nos, a következőkről lenne szó: magával együtt fog az állomásra utazni a falu pártsejtjének titkára, Po- kuszajev elvtárs. A mezőgazdasági kiállításra irányították. Én nemigen ismerem, éppen ezért kérem, mint volt párttagot, a következőre: kettesben, egy fogaton mennek az állomásra; maga tetesse, hogy igazi nepman (ehhez a szerephez egyébként teljesen illik a külseje) és finoman puhatolja ki, hogyan gondolkodik az elvtárs. Szedje ki belőle, mi a véleménye a Komszomolról, mennyire mély a kommunista meggyőződése.. Próbálja rávenni, hogy szint valljon, aztán írjon az állomásról! — Hogy úgy mondjam, afféle kis politikai vizsga, — mondta Tyutyikov, és hájas tarkóját megbiccentve elmosolyodott. — És írjon, hogy szerencsésen megérkeztek-e! — kiáltott utána a tornácról a titkár, miután kikísérte. Esteledik, országút, sár... Pokuszajev, hosszú lábait szétvetve, hátával a baknak dőlve a kocsin bóbiskolt; szeplős arcán átsuhantak az utolsó, kósza árnyékok, a szekér kitartóan nyikorgott. Tyutyikov sokáig nézegette szomszédját, aztán kis bőröndjéből kolbászt, kenyeret, uborkát vett elő, és harsány csámcsogással enni kezdett. Pokuszajev felébred, féloldalasain előrefordult, töprengve négezetni kezdte a hitvány kis ló vedlő hátát, és rosszkedvűen gondolt rá, hogy elfelejtett enni az út előtt. — A kiállításra? — kérdezte teli szájjal Tyutyikov, és egy nagyot nyelt. — Igen. — Hm, marhaság. Az embernek nincs mit enni, ezek meg kiállítást... — A kiállítás nagy haszonnál jár a parasztság számára — válaszolta kelletlenül Pokuszajev. — Micsoda marhaság. Pokuszajev nem válaszolt, csak a lába rándult meg. — Olyasmit csinálnak, ami fölösleges. Nézzük csak mindjárt ezt a Komszomolt. Hisz csavargó ez mind. Rég le kellett volna csukni őket. — Ne jártasd a szád! Kapsz a pápaszemedre, ha nem hagyod abba! — Ha én lennék hatalmon, megtanítanám őket kesztyűbe dudálni. Eligazítanám én ezeket a pimasz komszomo- listákat. Micsoda istentelen csirkefogók. Feltűntek az állomás távoli, hunyorgó fényei. Tyutyikov, aki úgy teleette magát, hogy levegőt is alig kapott, tovább csepülte azokat az „istentelen komszomolistá- kat”. — Vagy például a fejükbe vették, hogy légiflottát építenek! Agyon kellene verni a taknyosait, ahol csak vannak, — lihegte végképp kifulladva Tyutyikov, és csíp- tetőjén keresztül, oldalról leste Pokuszajevet. — Legelőször persze a fejeseket... De nem adatott meg neki, hogy befejezze elmefuttatását. Pokuszajev fölállt a bakon, beesett hasával esetlenül rádőlt önelégült útitársa szíros tarkójára. A két összefonódott, ívbe görbedt emberi test nehézkes toccsanással fordult le a sárba. A ló megállt. Tyutyikov, aki már rájött, hogy ennek a fele sem tréfa, megpróbált fölállni, de a neki- szilajult titkár, nagy szuszo- gás közepette ,lábát szélesen megvetve, a hátára fordította. Az emberkupac alól lihe- gés, nyögés hallatszott. — A komszo... a titkár kért meg... viccből — lihegte az egyik ember — vad rikoltás a Válasz, meg valami olyan hang, amilyent a rugdosott zaboszsák ad. „A fiú, minden kétséget kizáróan megbízható — írta az állomásról Tyutyikov — de... és egy pillantást vetett csupa sár bundájára, megtapogatta kibicsaklott térdét, és feldagadt ajkával hang nélkül suttogott valamit — de...” Szomorúan nézegette a kivert üvegű cvikkerét,- a ceruzájával megkékült orrnyergét simogatta, lemondóan legyintett, majd folytatta a levelet : ....de ennek ellenére megérkeztem az állomásra.” F ordította: BRATKA LÁSZLÓ David Hockney illusztrációja egy Grimm-meséhez IHÁSZ-KOVÁCS ÉVA: Mementó K. l.-NÉ EMLÉKÉNEK Április érte haragszik. Szétfújja bokrok autóit, mintha nem akarná, hogy itt, ebből a tájból is felszikrázzon a volán-napraforgó... Dühöng érted a szél; s a Nap aranyesőt igazít — mintájára hajadnak. — Tudom, hogy sose halhatsz meg igazából, mert bátor kis lényed odafenn száll, tejúton robogsz a sárga motorral... S ezerszer: jajj! mégis a rögnek! Mint egy imádságos könyvet, szorítnám kezed újra; s bőgnek a harangok utánad! Te meg: ledobod kis sapkádat, mellkasodra rakod a szivárványt, — hét színével s hetedíziglen — és minden leányt és legényt tovább is esketsz; minthogyha élnél... Így látlak én, bensőm tiszta egén, MADÁR vagy örökre-ragyogósan. Fent ülsz a Göncöl-szekerén, melleden piroslik a Kiváló Érem, s PÉLDÁNAK, emlékezésnek velünk jársz, minden úton. Mikor a virágok kibomolnak, sírodra ömlik a nagy, orgonaszirom... Arany eső vagy — minden síron! Neved— ÖRÖKNEK —ideírom! Fotó: Bakó Jenő Hetvenöt éve született Mihail Solohov Hetvenöt éve született a doni Vjosanszkaja melletti Kruzsilino majorban századunk egyik legtermékenyebb és legismertebb prózaírója, Mihail Alekszandrovics Solohov. Apja kozákföldre került orosz volt, sokféle kézművesmesterséget űző ember, aki noha helybeli lányt vett el, a büszke kozákok közt mindvégig „muzsilk”-nak, idegennek számított Solohov gyermekéveiről általában keveset írnak ,de hogy milyen élete lehetett 15 éves koráig, mikor a forradalom szolgálatába szegődött, nem nehéz elképzelnie annak, aki ismeri regényeit, elbeszéléseit. A kozákság több százados viszonylagos függetlenséget vívott ki magának a cári Oroszországban. A Don és Dnyeper alsó folyásához a jobbágysors elől menekülve érkeztek hajdan a szabadságvágyó ősök. A három ország határán fekvő, kieső vidéken meggyökeresedve félkatona, félparaszti életmódjukban sikeresen védelmezték függetlenségüket akár a török, az orosz, a lengyel vagy az ukrán hatalmasságokkal szemben. Támogatták az orosz parasztfelkeléseket, félelmes hírüket kitűnő lovas voltuknak, nagy kardforgató bátorságuknak köszönhették. Ezért is történt, hogy a cári hatalom igyekezett a maga javára fordítani ezt a ret- testhetetlen, a pusztai nomádok harci erényeit őrző népcsoportot. Földet, kiváltságokat kaptak, a cári gárdíba, testőrségbe sorozták be őket. Igaz, saját költségen kellett kiállniuk, mint a nemeseknek, és ez lovaskatonáknál nem kis nehézség voltt, mégis minden kozák büszke volt sajátos szerepére. A rendszeres- táborozások, hadgyakorlatok hozzátartoztak a férfiak életéhez és minden házban ott lógott a szegen a mundér, az ünneplő viselet és ott függött a kard. Nagyobb tekintélyt alig valami kölcsönzött a kozáknak, mint a jó ló és a hadi érdemek. * Ebben az ellentmondásos Világban — mely az orosz falu szegénységét, elmaradottságát ötvözte a mérhetetlen kozák büszkeséggel és becsvággyal — érték a gyermek Solohovot az egész életére és munkásságára kiható élmények. Ebben a környezetben élte meg az I. világháború okozta szenvedéseket, a forradalom véres viharait. Az előzményeket ismerve nem csoda, hogy a polgárháború legvéresebb harcainak színhelyei a kozák vidékek voltak. Jelentős részük harcolt a fehérek oldalán, de nem egy igazi, forradalmi hős is termett közöttük. Nem a politikai nézetek, sokszor családi, személyes indítékok sorozták egyik vagy másik oldalra az embereket. Mihail Solohov gyermekfővel, állt a forradalom szolgálatába. Tanít, terménybegyűjtő hivatalban dolgozik — akkoriban ezek a hivatalnokok is lóháton jártak —, nemegyszer csodával határos módon szabadul meg a halálból. Tizenhét éves korára ráébred írói hivatására. 1922- ben Moszkvába utazik, ahol próbálkozásait csakhamar siker kíséri, 1926-ban megjelenik első novelláskötete, a Doni elbeszélések. Ekkor visszatér Vjosenszkajába, falujába és — már hivatásos íróként —, hozzáfog élete legnagyobb vállalkozásához, a Csendes Donhoz. Huszonegy éves ekkor. Az első kötet 1928-ban, a második 1929- ben, a harmadik pedig 1932- ben lát napvilágot. Sok vitát váltanak ki a szovjet irodalmi életben. Nemegyszer szemére vetik az írónak, hogy főhőse, Grigorij Meljehov nem forradalmár, öntudatlanul sodródik a történelem véres hullámain. De Solohov tudta, hogy legfőbb kötelessége a valósághoz hű maradni, és végül műve őt igazolta. 1940-ben, hosszabb szünet után jelent meg a negyedik, befejező kötet. Közben, 1932-ben kiadta a Feltört ugar első kötetét is az író. Ennek tárgya a fiatal Szovjetunió első évtizedeinek legnagyobb és legdrámaibb változása, a mezőgazdaság 1930-ban kezdődött kollektivizálása. Ugyanazok az ellentétek keltek ekkor életre, melyek az orosz paraszti világot és ezenbelül a kozák vidékek életét is uralták a polgárháború alatt. Alig tíz esztendő hamuja alól most ismét szenvedélyesen lángolt föl a parázs. Véres és kegyetlenül igaz történet a Feltört ugaré is. Az események bonyolult összefüggéseit, az élet kíméletlen ellentmondásait mutatja. De a Davidovok, Nagulnovok már különböznek a Csendes Don hányódó hőseitől: ők már tudják, hogy mit akarnak és rákényszerülnék, hogy akaratukat ösz- mérjék a lehetőségekkel. A célt ismerik, de a hozzávivő utat maguknak kell kitaposniuk. A második világháború gyilkos eseményeiről szól az előbb 1943—44-ben, majd új átdolgozásban 1969-ben megjelent mű: A hazáért harcoltak. Legismertebb írása, az Emberi sors című kisregénye (1956—57) — melyből nagy sikerű film is készült —, szintén a háború éveiben játszódik. 1960 tavaszán jelent meg a Feltört ugar második kötete, melyet még ugyanebben az évben Lenin-díjjal jutalmaztak. Hatvanadik születésnapján pedig, 1965-ben egész munkássága előtt az.irodalmi Nobel-díj odaítélésével tiszteleg a művelt világ. MEZEY KATALIN MESE
