Tolna Megyei Népújság, 1980. április (30. évfolyam, 77-100. szám)
1980-04-04 / 80. szám
io Képújság 1980. április 4. Erkölcs és kultúra TAMARA MELNYIK: Aki túllőtt a célon Minden férfi életében feltétlenül van egy nő, aki végzetes szerepet játszik. Akadt ilyen a szegény Hab- verov „szakácsművész” számára is, aki szerényen dolgozott egy nagy hivatal étkezdéjében. Ez a bizonyos nőszemély azzal a követeléssel fordult a helyi szakszervezeti bizottság elnökéhez, hogy ne engedje Habverovot a konyhában dolgozni. — Nem dolgozhat kollektívánkban olyan ember, aki tetemes kárt okoz a köznek! Nézze csak meg, hová lett azoknak a nőknek a dereka, akiktől maga a szakszervezeti díjakat beszedi?! Miért nem izgat senkit az, hogy csípőnkön felesleges zsírpárnák keletkeztek? Ez az ember mindennap húsos lepénnyel, süteménnyel, kerek cipóval, buktával, piskótatekerccsel kísérti gyenge akaratunkat. Krémmel, mákkal, lekvárral, túróval, hússal, almával, dióval, káposztával tölti meg konyharemekeit. Kóstolja meg, és akkor megért engem. Az ilyen ínyencfalatokat senki sem utasíthatja vissza önszántából. Tegyen megfelelő intézkedést, fékezze meg a csábítót! Különben tömegakciót, asszonylázadást szervezek — akár tetszik, akár nem, és nem nyugszom bele abba, hogy ez az ember a hivatalunkban maradjon! A szakszervezeti bizottság elnöke szemügyre vette a nők derekát, és úgy határozott, elbocsátja Habverovot. A megijedt konyhaművész azonban égre-földre esküdö- zött, hogy ezentúl kolbászos szendvicsen kívül semmit sem készít — és így megmaradhatott állásában. Ha a kedves olvasó hivatalának étkezdéjében száraz szendvicseken kívül más egyéb nincs — „cherchez la femme!”, vagyis: kedves asszonytársak, készítsenek maguk roládot, ha kedvük tartja! (Gellért György fordítása) Statisztikailag igazolt tény, hogy bűnözés és iskolázottság fordított arányban áll egymással, vagyis hogy a magasabb tudományokban jártas emberek nem szoktak rabolni, betörni, gyilkolni, még féltékenységből; erős felindulásból eredően is ritkábban követnek el testi sértést, mint a kevésbé iskolázottak. Tehát, vonhatónk le a hirtelen, s elhamarkodott következtetést: aki többet tud, az nyilvánValóan jobb is. Pedig aki többet tud, az lehet okosabb, kifinomultabb, pallérozottabb, de hogy feltétlenül jobb-e? Korántsem bizonyos. Ellenpélda is adódik. Ki ne hallott volna a náci haláltáborok vérengző SS-tisztjeiről, akik szabad idejükben Beethovent zongoráztak? És az — ugyanott — eleven embereken kísérletező orvosok talán tanulatlanok voltak? De nem kell ilyen messze mennünk. A mai nyugati világot félelemben tartó terroristák, ember- rablók soraiban is bőven akadnak egyetemisták, jól képzett fiatal értelmiségiek. Házunk táján maradva pedig: igaz, hogy a magasabb iskolát végzett rabló fehér holló számba megy, sikkasztani viszont a tanulatlan nem szokott, jószerivel alkalma sem lévén rá. Képzettebb Othellók hűtlenség gyanúja miatt feleségüket sem fojtják meg, kiüldözik viszont a közös lakásból, vagy meglelik tönkretételének százféle fifi- kus formáját, ölni nemcsak gyilokkal lehet. Kivált, amikor az kellemetlen következményekkel jár. Bezzeg a XVI. század kis olasz városállamainak fejedelmei, akik teljhatalommal rendelkeztek, s ezt a hatalmat felettébb féltve, meggyilkolták-mérgezték közvetlen családtagjaikat, fel és lemenő rokonaikat, barátaikat, vélt & valódi ellenségeiket, s ebben nem akadályozta őket jól fejlett művészi ízlésük: ők ásatták ki a földből az antik szobrokat; megszállott szenvedélyükben kincseket adtak félkarú Aphroditékért, és rendeléseik nyomán szökkent virágzásba a reneszánsz művészet. A tudás sok mindent megváltoztat az emberben, s az emberen. De hogy erkölcsösebbé teszi-e? Illúzió lenne hát, ha a „kiművelt emberfőtől” a „kulturált embertől” etikai téren többet várunk? A kérdésre választ csak akkor kereshetünk, ha tisztázzuk kultúra és tudás viszonyát, s megpróbáljuk körülhatárolni a kultúra fogalmát is. A tudás nem azonos a kultúrával, csupán része annak, s a rész nem azonos az egésszel, mint ahogy az alma sem azonos a magjával, bár magába foglalja. Az egész kérdésre Németh László meghatározása adja meg a legjobb választ: „A kultúra nem tudás, nem művészi produkció, hanem valami életet szabályozó elv, amely egy embercsoport minden tagjának belső mágnese, irányítója”. (Az én katedrám. Tanulmányok. 1969.) Az egész közösséget átható, azt belülről irányító gondolatkör, amely magába foglalja az adott kor tudományát, művészetét, de még termelési módszereit is (például szőlőkultúra!) — ez mind együtt a kultúra, és még ennél is több, beletartozik egy bizonyos érzésvilág is, mely a közösség minden tagját betölti, sőt az a szokásrend- szer is, amely már gyermekkorban beleépül az egyén életvitelébe, anélkül, hogy az egyes ember sokat töprengene felőle, esetleg anélkül, hogy pontosan tudna róla. Régebbi korok embereinél a kultúra részei nem váltak 6zét; erkölcsöt, viselkedést, magatartást pedig egyaránt áthatott a közösséget szabályozó elv; az egyén birtokosa volt a termelési kultúra és a közösségi művészet ismeretéinek, rendszerint alkotója is mindkettőnek; az ilyen közösségi kultúra erkölcsi hatása mindenkire kiterjedt, s ez alól az egyén ki nem vonhatta magát, annál kevésbé, mivel beleszületvén a közösségbe, annak etikai rendszere egész lényébe beleépült, s így az őt 'belülről, saját lelkiismeretéből irányította, s ha ez nem lett volna elég, hát a közösség vigyázó szeme is kísérte minden lépését. A modern élet, s a városiasodás viszont a közösséget is, a kultúrát is darabokra törte. „Minden egész eltörött, minden egész csak részekbe lobban, minden egész darabokban” —. írja Ady egyik versében, megérezve e töredezettség veszélyeit. A közösségéből kiszakadt ember számára a részekre bomlott kultúra már nem erkölcsi szabályozó, hanem részben megélhetési eszköz (tudomány, termelés), részben pedig élvezeti cikk, szolgáltatás. Egy zenemű, kép, vers jelenthet olyan élvezetet is, amely úgy aránylik a kultúra teljes sugárzásához, mint a bordélyházi élmény az igazi szerelemhez. A műalkotás katartikus hatása a közösség abroncsai nélkül is érvényesülhet, de csak az esztétikailag különösen fogékony telkeknél. Az esztétikum, az igazi szép ugyanis mindig etikus, tökéletességével megrendíti a ráérző és ráhangolódni képes embert, miközben azt sugallja neki, amit R. M. Rilkének, a nagy osztrák költőnek a klasszikus Apolló torzó: „Változtasd meg élted!” Csakhogy több a „műélvező”, mint a rejtett üzenet értője. Gyakoribbak az igencsak pallérozott elírnék, akik csupán értelmi vagy érzéki szervi síkon, közelednek a műalkotáshoz, míg szívük érzéketlen iránta. Ilyenkor a műélvezet — mivel az egyén érzékenysége éppúgy hiányzik, mint a közösség összefogottsága — nem fejt ki erkölcsi hatást. Meglátszik ez a kis közösségekben is: a család, amelynek körében verseket olvasnak föl, ahol a prózai olvasmányokat is megvitatják, a művészeti albumokat közösen lapozgatják, — s ezáltal a mű-élmény gazdagodva fejti ki hatását, mint a fényforrás, ha tükrök közé állítják — az ilyen család feltétlenül meghittebb, bensőségesebb, érzelmekben gazda- dabb, mint a másik, amelyben mindenki külön-külön hódol kedvtelésének, anélkül, hogy a többieket beavatná. Ugyanez érvényes a tágabb közösségre is. Ilyen értelemben nagyon is kulturált lehet a kevéssé tanult ember isi, ha közösségi érzés fűti, és magában hordozza az együvé tartozók belső iránytűjét; viszont „kultúrálatlan” és immorális lehet a tanult ember is, bármennyit raktároz el a fejében, ha önzés, elzárkózás keríti hatalmába, következésképpen pedig elidegenedik a többi embertől. A kultúra ugyanis, ha közösséget átható erő, mindig érzelmi hatású: nemcsak szokásokat alakít, de érzéseket is. Erkölcsöt formálni is ezért képes, mert az etikus magatartás nem csupán belátáson, hanem elsősorban érzelmeken áll vagy bukik. Kriminológusok mondják, — hogy senki sem ismeri úgy a Büntetőtörvénykönyvet, mint a hivatásos bűnözők; a bűn nem a „szabad — nem szabad” ismeretének hiányából, hanem az érzelmek sivárságából ered. A jóra törő akaratot érzelmek hozzák mozgásba: emberség, együttérzés, a másik, a többiek megbecsülése. A kultúra az érzelmek nevelőiéként szegődik az erkölcs szolgálatába; kultúra és érzelemvilóg éppúgy összetartoznak, mint kultúra és közösség, lévén ez utóbbi az etikus magatartás gyakorlótere, a gyakorlat pedig az érzelmek erősödésénél is nélkülözhetetlen. BOZÓKY ÉVA Packázok a hivatallal Kedves Hatóság! Alulírott azzal a kéréssel fordulok a Kedves és Tisztelt Hatósághoz, hogy részemre gebines kisvendéglőt kiutalni szíveskedjenek. Kérésem jogosságának indoklására a következőket tudom felhozni: 1. Több mint tíz éve kizárólag azzal foglalkozóm, hogy irodalmi műveket hozok létre. Népköztársaságunk polgárai kulturális felemelkedésének és szórakoztatásának érdekében. Ebbéli munkásságomat számos napilap, folyóirat, három önálló kötet és sok antológiában való szereplés igazolhatja (köztük olyanok is, amelyek a nem szocialista országban jelentek meg, tehát ezáltal hazánk konvertibilis valutakészletét gyarapították; ugyanez a helyzet az előbb nem említett filmmel és a tv-játékokkal is.) 2. Az utóbbi időben (itt meg kell jegyeznem, hogy kérelmem leadásának idején éppen negyvenharmadik életévembe lépek), na, szóval elég az hozzá, hogy az utóbbi időben lelassultam, stílusom nehézkessé, témaválasztásom periférikussá, egykor nagyra értékelt iróniám pedig csikorgóvá, sőt fogcsikorgóvá vált; félő, hogy ilyen körülmények között nem tudnám méltó módon képviselni hazánk irodalmát (természetesen az öregfiúk bulimeccsein ezentúl is szívesen részt veszek). 3. Az irodalmi pályán eltöltött hivatásos tevékenység meggátolt abban, hogy diplomára vagy szakmára tegyek szert, ezért magyarán szólva egyszerűen analfabéta vagyok. 4. Semmiképpen sem szeretném vállalni bármely jó- akaratú buzdításra sem, hogy tisztességes munka és kereseti lehetőség hiányában a nyugdíjkorhatár eléréséig a szenilitásomat bocsássam áruba. 5. Mint arról a Tisztelt Hatóságnak hozzám hasonlóan tudomása van, az ilyen gebines hogyishívjákoknak az irodalommal rokon területeken már kialakult gyakorlata van. (Ezt csak annak bizonyítására említem, hogy nem kérek lehetetlent, sem pedig valami képtelen ostobaságot.) 6. Feltétlenül mellettem (vagyis a Tiszteletteljes Kérelmem mellett) szól az is, hogy sok gebines kisvendéglőtulajdonossal, de akár néhány hasonló ügyben netán folyamodó írótársammal ellentétben, kitűnően főzök bármilyen ételt; és nem szakácskönyvből, hanem csak úgy fejből, mert nekem ahhoz különleges érzékem van, ez nálam „a természet ajándéka”, ahogy azt egy szovjet hölgy mondta a tv-ben arról a burját-mongol énekesről, aki egyszerre két hangon énekelt a Röpülj páva című műsorban; de ha már az esetleg szintén folyamodó kiöregedett írótársaimat említem, meg kell jegyeznem, hogy szívesen alkalmazom őket a rendelkezésemre bocsátott vendéglátóipari létesítményben mint felszolgálókat (abban az esetben, ha szállodaszerű intézményről lenne szó, természetesen hajlandó vagyok a portás, a londiner és a liftesfiú állását is rendelkezésükre bocsátani). Azt hiszem, a fentiekben részletezett indokaim elegendőek ahhoz, hogy a Tisztelt Hatóság az emberiesség (hú- manizmus) szellemében döntsön szerény kérésem mellett. Hogy magam is hasonló szellemről tegyek tanúbizonyságot, kijelentem, hogy abban az esetben, ha a gebines kisvendéglő megadása jelenleg nehézségekbe ütközne, hajlandó vagyok elfogadni kisebb borkimérést, presszót vagy butikot is. (De! És ezt csupán a Tisztelt Hatóságban megbúvó bürokraták számára írom: 3 Hogy engem ennyi évi gürizés után végképp kisemmiz- zenek és csak úgy egyszerűen passzra vágjanak, hát olyan isten nincs! Mert tudok én egészen más hangon, vagy ha éppen az kell, hát egészen más stílusban is beszélni, satöbbi, satöbbi: elnézést a kitérőért, de hát mi a fenének ír az ember egy egész országnak éveken keresztül, amíg a fiatalsága tart, ha még ennyit sem érdemel!) Bízva a Tisztelt Hivatal jóindulatában maradtam kérésem teljesítését előre is köszönve > szerető hívük: CSÁSZÁR ISTVÁN Hincz Gyula rajza SZERGEJ MARKOV: Szikra Szülőhazám, szikrává te csiholtál, Tarts számon engem majd, ha üt az órám. Én nem lobogtam tűzoszlop gyanánt, De lángra gyújtanám az óceánt. Ki tudja még, hogy milyen messze vet, Hová hajt tűzforró lehelleted? Szülőhazám, ha elhamvadok én, Te tovább lobogsz a két féltekén. (Fordította: íresik Vilmos) Szergej Markov szovjet-orosz költő 1906-ban született. Első verseit 1924-ben publikálta, majd elbeszéléskötetei jelentek meg. Verseskötetei mellett utazás- és felfedezéstörténeti művei vannak, amelyek közül néhány idegen nyelven is napvilágot látott. TATYJANA BEK: A cseppnyi konyhában... A cseppnyi konyhában négy híres, jövendő poéta a szomorúságról ágált, sóhajtozott, zajongott. Körben sötétzöld üvegek és kerekedő tepsifoltok ... És az ablakon túl a fényességes, zöld nyár szállott. Istenem, négy költő — büszke, négyféle szárnyalással, de egyazon hittel: „Persze hogy az én költeményem a legeslegjobb, szóljon bár latinul, ószlávul, vagy tolvajnyelven”. ... És én — irónia nélkül — a negyedik vagyok a szélen. A régi ismertetőjellel, a suttyóm cigivel kezemben, széles, kosárlabdás vállam — az ahmatovi sálban, s messzezengőn olvasom versem a nagy-nagy világfájdalomról... A kisablak mögött, az utcán a boldog, nyári napfény tombol. (Fordította: Nyilasy Balázs) Tatyjana Bek 1949-ben született, Moszkvában él. Az MGU újságíró karát végezte. 1974-ben jelent meg „Seregélydúcók” című első verseskötete. TATYJANA VESZELOVA: Fiamnak „Őrizd a tűzhelyen a lángot!” — Érre tanít ez a század. Sűrű a láng! — Tűzhelyed nem világolt. Nomádként hajt tova vágyad. A jó híreket már tehozzád Nem viszik a csalogányok — » Fölötted — járva utadnak a hosszát Bölcsődalt dudorászok! E dallal indulsz el az utadon majd — menj vagy vigyen víz sodra. A nap leéget, eső cseppje mosdat, És megterít a munka. (Fordította: Migray Ernőd) Béke
