Tolna Megyei Népújság, 1980. április (30. évfolyam, 77-100. szám)

1980-04-04 / 80. szám

1980. április 4. NÉPÚJSÁG 11 Festészetének fő témája: a gyermek A jelenkori mongol festő­művész nemzedék jeles egyé­nisége a 33 éves Caganda- lajn Dorzs. A hagyományos festészet, a mongol zurag ha­tása érződik képein. Ragyogó színek, egyszerű kompozíció, könnyed vonalak jellemzik festményeit. Legkedveltebb témája a gyermekek világa, s mint mű­veinek sikere is bizonyítja, a gyermeki gondolatvilág, a gyermekiélek kiváló ismerője. Képeinek vissza-visszatérő motívuma a falu, az állatok, a vidéki környezetben élő gyermekek. A művész maga is vidéken született, Szelenga Ajmak egyik kis falujában nőtt fel. Cagandalajn Dorzs először 1973-ban állította ki néhány festményét. Friss alkotásait azóta is évről évre rendsze­resen bemutatja a fiatal kép­zőművészek tárlatain. Önálló kiállítását 1979-ben rendezte meg, amelyen kerámiáit, váz­latait, rajzait is — összesen 100 művét — a közönség elé vitte. Gyermekfestményei közül említést érdemel „A kis úr­nő”, amely bájos leányalakot ábrázol egy kisborjú társasá­gában. Csillogó, vibráló szí­nei sajátos hangulatot árasz­tanak. Másik — a tavalyi ki­állításon bemutatott — jelen­tős műve szintén gyermek­ábrázolás: „Elmélkedések” a címe. Az ég kékje és a sztyep­pe zöld szőnyege a képet uraló táj, főalakja pedig egy fiúcs­ka, aki rácsodálkozik a kö­rülötte lévő világra, mintha csak kérdezné: — Mi az ég, hová mennek a felhők, miért zöld a fű és miért sárga a homok...? i Három tavasz Bővülő közgyűjtemények Tartalmilag és területileg is gazdagodnak, bővülnek múzeumaink, könyvtáraink, levéltáraink. Műtárgyak, ér­tékes kordokumentumok, ré­gi és új könyvek, iratok ke­rülnek közgyűjteményeink tulajdonába, vásárlással, ajándékozással, vagy a fele­dés homályából a szakembe­rek kutató munkája által. S a műtárgyak, a könyvek, az írásos dokumentumok helyet követelnek maguk­nak: teret, épületet, kiállí­tási termet. Csak tavaly tizenöt új ál­landó kiállítási hely nyílt meg. Nyíregyháza-Sóstón fa­lumúzeum, Pécsett a Mar­ty n Ferenc gyűjtemény, Győ­rött Borsos Miklós állandó kiállítása kapott méltó he­lyet. Makón az egykori Es- perits házban József Attila, Juhász Gyula és a Szeged környéki irodalmi élet do­kumentumait mutatják be. (Esperits bőkezű mecénás volt, lánya Caca —, akit Jó­zsef Attila írásaiból is isme­rünk —, apja gazdag művé­szeti és irodalmi hagyatékát — az államnak ajándékoz­ta.) Megnyílt a zalegerszegi Fazekasház, mezőgazdasági gépgyűjtemény alakult Me­zőkövesden, s a Pest megyei internacionalistáknak állít emléket a Budakeszin léte­sített új múzeum. A főváros legnagyobb mú­zeumainak — a Szépművé­szeti, az Iparművészeti, a Néprajzi és a Petőfi Irodal­mi Múzeum — felújítására tavaly nyolcvan millió forin­tot költöttek. A múzeumok gyűjteményi anyaga 300 ezer tárggyal gyarapodott. Különösen sok új tárgy került a természet- tudományi gyűjteményekbe — egyebek között egy több millió éves tapír-lelet. S az ásatásoknak és régészeti fel­tárásoknak köszönhetően sok régészeti leletanyaggal bő­vültek múzeumaink. — A vízépítészeti munkákat meg­előzően eredményes lelet­mentés folyik a nagymarosi és a csongrádi Tisza három vízlépcső építési helyén. Minden eddiginél gazdagabb gyűjtemény az, amely Mó­ricz Zsigmond irodalmi ha­gyatékát foglalja magában, s amely a Petőfi Irodalmi Mú­zeum tulajdonába került. Méltó helye van már Vajda Lajos és Ország Lili hagya­tékának is. S rövidesen ha­zaérkezik Firenzéből Vedres Márk rajzainak és plaszti­káinak elfeledett kollekció­ja. Egy vidéki városunkban — talán Gyöngyösön — a közönség elé kerülhet Her­man Lipót életműve. Levéltáraink iratanyaga is egyre bővül, különösen az újkori, a közelmúlt doku­mentumaival. Tavaly két és félszer annyi anyagot sike­rült az ország levéltárainak begyűjteni, mint előzőleg. Gazdag történeti, politika- történeti anyag birtokába ju­tottak levéltáraink. Szabolcs megyében a báró Horváth család iratai — melyek közt tizenöt Mohács előtti oklevél is van —, kerültek közgyűj­teménybe. Az Esztergomi Prímási Levéltár II. Rá­kóczi Ferenc protekciós le­velét szerezte meg, amely­ben a fejedelem a Pest me­gyei Kóka községet mente­síti a hadisarc alól. Az Or­szágos Levéltár a Bohus, a tatai Eszterházy és a Vé- csey család iratait vásárolta meg. A Fővárosi Levéltár pedig a Csepel Művek ve­zérigazgatóságának iratait őrzi 1947 és 69 között. — A külföldi magyar vonatkozású iratok 116 ezer mikrofilm tekerccsel növekedtek. A sokféle iratanyag elhe­lyezése még több helyen gondot okoz. Most érnek be azok az elképzelések, ame­lyeket a tanácsok évek óta szorgalmaznak, a levéltári anyag korszerű elhelyezésé­re. Űj épületet kapott a Veszprém megyei Levéltár. Fiók levéltárat létesítettek Vácott, Hódmezővásárhelyen, Hajdúböszörményben. Ké­szül a Székesfehérvári és a Szolnoki Levéltár és a kö­zeljövőben megoldódik Ba­ranya, Borsod és Heves me­gyében is az iratanyag táro­lása. Az ország könyvtári há­lózata az elmúlt évben 6—7 ezer négyzetméternyi terület­tel nőtt. Ez a szám csak a kis — a kerületi, községi, la­kótelepi — könyvtárak fej­lesztését tartalmazza. Békés megyében évek óta tervsze­rű a fejlesztés. Figyelemre méltó az eleki, a gyomai vagy a Tótkomlóson nyitott korszerű könyvtáruk, amely a nemzetiségi lakosság szá­mára is biztosít anyanyelvü­kön olvasnivalót. Heves me­gyében a falusi könyvtárak komplex oktatási kulturális intézmények keretében mű­ködnek —, mint az új bese­nyőtelki könyvtár, amely mellett még sporttermet is nyitottak. Pest megyében a pilisi könyvesház bizonyít­ja, hogy a kölcsönzés és a könyvárusítás jól megfér egymás mellett. Nyomasztó elhelyezési gon­dokkal küzdenek a nagy tu­dományos és szakkönyvtá­rak, amelyek emiatt szolgál­tatásukat kénytelenek kor­látozni. A Széchényi Könyv­tár várbeli helyének kiala­kítására tavaly százmillió fo­rintot fordítottak és a ter­vek szerint az új épületbe 1982—83-ban költözhet a gyűjtemény. Az ország 14 és fél ezer könyvtárában 110 millió kö­tetet őriznek. S a közműve­lődési könyvtáraknak 2,2 millió beiratkozott olvasójuk van. (km) „Galimbertiék” Dénes Zsófia új könyve „Kevés festő csinált nálunk művészetet olyan tiszta és magas ideálokkal, mint ez a tragikus véget ért művészpár” — írta teljes meggyőződéssel Hevesy Iván 1919-ben, a Ma helyiségében rendezett emlékkiállításukról szólva. Majd öt évtized múltán Zolnay László mégis jogos keserűséggel írhatja le: „Érthetetlen az a közöny, amely életüknek if­jonti elmúlta után nagyszerű ihletésű f művészetüket is kriptái sötétre ítéli.” Igaz, Németh Lajos összefoglaló mű­vében jutott számukra vagy öt sor. Tett valamit élesztge- tésükért Szabó Júlia is, kijelölve helyüket az aktivista fes­tők között. Haláluk után hatvanöt esztendőnek kellett le­vonulni az időben, míg végre önálló könyv jelenhetett meg munkásságukról. A művészet kiskönyvtára új kötete sem pótolhatja azonban a monográfiát. Galimberti Sándor és Dénes Valéria tűnő gyorsaságú élete, munkássága nem könnyíti meg a feldolgozók életét. Az 1914-es gyűjteményes kiállításuk tanúsága szerint, életmű­vük elfogadható számú munkát ölelt fel. A háború, meg tragikus végzetük következménye, hogy képeik szétszóródtak. Ami elérhető, az kevésnek látszik egy részletes monográfia megtöltésére. A rokon Dénes Zsófia is — aki talán legtöbb­ször szólalt meg érdekükben — eleve letesz az efféle kísér­letről. Szándéka egyszerű és világos: „ ... elmondok róluk egyet-mást, amire még tisztán emlékszem”. Aki kezébe veszi a Corvina kiadványát, ne számítson hát következetesen felépített pályaképre. Csillagokkal elválaszt­va úgy követik egymást az emlékek, ahogyan előbukkannak tudata mély rétegeiből, s csak a legritkább esetben követik az időrendet. Érezni lehet a sietséget, hiszen az írónő az utolsó szemtanú, aki hitelesen elmondhat még valamit a századelő hevülettel átélt „izzó művészetforradalmai”-róI. Semmit, a legapróbb töredéket sem szeretné magával vinni az öröklétbe. Buzgalmában azt sem veszi észre,, hogy amit most elénk tár, annak nagyobbik részét egy évvel korábban már szó szerint elmondta az El ne lopd a léniát című kötete első részében. Vagy talán ezért frissítette fel emlékezetét és írását itt-ott adatokkal, szemelvényekkel, kritika-részletek­kel? Lehetséges! Mégsem neheztelhetünk rá, mert olyan bensőséges, vallomásos képet rajzol a. közös szenvedélyben tökéletesen eggyé vált művészpárról, amely nem gyakori a szakirodalomban. A bevezető szavak után rögtön az unokanővér alakja merül fel a múltból. Felvillantja családi körülményeit, szót ejt az első lépésekről — kitörés az a polgári élet nyugal­mából! — majd Párizs, Matisse műterme elevenedik meg. Egy kedves találkozás emlékei közé már besurran Galim­berti Sándor kissé különös, de határozott árnya. Ekkor már „megfogták egymás kezét, és belevetették magukat a harc­ba, hogy az új eredményeket ők is elérjék”. r Valósággal remekel az emlékező író a Rue de Vaugi- rard-beli kis otthon tárgyainak, hangulatainak feltámasztá­sa közben. Régi bútorok, könyvek, a falakon képeik. Az asztalnál Réth Alfréd és Farkas István beszélget. Valéria a konyhában serénykedik. Annyira festő, hogy még a köretbe is jut némi festék. Aztán elsötétül minden. Háború, mene­külés, otthonuk szétdúlva. Majd gyorsan elérkezik utolsó stációjuk. Az asszonyt a beteg tüdő viszi el, a férj önként követi a halálba. Korán jött elmúlásukat „egyöntetűségük” nimbusza, példátlan munkabírások és munkaimádatuk, pél­dás emberi és művészi „társulásuk (Szabó J.), piktori véd­és dacszövetségük” fénye aranyozza be. Életük, tisztázott cé­lokat valóra váltó munkásságuk ezért nem minősíthető tor­zónak. Befejezett, lezárt egész. Dénes Zsófia nagyon fontos írása Dénes Valéria és Galimberti Sándor tömör életrajzával zárul. Az utolsó mon­datok az írónő birtokában megmaradt művek sorsát tisz­tázzák. A pécsi Modern Képtárba kerültek. Tulajdonosuk nyugodt lélekkel teheti le a tollat: „...örök helyre juttat­tam” s „így adtam nekik vissza képeiket”. SALAMON NÁNDOR Vár a Mátra alatt Ezren és ezren mennek a budapest—miskolci főúton, gyönyörködve a Gyöngyös és Kálkápolna között észak fe­lé sötétlő Mátrában, s tán nem is sejtik, hogy a hegy­tömb tövében érdekes kis vár maradványai állnak. Érde­mes egyszer oda is elzarán­dokolni, nem kíván nagy ki­térőt. A főútról több mellék­útvonalon is elérhetjük jó szőleik nedűiről híres közsé­geken — Abasáron, Domosz- lón, esetleg a két Debrőn — keresztül a célt: Kisnánát. A falu — Nána — neve el­sőnek egy 1325-ből való ok­levélben maradt fenn, ez azonban nem jelenti azt, hogy az idő tájt keletkezett. Régebbi voltára utal az egyik — a karcsúbb — torony is a kis dombon, ahol a nánai vár romjai állnak. Ez a haj­dani várkápolna tornya. A régészek úgy találták, hogy ez előbb állt, mint maga a vár, és eredetileg egy egy há­zas hely körtemploma volt. Építőanyaga és szentélye leg­inkább XII. századi jelleget őriz, de a körülötte kialakult hajdani temető legrégibb sír­jai egy évszázaddal még ko­rábbi korra vallanak. A templom azonban nem maradt meg olyannak, ahogy először épülhetett, hanem több ízben is bővítették. így nyugat felől a temető koráb­bi sírjai fölé épült félköríves alaprajzú toldaléka, és egy másik hasonló, de szögletes — csonka nyolcszög alapraj­zú —, szentélyszerű rész csat­lakozott a keleti oldalához. Ez legkésőbb 1428-ra befeje­ződött, mert akkor a régi fal­alap fölé került Kompolthy László sírja. Ezt a családnevet érdemes megjegyezni, mert a Kom- polthyak — akik az Aba nemzetségből eredtek — vol­tak Nána urai, ők építtették a várat is főúri székhelyül nagy uradalmaik közepette, s így a család előneve is nánai lett. (A falu, Nána neve egyébként egykori személy­névből ered.) A család több tagjának fel­jegyezte a nevét a történe­lem. így Kompolthy 1. Pé­ter az utolsó Árpád-házi ki­rálynak, III. Endrének volt a támogatója — az Abák ugyanis mindvégig a hívei maradtak, miközben az elha­talmasodott főurak zöme valósággal függetlenítette ma­gát a királyi hatalomtól. Az ő halála után lányának ki­szemelt jövendőbelijét, Ven­cel cseh királyfit támogatta a trón utódlására I. Péter, s csak 1308-ban állt az Anjou Róbert Károly mellé. Később jelentős méltóságokra emel­kedett. Az ő fia is vármegyék elöljárója volt, dédunokái pe­dig országbírók, főpohárno­kok. A Kompolthyak az említett régi templom közelében a XIV. században építtettek egy palotát. Azután a XVI. szá­zad elején várfallal összefog­ták a templomot és a palotát, s a falat nyugat felől kapu­toronnyal erősítették meg. Végül is kettős falgyűrű ölel­te egységbe a kápolnából és a palotából, gazdasági és lakóépületekből álló családi várat, amelynek az 1962. évi feltárását követően szépen megvédett, helyreállított romjaiban gyönyörködhetünk a helyszínen (bent pedig egy­korú fegyverek, szerszámok, oklevelek és használati tár­gyak kiállításában). Nem sokáig állt épen a vár. A család kihalta után, a XVI. század közepén török támadás áldozata lett, pusz­tulásnak indult, s többé már nem újították fel. Romjai megőrizve vallanak egy haj­dan rangos és az ország tör­ténelmében nem jelentékte­len szerepet játszó családról. Az ő váruk, birtokközpontjuk volt ez a nem stratégiai je­lentőségű vár. N. F. (Gámán Gábor felvételei — KS) Vasas Károly: Rajz a Három tavaszhoz A régi templom, késő bbi várkápolna maradványai Vártorony és kápolnatorony

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom