Tolna Megyei Népújság, 1980. április (30. évfolyam, 77-100. szám)

1980-04-22 / 93. szám

a Képújság 1980. április 22. Moziban Gloria „Akárki rendezte, értette a mesterségét!” — ez a néző első gondolata már a film kezdő perceiben. Mert a mesterség titka: a mese ele­jén olyan „rejtélyeket” fel­vetni, amelyre a választ csak az -kapja meg, aki türelem­mel tovább olvassa, hallgat­ja, illetve ez esetben nézi a történetet. A továbbiakban pedig arról kell gondoskod­ni, hogy minden megoldott rejtélyhez egy új megoldat­lan kapcsolódjék. És ha még „be is avatja” a szerző a közönséget, vagyis úgy érez­heti, hogy előbb jön rá a megoldásra, mint a történet szereplői: ez a nézőnek si­kerélmény, az alkotónak si­ker. ■ A Glória cselekménye egy harmadrangú párizsi orfe­umban kezdődik, valamikor a húszas évek elején. Az enyhén szólva vegyes össze­tételű közönség reakciója még vegyesebb az orfeum igazgatójának képtelen ötle­tére. A vaskos tréfákra, paj­kos táncokra beállított pub­likum elé fiatal balerina li­beg be, és eltáncolja a Hattyú halálát. Taps- és füttykoncert csatázik, sőt egy amerikai éppen tetszé­sét akarja kifejezni a füty- tyel, míg egy, a társaságá­ban lévő, elegáns fiatalem­ber nem figyelmezteti téve­désére. És míg a nézőtéren a si­ker kerekedik felül, a fia­talember beoson az öltöző­be. Kezébe vesz egyet a tü­kör mellé tűzött fényképek­ből, de a lány anyja, maga is orfeumtáncosnő, magyará­zatra sem várva kidobatja. A földre hullott fotón két tíz év körüli álarcos gyerek, egy fehér ruhás lányka és egy kis Pierrot. A lány fárad­tan lép az öltözőbe, anyja gyengéden lefekteti, pár szóval elmondja, mi történt. Szerinte tolvaj volt az ele­gáns fiú, de nem tudott semmit elvinni, itt a földön ez a kép is.­Ki a táncosnő? Hogy ke­rül a mulatóba? Miért ez a fénykép érdekelte a férfit? Találkoznak-e még egyszer? — íme a kérdések, amelyek a következő másfél órában feszültségben tartják majd a néző figyelmét. Persze, a rendező sem „akárki”, hanem Claude Autant-Lara. A filmklubok tagjai gyakran találkoznak nevével, hosszú pályafutása alatt bebizonyította, hogy mindent tud, a borzongatás- tól a nevettetésig. Itt az új nosztalgia- és érzelemhullá­mok hátán ostromolja meg közönségét. A kis táncosnő ugyanis kézbe veszi a fotót, és — amint ezt gyakorlott mozi­látogató már várja is —, a kép kiszínesedik, megeleve­nedik és mi tanúi leszünk egy elmúlhatatlan gyerek­szerelemnek. Nem olyan va­lódinak, mint például Szabó István gyönyörű Szerelmes- filmjében, hanem olyannak, amilyet csak gyereket nem ismerő, vagy szándékosan füllentő felnőttek tudnak ki­találni. Hogy Autant-Lara mégis csaknem hihetővé tudja tenni, ez annak kö­szönhető, hogy két remek gyerekszereplőt talált és hogy tudta, minden pózukat a barokk szobrok kifacsart- ságának határán egy hajszál­lal innen kell beállítani. A két gyerek pompás kas­tély kertjében fogad örök hűséget, ám az eljegyzési ajándéknak szánt kismacs­kát szemük láttára fojtja vízbe a kertész. Ez nyilván­szimbólum, a balsors ha­sonlóképpen üldözi tovább a szerelmeseket: elszakítja őket az első világháború, a kislányt kiűzik a paradi­csomból, mert csak törvény­telen lánya egy gazdag úr­nak, aki elesik a háborúban. Anyja visszatér a színpadra, viszont a megcsalt feleség csupa jóság: titokban támo­gatja őket. Amikor pedig új­ra egymásra találnak, ismét közbeszól a sors... Amíg nézem a filmet, egy­re nő bennem a bosszúság, miközben magam is kráko- gok. Lehet, hogy korunk em­berét újra kell tanítani: fe­dezze fel magában és ne szégyellje kifejezni az érzel­meket. De erősen kétlem, hogy ezt az érzelgősség túl­adagolásával lehetne elérni. Ám a nézőtérről innen is, onnan is szipogás hallatszik, egy korombeli férfi a köze­lemben hangosan szidja a lány anyját valamilyen ár­mánykodásért, mint a gye­rekek a bábszínházban a mostohát. A szemekben könnyek még a ruhatári to­longás idején is, a nyitva- tartott befejezés ügyében a többség a lehetséges hepiend ellen szavaz. Könnyekkel sohasem tud­tam szembeszállni. De még a jegyváltásról sem szeret­nék lebeszélni senkit. Sőt, talán sikerült felhívnom azok figyelmét, akik éppen a „szép” filmeket hiányol­ják a mozik műsorrendjéről, és a „szép” érdekében ez­úttal elviselik, ha elmarad az „és igaz”. CSONTOS KAROLY ' . - ♦ Színházi esték Műit és jelen A Shakespeare-kortársak művei jobbára csak iroda­lomtörténeti adalékok, a kitűnő Marlowe is, aki Faust­ról írt drámát, s még Ben Johnson is, akit sírfelirata a Westminster apátságban „páratlannak” nevez, s akinek VoLpone című komédiája Shakespeare mércéjével is mérhető. A többiek a tisztes középszer, a kor közön­ségízlésének kiszolgálói, s miután közönségük a rém­ségekért telkesedéit, iszonytató rémdrámákat szolgál­tattak. Ezek sorába tartozott Thomas Middleton is, aki­nek Átváltozások című rémdrámáját a kaposvári szín­ház mutatta be. Valószínűleg senki nem tudja, hogy mi indokolja a maga korában is középszerű Middleton fel­támasztását, amikor legföljebb drámatörténeti emlék, melynek rémségei ma már nem riasztanak, morbid hu­mora pedig, amit elmeházi őrültek produkálnak, inkább viszolyogtat. Mert van ebben a darabban minden, amit alkalmasnak véltek a XVII. századi néző idegei felbor- zolására, csak éppen alig tudunk mit kezdeni vele. Az előadásban több főiskolás is szerepét kapott, kö­zül,ük Básti Julira figyeltünk fel. A rendező Ács Já­nos is főiskolás, s ha drámatörténetből jelesre is vizs­gázik, alighanem túl komolyan veszi ezt a rémtörténe­tét, aminek túlzásaiból és iszonyatából sokat fel lehetett volna oldani. így csak az okulás marad számunkra, lám, ilyen volt az a színház, amely Shakespeare mellett Virágzott, nem is sejtve a nagy kortáns lángelméjét. A PécSi Nemzeti Színház Jurij Bondarjev A part cí­mű művével a jelenbe visz, s a megértés, a boldogság és a remény kölltői megfogalmazása. Epikus áradásai mű, mely három részre tagolt színpadán a múlt és je­len eseményeit vonultatja fel, s hősei életük nagy kér­déseire keresik a választ. Mikityin és iFrau Herbert ké­sei találkozása, a lemondás keserűségével együtt is az emberi együvé tartozás példázata, s ha a jelképes par­tot nem is érhetik el, fájdalmukban is él a remény és a hit, hogy érdemes volt a harc és a bizakodás. A nagyon szépen beszélő Bárány Frigyes drámai sze­repben is igazolja képességeit, mellette Bókay Mária tartózkodó játéka a leghitelesebb. Kazár István rendezése helyenként lassan pergeti az eseményékét, azt pedig egyszerűen nem értjük, hogy miért kell közben olyan diaképeket vetíteni, amelyek rendre azt mutatják, amit a 'következő percekben meg­elevenít az emlékezés. Cs. L. Rádió Tudod-e? Nem is tudom, milyen jel­zővel illessem a gyermekrá­dió Tudod-e? című műsorát, amely havonta jelentkezik, s legutóbb csütörtökön dél­előtt, majd a péntek délutáni ismétléskor hallhattuk. Nép­szerű tudományos ismeretter­jesztő műsor gyerekeknek? Talán ez a helyes megfogal­mazás, de így korántsem tel­jes, hiszen pergő, párbeszé­des, szórakoztató jellegével felnőttek számára is érdekes tudásanyagot, majdhogynem kuriózumokat ad. De mik is hangzottak el a refrénszerűen visszatérő „Tu­dod-e. ..? kezdetű kérdőmon­datok nyomán? A gyermekszereplők vá­laszaiból először számos, az áprilissal kapcsolatos is­meretet szerezhettünk. Meg­tudtuk többek között, hogy honnan ered a hónap neve, kinek a nevéhez fűződnek és mit tartalmaznak az Áprilisi tézisek, majd stílszerűen Áprily Lajos: Tavászodik cí­mű versét hallhattuk. Gyorsain éltéit a félórás adásidő, amelybe belefért rejtvény isi, s nem kevés olyan érdekesség, mint pél­dául az, hogy miért nevezik a tavaszi áradást zöldámak, s meddig és miként hatnak szervezetünkben a védőoltá­sok. Sok ilyen és hasonló mű­sorra van, szükség, amely színes, sajátos; közvetlen módon, tankönyvkiegészítő­ként is felfoghatóan szélesíti a gyerekek látókörét, gazda­gítja világunkról alkotott ké­püket. V. Z. Könyv: Isten hozzád, Anglia! Robert Graves — akit ma angol írónak ismerünk, pe­dig születése szerint ír — alighanem Tacitus legered­ményesebb modern tanítvá­nya. Tanúbizonyság rá két remek életrajzi regénye, az „nÉ, Claudius” és a „Claudi­us, az isten”. Az Európa Ki­adó okos ötletének hála, mostanában az olvasó még egy Graves-életrajzzal. lehet gazdagabb, ezúttal az író sa­játjával. Ä szigetország irodalma bővelkedik a helyi társadal­mi viszonyok bírálóiban. Ilyesmiért se H. G. Wells, se G. B. Shaw nem mént a szomszédba, Graves pedig egészen elment — mihelyt anyagi lehetőségei engedték, faképnél hagyta Angliát és Mallorca szigetére költözött. Ez a könyv az előzmények­ről szól, a sok iskolarefor­mot megélt honfitársaink számára is meglepő pedagó­giai módszereikről, vallásos­ságról, prüdériáról és mind­ennek ellenkezőjéről. Leglé­nyegesebb része azonban az I. világháborúval foglalkozik és ez Arnold Zweig és Erich Maria Remarque munkássá­ga mellé állítható. Egyik oldalon a hülyeség határát súroló katonai hagyo­mányok. Az ezred kecske- felvezetőjét hadbíróság elé állítják, mert az őfelsége ál­tal adományozott lábas jó­szágot közönséges fedeztetési célokra bérbe adta. Az ítéle­tet csak azért enyhítik, mert ez a ténykedés a bak érdeke­it, egészségi állapotát is szol­gálta. A másik oldalon a pél­dátlan szívjósággal helytálló frontkatonák a lövés zárkák­ban, úgy, ahogyan egy * 21 éves százados — az első vo­nalban szolgált szerző — lát­ta őket. Graves 33 éves ko­rában írta ezt az életrajzot, szikrázó, gunyoros stílusa fö­lényes birtokában. A 345 oldalas könyvet alig lehet letenni. (ordas) TV-NAPLÓ Vitaindító Üjabb viltaműsor első adását láthattuk a képernyőn péntek este. Az adás címe ez volt: Unokáink is lakni fogják?! A kétfajta írásjel a mondat végén jogos. Ha optimisták akarunk lenni, reméljük, hogy nem lakják, mármint unokáink, és azokat a Lakóépületeket, melyek­ről a műsor joggal állapíthatta meg, hogy építésük gaz­daságtalan, amellett annak sem jó, aki veszi, kapja és lakja. A magas házakról szólt a film, pontosabban elle­nük, megállapítva azt a tényt, hogy az ilyen épületek­ben levő lakások száma fantasztikus ütemben nő. Új­palotai példát említett a szerkesztő-műsorvezető Osskó Judit Öt év alatt 15 ezer lakás épült itt fel. Statisztiká­nak jó. Ennyi család jutott lakáshoz, ez még jobb. Hogy a bennük lakók jónak tartják-e ezt a fajta építési módot, az már nagyon is 'kétséges. Építészek, pszichológusok mondták el véleményüket erről a sokszor embertelen lakáshialmazról. Arról pélr dául, hogy ezeknek a lakásoknak az alapterülete csu­pán fele, vagy még kisebb annál, mint ami ideális len­ne. Az az érv, hogy a magas házak helyitakarékasak, csak egy pillanatig tűnhet magyarázatnak. Elfelejtik a ter­vezők, de talán nem is ők, hogy ezeken a lakótelepe­ken embereknek, családoknak kell majd élni. Nekünk pedig nemcsak lakás kell, hanem egyéb is. Például sza­bad terület a ház mellett. Ebből pedig annyi, amennyi jár. Több lehet, ezért nem szólna senki. Norma is van rá, de talán ez a norma még nincs karbantartva és az eredmény az, hogy a parknak nemigen marad hely, il­letve a zöldterület helyére gyors ütemben máris fel­épül egy következő lakóház. A műsor készítői vitaindítónak szánták az első adást és ez nem is képzelhető másképp, hiszen rendkívül szerteágazó témáról van szó, melybe a fővárostól az utolsó faluig beletartozik minden. Egészen pontosan az, amit ebben az országban, falvaiban és városaiban épí­tészet címszó alatt az utóbbi harminc évben elkövet­tünk. Nem bűnbakokat kell keresni, azzal nem sokra megyünk, de véget kell vetni például annak, hogy ma­napság minden falu és várds egyforma. Pár éve a sajtó büszkén adta hírül. Van egy helység az országban, úgy hívják öriszen'tpéter. A tanács itt úgy döntött (joga volt hozzá, 'élt is vele), csak a táj jel­legének megfelelő épületek kivitelezéséhez járul hozzá. Sajnos nem lett követendő példa, hasonló esetékről már nem írhattak a lapok. A sokat emlegetett krumplileves hasonlat itt is helyt­áll. Ha egyszer lakás, akkor az legyen, ne lyuk. Ha egyszer lakótelep, akkor az olyan legyen, amilyennek a lakótelepnek lennie kell és hogy ezt most pontosabban nem tudom meghatározni, közhelyeket és szubjektív Lá­tomásaimat meg ez ügyben nem akarom leírni, azt hi­szem, nemcsak az én hibám. bakó Hangversenykrónika Augusz-házi koncert Az 1979—80-as évad sor­rendben utolsó hangverse­nyére április 20-án került sor a szekszárdi zeneiskola nagytermében. A műsort ismertető Dobai Tamás jog­gal tételezte fel, hogy a koncertsorozatot látogató közönség is úgy véli, sike­res, élménydús szezon végé­re tettek pontot ezúttal a művész tanárok. Századokat átfogó, nagy ívű műsoruk el­ső számaként Veracini: h- moll szonátáját szólaltatta meg Szabó Gabriella (hege­dű) és Dobai Tamásné (zon­gora). Mindkét muzsikus alapos felkészültségről, a barokk muzsikában való jár­tasságról tett tanúságot. A Francoeur család három hí­res zenésze közül Francois írta az É-dúr szonátát, melynek két tételét Márton­ka Tünde (gondonka) és Do­bai Tamásné (zongora) mu­tatta be. A technikailag is rendkívül igényes darabot a csellista leheletfinom köny- nyedséggel, nagy muzikali­tással, Dobai Tamásné al­kalmazkodó precizitással ol­dotta meg. Ezt követően Mo­zart: c-moll fantáziája csen­dült fel Thész László előadá­sában, aki kellő érzékenység­gel adta vissza az alkotó képzelet hangjegyekbe ön­tött ábrándos csapongását, komor, markáns színekkel festett ‘képeit. A műsor első részét Haydn: Esz-dúr trom­bitaversenye andante és al­legro tételének interpetálásá- val zárta Szily Lajos (trom­bita) és Ágoston Anikó (zon­gora). Ez a mű a megújho- dott fúvós hangszer minden lehető technikai fordulatát alkalmazza, nem kis feladat elé állítva ezzel a muzsikust. Szily Lajos biztonsággal ját­szott, partnere Ágoston Ani­kó avatott kíséretével. A műsor második részében kellemes zenei élményt je­lentett az orosz romantiku­sok nagy alakjának, Glinká- nak Trio pathétiqueje. Fa- lussy Mária (klarinét), Már­tonka Tünde (gordonka), Do­bai Tamásné (zongora) elő­adásában. A szólistaként is jeles muzsikusok most a ka­marazenélés szépségeivel ajándékozták meg a közönsé­get. Eugene Bozza száza­dunk zeneszerzője, akinek Caprice c. művét trombitán Pecze István játszotta nagy­szerű technikával. Áz impresszionista zene mo­dernnek ugyan nem nevez­hető, de feltétlenül pikáns hangvételét, meglehetősen szélsőséges tempójú zenei anyagát az előadó hitelesen tárta hallgatói elé. A hangverseny, s egyben az 1979—80-as Augusz-házi koncertsorozat zárószáma Liszt X. rapszódiája hangzott el Thész László ezúttal is magas hőfokú tolmácsolásá­ban. SZEKSZÁRDI FÜVOSOK Immár hagyomány, hogy a több mint két évtizedes múltra visszatekintő szek­szárdi fúvószenekar minden év áprilisában önálló koncer­ten ad számot zenei fejlődé­séről, a megelőző időszak munkájáról. Ezúttal április 18-án léptek dobogóra a Ba­bits Mihály Megyei Művelő­dési Központban id. Véghe­lyi Miklós karnagy vezeté­sével. Friss, üde muzsikálá­sukkal a tavaszt, a természet örök megújulását is köszön­tötték. Hartwig Premier nyitányá­nak hangjaira gördült fel a színházterem függönye, majd Rossini: Cavantine-jét, Dopp­ler: „Ilka” című operájá­nak nyitányából készült trombita fantáziáját és E. Moricona népszerű dalát a „Volt egyszer egy Vadnyu­gat” című filmből hallhat­tuk, mindhárom művet a karnagy feldolgozásában és hangszerelésében. Ezt köve­tően Willy Lange: Boldog nap fantáziája, majd az örökzöld sláger, Lajtai La­jos: Hol van az a nyár című dala és D. Ellington: Kara­vánja ragadtatta tapsra a közönséget. Ez utóbbi szám külön is élményt jelentett eredeti jazzos hangvételével. A műsor első részének befe­jezéseként Hubay: Hejre Ka­ti címet viselő, sokak által ismert összeállítását és Ru­dolf Herczer: Hangverseny­indulóját játszotta a zene­kar. Szünet után Müller: Fehérvári indulójával kezdte az együttes. Ezt követően egy kedves dallamú tangót, Tróján: Hajnalban című ke- ringőjét és Uhrner: Üdvöz­let című polkáját szólaltat­ták meg. Agapkin: Győzte­sek diadala című indulója ismerősen csengett, ugyan­csak a Trombdta-ländler és a Moldva polka is. Em­lékeinkben szívesen elevení­tettük fel, újra a már hal­lott számokat annál is in­kább, mert a polkák, kerin- gők, mazurkák előadása most kidolgozottabbaknak, érettebbeknek hatott. Dina­mikai készségét tekintve so­kat fejlődött az együttes. Kellemes élményt jelentett Wagner: Bosnyák indulója, Uhrner: Jó reggelt polkája és az ismeretlen szerző Hosz- szan-szépen mazurkája is. Külön meg kell említeni a szólistákat. A Liszt Ferenc Zeneiskola fiatal trombita­tanárai nem kis részt vál­laltak az est sikeréből. Pecze István határozott, virtuóz já­tékával, Szily Lajos játéká­nak szép tónusával, bárso­nyosan meleg hangszínével, zenei érzékenységével, ifj- Véghelyi Miklós nagy ma­gasságokban is biztosan tisz­ta intonációjával, technikai­lag kidolgozott előadásmód­jával aratott megérdemelt nagy sikert. LEMLE ZOLTÁN Következő heti film jegyzetünket a Békeidő című magyar filmről írjuk —

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom