Tolna Megyei Népújság, 1980. március (30. évfolyam, 51-76. szám)
1980-03-09 / 58. szám
1980. március 9. NÉPÚJSÁG 7 Házasság - meghirdetve Legalább eggyel kevesebb dolog miatt fájna most a fejem, ha néhány hónappal ezelőtt nem támad az a képtelen ötletem, hogy — kiegyensúlyozott családi életet élve és ezt kihangsúlyozva — házassághirdetésekre válaszolok. Kíváncsi voltam: kik, miért és milyen eredménnyel keresnek társat e módon. Reméltem, érdekes riport kerekedik ki az egészből, s mint elfogulatlan, tárgyilagos szemlélő, végül is bölcs tanulságok leszögezésével fejezhetem be cikkemet. 6s egy , szer- icsival. íercse- (17) te r s Zsi- ín, el- , Rá. Érdekakadály. Lakás megoldható, házasság céljából. „Ér^éfftegi r< szekszárdi hlrde- 'tőbe.______________(2íb 27 éves, diplomás lány, független férfi Ismeretségét keresi házasság céljából. „Korrektség" jeligére a szekszárdi hirdetőbe. ________(22) E lveszett ej__ c ás szőrű, barna foltos német vizsla. Kérem ít Részlet a Tolna megyei Népújság egyik számából Tévedtem. Emberi sorsok olyan hihetetlenül szomorú kuszaságába bonyolódtam, amelyek valósságát máig -is meg-megpróbálja tagadni önmagát védelmező tudatom. Hasztalan próbálok hideg fejjel, szenvtelenül gondolkodni; a tárgyilagos bölcsesség csődöt mond, s a tanácstalanság és a segítőképesség teljes hiánya olykor nagyon tud fájni a kívülállónak is, aki álmában sem gondolta volna, hogy ennyire szövevényes jelenséggel találja magát szemben: a társtalanság- gal. November 26. — Iszonyú dolog társtalan- nak lenni — olvasom egy asszony levelét. — De még mindig jobb egyedül, mint — esetleg felelőtlenül bele- ugor-va egy második házasságba — újból végigjárni a csalódás és a válás kálváriáját. Mégis hirdetett... Mint írja, nem akart beletörődni a magányba, de a válaszolók egy része kalandot keresett, többen pedig idős, jómódú férfiak voltak... A 33 éves asszony érettségizett, dolgozó nő, de se munkatársai, se ismerősei körében nem talál megfelelő partnert. December 4. Az első telefonáló is hölgy. Huszonhét éves, diplomás, vezető beosztású. — Először azt hittem, csak vicc az egész, mármint a címe és a telefonszáma is — mondja. Hivatkozik a teljes diszkrécióra tett ígéretemre, s félóráig beszélgetünk. Ez a beszélgetés aztán úgy ,.kicsúszik a kezemből”, hogy a végén Varga Mária — e költött névben egyeztünk meg — többet tud meg rólam, mint én róla. Sőt, kissé ki is oktat, mert szerinte egy rámenős újságíró adjon fel saját maga házassághirdetést, ha ennyire kíváncsi. Mindenesetre, nagyon önálló, vagy önállósághoz szokott nő lehet — gondolom. Pécsről telefonált, és megegyeztünk: majd egyszer eljön Szek- szárdra, s beszélgetünk. December 10. Megkeseredett férfival randevúzok Pakson: — Ha nem szól közbe, elmondom történetemet. Csak ne szóljon közbe, mert lehet, hogy néha ugyan összevisz- sza mondom a dolgokat, de a végére kialakul a kép, és ez a lényeg, mert valakinek végre el kell mondanom, s remélem, így megkönnyebbülök... Szégyen ide, szégyen oda... — Szóval, most ment füstbe a második házasságom. Az első hét évig tartott, szerencsére gyerektelenül, de ez nem rajtam múlott... Az asz- szony aztán egyszercsak megunt, vagy mi a szösz, máig se tudom, pedig jól éltünk, jól kerestem, szerintem mindent megtettem érte. Most is kísért az emléke, ügy jöttem el tőle, hogy csak a legszükségesebb holmikat hoztam magammal, mert titokban a válás után is bíztam abban, hogy visszacsinálhatjuk az egészet. Egyik munkatársam is egy év után újból elvette elvált feleségét. Nálunk nem így történt. — Becsületesen dolgoztam, magányosan, de nagyon ne- . héz volt. Aztán találkoztam a szomszéd megyében — ott dolgoztam —, egy jóravaló, takaros, elvált asszonnyal, aki egyedül nevelte a fiát. Megkedveltük egymást. Két évig minden jó volt, a gyereket a sajátomnak tekintettem, s fél éve még 40 ezer forintos nyugat-európai körútra is elvittem őket. Paks- ra együtt jöttünk, a munkám szólított ide. Nem mondom, voltak nehézségeink az új helyen, új környezetben, az albérletben, de rövidesen lakást kaptunk volna. Szó ami szó, a feleségem meggondolta magát, nem adta el régi lakását, hanem visszaköltözött a gyerekkel együtt. Újból egyszál magam maradtam, s ezért hirdettem. — Nézze, nincs különösebb hibám, olyan vagyok, mint más férfi, csak az a baj, hogy nem bírom elviselni az egyedüllétet. Ismét kockáztatok, de most már teljesen magányos, gyerektelen asszonyt keresek, olyat, akinek semmije sincs... Megkeseredtem, de jól keresek, szeretem az itteni munkám, s nem akarok később esetleg megint egyetlen bőrönddel kiköltözni, immár harmadik feleségem lakásából. Nevessen ki, de ne kérdezzen többet. Ez is sok volt, amit elmondtam. Elvégre férfi vagyok, s minek kiteregetni mások előtt az ember szerencsétlenségét... Na, végre eszembe jutott a lényeg: soha többé nem fogok nőtől függeni... Úgy néz ki, már rá is akadtam a megfelelő partnerre, aki nemcsak felnéz rám, hanem ő függ majd éntőlem... December 18. Pécsről postai küldeményt kapok Varga Máriától. Egy könyv van benne, Fekete Gyula Levelek a magányról című kötete. Még mielőtt belelapozhatnék, feladója keres telefonon: — Ha tényleg a társkeresésről akar írni, a könyvben minden benne van, amire kíváncsi, hiszen a Nők Lapjában lezajlott vitát dolgozza fel a szerző. Az első pillantásra „millió- egynek” tűnik a kötetben szereplő idézetek, hozzászólások száma, majd az Előszóból kiderül: Fekete Gyula szelektálni kényszerült, s a teljes levélanyag mintegy öt-hatszorosa a kötetben lévőnek. Nincs rá időm, egyelőre félreteszem, pihenni hagyom. Január 3. Egy bájos női hang meghitt légyottra invitál, meghatározva a „szabott árat”. Január 17. Levél: „...Ha már november végén írtam Önnek, gondolom illik beszámolnom arról is, hogy azóta van egy komoly kapcsolatom. Minden megváltozott, együtt ünnepeltük a karácsonyt és az új évet is. Ne haragudjon, nem írok Róla többet, csak annyit, hogy egyik barátnőm unokatestvére. Kedves, intelligens, sőt kocsija is van... A hirdetésről se tud, és erről a levélről sem, úgyhogy nagyon kérem, hallgassa el továbbra is a nevem.” Január 25. Varga Mária telefonál, hogy ha akarom, februárban eljön Szekszárdra, mert ő is kíváncsi rám. Megbeszéljük az időpontot, s nekilátok könyve olvasásának. Február 20. Huszonötéves nő hív fel. Mondanivalója rövid, de tartalmas: — Mindjárt érettségi után férjhez mentem. Két gyereket szültem a volt férjemnek, akiről kiderült, hogy iszákos. Ezt nem bírom tovább elviselni, de a gyerekeimnek apa kell. Nem züllött, hanem rendes ember. Ezért hirdetek. Mást nem mondok. Március 2. A Gemenc Szállóban találkozom Varga Máriával. Magas, elegáns, „csinosnak mondott” nő. Rosszkedvű vagyok, valahogy kellemetlen a szituáció, mert elolvastam a tőle kapott könyvet, s már réges-rég megbántam, hogy ilyen ügyekbe bonyolódtam. Nem látok tisztán, mert sokat tudok a párkeresőkről. Ilyen fejezetek tartalma forog a fejemben: Sorsüldözöttek; Diplomás nők — pártá- bary Másodvirágzás; Szexpartner — élettárs, házastárs; Női-férfi „osztályharc”; Magányosok klubja; Házassági hirdetés; Négy Évszak; Jó egyedül!; Önzés?; önsajnálat?; Levelezők klubja, és a többi... Varga Mária diplomás — pártában. Amit a telefon- beszélgetéseinkkor mondott, jórészt megtalálható a könyvben, mások leveleinek egy-egy részeként. Az eredetileg tervezett riportnak végleg befellegzett. Varga Mária azt állítja, hogy jogosan emeli magasra a mércét, jogosan nagyok az igényei, hiszen nem azért tanult, hogy háziasszony legyen. De kérem, ennek az állításnak ezer szála van! És mindegyikre van érv és ellenérv! És készülhet millió- számra szociográfia, mindnek az a tanulsága, hogy olyan tanulság nincs, amelyik mindegyik párkereső esetére külön-külön is érvényes lenne. Az újságíró tehát tanácstalan. Képességeit és lehetőségeit felmérve megállapítja: leírta, amit tapasztalt, ám hozzáfűzni valója nincsen. Legfeljebb annyi, hogy a „szerelem” szó a párkeresők szájából nem hangzott el, levélben nem íródott le. Egyetlen egyszer sem. VITASZEK ZOLTÁN Könyiftarb&ifítök Százötven levelet postáztak az elmúlt év utolsó hónapjában Ozoráról. A levelek címzettjei az ország különböző részében élő, volt ozorai általános iskolai tanulók. Részlet a levélből: „...az ozorai általános iskola szülői munkaközössege könyvakciót kezdeményezett Könyvet volt iskolámnak cim- mel... Kérünk, Kedves Iskolatárs, amennyiben lehetőséged van rá, úgy a felsorolt könyvek közül válassz egyet és küldd el az alábbi címre..." » —; Különös ötlet, Tolna megyében egyedülálló kezdeményezés. Ki volt a szülője? — kérdezem Szappanos Józsefet, az ozorai általános iskola igazgatóját. — Az ötlet nem itt született — mondja. — Néhány évvel ezelőtt a Veszprém megyei Vaszaron voltunk tapasztalatcserén. Fiatal pedagógusgárda tanít ott. Rengeteg jó ötlet megvalósulását láttuk náluk, párat haza is hoztunk. — Néhány éve? — Igen. Akkor valahogy nem állt össze, de most olyan lelkes, szervezőkész szülői munkaközösségünk van, hogy szinte teljesen önállóan megoldották a szervezést, a levelezést. — Mi lesz, mi lett a beérkezett könyvek sorsa? — A szülői munkaközösség vezetői veszik át és csak leltározás után kerül az iskolai könyvtárba. A beérkezett pénzzel is a szülők gazdálkodnak. — Pénzzel? — Igen. Néhányan nem a kért könyvet küldték, hanem egy-két száz forintot, hogy vegyünk olyan könyvet, amilyet akarunk. — Még csak három hónapja tart az akció, de azért ta-J nulsága már biztos van... — Talán az, hogy kár volt megkötnünk az ajándékozók kezét. Köyvlistát küldtünk, de sokan azokat a könyveket nem tudták beszerezni, otthon pedig nem volt meg, így kénytelenek voltak pénzt küldeni, mert a kisebb faluban élőknek nagy gond valamilyen kötelező olvasmány vagy különlegesebb könyv beszerzése. * A könyvtárban Busa Katalin, az iskola egyik fiatal pedagógusa — könyvtárosa — két kisdiák segítségével a beérkezett könyveket -rendezi. — Mintegy háromezer kötetünk volt és most újabb harminceggyel gyarapodott a könyvállomány. — Ennyi könyvet küldtek a volt tanulók? — Eddig — mondja. — De meggyőződésem, hogy ez csak a kezdet. Sokan jelezték, hogy küldik a könyvet, de még nem tudták beszerezni, vagy más okból nem ért ide. — Külön kezelik a beküldött könyveket? — kérdezem az egyik könyvszekrényben tornyosuló új könyvekre mutatva. — Csak amíg nem kerülnek leltárba. Utána ugyanúgy az iskolai könyvtár részei, mint a többi kötetünk. Megkülönböztetés csak annyi van, hogy valamennyi beküldött könyvbe előzőleg beírjuk az ajándékozó nevét. Ez a mi fizetségünk. * — A faluban milyen visszhangja volt az akciónak? — kérdezem Tóth Gyulánét, az iskolai szülői munkaközösség elnökét. — Volt aki könyörado- mánynak mondta, épp ezért ellenezte, de a többség megértette, hogy a gyermekek ismeretszerzési lehetőségeit bővítjük ezzel. — Hogy sikerült az adományozókat felkutatni ? — Az iskolai anyakönyvekből kiírtuk az 1946-ban és az azt követő öt évben végzettek nevét és azután megindult a nyomozás, az érdeklődés. Mintegy húsz-huszonöt szülő kapcsolódott be a munkába. Nekem már a címeket hozták, csak a leveleket kellett elküldeni. — Ilyen egyszerű volt megtalálni, a harminc-harmincöt éve végzetteket? — Bármilyen messze került is azóta, valamilyen szállal kötődik a faluhoz. Ezeken a szálakon kellett csak végigmenni. A szülők vagy távolabbi rokonok a legtöbb esetben tudtak segíteni egy-egy régi iskolatárs felkutatásában. — Százötven levélért harmincegy könyv. Megérte a munkát? — Feltétlen. Amikor elkezdtük, az volt a véleményünk, hogy ha csák tíz könyv érkezik be, már akkor is megéri. Tehát már ma háromszorosan megérte. — Folytatják az akciót? — Természetesen már kigyűjtöttük a következő tizenöt év végzett hallgatóit is. Rövidesen postázzuk a leveleket. — Az iskolában láttam, más akciókat is szerveztek... — A szaktantermekre gondol? Igen, a szülők ott is besegítettek. Nem kellett nagy szervezés, szívesen készítették el az apukák a különböző berendezési tárgyakat, a hímzőszakkör asszonyai az új függönyök hímzését. — Úgy látom Önök, ozorai szülők sok áldozatot hoznak, sokat tesznek az iskoláért... — Ugyan, dehogy — nevetett rám. — A gyermekeinkért tesszük. TAMÁSI JÁNOS Leltár a könyvtár-tanteremben