Tolna Megyei Népújság, 1980. március (30. évfolyam, 51-76. szám)
1980-03-02 / 52. szám
rtEPÜJSÄG 1980. március Az autóépitök városa Bár írásos dokumentum már 1232-ben említi létét, Ludwigsfelde a század elején jelentéktelen kis falucska volt. Azóta virágzó várossá, az NDK gépjármű- gyártásának egyik fontos központjává fejlődött. A Berlin közelében — innen egyórányi távolságban — Potsdam megyében fekvő város az ipar fejlődésének köszönhetően már az 1960-as években II 000 lakost számlált. A lakosság immár 20 000 fő, hiszen az IFA autógyár több mint 7000 dolgozója számára sorra épültek a szép új lakóházak. Ludwigsfelde egyébként is az NDK „fiatal” városai közé tartozik, lakóinak átlagos életkora 28 év. A „fiatalodás” tovább tart: 1976-ban 185, 1978^ban pedig már 261 kisgyermek született itt. A városka további növekedése együtt jár az IFA fejlődésével. E fejlődés dinamizmusát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a gyár szerelőszalagját minden 8 és fél percben elhagyja egy-egy „W 50” gépkocsi, amif nem csupán a hazai piacon és a szomszédos baráti államokban kedvelnek, de sok más országban is. Európa, Ázsia, Afrika és Latin-Amerika húsz országában van keletje a 46-féle változatban készülő „W 50” tehergépjárműnek. A szovjet kohászat Napjainkban a Szovjetunió termeli a világon a legtöbb nyersvasat, acélt, hengerelt árut, acélcsövet, szenet és vasércet. A Szovjetunióban 1978-ban 151,4 millió tonna acélt gyártottak, 1979-ben ennél is többet, 1980-ban meghaladja a 160 millió tonnát a termelés. A termelés ilyen mérvű növekedését elsősorban a rekonstrukció és a már üzemelő kohászati vállalatok bővítése teszi lehetővé. A hetvenes évek második felében megkezdődött az Oszkolszki Elektrokohászati Kombinát építése, ahol elvileg teljesen új technológiát alkalmaznak az acél előállítására,-elkerülve a nagyolvasztók redukciós folyamatát, közvetlenül oelle- tet használnak fel. Az új technológia bevezetését több ok is ipdokolja. Először is az a törekvés, hogy tovább fokozzák a termelés koncentrációját, amely lehetővé teszi a fajlagos beruházási költségek csökkentését, növeli a munka termelékenységét, csökkenti a termék önköltségét. Napjainkban a szovjet fémtermelés több mint 56 százalékát hatalmas vállalatok adják, ezek közül például Magnyitogorszkban, Krivojrogban és másutt a munka termelékenysége magasabb, mint egyes fejlett kapitalista országok legmodernebb gyáraiban. Másodszor pedig nagy szerepet játszik a természeti kincsek lelőhelyeinek megoszlása. Arról van szó, hogy a vasérc mintegy 64 százaléka a Szovjetunió európai területén található, és ennek is 40 százaléka a kurszki mágneses anomália körzetében. Ugyanakkor a kokszolható szenek 70 százaléka az Uraitól keletre található, ebből is 44 százalék Kuznyeckben. A készletek egyrészt ilyen magas koncentrációja, másrészt aránytalan szóródása arra készteti a felhasználókat, hogy azokat a teljes vertikális üzemben dolgozó nagy kombinátokat részesítsék előnyben, amelyeket az ország szállítási csomópontjaiban létesítenek. És végül az új technológia bevezetése, korszerűsítése, és az elavult berendezések lecserélése az üzemekben lehetővé teszi, hogy a termelést minél kisebb ráfordításokkal, minél rövidebb határidőre növeljék. így sokkal gyorsabban érhető el eredmény, mint az új építkezéseknél. A számítások azt mutatják, hogy ha a növekvő igényeknek megfelelően folytatják az acélgyártás növelését, akkor a szovjet acélgyártás 1990-ben eléri a 200—220 millió tonnát, a következőkben pedig meghaladja a ne- gyedmilliárd tonnát. Nem lenne-e helyesebb, ha arra törekednénk, hogy minden egyes tonna acélból minél több hasznos terméket állítsunk elő? A probléma rendkívül aktuális, tekintettel arra, hogy a szovjet kohászati gazdálkodás általános veszteségei túlságosan nagyok: évente közel 20 millió tonna acél kerül hulladékba és ebből is 8 millió tonna a forgács. Ennek oka gyökereiben még árra az időszakra nyúlik visz- sza, amikor a fejlődés egy bizonyos történeti szakaszában a követelmény a „minél többet” volt. A helyzet változása megkövetelte az acél és a hengerelt áru minőségének ugrásszerű javítását, a választék lényeges bővítését. E kérdés megoldásában két alapvető út járható. Az első számításba veszi az acélgyártás legkorszerűbb módszereinek további javítását és széles körű bevezetését, a minőségi mutatók emelését. így az utóbbi években észrevehetően nőtt az az acélmennyiség, amelyet oxigénkonverterekben és elektrokemencék- ben, valamint elektrosalakos vákuum-indukciós, vákuum- ívkemencés, plázmás, elektronsugaras- és más speciális kohászati eljárással állítanak elő. Gyors ütemben folyik a folyamatos acélöntés bevezetése, melynek segítségével 1,4-szer több acélt gyártanak, mint az előző ötéves terv időszakának végén. Mind szélesebb körben alkalmazzák az acél kemencén kívüli, semleges gázokkal és szintetikus salakokkal történő kezelését. Ezenkívül nagy lehetőségek rejlenek a veszteségek csökkentésére és a termékek minőségének javítására az úgynevezett harmadlagos és negyedleges feldolgozásban, azaz a hengereltáru-gyártó üzemekben és a kikészítőkben. Ezen a téren széles körben terjed a hőkezelés, az acél hideg alakítása, a védőrétegek felhordása. A Szovjetunióban csupán az utóbbi három évben csaknem 370 új hengereltáru-fajta gyártását vezették be. Az egy tonna hengerelt készáru előállítása során keletkező veszteséget 7,5 kg-ra csökkentették, amely évente közel 800 ezer tonna öntecs megtakarítását tette lehetővé. NYIKOLAJ HITALJENKO APN—KS Mesterséges évszakok Növekvő dömperek Képünkön:abelorussziai Kirov teherautógyárban 20 tonnás, négykerék meghajtású, nagy teljesítményű dömper sorozatgyártását kezdték meg. A bányászati termékek fajlagos (egy tonnára eső) értéke általában csekély, és csak a feldolgozás során nő meg jelentősen. Egy tonna bauxit' ára például mindössze századrésze egy tonna alumínium árának. A kavics, a homok még kisebb értéket képvisel. A késztermék önköltségének jelentős hányada lehet a szállítási költség a bányától vagy külfejtéstől a feldolgozó üzemig. Fontos gazdasági szempont tehát a szállítási költségek csökkentése. Ennek érdekében általában célszerű az egy tételben szállított mennyiséget mind nagyobbra venni. A 30-as évekig a bányatermékek szállításának a keskeny és normál nyomtávú vasút volt a majdnem kizárólagos eszköze. Ennek hátránya azonban a nagy kezdeti beruházási költség, valamint az, hogy külfejtéses termelésmód mellett a vasúti feladóállomást a fejtés haladásával fokozatosan tovább kell telepíteni vagy a külfejtés és a vasút közé más szállítási eszközt kell iktatni. Speciális terepjáró gépkocsit akkor még nem kínált az ipar, ezért szabványos kivitelű, 2—5 tonna teherbírású, benzinmotoros, fúvott gumiabroncsokon futó tehergépkocsikat alkalmaztak. Ezeknek azonban költséges utak kellettek. Az első nagy terepjáró gépkocsik 13 tonna önsúllyal szállítottak 12 tonna körüli terhet. A fokozatos fejlődés során az ötvenes évek elejére már általánosan elterjedtek a 30 tonnás egységek. Á kocsikat két motorral szerelték fel; mindegyik motor külön egy-egy féltengelyt hajtott meg, ezzel elmaradt a differenciálmű. A hatalmas járműveket már nem lehetett közvetlen emberi erővel irányítani: a kormány, a tengelykapcsoló és a. sebesség- váltó működtetésére hidraulikus szervóberendezéseket alkalmaztak. A tudományos kutatás üteme világszerte olyannyira felgyorsult, hogy a kísérletezők nem mindig elégedhetnek meg a laboratóriumi folyamatok természetes rend szerinti ütemével, hanem gyorsítaniuk kell azt. így például az aerodinamikai vizsgálatokat szélcsatornában végzik, ahol hűen utánozzák, tetszés szerint szabályozzák a légköri hatásokat és folyamatokat, amelyek a modellre hatnak. A klímalaboratóriumokban mindenféle szélsőséges időjárási hatás gyors egymásutánban éri a vizsgálatnak kitett próbadarabokat. A biológusok és genetikusok olyan állattörzsekkel folytatják kísérleteiket, amelyek rövid szaporodási ciklusúak, s az élettani folyamatok jóval intenzívebben mennek végbe a szervezetükben, mint az emberében. A növénytan szakemberei, a mezőgazdasági kutatók számára a fitotron az a berendezés, amellyel meggyorsíthatok és az időjárástól függetlenné tehetők a kísérleti folyamatok. Segítségével a legkülönfélébb klimatikus viszonyokat lehet előállítani: télen nyári időjárást, a nyári szárazságban téli hideget, esős időben szárazságot. De még ezen belül is optimális szinten lehet tartani a levegő relatív páratartalmát és a levegő összetételét, szabályozni lehet a higanygőz- lámpákkal megvalósított „napsütéses” időszakok tarA Szovjetunió Odesszában létesített legújabb — egyben legnagyobb — fitotron- jának egyik laboratóriumi kamrája. Az ottani intézet fogja össze a KGST-orszá- gok növénynemesítő munkáját. tárnát. A fitotronok számára kidolgozott programok segítségével úgy lehet irányítani a növénynevelést, hogy egy év alatt három termés is betakarítható. Persze mindez ma még sokkal inkább a növénynemesítő munka céljait szolgálja, mintsem a tömeges termelés igényeit. A cukor útja Üj, nagy teljesítményű cukorrépakombájnt dolgoztak ki Csehszlovákiában, az Agrostr aj mezőgazdasági gépgyárban Európában az ókorban, a középkor elejéig csak a mézet használták édesítő szernek. Nagy Sándor macedóniai király indiai hadjárata alatt ismerték meg a cukornádat, „amelyből a mézet a méhek segítsége nélkül is elő lehet állítani”. Indiában először úgy használták fel táplálkozásra a cukornádat, hogy megrágták és úgy szívták ki a cukros nedvet. Később kisajtolták a cukrot a nádból. A cukornád termesztése a Földközi-tenger vidékén alakult ki, de a spanyolok a Kanári-szigetekre is áttelepítették. Itt igen bő termést adott, úgy hogy ebben az időben Európát elárasztották „kanári cukorral”. Kolumbusz második útja alkalmával vitt cukornád-dugványokat Közép-Amerikába, ahol szintén bő termést hozott. Európában az első cukorfinomítót Angliában létesítették, Magyarországon pedig Mária-Terézia adott engedélyt Fiúméban cukorfinomító építésére. Bár a cukor a XVI. században már széles körben elterjedt, a nép számára sokáig elérhetetlen maradt drágasága miatt. Ez volt a fő oka, hogy más cukorforrást kerestek és meg is találták a répában. Egymás után épültek az első répacukorgyárak, és ennek a fejlődésnek adott nagy lendületet a napóleoni kontinentális zár. Az 1800-as évek közepén már több mint 400 cukorgyár működött Európában. A cukorrépa őse az ún. tengerparti répa volt. Sok páradús napfényt és hosszú tenyészidőt igényelt. Ebből nemesítették ki hosszú munka során a mind nagyobb cukortartalmú répafajtákat. Ma már ott tartunk, hogy még rossz időjárás és kedvezőtlen talajviszonyok között is sikeresen termeszthető a cukorrépa, ha az agrotechnika jó. Régebben óriási kézimunka-igénnyel járt a termesztése, ami természetesen a mai körülmények között el sem képzelhető. Jöttek tehát a vetést, a növényápolást és végül a szedést elvégző gépek, amik lehetővé tették a nagyüzemi termesztést. A cukorrépa-termesztést úgy szokták jellemezni, mint a gazdálkodás intenzitásának a fokmérőjét. Termesztése megkívánja a megfelelő tápanyag-visszapótlást, a gondos talajművelést és növényápolást. Mindezt a cukorrépa annyira meghálálja, hogy a ráfordított munka költségei fokozottan megtérülnek. A termesztésével járó mellék- termékek — répafej, szörplé, répaszelet — az állattartást is segítik. Lakásépítés Lengyelországban Változatlanul magas szinten kell tartani a lakásépítkezéseket az országban 1981 —85 között — olvashatjuk a Lengyel Egyesült Munkáspárt VIII. kongresszusára kidolgozott lakásfejlesztési tervekben. Ez számokban kifejezve annyit jelent, hogy a következő évtized első felében több mint 2 300 000 új lakást adnak át. Ilyen nagyszabású szociálpolitikai beruházásra még sohasem ke. rült sor Lengyelországban. Az utóbbi években a lakásépítés a lengyel gazdaság- és a társadalompolitika egyik legfontosabb feladatává vált. Egy 1972-ben kidolgozott hosszú távú fejlesztési program szerint 1990-ig valamennyi lengyel állampolgárnak saját lakóhelyiséggel kell rendelkeznie, ehhez viszont legalább hétmillió új lakás szükséges. Nem véletlenül nevezik tehát e távlati tervet „egy második Lengyelország” építésének. A megnövekedett lakásigények elsősorban az ország iparosításával függnék össze: az utóbbi évtizedben folytatódott a lakosság városokba költözése. Tovább növelte a lakásra várakozók listáját, hogy a hetvenes években kötöttek házasságot azok, akik a világháború utáni demográfiai hullámban születtek. Növekedtek a társadalmi igények is a lakások nagyságát, színvonalát illetően. A mostani ötéves tervidőszakban a lakásépítés kiemelt, helyet kapott a nyersanyag- és műszaki ellátottság szempontjából, s elsőséget élvez az építőiparon belül is. 1979-ben például — bár a népgazdaság egészében csökkentek a beruházásra fordítható összegek — lakásépítésre többet fordítottak, mint korábban. 1971 —78 között 140 különböző típusú és teljesítményű házgyár létesült. A cementtermelést 1970—79 között megkétszerezték. Tapétagyár, szőnyegpadlógyár, korszerű lakásfelszereléseket gyártó üzem is termelni kezdett. 1981-től kezd el termelni újabb hét szovjet házgyár, amely lehetővé teszi a minőségi igényeket kielégítő lakások építését is. Az építőanyag-ellátás lehetőségét teremt a családi- ház-építkezések növelésére is. A hagyományos módszerekkel épülő lakások részaránya a hetvenes évek végén megközelítette a 28 százalékot, sőt va távlati elképzelések ennek az aránynak további növekedésével számolnak. FARAGÓ ANDRÁS