Tolna Megyei Népújság, 1980. március (30. évfolyam, 51-76. szám)
1980-03-16 / 64. szám
1980. március 16. J ______________ K ÉPÚJSÁG 9 DHI „Melegházi” drágakövek A természet évezredekig, sőt évmilliókig munkálkodik egy-egy gyönyörű kristály kialakításán, az embernek viszont ehhez mindössze néhány hónapra van szüksége. Az ásványi nyersanyag-szintetizá- ló tudományos kutatóintézetben dolgozták ki világviszonylatban is először a természetes drágakövek ipari növesztésének, valamint a féldrágakövek nemesítésének módszerét és technológiáját. Az intézet kísérleti üzemének műhelyei azok a sajátos melegházak, ahol az ékköveket termesztik. Én abban az időpontban látogattam el oda, amikor a termés „betakarítása” folyt: az ametisztek „értek be”. A sötét ibolyaszínű, csodálatos „gyümölcsök” úgy csüngtek, akár a szőlőfürtök. A közelben „érlelődtek” a citrinek, ezek a ritka szép sárga kristályok, amelyek az aranytól kezdve egészen a sötét mézhez hasonló színárnyalatokban pompáztak. Az ékköveket innen a csiszolóműhelybe szállítják, ahol ékszerészek végzik el a végső simításokat a „természet csodáján”. — Ilyen tiszta és ilyen színezetű ametisztek ugyanolyan ritkán fordulnak elő, mint a hatalmas aranyrögök — jegyezte meg Anatolij Sa- posnyikov, az intézet igazgatója, aki szakmája szerint geológus, miközben felnyitott egy kis dobozt, amelynek fekete bársonyán emberi kéz alkotta drágakövek csillogtak. — Próbálja meg megkülönböztetni a természetes köveket a mi „intézeti” köveinktől — javasolta a tudós. Képtelen voltam rá, minden követ egyformának láttam. Nyomban megvigasztaltak: még a legnagyobb szakértők, köztük azok a külföldiek is, akiket hasonló próba elé állítotak, értetlenül álltak. S ugyanebbe a helyzetbe kerültek a legprecízebb műszerek is, mert a természetes ametiszt és az „alek- szandrovjat” (az intézet Alekszandrov régi orosz városban van) között egyszerűen nincs különbség! — Ebben nincs semmi meglepő — magyarázza Saposnyi- kov. — Pontosan ugyanazon receptek szerint hozzuk létre ametisztjeinket, mint a föld, amelyben keletkeznek. — Ezért ékköveinket nem is nevezzük szintetikusaknak. Ezt az analógiát folytatva azt mondhatnánk, hogy a tudósok hihetetlen dolgot műveltek: „háziasították” az ékköveket. A tenyésztés egész technológiáját a természettől kölcsönözték, s az eljárásban az egyedüli tökéletesítés — a gyorsaság. — Évmilliókig várni?! Ez túlságosan nagy idő még a türelmükről híres tudósok számára is. Mi egyszerűen kénytelenek voltunk sietni — mondja tréfálkozva Mihail Szamojlovics, a fizikai—matematikai tudományok doktora, a kutatócsoport egyik tagja. Az intézetben az első ametiszteket még a hatvanas évek elején állították elő, szinte véletlenül, a hegyi kristályokkal végzett kísérletek közben. ...A lila árnyalatú kvarckristály amolyan rút kis kacsának tűnt színtelen társai között. S gyönyörű hattyú lett belőle, amikor néhány év múlva a kutatókollektíva — amelyben geológusok, fizikusok, geokémikusok, optikusok, technológusok dolgoznak — be tudta bizonyítani, hogy az ametisztek és más ékkőkristályok tenyésztési folyamata áramlásba állítva irányítható. A szovjet tudósoknak ezt a felfedezést szabadalmaztatták az Egyesült Államokban, Franciaországban, az NSZK-ban, Japánban, Nagy-Britanniában és más országokban. Hogyan megy végbe a természetes ékkövek létrehozásának folyamata a melegházhoz hasonló műhelyekben? „Vetőmagnak” — a szakemberek ezt beoltásnak nevezik — kvarc egykristályokat használnak, amelyeket magas hőmérsékletű oldatokkal táplálnak. Közönséges kvarcot vesznek, megőrlik, különleges összetételű folyadékban feloldják, néhány speciális adalékanyagot tesznek hozzá, s mindezt nyomás alatt lévő kétrekeszes edénybe helyezik, melegítik... Hat-nyolc hónap múlva az ékkövek elkészülnek. Persze ez az értékes kristályok előállításának túlságosan leegyszerűsített sémája. Egyetlen dolog van, ami itt valóban egyszerű az alapanyag, a kvarc megtalálása, amely a földkéreg 60 százalékát alkotja. A nem átlátszó, tejszínű ásványt és a csillogó, értékes kristályokat egymás mellett látva felvetődik a kérdés: vajon mi közük egymáshoz? Márpedig az őket létrehozó természet ugyanazt az anyagot, sőt módszert is használta: a hidrotermális módszert. Az ametisztek, a citrinek, a füsttopázok ugyanazokból a föld mélyéből származó, megolvadt sóoldatokból készülnek. Vajon mi az oka annak, hogy egyes, sajnos igen ritka esetekben az igénytelen külsejű kvarc lila, aranysárga, vagy átlátszóan füstös kristállyá válik? A természetnek ezt a titkát sikerült megfejteni. A modern fizikai—kémiai elemzés teljes eszköztárának fel- használásával a szovjet kutatóknak sikerült részleteiben rekonstruálniuk a sok évezred folyamán lezajlott technológiát. Kiderült, hogy az ékkövek geológiai hibáinak köszönhetik kiemelkedő tulajdonságaikat. Egyes kvarcok kristályrácsában keletkezésük közben defektusok fordultak elő, s ezek tették e kvarckristályokat utánozhatatlan szépségűvé. így az ametisztek ibolyaszíne, mint ahogy a szovjet szakemberek első ízben megállapították, azzal magyarázható, hogy kristályrácsukból hiányoznak a szokatlan, négy vegyértékű vas elegyrészei. Az intézetben most tetszés szerint bármilyen „nemzetiségű” ametisztek előállíthatok, kezdve a kékes árnyalatú magyar és a madagaszkári ametisztektől egészeh a vöröses árnyalatú brazil és uráli ametisztekig. A citrineket „kvarcmagból” növesztik, különböző adalékanyagokkal ellátott forró kálisóoldatokban. Az ékkövek szerkezetét vizsgálva a tudósok még egy érdekes körülményt megállapítottak. Kiderült, hogy ezeknek a köveknek több külalakjuk is lehet, amelyek közül csupán egy látható, így az az olykor egyáltalán nem átlátszó színezet, amelyben az ásvány megjelenik előttünk, egyáltalán nem az egyedüli „dísze” az ásványnak. Az ékkövek rendelkeznek afféle tartalék vagy raktári Részletekkel, amelyek a színek egész palettáját rejtik el a szemek elől. Ezek a színek akkor jelentkeznek, kerülnek felszínre, ha valamiféle — minden kristály szempontjából merőben egyedi — korrekciók mennek végbe az ékkövek szerkezetében. így alakult ki az intézet munkatársainak munkájában egy újabb irány: az ékkövek nemesítése. Fokozltató-e a repülőgépek sebessége? Jugoszlávia A „fehér technológia” A háztartási gépek, készülékek gyártása — a „fehér technológia — Jugoszláviában jelentős fejlődést mutat. Olyan nagyüzemek vesznek részt e fontos feladat ellátásában, mint a velenjei GORENJE, a ljubljanai ISK- RA, a zágrábi RADE KONCÁR, a nisi El, a cacaki SLOBODA, a cetinjai OBOD és még sokan mások. Termékeikből a hazai szükségletek kielégítésén túl bőven jut exportra. A sikerek egyik titka, hogy a gépgyárak közül több, külföldi partnerekkel együttműködve, világszínvonalon álló, rendkívül korszerű háztartási eszközöket bocsát piacra. A jövedelmező tevékenység újabb beruházásokra, korszerűsítésekre ad lehetőséget. A cetinjei OBOD kombinát például új gyárat épít. A korszerű üzem termelési kapacitása évi 300 ezer hűtőgép és mélyhűtő berendezés lesz. A jugoszláv gyártmányú háztartási gépek a világ 50 országában kelendő árucikkek. Az elmúlt évben 215 ezer villany- és gáztűzhelyet, 154 ezer mosógépet, 347 ezer hűtőszekrényt, 108 ezer feketefehér televízió készüléket exportáltak, az összes termelésnek mintegy a felét. 1980- ban az export jelentős növelésére számítanak. Az AEROFLOT IL—62 M repülőgépei 16 óráról 8 óra 15 percre rövidítették a Moszkva—Kamcsatka közötti járat menetidejét Napjainkban a hosszú távú személy- és áruszállítás legáltalánosabb eszköze lett a repülőgép, amely alig több mint 75 év alatt szédületes iramban fejlődött. A legkorszerűbb repülőgépek teljesítmény-, súly- és méretadataira például jellemző, hogy az óriási szállítógépek 80— 100 tonna hasznos terhet emelnek a magasba, miközben felszálló tömegük 300 tonna. Vagy a sorozatban gyártott vadászbombázó repülőgépek tartós vízszintes repülési sebessége eléri a hangsebesség kétszeresét-há- romszorosát is: máodpercen- ként 600—1000 métert. Ez az adat akkor mond sokat, ha figyelembe vesszük, hogy a puskagolyó másodpercenkénti sebessége alig éri el a 600 métert, és a tüzérségi lövedékek sem repülnek 750 —780 méternél többet másodpercenként. A leggyorsabb vadászgépek statikus repülési csúcsmagassága eléri a 20—25 kilométert. A rakétatechnika eredményei még meghökkentőbbek. A Föld körül keringő űreszközök állandó repülési sebessége 7,8 kilométer másodpercenként, vagyis a tüzérségi lövekedékek sebességének 10—12-szerese. A Földünket elhagyó Hold-, Marsvagy Vénusz-rakéták elérik a második kozmikus sebességet, ami 11,2 kilométer másodpercenként. Felmerülhet a kérdés, hogy miért nincsenek olyan repülőeszközeink, amelyeknek állandó repülési sebessége a legkorszerűbb repülőgépeké és az űrhajóké között van. Az igazság az, hogy a rakétahajtóművek és a rakéta hajtóanyagok fejlődése megelőzte a szerkezeti anyagok fejlődését. Az űrrepülési eszközök hajtóművei képesek biztosítani az említett sebességgel való huzamos repülést, de csak űrben, ott ahol nincs légkör, nincs lég- ellenállás és ezért nincs fel- melegedés sem, ami megolvasztaná a repülőgépek anyagait. Az űreszközöknek a légkörből való kijutása, illetve visszatérése viszonylag rövid idő" alatt megy végbe; az akkor keletkező hő okozta problémákat csak óriási erőfeszítéssel tudták legyőzni. A jelenleg rendelkezésre álló anyagokkal tehát ezért nem növelhető tovább a repülési sebesség. Egy szovhoz Kelet-Szibérjában Ha valaki el akar jutni Moszkvától Topolinijba, a rénszarvas-tenyésztők falujába, több mint tízórás légiút vár rá. Kelet-Szibéria hegyei között, ezen a vidéken terül el a „Tomponszkij” szovhoz. A gazdaság a közeli Tompo folyóról kapta a nevét — a szó evenki nyelven „fonalat” jelent. A rénszarvas-tenyésztés és a vadászat a helyi lakosság — az észak kis népei közé tartozó evenkik és a nagyobb számú, autonóm köztársaságot is alkotó jakutok — ősi foglalkozása. Itt Topolnijban, távol az ország sűrűn lakott vidékeitől, a sarkkörön túli terület zord éghajlati viszonyai között, ahol 55 fokos fagyok is előfordulnak, az emberek minden kényelemmel ellátott, központi fűtéses házakban-laknak. A házakban mindenütt van rádió és televízió. A 357 lakosú Topolnijban klubot, vegyesboltot, óvodát, bölcsődét, iskolát és rénszarvas-tenyésztők gyermekei számára kollégiumot is találhatunk. Az építkezésekhez szükséges pénzt a szovhoz állami támogatásként kapta. Területének nagysága alapján kisebb államnak is beillene. A hétmillió hektár azonban szinte teljesen terméketlen föld: egy hektár rénszarvaslegelő évente átlagosan csak 13,5 kilogramm rénzúzmót terem. Ezért szorulnak rá a rénszarvastenyésztők, hogy az egyik helyről, a másikra vándoroljanak. Csak három év múltán térhetnek vissza ugyanazokra a területekre. A „Tomponszkij” szovhoz jó ütemben gyarapodik. Egyedül az utóbbi két évtizedben a rénszarvasok száma megkétszereződött, az állatállomány tízezerről húszezerre szaporodott, a közeljövőben pedig eléri majd a huszonötezret. Errefelé még 1960-ban is az egyetlen közlekedési eszköz a rénszarvasfogat volt. Még a szovhoz igazgatója se juthatott el egy évben legalább egyszer minden rénszarvas-tenyésztő brigádhoz. Ma már a 250 kilométer sugarú körben elhelyezkedő brigádok mindegyikéhez egykét nap alatt el lehet jutni. A „Tomponszkij” szovhoz fő állatorvosa, az evenki Galina Amoszova éppen a szovhoz központját hívja rádión. A „Groza” típusú rádiókészülék, amit a pásztorok is használnak, 50 kilométeres körzetben használható. Az evenkik — kitűnő vadászok. Zsákmányuk: mókus, coboly, hermelin és róka. Képünkön a 61 esztendős Tyimo- fej Szlepcov 12 coboly-, 2 hermelin- és 30 mókusprémet hozott a szovhoz átvevőjének — ez négy hónap „termése”. IVETTA USZEJNOVA
