Tolna Megyei Népújság, 1980. február (30. évfolyam, 26-50. szám)

1980-02-06 / 30. szám

1980. február 6. NÉPÚJSÁG 3 Főiskolai kérdőjelek...? Amit kaptunk A tá rsada lom i rá nyitás és az érdekviszonyok i. i A főiskola „nem egyetemi rangú felsőokitatási intéz­mény”. Ennyit ír nyelvünk értelmez« szótára, így a defi­níció pontosságában kétel­kedni bajos. De abban is, hogy egy főiskola rangot ad annak a településnek, mely otthont nyújt neki. Ez így volt a főiskolai idők kezdete óta és így van napjainkban is. Fogadjuk el, mint csep­pet sem indokolatlan tényt. Az iskola — ugyebár — olyasvalami, amit mindenki­nek ki kell (kellene) járni. Aki ezt elemi, általános fo­kon megteszi, az már tulaj­donképpen iskolázott. A kö­zépiskola befejezése után „középiskolázott”, bár ezt a kifejezést szerencsére nem használjuk. A főiskola érté­ke, érthető módon, benne van a nevében. Minden vá­ros boldog lehet, ha főisko­lával rendelkezik. Ilyesformán Szekszárd na­gyon sokáig, sőt azt is mond­hatnánk, hogy indokolatla­nul sokáig, nem tartozott a boldog városok sorába. Miért? Egy főiskola létéhez álla­mi elhatározás szükségelte­tik, továbbá tanerők, hallga­tók és persze az se baj, ha megfelelő épület és felszere­lés áll rendelkezésre. Mind­ennek Szekszárdon jó ideig nyoma se volt. Az akkori mezőváros vezetői — Orbán György, Preimajer József, Főglein János és Takler Jó­zsef bíró urak — a múlt szá­zad 60-as, 70-es éveiben kezdtek tapogatózni egy szakiskola iránt. Nem éppen indokolatlanul, mert a Szék- szárdon máig kincset érő szőlőket előbb csäk fenyege­tő, majd ikipu'sztító filoxera egyszerre megvilágosította az elméket azzal kapcsolat­ban, hogy a híres dombokat nem lebet az idők végezetéig ősöktől örökölt módszerekkel művelni. A szőlészeti szakis­kolából ; ami 'önmagában egyáltalán nem volt elveten­dő ötlet és ha akkor megva­lósul, egy későbbi főiskola csíráit is rejthette volna ma­gában ; nem lett semmi. Nem volt rá pénz és nem volt később sem. A század elején várossá nyilvánított Szek­szárd olyan csehiül állt anya­gilag, hogy képviselőtestületi ülésen — évéken át — leg­komolyabban 'felmerült az az országosan párját ritkító öt­let —, kérjék nagyközséggé való visszaminősítését. A későbbi palánki techni­kum egy ideig ugyan „felső­fokú” címet is viselt, most szakiskola. Körülbelül fél­tucat évvel ezelőtt megkér­deztük a megye egyik .leg­magasabb rangú vezetőjét, van-e valamilyen esélye Tol­na megyének, ezen belül el­sősorban Szekszárdnak főis­kolára? Nem valami túlzott lelkesedéssel válaszait: — Erről szó van! De az elvtársak egyelőre még azt se tudják, .hogy milyen fő­iskolát akarnak... Akkoriban nem látszott éppen bíztatónak a dolog. Aztán három esztendővel ez­előtt megkezdték tanulmá­nyaikat azok a főiskolások, akik az idén ősszel már dip­lomás pedagógusokként, jár­nak majd a padsorok között. Szekszárd tanítóképző fő­iskolát 'kapott, amivel kap­csolatban — nálunk ez már csak így szokott lenni —, szinte nyomban összecsaptak a vélemények. Miért „csak” tanítóképzőt? Ha már azt, akkor miért „csak” a kapos­váriak kihelyezett tagozata formájában? És egyáltalán, minek kellett ide főiskola, ha ezzel elvettek a várostól Í6 tantermet? Méghozzá nem akármilyet. A Magyar Ifjú­ságban a tavalyi év végén megjelent egy cseppet sem szívvidámító riport a szek­szárdi főiskoláról. Ebből idé­zünk: „Eredetileg az egész épület általános iskola volt, ké­sőbb kiderült, hogy Tolná­nak tanítókra van szüksége, ahhoz pedig tanítóképző kell. így ,nőtt fel’ gyorsan főis­kolává az általános iskola. Külsőre igazán nem lát­szik a szükség. Sok más fő­iskola örülne, ha eredetileg ilyenre tervezték volna.” Az idézettekből az első két mondat rossz tájékozódáson alapul, az utolsó színiigaz. A végzett tanítók iránti igény jóval 'korábban sem volt senki előtt ismeretlen. Az előbbi kérdésekre tulajdon­képpen válaszoló friss szá­mokat az 1978—79-es tanév­ből túdunk idézni. Ekkor a megye 100 általá­nos iskolája közül 29 csak alsó tagozatú volt. Az 1997 tanerőnek pedig 8,2 százalé­ka képesítés nélküli. Sokkal rosszabb aránnyal csak Pest megye (10,6 százalék), vala­micskével rosszabbá! (8,4 százalék) Fejér és Nógrád megye „büszkélkedhetett”. A város egyébként átme­netileg csakugyan nyolccal kevesebb (tanteremhez ju­tott. Csak nyolccal, mert a kifogásolt másik nyolc a gyakorló általános iskolá­soké. , Más épület és más lehető­ség pedig egész egyszerűen nem volt arra, hogy Szek­szárd belátható időn belül főiskolát kapjon. (Folytatjuk.) ORDAS IVÁN Fotó: CZAKÖ SÁNDOR A szocializmus alapjainak lerakásáig, a hatvanas évek eleiéig, a felmerült történel­mi feladatok megoldása lé­nyegében véve olyan meg­győződés alapján történt, hogy a fő termelőeszközök államosításával és a paraszt­ság termelőszövetkezetekbe való tömörülésével általáno­san uralkodóvá válnak a szo­cialista termelési viszonyok, létrejönnek az osztályok megszűnésének feltételei: a korábbi antagonisztikus ér­dekellentétek helyébe mind­inkább a társadalmi és egyé­ni érdekek egysége lép. Eb­ben az egységben az egyéni érdeket a társadalom érde­kével közvetlenül azonosítot­ták. A szocializmus így fel­fogott összérdekével szem­ben megjelenő ellentéteket csupán szubjektív torzulá­soknak minősítették. Szükségszerűen követke­zett mindez a gazdasági el­maradottságunkat erőltetett ütemű iparosítással felszá­molni kívánó gazdaságirá­nyítási rendszer felfogásából is. A gazdaságot akkor egy olyan egységnek tételezték, amelyet a népgazdasági terv mutatókra történő lebontá­sával. konkrét tervutasítások formájában egy országos köz­pontból lehet „kormányoz­ni”. A tervutasításban kö­zölt feladatok teljesítése Szükségtelenné tette, hogy a gazdasági egységeknek saját tevékenységükről önálló el­képzelésük legyen. Amikor ritkán ilyen mégis felmerült, azt az irányító szervek mint „szubjektív torzulást” minél gyorsabban igyekeztek meg­szüntetni. (Ha nem engedé­lyezett a tevékenységre vo­natkozó önálló elképzelés, akkor nem beszélhetünk a vállalat érdekéről sem, hi­szen a vállalatok optimális lehetősége a tervmutatóik olyan minimális túlteljesíté­se irányába mutatott, amely a következő években nem eredményezte a vállalat ré­szére kiadott tervmutatók radikális felemelését.) E tel­jesítményvisszatartás, az el­adhatatlan áruk tömege, amely a szükségletek rossz központi felmérésénék kö­szönhető. a műszaki fejlesz­tés elhanyagolása gazdasági növekedésünket olyan mér­Ki állítás Az Országos Műszaki Könyvtár és Dokumentációs Központ, valamint az Ipar­terv szervezésében kiállítás nyílt kedden az OMKOK halijában, 'amelyen színes fotókon azok a létesítmények láthatók, amelyeket az Ipar- terv a dokumentációs köz­pont műszaki információinak felhasználásával tervezett. A kiállításon látható egyebek mellett a paksi atomerőmű, a Dunai Vasmű konverter- csarnoka, valamint a Bélapátfalvai Cementmű. Tartalmasabb az újító- és feltalálótevékenység Lendületesebbé vált az újítómozgalom, a feltaláló- tevékenység, s a tervezés, kutatásfejlesztés munkája is megélénkült a vállalatoknál a szigorúbb szabályozók élet­belépése nyomán, amelyek a termelés irányítóit a szel­lemi kapacitások jobb .ki­használására ösztönzik. Mind több gazdálkodó egy­ségben ismerik fel, hogy a minőség javításához, a ter­mékszerkezet-váltáshoz, a piacképes termékek gyártá­sához a „.gondolkodó ember” ötletei, javaslatai óriási fel­táratlan tartalékot hordoz­nak magukban. Az értékes műszaki, szel­lem* alkotások gyakorlati megvalósítását, az egyéni és a kollektív újítók, feltalálók munkáját az Országos Talál­mányi Hivatal irányító, szer­vező, tanácsadó tevékenység­gel segíti. Erről számolt be Pusztai Gyula, a hivatal el­nöke az MTI munkatársának adott nyilatkozatában. Az elmúlt néhány hónap tapasztalatai azt igazolják, hogy az újító- és feltaláló- tevékenység tartalmasabbá vált. Míg korábban a veze­tők sok helyen adminiszfra- tív tehertételként értékelték az éves újítási terviek elké­szítését és végrehajtásuk gyakran formai volt, addig most az újítók és feltalálók munkája mindinkább felnő eredeti funkciójához, tartal­masabb, ténylegesen a helyi feladatok teljesítését, a ter­melési tervek megvalósítá­sát, a nyereségképzést szol­gálja. A szocialista brigádok, mint a termelés alapsejtjei, újításaikkal, találmányaik­kal különösen fontos szere­pet töltenék be a technoló­giák ésszerű .módosításában, A szocialista újítókol'lektí- vák hasznosságának felisme­résében élen járnak a gyógy­szeripar, az élelmiszergazda­ság és az elektrotechnikai ipar üzemei. Más országokkal összeha­sonlítva nálunk a kutatás- fejlesztés és az újdonság ipa­ri gyártásba vétele között aránytalanul lassú az úgy­nevezett innovációs folya­mat, ami nemcsak drágítja a költségeket, de egyben gát­ja a piaci igényekhez való rugalmas alkalmazkodásnak. Ezért az innováció meggyor­sítására, kormányhatározat nyomán a Magyar Nemzeti Bank 600 millió forintos ke­retet hozott létre, amiből azok a vállalatok kaphatnak visszatérítendő támogatást, amelyek a világpiacon ke­resett, jól értékesíthető, új termékekét fejlesztenek ki. Ezeknek a műszaki alkotá­soknak a kiválasztásához a Találmányi Hivatal is segít­séget nyújt. Elsősorban azt tárja fel, hogy nincs-e pár­huzamosság a műszaki fej­lesztésekben, akár hazai vagy más országbeli vállalatokkal. A párhuzamos fejlesztések elkerülését egyébként főleg az iparjogvédelmi kultúra emelésével, s a technika je­lenlegi állásának földerítésé­vel érhetik el a vállalatok. Ilyen megelőző tájékozódó munka a kohó- és gépipar­ban már kötelező az üze­mek számára, s most van közreadás előtt az országos iparjogvédelmi szabvány, amelyet a hivatal a Magyar Szabványügyi Hivatallal kö­zösen dolgozott ki. Néhány vállalat maga vég­zi a tájékozódást a külföldi, azonos profilú cégek fejlesz­tési irányairól, így az Egye­sült Izzó, a Kőbányai Gyógy- szerárugyár, valamint az Észak-magyarországi Vegyi­művek. Természetesen ehhez fejlett apparátus, jól szerve­zett szabadalmi osztály szük­séges. (MTI) tékben fékezte, hogy a hat­vanas évek eleje-közepe tá­ján politikai vezetésünk napirendre tűzte gazdaság- irányítási rendszerünk átfogó reformjának kérdését. AZ EXTENZÍV SZAKASZBÓL AZ INTENZÍVBE „Az extenzív jellegű fejlő­dés tartalékai ma már orszá­gosan kimerülőben vannak, mind inkább át kell térnünk az intenzív fejlődésre” — ol­vashatjuk az MSZMP KB 1965. novemberi határozatá­ban. Hogyan képzeli el a po­litika az intenzív fejlődést? Mindenekelőtt úgy, hogy a mennyiségi övékedés mellett mind nagyobb szerepet szán a fejlődés minőségi jellem­zőinek. Ehhez a politikai rendszer igényli a társa­dalomirányítás általánosab­ban megfogalmazott céljai irányába mutató egyéni és csoportkezdeményezéseket. A kizárólagosnak tekintett, egységes össztársadalmi ér­dek helyébe e kezdeménye­zéseket magukban foglaló különböző érdekek differen­ciált rendszere lép. A gaz­daságban pl. a vállalatokat — a külkereskedelem és a honvédelem különleges ese­teit kivéve — nem lehet meghatározott termékék gyártására utasítani. A vál­lalatok tervezési önállóságot kapnak, maguk döntenek ar­ról, mit kívánnak gyártani, hogyan használják saját esz­közeiket, milyen arányban fordítják tiszta jövedelmü­ket fejlesztésre, vagy nyere­ségrészesedésre, stb. Az egymástól elkülönült, áru- és pénzviszonyok adta kap­csolatok között gazdálkodó vállalatok érdeke minél na­gyobb tiszta jövedelem eléré­se lesz. A vállalat természe­tesen most sem termelhet — kizárólag gazdasági megfon­tolások miatt — a népgaz­dasági tervvel ellentétes irányba. Tevékenységének a megkívánt mederbe terelését azok a szabályozórendszerek (ár. bér, adók. fejlesztések, stb.) biztosítják, amelyek a tervben foglalt elképzelések­nek megfélelően határozzák meg a vállalat jövedelme­zőségét, gazdasági sikeressé­gét. Az új gazdasági mechaniz­mus lényegét alkotó központi szabályozórendszer és elkülö­nült termelői érdek kölcsön­hatása modellje az intenzív társadalomirányítási rend­szernek. Lényege, hogy a döntéseket a politika igyek-/ szik közelebb telepíteni a szükségletek felmerülésének színtereihez. Például a terü­let. a lakosság szükségleteit jól ismerő helyi tanács rész­ben maga dönt kommunális fejlesztési lehetőségeiről, részben pedig a terület érde­keit (a szükségletek kielégí­tésének módozatait) képviseli a döntésre illetékes felsőbb szervák irányába, hogy terü­leti érdekeinek megfelelő döntéseket hívjon életre. Ilyen szellemben módosítot­ták választási rendszerünk szabályait is. Míg korábban a lajstromos választókerületi rendszerben háttérbe szorult a képviselő-tanácstag szemé­lye, hiszen az állampolgár az országos politikára szava­zott. addig az egyéni válasz­tókerületek bevezetése, a több jelölt állításának lehető­sége, a területi tanácsok tag­jainak a helyi tanácsok által történő közvetett választása mind-mind a különböző te­rületi érdekek képviseleté­nek. a döntésekbe való bejut­tatásának új intézményes formáit jelentik. A döntési mechanizmusban a különböző érdékek politi­kai képviselete egyre na­gyobb szerepet játszik. A hatvanas évek végén a tár­sadalmi szervek új funkciót kapnak. a szervezetükben tevékenykedő rétegek (szer­vezett dolgozók, ifjúság, nők. stb.) sajátos érdekeit képvi­selve politikai és állami döntéseket kezdeményeznek, véleményeznek. értékelik azok végrehajtását. A példákat számtalanul folytathatnánk, de így is nyilvánvaló, hogy a hatva- nos évek végén kialakított intenzív társadalomiráyítás központi eleme az érdek és az érdek politikai képvise­letének különböző módjai. Cseppet sem csodálkozha­tunk azon, hogy e korszak­ban a tudományos kutatá­sokban is az érdek válik az egyik központi témává. VARGA SÁNDOR Fejtő-rakodógép Az Országos Bányagépgyártó Vállalat legfontosabb ter­méke a fejtő-rakodógép, amely a szénfal megközelítésé­hez szükséges vájatot termeli ki és az anyagot kihordó­szalagra vagy közvetlenül csillére rakja. 1979-ben új tí­pusú gépek sorozatgyártását kezdték meg, melyek az eocén-program keretében hazai bányákban dolgoznak majd.

Next

/
Oldalképek
Tartalom