Tolna Megyei Népújság, 1980. január (30. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-29 / 23. szám
4 NÉPÚJSÁG 1980. január 29. Moziban Hogyan veszítjük el életünk legnagyobb szerelmét? Szász Péter már első filmje (Fiúk a térről, 1967) bemutatásakor megvallotta, hogy a közönséget szeretné meghódítani. Szeszélyes szerelmét a következő években is kalandfilmmel, vígjátékkal ostromolta, tudta, hogy az effélét kedveli. Szerelme kedvéért így jó hírnevét is kockára tette, hiába választotta e műfajban is az igényest, nem az olcsót. Most újabb divatos ajándékkal, nosztalgiafilmmel készült a randevúra, amely ismét nem sikerült. A másik fél egyszerűen meg sem jelenik a találkahelyen, hogy megnézze: Hogyan felejtsük el életünk legnagyobb szerelmét? A történet szerint külföldre szakadt hazánk lányának egyetlen éjszaka jut a múlt felidézésére, amikor gépe a rossz idő miatt London helyett Budapesten száll le. Elaltatott férjét a tranzitszállóban hagyva, szerencsésen felkutatja az egykori fiúkat a térről. A bontás előtti utolsó pillanatban még a hajdani Hotel Éden nevű épületet is megleli-. (Érdekes, hogy a filmes nosztalgiahullám a múlt intézményei közül a leggyakrabban azt a bizonyos piroslámpásat veti felszínre...) A ház esze és üdvöskéje volt 194.4 viharában Szvetics Berta, azaz Mrs. Cuzzle. Itt bújtak meg a fiúk. Itt mentette meg az ő és az immár őszhajú Nyíró Dániel életét a felejthetetlen Kántor Feri, majd néhány perc múlva hősi halált halt. Ezáltal egymásnak is ajándékozta őket, de a dolgok másként alakultak. A fiúkból funkcionáriusok lettek, Kántor Feri emléktábláját is szégyellték az igazi házra tenni, Bertát meg áínevelni küldték Kistarcsá- ra. A kerettörténetből a legmodernebb filmnyelvi eszközök segítségével részletről részletre bontakozik ki, hullik ismét szét és áll újra ösz- sze a közös múlt, az ösztönös, vagányos ellenállástól, és a túlbuzgó kezdetektől a mai bűntudatig. A nosztalgia érthető, a fiatalság, mindenképpen a legszebb korszak — de miért a bűntudat? 1956-ban még együtt voltak és a jó oldalon. Mi történt velük éppen a 60-as, 70-es években, vagy mi történt ezekkel az évekkel, hogy szembekerültek egykori magukkal? Nem tudjuk meg. Vége az éjszakának és a filmnek. Berta még kap egy pofont a férjétől, látjuk arcát premier plánban, ajkán vér szivárog, akár Kántor Feri emlékezetes képén, amelyet saját halá'árói fényképezett. Voltak eddig is érzelgős jelenetek a kitűnő kabarébemondások mellett a filmben, de ezt már elviselhetetlenül ízléstelennek érzem. Amint szinte ízléstelennek érzem a jegyzetírást is, némely magyar film esetében: beállni a vesszőfutáshoz pálcával a kézben a sor végére és lesni, marad-e még egy pont, ahová a többiek nem ütöttek, önigazolásul néhány célzatosan, de nem a szöveg egészével szemben kiválogatott sor Tóth Dezső kulturális miniszterhelyettes szombaton megjelent — a magyar filmekről általában megfogalmazott — nyilatkozatából: „... a mai magyar film a maga értékes közéleti mondanivalóját nem fogalmazza meg eléggé hatásosai), valóban filmszerűen. Filmje5nk jelentős hányadának nincs feszült cselekménye, olyan hőse, akinek valóban átélhető sorsa, drámája van. A közéleti szándékot hordozó helyzetek, történetek nem egyszer mesterkéltek. .. a kifejezetten szóra- kdztatónak szánt filmek nagy része is sikertelen.” CSONTOS KÁROLY Következő heti filmjegyzetünket a HAIR című amerikai filmről írjuk Bárdos Lajos köszöntése Eletet az éneknek E szavaik Bárdos Lajos Koesuth-díjas zeneszerzőtől származnak, akit 80. születésnapja alkalmából ünnepi koncert keretében köszöntöttek Tolna megye kóruSaá. A művelődési központ márványtermét zsúfolásig megtöltő közönség előtt dr. Vadas Ferenc üdvözölte a „poéta doctus” Babits Mihály szülővárosában a muzsika „doctus”-át, aki többek között megzenésítette Babits: A dal titka című versét is. Hadd idézzük e vers néhány sorát, melyben a közös éneklés lényegét oly mélyről fakadóan fogalmazza meg Babits és itatja át muzsikával Bárdos. „Minden embernek a lelkében dal van és a saját lelkét hallja minden dalban. És akinek szép a lelkében az ének, az hallja mások énekét is szépnek.” Ma Bartók és Kodály műved mellett Bárdos szerzeményeit éneklik legtöbbet az országban. Munkássága korszakos jelentőségű. Kitűnő zeneszerző, elismert zenetudós. Zeneelméleti, s ezen belül elsősorban össz- hangzattani, prozódiai kutatásai figyelemre méltóak. Sokoldalúságát karinagyi és zenepedagógusi munkásságának eredményei is fémjelzik, ö alapította a Budapesti Kórust és hosszú éveken át tanított a Zeneakadémián. Nagy érdemeket szerzett az ifjúsági énekkari mozgalom megindításában és szervezésében. Méltán köszönti őt ezekben a napokban az egész ország, s tisztelgett ünnepi hangverseny keretében Szekszárd város zeneszerető közönsége és Tolna megye kórusmozgalma is. A fellépő tizenkét együttes tizenhét Bárdos-művet énekelt. A nagy sikerű koncert után a szerző megha- tottan mondott köszönetét. „Olyan impulzust kapott szívem rozsdásodó motorja, melytől tovább dobog, mert amit itt hallottam, azért érdemes élni.” A karnagyokkal folytatott baráti beszélgetés során a neves muzsikus értékelte a megye kóruskultúráját. Utalt arra, hogy az „Éneklő Magyarország” mozgalom megindulása után Tolna megye kórusai sokáig nem hallattak magukról. Napjainkban viszont komoly fejlődésről tesznek tanúságot. Szépen csengő hanganyaggal rendelkeznek. Jó a hangképzés. Ez annál is inkább örvendetes, mert a magyar temperamentumnak az egészséges élettel teli hang felel meg. Dicsérte az együttesek érthető szövegmondását. Elismeréssel szólt arról, hogy több kórus kotta nélkül énekel. Ez jó dolog, mert lehetővé teszi az énekesek és karnagyuk szorosabb kontaktusát. Felhívta a figyelmet a műsorblokk helyes összeállításának fontosságára. Nem szégyen — mondta — a hatást keresni. Legyen példa e téren a klasszikus szonáták hármas felépítése. Méltatta a mdst először színpadra lépő tanítóképző főiskola kórusának teljesítményét és további odaadó munkára ösztönözte őket — hiszen érdemes. LEM LE ZOLTÁN Rádió Gondolatébresztő adások Szerencsésnek mondanám magamat, ha minden áldott nap legalább 4—5 olyan mondatot hallanék, melyek hosz- szabb elgondolkodásra késztetnének. Ez sajnos nincs így, éppen ezért örültem módfelett, hogy az elmúlt szombaton és vasárnap épp az alkalmas időben sikerült kinyitnom a rádiót. A 168 óra keretein belül Rózsa György említett egy apróságot az újpes- ti kórházból. Azt, hogy a kórtermekben gyatra a világítás, nem lehet olvasni, de jószerivel maga az orvos se sokat lát a betegből. Ami természetesen nem takarékosság, hanem ostobaság, de a jelek és közöltek szerint nem éppen egyedi eset. Nem kell képzett energetikai szakembernek lenni ahhoz, hogy valaki átlássa (ez már egy másik, az új siófoki kórház esete), célszerűbb és olcsóbb a világítást eleve jól megtervezni, mint átadás után néhány évvel milliókért felújítani. A 168 órában hallottak azt a cseppet sem újszerű ötletet ébresztették bennem, hogy a takarékosságnak nem feltétlenül a kuporiság, a fogunkhoz vert garas a megfelelője, hanem az, ha nem prédá- lunk. A sajtó, televízió, rádió szépen szaporodó számú takarékosságra agitáló közleményeiből ez az eléggé nyilvánvaló tény többnyire hiányzik. Ami félő, hogy egysíkúsághoz, ebből következően pedig unalomhoz vezet. Az említett esetben kivételt találtam és ez jó. Amint hogy az unalom nem az. Kezdő újságíró koromban szent meggyőződésem volt, hogy a tömény unalom elsősorban publicisztikákban lelhető. Meggyőződésem nem a hazai újságírás klasszikusainak példájából, hanem az említett évek frissen szerzett tapasztalataiból táplálkozott. (27 évről van szó.) Azóta változott. Nem kis részben az olyan munkák jóvoltából is, mint amilyen Faragó Vilmos vasárnapi jegyzete volt. Bárki nagyon könnyen cinizmusba hajolhatna, ha hasz- szasabban elkezdene töprengeni azon, hogy minek a megvalósulásában hitt 20 éves korában és mindebből mi valósult meg benne és körötte 30—35 év alatt. Faragóból mindez valamiféle szelíd nosztalgiát váltott ki és örömöt, hogy sok keserű tény ellenére az emberiség talán közelebb kerül a mindennapi realizmushoz. Csodát ne várjunk az ezredfordulótól — amitől egyébként csak néhány ezer nap választ el bennünket — de azért abban bízzunk, hogy egyáltalán megéljük. Furcsa hangvételű, nagyon szép jegyzet volt. A rádió és Faragó csak abban tévedett, hogy a következő évezred 2000-ben kezdőJlk Időszámításunkban 0. év nem lévén, 2001. január 1-én. ORDAS IVÁN Zenei krónika Sok nagy sikerű Augusz-Mzi koncert után már nem is jelent meglepetést, sőt természetesnek tartjuk, ha olyan magas színvonalú produkciókkal találkozunk, mint amilyeneket a legutóbbi, január 20-i hangversenyen hallottuk. Szabó Gabriella Händel F-dúr szonátáját játszotta Doibad TamáSné értő, segítő, ízléses zongoraütíséretéveL Előadásában a biztonság, a stílusismeret és a szép hegedűhang arról tanúskodik, hogy nagyon komoly, céltudatos munka előzte meg fellépését. Kovács József Musszorgszkij és Rimszkij-Korsza- kov egy-egy áriáját énekelte. Most a szép hang, mintaszerű szövegkiejtés, a tiszta intonáció mellett nagyot lépett a drámai előadás felé. Ágoston Anikó és Thész László egy alig ismert, ritkán játszott kétzongorás Mozart-művet mutatott be. Előadásukban a műfaj legjobb hagyománya, a választékos ízlés, az izig-vérig összeforrott kamaramuzsikálás és a fölényes tudás csillogott. Mártonka Tündét eddig csak kisebb szereplésekben hallottuk. Most az est nagy meglepetését keltette. Ágoston Anikóval Beethoven op. 5-ös csellószonátáját olyan fölényes hangszertudással, virtuózkészséggel, sodró lendülettel játszotta, amely méltó volt a nagy feladathoz. A hangverseny másik meglepetése Pecze István bemutatkozása volt. Az intézet fiatal, pályakezdő trombitatanára Arutjunján szovjet zeneszerző trombdtavensenyét mutatta be Thész László zongorakíséretével. A mű érdekes ritmusvilága, népies meló- dikája és technikai nehézségei maradéktalanul érvényesültek játékában és osztozott a hangverseny őszinte nagy sikerében. Húr Tv-jegyzet Kényszerpályán a Rábában A szerkesztés véletlene? Az Egészségügyi Felvilágosító Központ csütörtök este vetített filmje arra szeretné rávenni a bérházlakókat, a kocsiban, széken, fotelban üldögélőket, hogy mozogjanak többet, egyszóval törődjenek jobban egészségükkel. Közvetlenül ezután vetítették a „Hogy sikerült” című most induló sorozat első adását, ahol többek között arról volt szó, hogy az sem árt, ha az ember az agyát is tornáztatja. Bán János műsora a nyolc gyáregységben 22 ezer embert foglalkoztató Rába Vagon- és Gépgyárba vitt el bennünket megtudni: hogyan sikerült az 1979-es év. Nos, hát ez a gyár tavaly arról vált nevezetessé, hogy elbocsátottak hétszáz embert. Ahogy a vezérigazgató, Horváth Ede mondja, a módszerrel továbbra is élni kíván, mert az „élő munkaerővel is kell gazdálkodni”. És a hatás? Tíz százalékkal javult a termelékenység, nyolcszázalékos volt a bérfejlesztés, visszaesett az igazolatlan mulasztások száma. A közismerten fegyelmezett vezérigazgató, aki még Szilágyi János „Kettesben” című műsorában sem volt hajlandó annak idején kiadni magát — a minőségi munka alapját a fegyelemben látja. A kemény munka meghozza gyümölcsét, hisz a legjobban dolgozók között akadtak, akik tavaly 10 ezer forint jutalmat is kaptak. A gyárban a teljesítménybérnek megvan a becsülete, — ha megszervezik a munkát. Ahogy az egyik törzs- gárdatag fogalmaz: „A dolgozó nyolc órán át dolgozni akar, a vezető ne törődjön mással, csak szervezzen.” A Rába milliárdokban gondolkodik, és nagyhatalom. De nem attól van neve, hogy nagy, hanem attól, hogy jó minőségű gépeket, alkatrészeket, futóműveket ad ki Ehhez persze meg kellett tanulni a munka ütemét, megszokni a korszerű technikát, s a napi mukát úgy megszervezni, hogy a munka kényszerpályán mozogjon, s nyereséget hozzon. Mint minden gyárban, itt is vannak gondok, de egy a lényeg: ami a gyárat elhagyja, kifogástalan legyen, hisz a világpiacra nemcsak egyetlen alkalommal akarnak a termékeikkel kiállni. A gyárlátogatás meglehetősen ritka szokás a tévében. Jó lenne pedig gyakrabban eljutni — minthogy másképp úgysem tehetjük — olyan kisebb és nagyobb üzemekbe, amelyek munkájából, módszereiből más üzemék is profitálhatnak. D. VARGA M. Gulliver Defoe regénye, a Robinson 1719-ben jelent meg Swift Gulliverje 1726-ban, de mintha nem is egy korban éltek volna. A Robinson a reménység regénye, s mint valamennyien tudjuk, arról szól, hogy az ember úrrá tud lenni a természeten, az ész és értelem mindig diadalmaskodik. Keserű kortársa, Jonathan Swift is hajóra ülteti hősét. Gulliver is hajótörést szenved, de ami ezután következik, a világirodalom legféktelenebb szatírája. „Olvasása valóságos pokolbaszállás — írja Babits. — Borzasztó könyv, s annál borzasztóbb, mert az egyszerű mese köpenyébe öltözködik.” Gulliver előbb Lálliputba vetődik, majd Brobding- nagban találja magát, ezután Lapuiéban, Balnibarbiba, Glubbdubdribban, Luggnagban jár, végül a Nyihaháb országába kerül, ahol végre megnyugszik, de amikor visszatér hazájába, a boldog paripákra emlékezve, felesége csókjától elájul, „mivel az évek során alaposan elszoktam ilyen visszataszító állatok érintésétől”. Ez már valóban, mint Babits írja, „végső leszámolás az emberrel és minden emberivel”, s legföljebb azon csodálkozhatunk, hogy ez a végső reménytelenséget sugalló sátíra szabályos gyerekkönyv lett, éppúgy mint a Robinson. Igaz, hogy könnyedsége, ami tulajdonképpen megtévesztő erénye, a gördülékeny és mindig érdekes történet a mese látszatát kelti, de minden kalandja keserű példázat az emberi értékek viszonylagosságáról, sőt haszóntalanságáról. A tv-változat a második részt mondja el, sok technokai ügyességgel, helyenként érdekesen, a baj csak az, hogy Swiftből csupán a mese gyerekeknek szóló váza maradt meg, s a forgatókönyvet író Altonai L. Lajos és a rendező Rajnai András meg sem próbálta átmenteni Swift szándékát. A remekműveket mindig az jellemzi, hogy minden korhoz szólnak, anélkül, hogy minden korban ugyanazt kellene jelenteniük. Swift aktualitását nem a történet különössége jelenti, ami egyébként nem is kivételes ötlet, a kor szerette az utazásba szőtt regényességet, sőt már Lukianosz is írt ilyent, nem is Swift sistergő gyűlölete, kiábrándultsága szól hozzánk, hanem a jelenségek viszonylagosságának felismerése: a nagy ember, pontosabban, aki annak hiszi magát, az igazán nagyok között törpe, s Gulliver' is csak Lilliputban hiheti, hogy óriás. Kínál hát a mának szóló tanulságot is Swift, de a film alkotói beérték a gyerekmesével, így aztán a lényeg sikkadt el, s még ott sem éreztük meggyőzőnek, ahol Gulliver az ágyú dicséretét zengi az óriáskirálynak. Swiftnél másról van szó, de ettől függetlenül, itt nyílt volna lehetőség arra, hogy Swift időtlen szatírája konkrétabb jelentést kapjon. Amint olvastuk, egy sorozat első darabjáról van szó, amit több kalandos történet követ majd, melyben székely mese éppúgy megtalálható, mint a maják te- remtósmítosza. Az indulást csak fenntartással fogadhatjuk, ugyanis a „történet” mindig csak) illusztrációja annak a gondolatnak, ami a szerzőt vezette. Igaz, a rendező nyilatkozata szerint csak szórakozásról van szó, de ez a világirodalom nagy alkotásai esetében is nagyon sovány érv. CSÁNYI L.