Tolna Megyei Népújság, 1980. január (30. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-20 / 16. szám
e NÉPÚJSÁG 1980. január 20. Múltunkból — Kedveli a kerek szamokat? — Nem tudom, mire céloz. — Arra, hogy 1939- ben szerezte meg az orvosi diplomáját Pécsen, Szekszárdon 1949-ben állt az akkor szervezett szemészeti osztály élére, majd 40 éves orvosi tevékenység után, 1979- ben, december 31-el vonult nyugalomba. Sikerült már megszoknia új státuszát? — Biztosíthatom, hogy semmi szándékoltság nincs az évszámok összecsengésében. A sorból kiállni pedig nem volt könnyű, bár programszerűen igyekeztem csinálni. Bejártam az osztályra, amikor már nem kellett volna, hogy utána elviselhetőbb legyen az itthoniét. — Kortársai közül sokan vállalnak munkát a nyugdíjasoknak megengedett óraszámban. És Ön? — Én nem törekedtem erre. Hatvanhat éves és fáradt is vagyok. Napi egy órában dolgozom itthon, utána pedig tanulom a nyugdíjasokat megillető pihenést és élvezem, hogy időmilliomos lettem. Olvasásra, zenehallgatásra, mindenre sokkal több időm jut, mint eddig. Igaz, a család, a gyerekek és unokák, barátok, vagy ismerősök korábban sem panaszkodhattak rám. — Emlékezem egy ezt megelőző beszélgetésünkre. A megye gondokkal küszködő szemészeti ellátásáról nyilatkozott és megtisztelt azzal, hogy bepillanthattam napi munkájába. Felteszem az akkor elhangzott kérdést: szabad az embernek egy infark- tus után olyan feszített terhelést vállalnia, mint amilyet ön vállalt? — Nem tetszik ez a kérdés, mert nem kívánok kivételes lénynek tűnni. A hivatással járó munka mindenkori körülményei, követelményei szabták meg az ütemet és semmi rendkívüli nincs abban, hogy végeztem azt, amit rámbíztak. Hangsúlyozni szeretném: sohasem egyedül! Mindenkor számíthattam pálya- és munkatársnőim fel- készültségére, áldozatesságára. Rágondolni is rossz, hogy mire mentem volna nélkülük. — Ha olyan egyszál magában marad, mint amikor Szekszárdra került? — Hát, ami azt illeti, a megyei kórház szemészeti osztályának élete kezdetben egyáltalán nem volt rózszás. Az idősebbek még talán emlékeznek arra, hogy 1949. május 1-gyel kezdte meg működését két kórterem 16 ágyán a szemészet, a B. épület II. emeletének északi szárnyában. Nem sokkal ezután 22-re nőtt az ágyszám, de a munka- körülmények javítása már jóval időigényesebb volt. — Arra gondol, hogy beosztott orvost csak két év múlva kapott, hogy heti két alkalommal a szemészeti szakrendelést is el kellett látnia a rendelőintézetben és nem volt szakképzett ápoló- személyzet sem? — Eire is. De arra is, hogy felszereltségünk csaknem a nullával volt egyenlő. Ennek részbeni magyarázata, hogy a szembetegeket a felszabadulás előtt a kórház belgyógyászati osztálya látta el és annak ellenére, hogy ezt a munkát nem szemszakorvos végezte — igen magas színvonalon. Műszereink viszont korszerűtlenek voltak és műtőnket 49-ben, egy erre alig alkalmas kórteremben rendeztük be. A műtősnői teendőket akkor egy nővér látta el, míg egy másik nővér asz- szisztált. Az általam addig élvezett klinikai munkafeltételek után mindez nem volt túl reménykeltő. — Volt olyan időszak is, amikor a havi 22 ügyelet miatt csak akkor találkozott a gyerekeivel, ha bementek meglátogatni a papát? — Volt bizony. De lényeges javulás következett be akkor, amikor 1951-ben az. osztályra sikerült beállítani egy másodorvost és a rendelőintézet is kapott egy szemszakorvosi állást. Ez utóbbi azért volt az osztály szempontjából jelentős, mert csökkenteni lehetett ambulanciánk igen magas forgalmát. Fokozatosan növekedett a nővérek száma is. Lassan ugyan, de folyamatosan javulni kezdtek a működés feltételei. — Tudomásom szerint az osztály költözködött is néhányszor és a hely- változtatás akkor sem népünnepély, ha nem egy betegosztály mozgatásáról van szó. — Ez a mozgás már a kórház rekonstrukciójával kapcsolatban vált szükségessé. Munkánkat 1966 nyaráig a gégészettel közös épületrészben végeztük. Ekkor települtünk átmeneti pavilonba. Itt, az elhelyezésből, munkakörülményeinkből adódó napi gondjaink mellett meg kellett küzdeni az orvosi és nővéri vonalon egyaránt jelentkező létszámgondokkal is. — Ezek szerint a szemészeti osztály 30 éves fennállásának több mint 20 évét töltötte mostoha körülmények között?. — Mikor 1975 nyarán befejeződött a baleseti sebészet B. épületbeli rekonstrukciója, akkor kerülhettünk mai helyünkre, a C épület második emeletére. Ez már korszerű osztály, 40 ággyal, megfelelően kialakított és jól felszerelt műtővel és mellékhelyiségekkel. — Végül is, ön csupán öt évig élvezhette osztályalkotó munkájának gyümölcsét és dolgozhatott jó körülmények között. Nem érez emiatt keserűséget? — Semmi okom rá. Ismertem a szűkös lehetőségeket. Ezekkel számolva kellett elvégezni azt a munkát, amit elvállaltam 1949-ben. — Tíz évig dolgozott fiatal orvosként a POTE szemészeti klinikáján előbb díjtalan, később díjas gyakornokként, majd 1945-től 49-ig — úgy tudom ma is szeretve tisztelt — tanító- mesterének, Boros Béla professzornak a tanársegédeként. Nem sajnálta otthagyni a klinikai viszonyokat, a klinikus I előtt álló lehetőségeket, végül Pécset — Szek- szárdért? — Egyáltalán nem. Dombóvári születésű vagyok, s nekem, mint Tolna megyeinek gyerek- és ifjúkoromban Szekszárd jelentette „a várost”. Tulajdonképpen hazajöttem 1949-ben és ezért alakultak ki igen gyorsan azok a munkatársi, baráti kapcsolataim, amelyek nélkül nem lehet sehol sem megmaradni. A mai Szekszárdnak is megvan a maga bája, vonzereje, de amikor én idekerültem, az ejtett meg leghamarabb, hogy mindenki olyan gyorsan lett az ismerősöm. Szívélyesség, segítőkészség jellemezte a szekszárdiakat. I — Nagyon szereti az embereket? — Ha erre a kérdésre ta- gadóan kellene felelnem, bizonyára nem az orvosi pályát választom annak idején. — Szeretetében nem befolyásolja az, hogy éppen mert orvos, az átlagosnál sokkal jobban ismeri az embert? — Alapjában véve nem. Pedig gyakran érnek még most is olyan kellemetlen meglepetések, amiket esendő- ségünkkel nem lehet magyarázni. | — Például? — Sokat foglalkoztat az a kérdés, hogy mikor válik valósággá az, akiről olyan sokat beszélünk, akiről olyan sok szépet, jót mondunk és gondolunk: a szocialista ember? Szeretném tudni aztán azt is, hogy mikor találjuk végre meg a kellő egyensúlyt a jogok ismerete és a kötelességek gyakorlása között?! A jogismeret és kötelességtudat sűrűn előforduló egyensúly- zavarai miatt igen sokat fájt és fáj ma is a fejem. Látom, nem egészen érti. Illusztrálom. Vegyük a vaksági segélyt. Tudomásom szerint sehol — még a nagyon gazdag országokban — sem olyan magás szintű a világtalan emberekről való gondoskodás, mint Magyarországon. Élünk is ezzel szükség szerint. De csak én magam is, hányszor voltam kénytelen megakadályozni a visszaélés kísérletét, kockáztatva ezzel a megalapozatlan panaszbejelentés veszélyét! Se helyet, se időt nem mondok. Autóbusznyi idős ember érkezik vaksági segélyre pályázóként és a vizsgálat során, mintha begyakorolták volna otthon, mind ugyanodéig „tud” csak olvasni. Kérdezem, mire való ez a fajta gondoskodás? Újságolvasó vagyok, van fogalmam arról, hogy az ország, a megye mennyit költ ' évente a saját jogon nyugdíjjal, vagy tartásra kötelezhető hozzátartozókkal nem rendelkező idős emberek szociális gondozására, segélyezésére. Azt valljuk mi is, hogy két pont között a legrövidebb út az egyenes. Mi szükség van akkor f ondorkodásra ? — Az ön kérdésének megválaszolására azt hiszem több ilyen vasárnapi beszélgetés sem lenne elegendő. Kanyarodjunk vissza a szemészeti ellátás alakulásához. Volt annak valami oka, hogy a szemészeti osztályok megszervezéséről a népjóléti minisztérium épp 1946-ban határozott? — Nagyon is nyomós. Kevés kórház rendelkezett szemészeti osztállyal és a fel- szabadulás után ugrásszerűen megnőtt — egyebek között itt, Tolna megyében is — a szemészeti megbetegedések száma. A második világháborút követő nagy népvándorlás során döntően a bonyhádi járásba trachomával fertőzött családok kerültek. A súlyos betegség terjedésének megállítására, gyógyítására, majd teljes felszámolására 1948- ban indult meg a tervszerű munka. Bonyhádon, a mai kórházban dr. Sztrillich Lajos vezetésével ekkor kezdte meg működését a trachomaállomás. Minden túlzástól mentes az az állítás, hogy a trachomamentesítés heroikus munka volt, mindenkire óriási feladatokat rótt, aki csak részt vett benne. — Az imént már említett korábbi beszélgetésünkkor azt panaszolta, hogy a szemészet tartósan odasorakozott a hiányszakmák közé, mint minden olyan kis- szakma, mely — elnézést az iróniáért! — legföljebb lelkiekben való meggazdagodást helyezhet kilátásba a szakosodás előtt álló fiatal orvosoknak. A szemészek, anyagilag rosszul dotáltak — mondotta. Van valami változás e téren? — Van, s ez a legutóbbi bérrendezésnek köszönhető. De eldicsekedhetek azzal is, hogy a kórház szemészeti osztályán nemrég négy fiatal orvos állt munkába. A szemészeti ellátás utánpótlása szempontjából ez igen biztató. Szeretném különben megérni azt, hogy a rendelőintézet szemészete sokrétű és szép feladatát ne a zsúfoltság plusz terhelése mellett, a megfelelő számú szakorvossal láthassa el. — Nem volt viharoktól mentes 40 éves orvosi pályafutásának szekszárdi 30 éve. Elégedett? — Talán megtettem a magamét. Hogy ez sok, vagy kevés, nem az én dolgom eldönteni. — November 7-én kimagaslóan jó munkájáért kapta meg a Munka Érdemrend aranyfo-1 kozata kitüntetést. — Jó. hogy említi. Nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy nem szerzett igen nagy örömet a kitüntetés, ami azóta ott van az 1965-ben kapott ezüstfokozatú mellett. De, röstelkedem is. mert akárhogy töröm a fejem, úgy tűnik, semmi különlegeset nem vittem végbe. Valójában azt sem tudom, hogy annyi erre érdemesebb ember közül, midért engem kért erre a beszélgetésre? — Azért, főorvos úr, mert így gondolkodik! — De ezt nem tudhatta előre. — Bocsánat, tudtam. Annak a szerepnek az elemzéséből, amit Tolna megye szemészeti ellátásának fejlődésében játszott. — Olyan fontos nyilvánosság elé vinni azt, ami évtizedek alatt a nyilvánosság szigorú kizárásával zajlott? — Fontos, mert így sok ember nevében mondhatom: köszönjük! LÁSZLÓ IBOLYA Fotó: Cz. S. ón te amióta írásos emlékeink vannak, rzóta olvashatunk arról, hogy rendszeresen szabályozták az adózást, s rendre voltak, akiik mindenáron ki akartak bújni e kötelezettségük alól. A Tolna megyére vonatkozó iratokban is igen sók az adóügyi irat. . Közülük ismertetünk néhányat. A megyei nemesi közgyűlés (generális kongregáció) Pakson, 1721. július 4-én a következő határozatot hozlta: „Elhatároztatott, hogy a jobbágytéliken élő, külön ösz- szeírt nemesek a fuvar-, valamint beszállásolási kötelezettségtől legyenek mentesek. Teljesítsék földesuruk részére (az öt megillető) kötelezettségeiket, valamint fizessék meg a qantumot, ezen túl pedig a falusiakkal . békésen és nyugalomban éljenek.” Ez a dokumentum igen érdekes, mert mutatja, hogy a nemesi vármegye és az ország egyre növekvő költségei nélkülözhetetlenné tették a hétszilvafás nemesek megadóztatását. Az országgyűlési törvénycikkek már a XVI. században kimondot- ták, hogy az uralkodó osztálynak ezen kategóriája köteles adót fizetni. Később az adófizetési kötelezettség kiterjedt a hadiadóra is, de ennek fizetésénél a jobbágy- telken lévő nemesség bizonyos kedvezményt élvezett. A hivatkozott paksi közgyűlésen arról is döntöttek, hogy Kötesd és Pál falva (Pálfa) lakói adókedvezményben részesülnek. Idézzük a megyei határozatot: „'Három év mentesség adatik Kölesd és P.álfalva lakosainak, azoknak tudniillik, akik más megyéből e községekbe jöttek, vagy jönni fognak.” Fél évvel később Szekszárdon gyűltek 'össze a megye nemesei. litt is napirendre került az adózás, pontosabban az adómentesség. Ezúttal Bátaszék és Pilis lakói kaptak mentességet. Idézzük a rövid határozatot. „Méltóságos és FőfcisiZtelen- dő Jáni úr — mint bátaszé- ki apát — kitüntető megkeresésére 'Bátaszék rác polgárainak, akik Leperd pusztára 'kívánnak áttelepülni, továbbá a pilisieknek — akik Becsről költöztek át Pilis pusztára — mind a hadiadó fizetése, mind pedig a beszállásolási és forsponit- nyújtási kötelezettség teljesítése alól egy év mentesség engedélyeztetik. Ez a mentesség az 1723-as évre értendő.” A fentiekből is kitűnik, adómentességet mindenekelőtt azok kaptak, akik a török idők alatt elnéptelenedett megyébe költöztek, ök általában 3 évre kapták a mentességet. A mentesség lehetővé tette, hogy az idetelepülök anyagilag kissé megerősödjenek, s így „adóképe- sefc” legyenek. Térmészete- sen volt a megyében is példa arra, hogy néhány bíró, esküdt és földesúr, meg nem várva a három óv elteltét, követelte a feudális járandóságokat. A telepeseknek e korai adóztatása ellen lépett fel ;a megye partikuláris kongregációja 1723. február 23-án. Idézzük a határozatot: „Megújíttatik a tekintetes megyének a telepesek 'kérdésében hozott statútuma, tudniillik: ha valaki nem töltötte még ki szabádságia (adómentessége) éveit, de a község bírája és esküdtjei mégis hadiadó fizetésére és beszállásölt katonák eltartására 'kötelezték őt — az ilyen bírót és esküdteket a szolgabírák 24 forint bírsággal büntessék.” Ugyancsak gyakran lehet olvasni olyan határozatot a megyei közgyűlés iratai között, amely a közbiztonsággal FOGLALKOZIK. Ezek a határozatok gyakran engedélyezik, hogy bizonyos körülmények között a bűnöst akár meg is ölhetik. A simonitomyai járás főszolgabírója 1713. december 9-én az alábbiak szerint rendelkezett : „Mivel a Tekéntetes Nemes Vármegye determinációja azt tartya, hogy az tolvajoknak 'kigyomlálására és mind az szegénységnek meg maradására, s mind az utazóknak bátorságára egy hadnagy és .két esfcü(d),t rendeltessék, kik egyet értvén a szomszédos fáluibéliekkél, ahol ollyan lator akar magyar, akar rácz légyen, pas- sus nélkül találtatik, azokat meg fogják és a Nemes Vármegye tisztihez vigyék. Ha pediigh az Oillyaitinok emilé- tett hadnagyra és mellette valókra támad(nának), sza- badosson mint ellenségét meg ö'llyenek és meg fosz- szák. Azért Tamásiban Cse- dan László hadnagynak, Kis Moyzest és Kovács Andrást melléje az Nemes Vármegye determinációja szerén't, letévén hitöket rendeltem. (Azaz letették a hivatali esküt — a szerk megj.) Kihez képest ahova mennek meg irt és nékik commitált dolognak véghben vitelére, igaz városbéliéknek esmér- vén lenni a hol a szükségh engedi és kivánnya, mellettek föl kellyenek és a latrokat üzzék-kergessék és meg is fogják, meg f ogván az Nemes Vármegye determinációja szerént hozzám, vagy én helyben nem lévén substitu- tus főszolgabíró úrhoz vigyék, vagy ha az ollyan lator magát opponállya, meg is öllyék. Passussal valókat erősen examinálván, ha pestis helyről valók, vissza űzzék, ha nem mennek meg lövöldözzék. Ezeknek véghben vitelére fegyvert viselni nekik meg engedtetett. Az, ki ezen Nemes Vármegyében lévő ezen Nemes Vármegye determinációjábul esett állapotnak nem engedelmeskedik és emlétet latraknak kedveskedik, vagy meg írt hadnagy és mellette specifikált emberek föl nem kelnek, azok minit nyilvánvaló gonosz tevők meg fogatván érdemek szerént a Nemes Vármegyéiül meg- büntetődnek. Kelt Tamásiban 1713. december 9-ik napján.” Simontamyán a partikuláris kongregáció 1722. július 5-i ülésén is napirenden volt a közbiztonság. A rablók életének megnehezítése céljából „Elhatároztatott, hogy — élete elvesztésének terhe alatt — senki ne merészeljen a rablóknak kedvezni, ételt és italt nyújtani, számukra, hanem mindenki fogjon fegyvert ellenük, fogja él és — ha más megoldás nem mutatkozik — ölje meg őket.” Végül idézzük az ugyancsak Simontomyán tartott partikuláris kongregáció határozatát, amelyet a közbiztonság megszilárdítására hozott. . „Elhatároztatott, hogy éjjel és nappal mindenütt szorgalmasan szemmel kell tartani a gyanús személyeket, él kell fogni az útlevéllel nem rendelkezőket és —súlyos fenyítés, valamint bírság terhe alatt — át kell őket adnii az illetékes hatósági személynek. Továbbá — értesítés esetén — minden község tartozik a másikat megsegíteni. Az elnézőket pedig őrizetbe kell venni és meg kell őket büntetni. Amennyiben pedig valamelyik földesúr nem büntetné meg a gonosztevőket és ezzel ártana a köznyugalomnak, valamint a köz békéjének, elhatároztatott, hogy — épségben hagyva a pallos- joggal rendelkező földesurak jogkörét, akik a perrendtartás szabályainak megfelelően jogosultak eljárni a gonosztevők ellen — az ilyen latrokat el kell fogni, be kell szállítani a bátaszéki börtönbe és meg kell büntetni őket.” Abból a tényből, hogy oly sokszor szerepelt a közbiztonság a megyegyűlések ülésein, és. ott a fenti, szigorú határozatokat hozták, arra vall, hogy a megye nem volt képes megfékezni a bűnözőket, nem tudott közbiztonságot teremteni. Betyár világ volt. K. BALOG JÁNOS dr. Thósz László I nyugalmazott azemazakorvoasa! I
