Tolna Megyei Népújság, 1979. december (29. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-09 / 288. szám
1979. december 9. NÉPÚJSÁG11 Borsos Miklós tornya ——i .isodik könyvével koM pog be híveihez jeles szobrászunk, Borsos i—— Miklós. Amikor önéletírása pár esztendeje megjelent, az irodalmi közvélemény és a kritika az erdélyi szellem, a neves memoárírók és valós ősök — Apáczai Csere, Bethlen Miklós, Kemény János, Borsos Tamás — méltó folytatóját ünnepelte személyében, s művében. Most, hogy tanulmányait, vallomásait, beszélgetéseit nyújtja kötetbe gyűjtve a Magvető Kiadó, meggyőződhetünk tanulmányíró erényeiről is. Utószavában ugyan illő szerénységgel tiltakozik az „íróság-vágy” és minősítés ellen, de ezt éppen a kötet cáfolja meg. A már fiatal éveiben is írogató későbbi szobrász, avatott forgatója a tolinak. Korai írásait is jellemzi már a hallatlan magabiztosság, előrelátó „prófétaség”. Mindig az előrevivő szándékot méltányolta. Kemény őszinteséggel marasztalta el kritikáiban a szellemtelent, a hazug álművészetet. E tulajdonságai — újakkal gazdagodva — később is jellemzői maradtak írásainak. Találó című kötete — A toronyból — tartalma nem nyúlik vissza oly távoli időbe. A győzelmes Szamotrákei Nike mintaszerű elemzése 1954-ben íródott. Az utolsó évszám pedig 1978. A két határkő között bontakozott ki igazában a már korábban is „új tehetségként” számon- tartott művész életműve. A töretlen fejlődést kísérő írásművek így munkásságának kútfőire, tájékozódásának irányaira, emberi, baráti kapcsolataira, belenyugvással, okos derűvel fogadott megpróbáltatásaira egyaránt rávilágítanak. Magam is megfordultam valaha a cím ötletét sugalló toronyban, ott a Rózsadomb romantikus környezetében. A nagycenki Széchenyi-portré zsűrizésén képviseltem a Hivatalt. Belül pironkodtam, nem is kevéssé, de a kis szoba otthonossága, a minden zugából. tárgyaiból, a polcokon sorakozó szobrokból sugárzó szellem, az alkotó érett bölcsessége eloszlatta kételyeimet. Egy érdekes felismerés emlékét vittem akkor magammal. A Széchenyi-büszt vonásaiban az alkotó mester vonásaira ismertem. Különösen a homlok-orr-bajusz profilja egyezett meg a szobron, s az eleven fejen. Emberi közelségből lehettem tanúja a szellemek találkozásának, a művész teljes azonosulásának művével. A kis szobát a zsúfoltság ellenére sem éreztem szűkösnek. Művészből, s művekből sugárzó erő feszül itt a szorító fal-négyszögeknek. Az ablakból pedig a tágas világra nyílnak távlatok, s ezek serkentik a munkát. Mert Borsos Miklós tornya lehetne a bezárkózás, a világfelettiség jelképe, de nem az. „Az én tornyomban munka folyik”,— vallja. Példa rá az életmű, s abba szervesen ízesülnek írott munkái is. A „torony szelleme” átjárja a művész teljes emberi valóságát, minden megnyilatkozását. írásainak értékes vonása a szokatlan bátorság, őszinteség. Szép, tiszta nyelven foly- dogáló mondatai között meghökkentő, aforizma-tömörségű. tartalmú sorokra bukkanunk. A hivatalokkal perlekedve, győzködve jut el annak kimondásáig, hogy „az élet kulcsai nem hivatalok fiókjaiban hevernek”. Egry keserű sorsára emlékezve az igazi alkotómunka értelmét, a művészre háruló felelősséget imigyen summázza: „Az érdemeket elfelejtjük, letagadhatok, de a művek nem”. Másutt pedig: „A mű megnő, a bírálatok, bírálók eltűnnek. ..”. önmaga helyét a Déry Tibort búcsúztató nekrológban jelöli ki: „.. .ugyanazt az Európát jártuk...”. Őseit, eszményképeit a nagy korok művészetéből, s művészei' közül választotta. Ideálja a görög szépség, az erkölcsi tartást Leonardo, Michelangelo, Rembrandt testesíti meg a számára. Erről „árulkodik” a Mona Lisa, Michelangelo Pietáinak, a nagy holland önarcképeinek elemzése. A kortársak közül Moor és Brancusi áll közel szívéhez. Kapcsolódásait kellő hangsúllyal, meg is indokolja: „Az elődök mindenkire hatottak. .. Csak a dilettánsoknak nincs papája-mamája.” Csat- tanós válasz ez nem kevés ellenzőinek. E dolgozatok példázzák azt is, hogy hihetetlen beleérző erő birtokosa. Átéli hősei gyötrelmeit, szinte azonosul életükkel, munkájukkal. öntudattal vallja magát az „ábrázoló művészet” hívének. Ironikus hangsúllyal fejtegeti mondandóját „az elszaporodott esztétákról", a mindent magyarázókról. s a dekoratív op-art úttévesztéséről. Ám egy pillanatig sem kételkedik önmaga modernségében, művészete mélységesen humanista jellegében. A „mesterség kérdéseiről” előadásaiban értekezik. Példák sorára hivatkozva rajzol valós képet az éremkészítés és az illusztráció problémáiról. Mindkét műfajt a „gépie- sítéstől” óvja. Hasonló komolysággal vizsgálja a mai egyházművészet gondjait, s kíméletlenül elmarasztalja a szövetkezeti alapon működő kegyszergyártás ízlésromboló hatását. Meleg szavakkal vall nem problémátlan, de tartalmas, kitartó, az élet viharait hal- kító barátságairól. Illyésről, Egryről, Németh Lászlóról és Déryről rajzol bensőséges, hiteles arcképet. E portrék mintegy magyarázzák, értelmezik a más anyagokból — kőből, bronzból — alkotott, vésett, mintázott, nagyon is karakteres arcmásokat. A „vallomások” közül a tihanyi, győri rajzkiállításokhoz írt bevezetőket emeljük ki. Itt találjuk meg a művészetét felnyitó kulcsok egyikét is: „... az öt évtized alatt az egész élet ... csak modell volt a számomra... a látható világ birtokbavétele a költött világ érintésével”. m .1 . művészetről, hitről, Jt' erkölcsről, politikáról, irodalomról és muzsi• káról, a tihanyi kertről, házról, életről, színházról és díszlettervezésről szóló beszélgetések (Thorma Lászlóval, Hegyi Bélával, Czigány Györggyel, Gách Marianne- nal, Freuer Máriával) szerteágazó gondolatszövedékeiről külön tanulmányt, elemzést lehetne írni. iNem nehéz elfogadni, hogy a Műhely-sorozatban megjelent gyűjtemény szellemi életünk eseménye, értéke. Kulcs egy következetes, sokarcú művészpályához, egy igaz ember életéhez. Sikere sem marad el. Mire e sorok megjelennek, már a boltok hiánylistáját szaporítja. SALAMON NÁNDOR beosztáson alapuló életmódot. Csak körül kell nézni otthonunkban. Miért dolgozom? Valamit, valami maradandót akarok alkotni még. Hetvenéves fejjel is keresem a szépet az érdekeset tárgyban, személyben, tájban egyaránt. Nem tudni, nem tudhatni, hogy még mi van ebben az ecsetforgató, szolid színekkel mesterien bánni tudó falusi .festőművészben. Lehet, hogy sokkal többre vitte volna egy alkotó művészközösségben, egy olyan légkörű környezetben, ahol kedvére élhetett volna szenvedélyének, a festészetnek, s ahol messzire elkerülik a hétköznapok megélhetési gondjai. Lehet. Neki azonban ez a sors adatott. Tüdőbetegsége kényszerítette vissza a rossz levegőjű városból az ózondús, tiszta levegőben oly gazdag dunántúli faluba. Nem tartotta a sors büntetésének, hogy vissza kellett térnie. A falu egyszerűsége ivódott, szívódott bele, s képeiben is ez a járulék- mentesség, puritánság tükröződik. Csak a lényegest, a legjellemzőbbet törekszik megörökíteni. Körünkben él ez a szerény, halk szevú, közmegbecsülésnek örvendő festő. Olyan, mint a többi falusi ember, s mégis más. Hetvenéves fejjel is új, megvalósítható terveket sző. Születésnapján kívánjuk, hogy legyen még sokáig ereje belső ösztönzésének parancsát teljesíteni. NAGYFALUSI ALBERT „Az én családom a képeim” November 29-én ünnepelte születésének 70. évfordulóját Staub Ferenc németkéri festőművész. Ebből az alkalomból kiállítást rendezett munkáiból a helyi művelődési ház. Egy utcában lakom Feri bácsival. Sokszor összehoz a véletlen az utcán. Beszélgetünk, s ilyenkor mindig valami újat tudok meg tőle. merre volt tanulmányúton, mikor, hol lesz újabb kiállítása. Benne az utóbbi néhány évre gyülemlett össze nagyon sok, csak ecsettel és színekkel kifejezhető mondanivaló. Belső énjét nem hagyja mindez békében, míg kompozícióvá nem formálja. Termékenyebb ma, mint akkor volt, amikor erejéből, idejéből többre futotta volna. Csakhogy ezeket az alkotás szempontjából számba vehető termékeny éveket lekötötték a betegséggel való viaskodá- sok és más természetű gondok. Egy súlyos tüdőműtétből való kilábalás után állt igazán talpra, hogy megkezdje egyre felfelé ívelő pályafutását. Van aki életének de- rekán tud nagyot, maradandót alkotni, van aki idős korában kerül az ihlet, az alkotás bűvkörébe. Ö az utóbbiak közé tartozik. Fiatalos lendülettel veti magát a munkába, s festi szebbnél szebb tempera képeit. Nemcsak a magyar táj varázsa, szépsége kívánkozik farostlemezre (erre fest), hanem a szomszédos országokban tett tanulmány- útján készült vázlatok, skiccek is színt és tartós formát öltenek ecsetvonásai alatt. Szorgos, becsületes munkával tudta összehozni kis családi házát. Ennek szobáját műteremmé alakította át. E szerényen berendezett helyiségben beszélgettünk. Tudom, hogy neve áttörte a járás, a megye határát, s Pécsen, Kaposváron és Budapesten is volt már kiállítása. Milyen volt képeinek fogadtatása, kérdem Feri bácsit. — Jó kritikát kapok — mondja —, s nyomban elém teszi egyik kiállításának vendégkönyvét. Ismerősök, jóbarátok, szakértők és műkedvelők elismerő, bíztató beírásait böngészem. íme egy a sok közül: „A te egyszerűséged, végtelen szerénységed, a világért sem tolakodó közvetlenséged, a művészetben tanúsított munkád, felfogásod tett téged előttem értékes emberré.” — Az ilyen, és ehhez hasonló beírások, közönségvéle- ménytek hogyan hatnak további munkájára? — kérdezem. — Hatnak rám, mindenképpen arra ösztönöznek, hogy még többet megfogjak a múló időből. Gyermekeim nincsenek. Az én családom a képeim. Ezeket hagyom hátra. — Ezekben a napokban újra itthon látjuk képeit, régebbieket, újabbakat. Hogyan fogadják a németkéri- ek? — Ügy érzem, szeretnek az emberek. Azért vagyok csak Feri bácsi. Mindenki Feri bácsija. Sok segítséget kaptam az itt élő emberektől. Név szerint hadd említsem meg Ambach Ede és Barta Antal nevét. Ezek a segítségek közvetve vagy közvetlenül stabillá tették helyzetemet, s elősegítették alkotó munkám feltételeinek megteremtését. Ügy érzem, hogy a faluba^ mint embert jobban kedvelnek, mint művészt. Sokaknak más kell, mint amit én nyújtok. Képeim kimunkálását, technikáját még nem értik, értékelik kellően. A művészet időállóságát nem képesek felfedezni festményeimen. Ezért nem ők hibáztathatok egyértelműen. — Furcsának tűnhet kérdésem, de én mégis megkérdezem: meg tud, meg lehet élni a festészetből? — Nem anyagiak hajtanak, késztetnek további alkotásokra. Keserves utat tettem meg, amíg a műbútorasztalos szakma mellett, Aba-Novák Vilmos tanítványaként megtanulhattam bánni a színekkel és az .ecsettel. Sokáig nem élhettem hivatásomnak, s senki sem törődött azzal, hogy festek-e vagy sem. Ma már egészen más minden. Érzem, hogy nemcsak saját kedvtelésre festek, hanem örömet szerzek mindazoknak, akik rajonganak a színekért, formákért. Nem a festészet adja megélhetésünk alapját. Megszoktuk feleségemmel együtt a takaros, szerény, gondos A hetvenedik születésnapját ünneplő mester legújabb alkotása előtt. Legújabb képe, amely még nem szerepel a helyi kiállításon. 1953-ban készült önarckép Csongrád megye népművészete Vajon boldog lett e Kotsis Juliánná házassága, akinek menyasszonyi ládáját Makón pingálták 1875-ben, s bölcsen vélekedett-e a világ dolgairól Szél Pál uram gondolkodószókében, melyet 1815-ben készítettek Hódmezővásárhelyen. Lehet, hogy elmélkedés -közben egy fehér mázas, kékkel „írókázott” vagy zöld mázas vásárhelyi pálinkás butellából kortyolgatott, s jó kedvre derítette a citera hangja, mely abban az időben a legnépszerűbb népi hangszer volt Csongrádban. Ki tudja már .min tűnődhetett Szél Pál uram a gbndol- kodószékben, s beteljesedett e Kotsis Juliánná minden leánykori álma a házasságban’ Pusztai pásztorok -munkáit, gazdag paraszti fantázia nemes hagyományait őrzi ez a kiállítás, az elmúlt két évszázad népművészeti emlékein keresztül bemutatva a Csongrád megyei falvak és puszták népének hétköznapjait, munkaeszközeit, dísztárgyait és népviseletét. Mintha váratlan vendégként régi családi otthonokba lépne az ember, olyan meghitt és közvetlen ez a kiállítás, szinte várja -a látogató, hogy a gazda szíves szóval invitálja a tiszta szobába, ahol a téka, a mennyezetes ágy, a fiókos asztal, a sarokpad és kemence van. S ugyancsak ezen a kiállításon ismerkedhetünk meg Csongrád megye nagy múltra visszatekintő fazek-asművé- szetével, a vásráhelyi fazekasok egyedülálló díszítőkedvével, a cserépkulacsokkal, tányérokkal, miskákancsók- kal, gyertyamártóedényekkel, a szentesi mesterek fekete- edényeivel, a jószágokat legeltető pásztorok fafaragásaival, a vásárhelyi és szegedi subákkal, szőttesekkel és hímzésekkel, azzal a tarka és múltba kalandozó világgal, amikor még napsugárdíszes oromzat ú házak adtak otthont a Szeged környéki pa- rasztcsaládöknak. ÁGH TIHAMÉR Részletek a kiállításról (Hauer Lajos felvételei — KS) Hetven éves Staub Ferenc
