Tolna Megyei Népújság, 1979. december (29. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-04 / 283. szám

A NÉPÚJSÁG 1979. december 4. fi kis Walentino Moziban Az első film valahogy mindig alapfilm. Benne van alkotója szőröstől-bőröstől, a feje búbjáig. Elmond benne mindent, amit tud a világról, és úgy, ahogyan érzése sze­rint még senki sem tette, és nem is fogja, mert megismé­telhetetlen. Persze, legtöbb­ször csak a filmrendező és szűk baráti köre tud eliga­zodni a zseniális mondani­való-kupacban, és a tárgyi­lagos szemlélő korántsem eredetiségét, inkább a nagy elődök félreérthetetlen ihle­tését érzékeli. És ennek elle­nére, mindezzel együtt: az igazán tehetséges rendezők­nek már a zűrzavaros „leg- első”-in is érződik a későb­bi művek ígérete. Jeles András A kis Va- lentinójára találóan mondta valaki, hogy roppant szem­telen film. Annyira szem­telen, hogy kishíján jó. Ta­lán, ha rövidebb lenne, és ha a végére is maradt volna még Jeles András kezdeti lendületéből... Alaphangja és módszerei a rendező múltjára utalnak: az amatőrfilmes esztendőkre, az amatőrfilmekben megszokott és gyakran alkalmazott — kényszer szülte — megoldá­sok azonban itt, a játékfil­men kissé frivolnak hatnak. Természetesen mindez Jeles tudtával és szándékával tör­ténik. Feliraton közölni a fő­hős gondolatait... ' Furább­nál furább alakokat vonultat fel... A legfigyelemreméltóbb A kis Valentinóban mégis a mondanivalója — és éppen ez bizonyítja Jeles András tehetségét. Az impertinens formán átsüt a megérlelt közlendő: a fiatalok egy, ve­szélyeztetettnek tekinthető rétegének figyelmeztetően sivár az élete. A pénz teste­síti meg számukra az élet elérhető örömeit, de ha vé­letlenül — mondjuk, sikkasz­tással — nagyobb összeghez jutnak, kiderül, hogy ezek az örömök cseppet sem boldogí­tanak. Minderről nem didaktiku­sán és nem kioktatóan szól A kis Valentinó, inkább együtt­érzéssel és mindannyiónkért való aggodalommal. Virág F. É. Rádió Bertha Bulcsú írószobája Az érdeklődés érthető ugyan, de sok példa ismere­tében egyre inkább attól fé­lek, hogy kielégítése remény­telen. Reménytelen megma­gyarázni az írói munka mű­helytitkait. Az elmúlt vasár­napon ezt rögtön két író is igazolta: a kérdező Fekete Gyula és a minden köntörfa­lazás nélkül, őszintén vála­szoló Bertha Bulcsú. Egyikük neve sem ismeretlen a hall­gató előtt, ami Bertha eseté­ben kiemelkedő írói kvalitást is jelent. A negyvenötödik évében járó Berthának elég nyolult élete volt. A tanító­család fia dolgozott a nehéz­iparban, a kábelfektetőknél, volt könyvtáros és elismerten jó újságíró Pécsett. Ugyan­ezt nagyon sokan elmond­hatják magukról, mégse lett belőlük se novellista, se re­gényíró és publicista se. Iga­za van Berthának abban, hogy az újságírás az élet ki­tűnő iskolája, főleg akkor, ha valaki nem ezen a pályán kezdi megismerni az életet. Csakhogy nagyon sok újság­íróból nem lett író és a vi­lágirodalom igen sok nagy­sága környékére se szagolt az újságírásnak. Tehát megint csak nem ju­tunk semmivel se közelebb ahhoz az egyszerűnek tűnő kérdéshez, hogy miként és miért lesz valaki író, hogyan születik meg egy műalkotás. Igaz lehet, mert miért ne len­ne az, hogy Berthánál deter­mináns az álmok varázsa. Ezész biztos, hogy „a jó mű­vekhez nem boldogság kell.” Nemkevésbé tagadhatatlan, hogy „nem minden író - tud egy csörlőt kezelni”. A ren­dezett családi élet fontossága se vitatható. És mi van a so­sem álmodó, bár rendezetlen családi életű, de a boldogság­ban mégis úszó írókkal? Csör- lőkezeléssel vagy anélkül. Hajlok arra a gondolatra, hogy az egész kérdezősködés felesleges. Sőt, a legjobb szándék esetében se mentes némi sznob igények kielégíté­sétől. Az emberek szeretnek bennfentesek lenni. Ez talán nem is hiba, hanem egysze­rű tény. Az se kizárt, hogy szép számú író szeret önma­gáról beszélni. Bertha Bul­csú aligha tartozik közéjük, készséges válaszai mögül még fülelőkészülékkel se lehetett a lelkesedés mellékzöngéjét kihallani. Ami egyrészt ért­hető, hiszen az író lehetőleg ne sokat csevegjen eljövendő írásairól, hanem írja meg azokat. A már elkészültek pe­dig jól vagy rosszul, úgyis beszélnek önmagukról. Más­részt Bertha esetében külön­legesen érdekes, hiszen évti­zedekre visszamenően ő az első magyar író, aki magas színvonalú, értékes íróportré­kat készített pályatársairól: — szám szerint idáig 51-et. Fekete Gyulának akkor volt igazá, amikor a több mint háromnegyed órás műsort Bertha Bulcsú sajátmagáról írt önportréjából vett idézet­tel kezdte és azzal is rekesz­tette be. Kár, hogy az egész műsoridő nem evvel telt el. ORDAS IVÁN Első találkozó Színházi esték Hangverseny a gyermekekért Az 1979. évi nemzetközi gyer­mekév alkalmából a szekszárdi zeneiskola KISZ-szervezete hang­iversenyt rendezett az Augusz- házban. A hangverseny első számaként Thész László a tőle elvárt mes­terfokon, magas színvonalon az ünnepi alkalomhoz igen illő Bar­tók-műveket játszott a Gyerme­keknek és a Mikrokozmosz soro­zatból. A sokoldalú Dobai Tamás ez alkalommal, mint fuvolista mutatkozott be. A muzsikálás felszabadult öröm és ennek a ze­nének boldogságot árasztó hang­jai szolgáltak a hangjegyek mö­gül Mozart Andantéjában. Kéke­si Mária ugyancsak egy Mozart- művet, egy románcot adott elő stílusosan és ugyanakkor rá- érezve a mű rezignált hangjára. Kovács József Mozart- és Bee- thoven-dalokat énekelt. Szép hangja, hibátlan technikája ezút­tal is tetszést aratott. Szabó Gabriella Tartini g-moll szonátá­jával meggyőzően bizonyította töretlen fejlődését és gyönyör­ködtetett szép, hegedűhangjával. Szili Lajos és Pecze István trom­bitakettősének bemutatkozása, jó ritmusú, vidám muzsikálása új szint jelentett. Ágoston Anikó és Dobai Tamásné a zongorakí­séretekben ízlésesen, kulturált hangszertudásukkal segítették si­kerre partnereiket. Végül, de nem utolsó sorban a Falussy Má­ria—Mártonka Tünre—Lányi Pé­ter által előadott Beethoven B- dúr trió érett, kidolgozott, min­den részletében átgondolt, reme­kül formált kamaramuzsikálását kell kiemelni. Húr László Lajossal László Lajos SZOT-díjas írót először hívták meg író- olvasó találkozóra szülőváro­sába, Szekszárdra. Már köz­helynek számító, avult mon­dás szerint senki sem próféta saját hazájában. De, hogy ez ne így legyen, az SZMT Tol­na megyei Könyvtára kezde­ményezésének és a közműve­lődés, az olvasás iránt fogé­kony üzemieknek köszönhe­tően, a Fővárosi Óra- és Ék­szeripari Vállalat szekszárdi díszműgyáregységében meg­történt az első találkozó a Tolna megye székhelyéről el­származott íróval, akinek már kilenc könyve jelent meg, s a Magyar Rádió pécsi stúdiója vezetőhelyettes szer­kesztőjeként, korábban pedig nagy tapasztalatú riporter­teljességhez tartozik, hogy a újságíróként jól ismert. (A megyében másutt, így Dom- bóvárott a Láng-gyárban, már rendezett részvételével irodalmi találkozót az SZMT-könyvtár.) A szerző többoldalúságából adódóan, érdeklődött a hall­gatóság az írói és az újság­írói munka közti összefüggés­ről, de lényeges különbözősé­géről is. Szóba került az urán- és szénbányászokról írt munkástrilógia, melynek leg­újabb kötete: Kanyarkulcs címmel jelent meg, továbbá: A busók földjén, valamint az Esték a klubban és az Infark­tus. A jelenlévők kérdéseikre választ kapva, betekinthet­tek a változó élet valóságát tükröző ábrázolás, a társadal­mi jelenségek írói jelzésének módszereibe. Egy olvasó csi­nos lány őszintén kifejtette egyéni véleményét a Judit című regény főalakjáról, a szomszédos bútorgyáriak kép­viselői közül pedig arról tu­dakozódott egy korosabb munkás, hogy vannak-e bá­nyászdinasztiák Baranyában? A közvetlen, szívélyes vá­laszok után, a szocialista bri­gádok emléksorok beírását kérték az írótól, naplóikba. Dedikáltattak is, bár a lel­kes könyvterjesztők röstell- kedve hiányolták, hogy a szerzőnek csak kevés köny­vét szerezhették be szülővá­rosában. Hasonlóan jól sikerült, ba­ráti hangulatú találkozón vett részt — ugyancsak az SZMT-könyvtár közreműkö­désével — a tolnai művelődé­si központban is. Az ott meg­jelent dolgozók, közéleti em­berek, értelmiségiek, köztük pedagógusok, selyemgyári munkások és fiatalok elsősor­ban az ifjúság mai helyzeté­től kezdve a bányászok éle­téig kiterjedő témakörben beszélgettek el László Lajos­sal. Megkérdezték azt is, hogy mi a véleménye a mai mun­kásfiatalok hivatástudatáról, munkaszeretetéről. (B. L.) Késdobálók A pódiumműsorok kedvelői a legjobbkor kapták megle­petésül bérleti sorozatuk ke­retében a Dunaújvárosi Be­mutatószínpad kétfelvonáso- sát. Szekszárdi szereplésük előtti napokban terjedt el a hír az együttesről, hogy nagy­díjat nyertek az olaszországi Arezzóban, az egyfelvonásos produkciók nemzetközi szín­házi fesztiválján, sőt, nekik ítélték a város Oroszlán-dí­ját, a szerző, Hubay Miklós pedig Arany Géniusz-díjat kapott. Európai rangú, színvonalú előadásra készült a szekszár­di közönség, és mindjárt a közepébe vágva elmondhat­juk, hogy ennek a várakozás­nak nem felelt meg a Duna­újvárosi Bemutatószínpad. Csakhogy... Talán meg sem felelhetett volna. Ugyanis az arezzói és a szekszárdi be­mutató között csak a társu­lat gazdája és a mű szerzője volt azonos. A Dunaújvárosi Bemutatószínpad hivatásos művészeket foglalkoztat — a helyi művelődési ház áll a produkciók háta mögött —, de szinte minden bemutató­juknak más a rendezője és az előadói is. Arezzóban Hu­bay Néró című drámasoroza­tának A legjobb anya című részét játszották, Valló Péter rendezésében, a szereplők: Bárdy György, Kern András, Szakács Eszter és Egri Márta. A szekszárdi Hubay-mű címe: Késdobálók, szerepeit Tímár Éva és Körtvélyessy Zsolt játszották. Más- mű, más társulat. Más hatás. A tizenöt esztendei házas­ság után válni készülő házas­pár két felvonásnyira nyúlt perpatvara nem sok szellemi izgalmat nyújtott. A hétköz­napi ember sorstragédiáját hordozó konfliktus bár fel­keltette a nézők érdeklődését, végül nem tudott olyan tar­talmasán kibontakozni, hogy a figyelmüket meg is tartsa. A veszekedésből nem lesz dráma, attól, hogy a színpa­don, színészek teszik. A há­zaspár konfliktusának hiány­zott az érzékelhető .társadal­mi háttere, hiányoztak azok a motívumai, amelyek egye­diből általánossá emelték volna a „késdobálók” esetét. Az arezzói hírek miatti fel­fokozott várakozás után kissé csalódottan távozott ezen a színházi estén a közönség. Jó lenne egyszer a nagydíjas és Oroszlán-díjas produkciót is látni. — vfé — T v-jegyzet Megyénk híre Hétről hétre szorgalmas nézője vagyok a Hétnek. A műsor mintegy képes újság, mozgó folyóiratként tájé­koztat minden fontos dologról, ami a világban, hazánk, ban történik. Ha nem is pótolja az újságolvasást, de segít eligazodni, segít az általánosításban, a törvény- szerűségek, jelenségek és tendenciák felismerésében. Vasárnap esti adásának belpolitikai műsoraiban is jól megfért egymás mellett a mezőgazdaság energia- szükségletéről szóló, a dunaújvárosi példát, a város óvodahelyzetét bemutató film és az utolsó, ami a de- csi háziipari szövetkezetről szólt. A környezetvédelem szokatlan értelmezését — is azt hiszem teljes jogú — meghatározását — hallhattuk Szegvári Katalintól, amikor is a Decsről jelentkező műsort a környezetvédelem apropójából konferálta be. Hiszen a szó legigazibb értelmében környezetvédelem az, ha lakásunkat, környezetünket, a burjánzó giccsel szemben ízléses, a népművészet hagyományait, folklór- kincsünk gazdag népi motívumait felhasználva készült tárgyakkal rendezzük be. A bedolgozókkal, a sárközi népművészet hagyomá­nyainak ápolóival, a szövetkezet munkájával ismerte­tett meg a film. Kár, hogy a szövetkezet bemutatása­kor az igazgató irodáján túl csak néhány képsor ere­jéig jutottak a szerzők, és így a dr. Kalmár Józsefnek, a szövetkezet elnökének szavaival „manufaktúraként” dolgozó üzemből nem sokat láttunk. TAMÁSI JÁNOS „Miért pont ÉN?” Volt egy álmom. Külföldi utazásról tértem haza Ma­gyarhonba tele élményekkel. A határállomáson ember­nagyságú transzparenseken két szép kövér betű. Az volt oda kiírva: ÉN. Hortobágyi Éva múlt heti riportfilmje után való éj­szaka jött az álom. Az ÉN szócska akkor ugrott be, valami olyat jelképezve ezzel: Magyarhonban egyre kevesebbet beszélünk a közösségről, a kollektívákról, az üzemről. Maholnap már az is eltűnik a szókincsünk­ből — nem hivatalos és ünnepi alkalmakról van szó —, hogy forradalmiság és egyebek. Egyre ritkábban be­szélünk társaságban arról, hogy mit csináltunk, mi­lyen feladataink vannak, stb. A következők többször hangzanak el: Én megmondtam, Én megoldottam, ÉNNÉLKÜLEM semmit sem tudnak. Ez az álom csak az enyém? Nem hinném. A követ­kező filmnél — riportsorozatról lévén szó — a diffe- ciálás volt napirenden, ismert történetek jutottak, most már nem álomként, valóságként az eszembe. A mű- szergyári Sz. Katalin, akit áthelyeztek, szakszervezeti bizalmi lévén, a kolléktíva megkérdezése nélkül, vagy a BHG-s idős munkásasszony, akit öt hónapi kórházi — epeműtét — kezelés után helyeztek nehéz fizikai munkára, vagy az csoportvezető, aki megkérdezte, hogy Miért pont én?, pedig két éve nincs is csoportja, amelyet vezessen. Az az igazság, hogy eddig lubickoltunk az állóvíz­ben, azt gondolván, hogy a tengerárja ellen küzdünk. Most amikor tényleg az ár jő, megijedtünk. Gazdasági helyzetünk olyan kérdéseket is felvet, amelyek csak hosszabb idő és kemény áldozatok árán megválaszol­hatók. A riportfilmbeh mondta az egyik fiatalasszony: „Visszajöttem táppénzről és akkor közölték velem, hogy felesleges vagyok.” Egy másik nyilatkozó, aki a differenciálásból kimaradt: „Eddig soha semmit nem mondtak, nem tudtam, hogy rosszul dolgozom.” Kinek mondjunk fel? Ki kapjon több forintot a differenciált bérezésnél? Ez a két fő kérdés szerepelt a műsorokban. A válasz egyszerű lenne: Az, aki nem dolgozik becsü­lettel ! Ha erről győz meg a televízió, akkor nincs álom, nincs morfondírozás. De, a műszergyári eset és a BHG-s tapasztalat, meg a pénteki Magyar Ifjúsági-beli cikk sajnos arról győz meg, hogy tanulni kell még az új regulát. Ma még a könnyebbik megoldás a válasz­tás. Menjen el az, aki negatív véleményt hangoztat az ifjúsági parlamenten (Magyar Ifjúság), helyezzük át Sz. Katalint, aki szakszervezeti bizalmi lévén nem akarta aláírni a fizetésemelési jegyzéket (Műszergyár), menjen a présműhelybe az epeműtétes idős asszony, mert ő úgyis»beteges (BHG). Kevesebb — sajnos — az olyan intézkedés, amikor a csoport nélküli csoportve­zető kap munkát (BHG). A héten folytatódik a sorozat — kedden és pénte­ken — a címe Elégedett eddigi életével? a riporter Bán János. Lehet, hogy Hortobágyi Éva is azt kérdez­te: Miért pont ÉN? HAZAFI JÖZSEF Egyfelvonásos balett az Operában A Magyar Állami Operaház november 30-án mutatja be Mahler: Gyermekgyászdalok című művére készített egy­felvonásos balettet, amelynek koreográfusa Fodor Antal. (MTI-fotó, Benkő Imre felvétele — KS) Jövő héten az Őszi szonáta című Bergman-filmről írunk.

Next

/
Oldalképek
Tartalom