Tolna Megyei Népújság, 1979. december (29. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-31 / 305. szám

A KÉPÚJSÁG 1979. december 31. „Az fényes nap volt!” Hatalmas hegesztőköténybe csavart férfi közeledik a ho­mályos folyosón. Egyik kezé­ben svájci sapka, másikat fe­lém nyújtja. Leülünk beszél­getni. Nem biztos, hogy végig­gondoltam ezt a dolgot, de beszélgetni azért lehet. Ügy gondolom, ha egy ember öt évtizedes életét átrostálja, pontosabban emlékeit újra­ízleli, talán akad öt jó éve. öt év az öt évtized alatt, csialk van. Kell, hogy legyen ennyi az embernek. A napok, a hetek egybe­olvadnak, akár a forró vas a hegesztőpisztoly lángjától. Néha vidám, meleg színek, melyek aztán észrevétlenül beleolvadnak a szürkeségbe. Sárközi László ötvennégy éves, hegesztő és e pillanat­ban életének öt jó évét ku­tatja emlékei között, öt me­legebb, vidámabb színű esz­tendőt, amikor jobban ment, amikor összejöttek a dolgök, amikor több volt a mosoly és kevesebb a komor, gondoktól hideg reggel. Kicsit nehezen megy. Ügy látszik, nincsenek egyértelmű évek. Kezdjük hát az életével. Sárközi mindenes. Mindig is az volt. Született mindenes. Az embert a körülmények is alakítják és ő ehhez a körül­ményekhez alakította terveit, elképzeléseit, munkáját, éle­tét. Szerencsés természete van. Általában derűs és ki­egyensúlyozott, valamint rea­lista. Mikor kölyökkorában a Vadász utcában zsákolásból kereste kenyerét, megértette, hogy. az a legjobb, ha az em­ber a terveit illetően is a fel­legek helyett a földet választ- ■ ja, mert a dolgök minden jel szerint .itt dőlnek el. Ez ak­kor volt, amikor az ember óhatatlanul a fel'legekben jár: tizenhárom éves korá­ban. Akkor is és azóta is szí­vesen csinál bármit, amiért fizetnek, ami értelmes tévé-, kenység és alkalmas arra, hogy a becsülettel végzett munka egyszerű és biztos örömét megadja. De inkább hallgassuk őt magát: — Pesten laktunk, a Má- ria-Valéria telepen. Erről ti nem tudtok. Jobb is. Elég, ha halljátok, prolinegyed. Hatan voltunk egy szobában. A fa­lat jelentő deszkák között fűrészpor volt, szigetelés gya­nánt. Ideális hely a polos­káknak. Csak az a baj, hogy nappal tartózkodtak ott, éjjel pedig előjöttek és csíptek, haraptak. Aludni nemigen lehetett. Esetleg egy-két órát. Ezt negyven h á romban le­bombázták, mert mellette volt az István Kórház és mint fontos katonai célpont mellé, a telepre is jutott. Ki­telepítettek bennünket, ide Gyönkre. — Az fényes nap volt, ne­vezhetném boldog évnek is, ha már erre vagytok kíván­csiak. Először is aludhattunk egy igazit. Volt élelem és volt munka is. A cséplőgépekhez jártam dolgozni. A gépeket mindig is szerettem. A csép­lőgépet meg különösen is, mert áttételesen és a való­ságban is kenyeret jelentett. Kenyeret a negyvenes évek végén és ez akkor nem volt kevés. — Talán a május a jó hó­napom. Akkor jöttünk ide és akkor nősültem meg. A fele­ségem szintén idetelepített volt, eredetileg orosházi Semmink nem volt, de kezd­tek Helyrerázódni a dolgok. Elvégeztem a mozigépész-, tanfolyamot. Máig is ez az egyetlen szakmám, amiről papírom is van, Aztán jöttek a gyerekek, három lány. Szé­pek, egészségesek és akkor lehetett bölcsődébe is járni velük — egy kicsit felléle­geztünk. Akkor gondoltam, hogy az élet talán más is le­het, mint elviselhető. — Soha néni voltak nagy- ratörő álmaim, olyan fog­lalkozás, amit szívesen csi­náltam volna. Mindig elvé­geztem becsülettel, amit kellett. Legalábbis erre töre­kedtem. Talán — lehet, hogy kinevetnek — leginkább rá­dióműszerész szerettem volna lenni. Most is szívesen büty­kölök efféle szerkezeteket, persze csak a saját szakái- lamra. Na de ez nem ment, volt viszont más, amit vala­kinek meg kellett csinálni, és én gyakran voltam ez a va­laki. Mire vágyhattam volna én? Mire? Hébe-hóba a Va­dász utcában egy kis száko­lásra — rádiószerelés az egy álom — na azért így is értek hozzá. Na de ti ezt nem ért­hetitek, ne is értsétek. Ha szabadna most piciny megállást kérni az emléke­zésben? Szabad. Egyszer már megjártunk mi ezzel a boldogságkeresés­sel. Ugyanitt, Gyönkön. Az építőipari szövetkezetben dolgozik egy brigád, egy mindenes brigád, olyanok, mint Sárközi László. Azt me­részeltük írni róluk, hogy ta­lálkoztunk boldog munkások­kal. Tényleg találkoztunk boldog munkásokkal. Az út természetesen még egyszer visszavezetett az ezermester brigádhoz. Nem dicsértek bennünket. „Boldog munká­sok*’ '— ezt ők is így gon­dolják, de ezt kiírni az új­ságba! Alberto, olasz bará­tom szavai jutnak ez eszem­be: „Bejártam a világot és sehol a boldogság. Rohanok, habzsolom az életet, és az állátok boldogok mellettem, nekem meg mi jut, csak a gondolkodás a boldogságról.” Valamiféle boldogságkeresés helyett egyszerűen öt jó évet kerestünk, ötöt, semmi többet és Sárközi Lászlónak van ilyen. Legyen a szó ismét az övé. • — 1949. májusában meg­szólít a község pártitkára — Laci, ha valami történne, sé- gítenél-e rajtam? — Minek a segítség, nem változhat itt semmi már — mondom, de meghökkentett a kérdés. Egyszer kapom az értesítést, jelentkezzek munkára a taná­cson, * hivatalsegéd lettem. Akkor még csak mezőgazda- sági osztály volt, ott dolgoz­tam. Mikor megalakult a já­rási tanács, előadónak tettek, később pénztáros beosztásban dolgoztam. — Nehéz volt a négy ele­mivel. De nálam mindig stimmelt az egyenleg, egy számítási hiba sem volt so­ha. Azt mondjátok, jó év? Jó évem volt-e ez? Szép volt, ennél többre vágyhattam-e? Az asszony is mehetett dol­gozni. Közben elküldték tar- talékostiszti-iskolára, alhad­nagy lettem. Gondolkodtunk, meg hívtak is, hogy benn­maradjak. Jó volt itt nekem Gyönkön. Olyannyira meg­elégedtem, hogy terveim sem voltak. Éltünk szeré­nyen, csendesen, becsülete­sen. A pártirodában ülünk. Sár­közi László összeráncolja a homlokát, a svájcit babrálja olajos ujjaival. Pár pillanat­ra elhallgat. A merengő te­kintetből kivehető a gondo­lat:. „Ennyire simán ment minden, velem történt mind­ez?” De' azért a levegőben lóg a találkozás első percé­nek keserűsége. „Legutóbb is négy gyerek, négy villa­mossági szerelő dolgozott a kezem alatt,, kitűnőre vizs­gáztak, nekem meg semmi­lyen papírom nincsen. Az autóvillamossági szerelésről, a villanyszerelésről, de a he­gesztésről sem.” Ez lenne a mindenesek sor­sa. Vagy csak az a baj, hogy mi szenvedünk örökös papi- rosmániában? — Lassan már húsz éve, hogy idekerültem a MEZÖ- GÉP-hez. Ahogy a vállalat érdeke kívánta, úgy csöppen­tem egyik szakmából a má­sikba. Jól ment a cégnek, jól ment nekem is. Ennek kö­szönhetem, hogy 1969-ben elküldték jutalomutazásra az NDK-ba. Ez volt az első, le­het az utolsó is. Megismer­tem Drezdát és környékét. Jó lett volna az asszonyt is vinni, de ha nem a válla­lat küld, én sem megyek. Két év múlva kitüntettek, kiváló dolgozónak választot­tak az emberek. — A legutolsó jó éveim közé sorolom: férjhez adtam a lányaimat. Hiába nevet­tek ezen. Egy apának ez boldogság. Vagy úgy gondol­játok, hogy azért az öröm, mert sikerült? Na, ez nem így van. Egészségben- felne­„öt jó évein?” veltem őket,, szakmát kap­tak hozományul. Ez a bol­dogság. Na meg az öt uno­ka. A legeslegutolsó jó évem, amikor megkaptam a bizonyítványt. Már nem négy elemit írnak be a lapomba, hanem nyolc általánost. Mégiscsak más így az ember. — Hát ennyi volt — mond­ja Sárközi László, a mindenes ember. Felállunk, kezet fogunk. Ö megy vissza a műhelybe he­geszteni, mi meg az írógép mellé. Kint az udvaron még egyszer elbúcsúzunk, mellet­tünk egy piros Lada áll meg. Sárközi László tisztelettel köszönti a párttitkárt, ő meg a hegesztőt. Még egy mon­dat erejéig fenntartjuk. — Egy rossz évet is mond­jon. — Bánat nélkül nincs öröm se! Aztán lassan, komótosan megy a munkahelyére, lábfe­jét minden lépésnél a he- gesztőkötény érdes bőranyaga súrolja. HAZAFI JÓZSEF — STEINER ISTVÁN Halász Lajos: Gépi vakolási verseny o — Foglalj helyet, Kovács elvtárs. Cigarettát, kávét? — Köszönöm, igazgató elvtárs. — Látom, már türelmetlen vagy. Kíváncsi vagy, hogy miért hívtalak fel a központba. — Igazgató elvtárs... — Látom, érzed az ügy fontosságát. Néked, kedves ba­rátom, mindig is jó megérzéseid voltak. Mondtam is mindig, meglátjátok, ez a Kovács még sokra viszi reflexeivel. A meg­érzés, kedves Kovács elvtárs. Igen, igen. Nem csalódtam ben­ned. Látom, most is érzed a dolgokat. — Igazgató elvtárs... — Tudod, Kovács elvtárs, hogy nekem vesszőparipám az üzemi demokrácia. Én kérlek mindent vagy semmit a válla­latért jelszóval áldozom fel életem. De most megfogtuk az is­ten lábát. Beneveztem a vállalatok közti gépi vakolási ver­senybe. — Igazgató... — Eltaláltad, kedves barátom az összefüggést. A te üzem­egységed fogja a mi vállalat unkát képviselni. — Igazgató elvtárs... — Nem véletlenül esett rád a választás. Ismerlek. Is­merem képességeidet, eddigi eredményeidet, és nem vélet­len, hogy pont hozzátok került az a svéd vakoló masina. — Igazgató... — Ne szakíts félbe, Ferikém. Én tudom, hogy ez a több­milliós gép jó kezekbe kerül, vigyáztok rá, és hogy eddig semmi hírt sem kaptam a gépről, meggyőzött, hogy a gép jó, az eredmények nagyszerűek. — Igazgató elvtárs... — Nálunk az üzemi demokrácia mindenek előtt. Ezt már te is tapasztalhattad. Gondoltam, ezzel a svéd csodagéppel el­kapjuk az isten lábát, megcsináljuk a szerencsénket, felfi­gyelnek ránk. Érted. Kovács elvtárs? Az kell, hogy felfigyel­jenek végre ránk! Ti az egy év alatt mindent kitapasztalta­tok, kidolgoztatok. — Igazgató;.. — Jó, jó. Ne légy már olyan türelmetlen. Azt is elmon­dom. Ezért hívtalak a központba. Igen, barátom, holnap lesz. a verseny. Hiába, nem tudtalak előbb értesíteni, tudod, meny­nyi dolga van az embernek, ezt nem kell neked külön is... tu­dod. Tehát holnap nyolcra. Nálunk nézik meg először a dol­got. Most már semmit sem tehetsz, csak reggel szólhatsz az embereknek, de annál versenyszerűbb lesz.- Egyre gondolja­tok, Kovács elvtárs, itt az alkalom, hogy felfigyeljenek ránk, hogy beszéljenek rólunk. És megmondhatod az embereknek, prémium lesz. — Igazgató elvtárs... — Jó, jó, Kovács dvtárs. A részleteket is rád bízom. A tőled megszokott rutinnal, kérlek. Tudod már. Tehát nyolckor jön a bizottság. Igen, igen. Ügyesen, mert most megfogtuk az isten lábát... o Kovács: Nincs más választásunk, emberek. Nyolcra. itt lesz a bizottság és addigra vakolnunk kell svéd módszerrel. Különben sem nagy dolog az egész. Az éjjel áttanulmányoz­tam ennek a gépnek a technikáját. Mikonya: Csak olyan hirtelen megy ez az egész. Nagyon hirtelen, főnök úr. Kovács: Talán egy egész éven át készült volna erre a be­mutatóra, Mikonya? Maga mindig szereti a dolgokat elhúzni. Mikonya: Csak úgy gondoltam, ha tudtuk volna. Ha tud­ta volna az ember. Kovács: Gondolja, hogy akkor én is becsomagolva tartom ezt a gépet a raktárban. Gondoltam, így biztos nem tesszük tönkre ezt a drága gépet. Több millió devizába van nekünk ez a gép, Mikonya. Mikonya: Csakhogy egy kis gyakorlás mégsem ártott vol­na. Kovács: Hiába, Mikonya szaki, most már nincs időnk. Épp, hogy föl tudjuk majd állítani a gépet. Mindjárt itt a bi­zottság. Mikonya: Persze, a bizottság. Értem én azt, hogy szorít úgy egy kicsit az idő. Kovács: Magának csak annyi a dolga, hogy leül a gép mellé az épület mögött, és arra vigyáz, hogy megfelelően nyomja a gép a slagba a maltert. Mikonya: És mikor megfelelő főnök úr, az itt a kérdés? Mert hogy én nem szeretem a pontatlan munkát. Kovács: Csak a fülét tartsa oda egy kicsit, különben ehet is. A Kancsal szaki lesz a slagos. Csak az ő hangját figyelje. Ha semmit sem hall, mehet a masina, ha egyet kiált, ráen­gedi, ha másodszor, még jobban ráengedi. Egyszerű, nem? Mikonya: Hát van benne valami. Kovács: Maga Kancsal meg csak arra vigyázzon, hogy finoman, egyenletesen, vékonyan szórja a vakolatot. így ni. Bizonyos elegánciával. Közben arra gondoljon, hogy vállala­tunk most fog magáról először hallatni. Prémium, stb. de mi­nek mondjam? o Riporter: Az első magyar gépi vakolási versenyről jelent­kezem, kedves hallgat óink. Minden kedvez a versenynek, a nap fényesen süt le ide a 3/5-ös Építési Vállalat köpeci rész­legére. Nem hiába az izgalom, nem hiába a szurkolás. De tartsuk be a sorrendet, kedves hallgatóink. Az ország tíz épí­tési vállalata nevezett be ebbe az úttörő, nemes versengésbe. Ez. a verseny lesz a bizonysága, hogy megszületett és meg is izmosodott a magyar gépi vakolás. A bizonyításban talán mindjárt ma kapjuk a legpregnánsabb választ, hisz a ver­senyben a sors véletlensége következtében mindjárt .a leg­jobb, a legjobban felkészült vállalat indítja a kipróbált, ösz- szeszokott gárdáját. Önök, kedves hallgatóim még nem tud­hatják, de én már sok mindent tudtam meg erről a nagysze­rű együttesről a vállalat vezetőitől. Nem láttam sehol önmu­togató feliratokat, táblázatokat az eddigi eredményekről. Ko­vács eilvtársat, az üzemegység vezetőjét nem ilyen fából fa­ragták. Már a központban megtudtam, hogy Kovács elvtárs a lelkiismeretes, pontos munka embére. Ez a csodálatos svéd gép is itt előttem azt mutatja, hogy szerető kezek gondozták egy éven keresztül, hisz olyan tiszta, mintha ma reggel szed­ték volna ki a dobozából. Ezeknek az embereknek már vérükben van a malter, a gépi vakolás, ezt csinálják nap­ról napra, hónapok, hosszú évek óta, a mindennapjaikat ad­ják ma... de a bizottságról, a zsűriről is néhány szót. Nem, nem, kedves hallgatóim, ez a zakatolás nem a bizottság, a bi­zottság még nem tűnt fel, ez a zaj az óriás gép egyenletes za­katolása. Kedves zene ez a mi embereinknek. Mikonya bácsi beindította a gépet, Kancsal mester finoman szórja be az üres falfelületet. Látszik, hogy hosszú ideje dolgoznak már így együtt. Érzik e csodálatos gép minden rezdülését. De vissza­térve a bizottságra, a bizottság még nem jön, de kedves hall­gatóinknak úgyis mindegy, hogy jönnek vagy mennek, hisz önök semmit sem láthatnak. Ezért szeretném néhány szóval a bizottságot is bemutatni, megjelenésükkor egyéb események miatt erre már úgysem lesz időnk. Ügy gondolom, hogy már azért is nyugodtan beszélhetek a zsűriről, mivel a mi embe­reink most úgyis csak tapogató mozdulatokat végeznek, las­san, kényelmesen szórják a falfelületre a vakolatot. Készül­nek a nagy kiugrásra. Ügy gondolom, az egész versenynek rangot ad zsüritagságával Csibola Ödön, a vakolás nemzetkö­zileg is elismert szaktekintélye, az Akadémia levelező va- kolója. Méltóság és egy Japánból hozott angol csibu'k jelzi markáns arcúiéit. Egész megjelenése azt sugározza, hogy van 6/2-es vállalat ismert Igazgatója. Mindenütt távcsövéről ismerik, megjelenése. Málter Antal, a szakma kedves róni bácsija, a mely állandóan (még éjjel is) nyakában lóg egy szíjon. A táv­csövet még nagyapja hozta Jénából, már alig látni rajta va­lamit, csak arra jó, hogy Tóni bácsi nyakán lógjon, jelezve, hogy e nemes férfiú a Tóni bácsi. Mellette Csicseri Endre mémöfcigazgató. Az együttesben ő képviseli a klasszikus ró­mai műveltséget, kimértséget és egyúttal szigorúságot is. Min­denki, de különösen beosztottjai ismerik és tisztelik kedvelt 'latin mondását: Ego sum. Gránit elvtárs a Volt nekem egy malteroskanalam című poémájával tűnt fel a szakmában, ma­gához a vakoláshoz nem sokat ért... de máris be kell fejeznem a bizottság bemutatását. Megérkeztek. Kezdődik, kedves hall­gatóink. Kezdődik. Az udvar felől érkezik a bizottság Kovács elvtárs vezetésével, mondhatnám kalauzolásával. Micsoda pillanatok, kedves hallgatóink! Lent az épület mögött dömpe­rek öntik a gépbe az alapanyagot. Rancsal mester magabiz­tosan kiált le a gép felé. És Mikonya bácsi, a jó szakember megszokott mozdulatával nyúl a csodálatos gép klaviatúrája felé. Felbődül a svéd óriás. A slagok megdagadnak. Kancsal szaki művészi dudorokat varázsol a nagy falfelületre, majd újabb utasítást kiált Mikonya bácsi felé. Ki gondolt volna erre a szédületes iramra? Kovács elvtárs is integet a, bizott­ságból, ez vakolás a javából. Minden zúg, frecskel, bömböl... a munka zenéje. Most Kancsal szaki a bizottság felé irányít­ja egy pillanatra a szórófejet. Méltó üdvözlete ez a vakotok­nak, vagy talán, hogy a zsűri közelről is láthassa a vakolat anyagát. De mi ez, kedves hallgatóink? A vakolat lávája már a zsűrit veri! Kalapok repülnek, vakolatkupacok rogynak a földre, Kovács elvtárs még nagyban kiabál valamit, de egy maltersugár őt is a földre teríti. Micsoda tragikus fordulat! Hiába, a gép néha még a legjobb szakembereket is meglec­kézteti. De sikerült a slagot .elirányítani. Kancsal az utcai rész felé nyomja a szórófejet. A sugár egy egylovas kocsit ér. Ló és kocsis megdermed, mint egy szobor, de úgy látszik, a ló nem akar szobor lenni, és eszevesztett vágtába tör ki a szo­borból és a közeli piac felé száguld... Engem ne féltsen sen­ki kedves hallgatóink, én itt állok egy biztos oszlop mögött, de most... most megremeg az oszlop, minden zúg, jön, jön a slag, nincs már semmim, dől az oszlop, tégla, malter, minden csak malter és zúgás, de a mikrofont nem hagyom... nem en­gedem, bennem bízhatnak a kedves hallgatók... a vonalat visszaadom a stúdiónak... visszaadom...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom