Tolna Megyei Népújság, 1979. december (29. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-02 / 282. szám
1979. december 2. Képújság 7 Hagyományőrző gyerekek — Ha elvégzed a nyolc osztályt, szövő leszel? — Nem Nem! — Otthon szövögetsz majd, a magad gyönyörűségére? — Nem, otthon sem fogok szőni. — Eljársz majd szakkörbe? — Azt sem tudom. Lehet. Ha kedvem lesz hozzá. * Népművelői gyakorlatom egyik tapasztalata volt, hogy addig, amíg az általános, iskolába aktív színjátszó tevékenység folyt, soha nem volt gond a művelődési ház irodalmi színpadának szereplőgárdáját összeállítani, együttartani. Volt, aki az iskolából mindjárt átlépett a kultúrházi együttesbe, volt, aki csak évek múltával. De jött. Úgy szoktuk mondani — a színjátszással „fertőzött- ség” arányában. A gyermek lelke nyitott. Értelme figyel a világ minden dolgára és mindent sajátjává akar tenni. Mindent meg akar ismerni. Ez persze lehetetlen. De az valóság, és az a valóság, hogy ha ez a nyitott kapu, ez az érzékeny értelem nem kap érintést, _ nem kap „fertőzést”, akkor bezárul, érzéketlenné válik. Kéreg fejlődik rajta, erős páncél, melynek áttörése már lehetetlen. Illetve repedésein bemarja magát a silány, a giccses és az hat a páncél alatt. Minden más iránt, legyen az még oly nemes, immunissá válik az értelem. Tudom, hogy sokan ellenem szólnak, mondván az lehetetlen dolog, hogy egy gyermek mindent megtanuljon, mindennel megismertessék. Szétszórt lesz és végül semmihez sem ért. Sokat markol, de keveset fog. Biztos, hogy ilyen veszély is fenyegethet. Ám a dolgok nem különállóak. Át meg átszövik egymást, összefolynak, kapcsolódnak és ugyanazok — csak más ruhában. Művészetről beszélek és már régóta történelem az, amiről szó van. Zenét hallgatok — már régen pszichológia. Ezért szeretem az olyan törekvéseket, ahol az embert kísérő-övező jelenségeket és az ezeket teremtő, használó embert teljes egységnek tekintik. És nem kézlegyintéssel intézik el, hogy úgyse lesz rá szüksége soha az életben, minek azt megtanulni, minek azzal foglalkozni. * — Én nem akarok asztalos lenni. Gimnáziumba megyek, aztán majd a négy év alatt elválik, hogy milyen foglalkozást választok. — Miért csinálod mégis ezeket a kis bútorokat? — Érdekes. Megtanulok a szerszámokkal bánni, megismerem a fát, a fával való munkát. És tanulunk sárközi bútort festeni. Meg aztán jól elvagyunk a szakkörben. * — Ritka dolog babával játszó, babákat fabrikáló, öltöztető fiút látni. — Nekem ebben sok érdekesség van — mondja Kovács Pista 8. osztályos tanuló. — Megtanultam a háromlábú baba készítését — csak úgy kíváncsiságból. Én is inkább bútorkészítéssel foglalkozom, de érdekelt a baba is. Kiválasztom a faágat, összeállítom a baba fejét rongyból, aztán arcot csinálok neki. Elszöszmötölök vele. Mire minden elkészül, nagyon szép lesz. Nekem tetszik. * — Három éve kezdtük ezt a munkát — mondja Folland Erzésbet tanár, a hagyományőrző munka szervezője, lelke. — Itt Decsen szinte kínálja magát a lehetőség a népművészettel való foglalKovács Pista a háromlábú baba arcát készíti Odorné a szövők munkáját irányítja kozáshoz. Ugyanakkor követeli is magának a vele való foglalkozást. Nem minden nehézség nélkül, sikerült az iskola és Népi Iparművészeti Szövetkezet között, aztán még harmadik társként a járási művelődési ház között olyan egyetértést teremteni, hogy ez a munka elindulhatott. Harminc gyerekkel kezdtük a szövést. Eleinte a szövetke. zet egy szocialista brigádja patronált minket. Rendbe tették az iskola szövőszékét, ■ aztán még adtak mellé kettőt, egy gyorsvetélős, takács szövőszéket is. A brigádtagok fölváltva jártak az iskolába gyerekeket tanítani. Ez a módszer nem vált be, mert mindenki másként oktatott. Végül Ódorné Böröcz Éva vállata a tanítást. Ma is ő van a gyerekekkel. A csoportban van hét szem fiú is, annak ellenére, hogy a szövés női szakma. Tegyük hozzá, ma már. Ami a fizikai igénybevételt illeti, az férfias munkává teszi a szövést. A kás szedett mintát tanulták a gyerekek és a jóvászon szövését. Az elmúlt évben mi szőttük meg a a nyolcadikosok ballagótarisznyáját, sok könyvjelzőt készítettünk már és az iskola szépítésére térítőkét, alátéteket. A szövő gyerekek közül ma már hatan önálló munkára képesek, de a többiek között is akad jó egynéhány aki szépen halad az ismeretek elsajátításában. A most végző nyolcadikosok közül öt-hat gyerek második helyen a szövést jelölte meg választandó szakmának, annak ellenére, hogy alapvető cél nem a szakmatanítás, hanem a művészeti nevelés. A gyerekeink bejárnak Szekszárdra is az úttörőház szakköreibe, aztán a „Ba- bits”-ba M. Szabó Istvánhoz, ahol a szövés gyakorlata mellett sok egyéb művészeti, néprajzi fogalommal is megismerkednek. — A másik ágon a hímzéssel foglakozunk. Ehhez a kultúrház ad segítséget. Kovácsné Kun Sára, a népműMiniatűr sárközi bútor Bársony János a barkácsolókat segíti Kun Sára néni a népművészet mestere vészét mestere tanítja a gyerekeket. Ide tíz lány jár. Itt van a legtöbb gondunk, mert a hímzés nagyon nehéz, aprólékos munka. Különösen a sárközi. * Csak fiúcsapat a barkács- szakkör. Hét gyerek jár Bársony János keze elá. ö a szövetkezet faipari részlegének vezetője. Tőle a sárközi bútorok készítésének csínját- bínját tanulják a fiúk. Nem eredeti nagyságban, hanem kicsinyítve készítik el a különböző tárgyakat. Az ő munkájukat még Rácz Jánosné segíti, aki a bútorfestés fortélyaival, a mintakinccsel ismerteti meg a gyerekeket. Az általuk készített bútorokból összeállított sárközi szoba már eljutott Zánkára is. Az ügyesebbje otthon, önállóan megcsinálta a maga garnitúráját a tanultak alapján. Például a kis Bödők, a Korsós. Most nagy feladat előtt állnak. Szeretnénk, ha megtanulnák elkészíteni a szúnyoghálós ágyat is. * Munkánk fontos része a gyűjtés. Részben tárgyak gyűjtése, részben a szövéshez, hímzéshez minták gyűjtése. Sok régi fényképet, emléket, az egykori életre vonatkozó történetet hordtak már össze a gyerekek. így tud igazán kikerekedni a kerek. Nagy kedvvel csinálják ezt is, a manuális munkát is, mert siker jár a nyomukban. A megyei „Zsuzsi baba”- pályázaton kiemelt első díjat nyert mind az öt babánk. A dél-dunántúli népművészeti hét pályázatán több díjat nyertek a szövők és első díjat nyert Gyantár Anita a hímzésével. Ö már Zánkán is nyert. Jutalmul két hétre egy képzőművészeti szaktáborba mehetett. Nyíregyházán két hímzésünk és két szőttesünk került kiállításra. Ez az esemény azért is örvendetes, mert ez alkalommal hivatásos iparművészeket és szövőket előzitek meg a gyerekek és profikat szorítottak ki munkáikkal a kiállításról. ♦ Egy iskolának sokféle illata, szaga van. Egy iskolának sokféle hangja, zaja van. Ám bármerre megyünk, az iskolák hangjai egyformák. A decsi Haladás utcai iskola hangjai közül kihallatszik egy szokatlan zaj is, a szövőszékek ütemes csattogása. Rövidesen, a művelődési ház jóvoltából megperdül a korong is. A kultúrházban ugyanis gölöncsér szakkört szerveznek, hogy a kerek még kerekebb legyen. CZAKÖ SÁNDOR #gi szakácskönyvet lapozgatok, nézegetem benne az ünnepekre kínált recepteket, aztán az összehasonlítás kedvéért egy mait veszek elő és mit látok? Azt látom, hogy a gasztronómia nyelve nagyot változott, a receptek rövideb- bek, egyúttal stílustalanabbak lettek, de a kínálat ma is ugyanaz, mint száz éve. Mindössze a híres magyar fűszerek tünedeznek el a könyvek lapjairól. így aztán a „jól bevált recept”, hogy tudniillik magyar ember addig eszik, ameddig az ünnepek tartanak — hiába, minden rossz étkezési szokást javító propaganda — a legtöbb helyen ma is alapszabály. Ünnepkor ugyanis a ház asszonya három napig főz,, holtfáradtan roskad az ünnepi asztal mellé, a beigli ízét már nem is érzi, beszélgetni fáradt, csak arra gondol, hogy a következő napon végre újra munkába állhat és kipihenheti magát. A körzeti orvosi rendelőkbe ilyentájt megnő a forgalom. Rendszerint a gyomorrontással, epepanaszokkal jelentkezők képviselik a többséget. Nem akarok igazságtalan lenni, főzni kell. Jól főzni, érdem. A jóízűen falatozó R Hegyen-völgyön lakodalom ? család látványa öröme a há_ ziasszonynak. Csak az a kérdés, hogy lakodalmi szintre kell-e emelni az étkezést? Erről bszélgetünk a szekszárdi Tartsay asszonyklubban, s mindjárt induláskor leszögezzük, hogy „okkal van vita a konyha körül”. — Karácsony? Akkor aztán a nagymama kivan! — mondja Morvay György né. — De ezt ne tessék leírni, mert ez lényegtelen. Én ilyenkor pénzt, időt nem kímélve mindent előteremtek, méghozzá a legnagyobb örömmel. Ugyanis évente 2—3szor jön össze a család, az unokáim is. Nekem nagy örömet szerez a dúsan megterített asztal. Mondja ugyan a fiam, hogy „anyu, te olyan ódivatú vagy. Minek ez a felhajtás?” De én már csak ilyen vagyok. Szeretjük a régi jó ételeket, az újakat nem veszi be a gyomrom. Amikor aztán elmennek a gyerekek, szomorúan csomagolok be még ezt-azt. Utánuk meg marad a süket csend. Hát ezért... — Én egyedül maradtam — törölgeti a szemét Miskolczi Béláné. — Azelőtt bezzeg! Mindent előre elkészítettem, tartaléknak egy kis töltött káposztát is. Az ünnepi ebéden mindig húslevest és rántott húst ettünk. Azért most is főzök, csak egyszerűbben. Karácsony szomorú ünnep. Kimegyek a temetőbe. — Én is egyedül vagyok — veszi át a szót Horváth Ferencné. — Én is főzök minden nap, még azt is elárulom, hogy az 1700 forintos nyugdíjamból 1500-at költők kosztra. Persze azért van egy kis mellékes is. Szívesen veszek készételeket, szeretem a mirelit kacsát is. Ha valami újdonsággal találkozom, kipróbálom. Karácsonykor jön a család, vagyunk vagy tízen. Előadom a menüt — húzza ki magát és a hatás' nem is marad el. Asszonytársai már előre tudják, hogy most nagy felsorolás következik. — Húsleves, töltött csirke, frissen sült, pörkölt, disznóoldalas töltve (több asszony elgyengül), töltött káposzta, sütemények. Egy beszólás a sarokból: — „Hiába, töményen zabái a magyar.” A nagy nevetés után Ottó- fi Józsefné fordítja komolyra a szót. — Én már fáradt vagyok a nagy főzésekhez. Minden napra egytál ételt főzök, karácsonykor pedig mi megyünk a gyerekekhez. Vendégek vagyunk. Lényeg az együttlét. * — Nékem is ez a véleményem — folytatja László Ká- rolyné. — Mi az ünnep egyik napján a lányoméknél vagyunk, másikon a fiúnknál. Közösen főzünk. Szeretek főzni, de pihenni is akarok, meg beszélgetni, az unokáimmal lenni. Nekünk ez az öröm. Oravecz Jánosné és Kohá- ri Lajosné testvérek. Nagyon hasonlítanak egymásra, sőt az ünenpi étrendjük is azonos. — Tényleg egyformán főzünk? — nevetnek egymásra — úgy látszik, a régi otthoni étkezési szokásainkat visz- szük tovább mind a ketten. Koháriné előrefőz, hogy az ünnepeken csak melegíteni kelljen. Olajjal főz, sok zöldséget használ, ha beválik, készételeket és mirelit készítményeket is szívesen használ. Férje kitűnő szakács, vannak olyan ételek, amiket ő jobban készít el. Hiába, emancipált férj. Testvére minden este meleget főz, mert férje napközben nem jut főtt ételhez. Ö mindig a húskínálathoz igazodik, és szereti az újdonságokat is. Az ő férje is szeret főzni, fantáziája állítólag remek. Végezetül egy receptet ajánl, ünnepre is jó, egyáltalán nem kell hozzá zsír. „Egy kilós csirkét megtöltök paprikával, paradicsommal (télen jó a mirelit is), borssal, Szilas ételízesítővel, kívülről is beszórom ételízesítővel, sóval, egy-két kilós barna papírzacskóba téve egy órán át sütöm sütőben. Nem kell forgatni, nagyon zaftos és szép piros lesz. Bánházi Lászlóné az ünnep fontosságáról beszél. Ö egytál ételeket főz előre, egyébként pedig fehérjedús, tápláló ételeket készít, sok gyümölcsöt és tejet fogyasztanak. így aztán nem is szoktatta rá a családot arra, hogy a karácsony és az ünnepek hegyen-völgyön lakodalom legyenek. * Mi lenne, asszonytársaim, ha egyszer tényleg megfogadnánk, hogy egyszerűbbet, vagy legalább kevesebbet teszünk az asztalra, hogy nem rohanunk el mosogatni, a következő napi ételt előkészíteni, hanem egyszer úgy igazán mi is a családé leszünk?! Ülünk az ünnepi asztal mellett és ... beszélgetünk (olyan elérhetetlen vágyálom ez?). Előttem egy füzet, Edvi Illés Pál írta 1858-ban. Nekünk is szólhatna jótanácsa: „Evésben arra ügyelek, Hogy fűszert s forrót nem nyelek. Az ételt megrágom pépre, S nem faldosom nyakra-főre. Gyomromat meg nem terheleih, Úgy hánytatót nem kell vennem. Én kevéssel is beérem, Úgy nem lesz aztán nagy bélem. RUSKÖ N. JUDIT
