Tolna Megyei Népújság, 1979. december (29. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-16 / 294. szám

A "rtÉPÜJSÁG

1979. december 16.

GONOSZ DPUSZT A

anyámmal. Akkor meg azért nem kötöttem be senki lányának a fejét, mert arra kért az édesanyám, ne hagyjam itt egyedül. Hát így volt. Két éve, hogy misét mondott érte a pap. Aztán itt maradtam negyvennyolc évesen. Egyedül, mint ez ni — mutatja az ujját, a gyűrűset. — De az is az igazság, hogy most már el nem mennék innen, ha zavarnának sem. Megszerettem ezt az életet. Hálász vágyóik a tamási Béke Tsz-ben. Itt van egy kö- pésnyire a birtokom, a halastavak. Kutyát is csak ezért tartok, nem ám azért, hogy félek. Csak a tolvajok ellen.

— Tolvajok ellen?

— Hát. A tolvajok ellen, az orvhalászok ellen.

— És ennyi kendermagost? Ennyit minek? Látok itt vagy százat.

— Tudja mindig jönnek. Az autósok. Mint maguk. Először azt hittem, kakast akarnak, vagy tojást. Mert az is vesznek. Viszik köttetni, merthogy az én állományom nem akármilyen ám, láthatja. Aztán van még disznó is. Egy megy az idén a vágóba, már úgy értem, hogy azt vágom le. Akkor lesznek majd itt vendégek is, mert ugye egyedül nemigen bírnék ám egy ekkora állattal. A másik négyet meg nevelgetem.

— Mondja, a baromfi mindig kinn alszik, soha nem megy be az ólba. Nem viszi el a róka?

— Ilyenkor már nemigen. Csak ha takarása van a nya- vajásnak. Akkor igen. Még a kutyák sem tudják észrevenni. Csak én, hogy fogynak a csibék.

— A rossz emberektől nem fél? Itt egyedül, messze van az első ház, ha bajban van?

— Ugyan' már. Annyi itt az autó éjjel-nappal, több ember jár erre mint bármeegyedül nemigen bírnék egy ekkora állattal

lyik faluban. Pénzt meg nem tartok itthon, kölcsönbe van a barátoknál.

— Mivel üti agyon az időt esténként ?

Karon ragad, visz a pádhoz, mutatja mennyi újságja van.

— Aztán ha elült a jószág, becsukódok, meghallgatom a híréket, és már alszom is. De reggel háromkor már bárki idegyü'het, égnek a lámpások. Van egy televízióm is, ha akarja megmutatom. — A nagyobbik szobában, a szekrény mellől veszi elő, szovjet minitévé, elöl- bátul csupa por. A gazda mosolyog, magyarázza.

— Nemigen használom, azért is ilyen poros. Akkumulátorról megy, még működik is. De olyan pici a képe, bem is látok belőle jóformán semmit.. Még inkább kosarat fonok. Most is csináltam egyet, Tamásiba a borbélynak. Megkért, hát csináltam, fontam neki

egyet. Máskor meg hálót csomózok, mindjárt meg is mutatom mivel, merthogy azt is én csináltam ám.

— Ez a tű, evvel csinálom.

*

Alkonyba bukik a délután, elülnek a tyúkok, kakasok. Mindegyik megtalálta már a maga ágát az orgonabokron, még egyet, egyet rikácsol valamelyik.

— No még csak az a kérésem, ha erre járnak, hozzák el nekem azt az újságot, amibe beleírnák. Tudják nemigen jutok ám én hozzá. Ha tudnám melyikben lesz benne, elmennék én Tamásiba is, venni egyet, de így!... Inkább küldjék el a címemre. Idehozza a postás, mert meg- álilmak itt nekem még a buszsofőrök is. Ügy ismernek engem, mint a rossz pénzt. Jó, akkor a címemre küldjék: — Topa Ferenc, Gonoszdpuszta.

sárközi Fotó: Steiner

Gonoszdpuszta. Tamási és Iregszemcse között a balatoni müút mellett, lenn a halastavaknál, a kanyarban van. Gonoszdpuszta, egyetlen fehérre meszelt épületből áll, a spaletták félig tárva. Az udvaron hatalmas anyakocát kergetnek a kutyák. Két fehér kuvasz, meg egy piros- barna korcs.

*

— Rajci ne, ide Bajci, azt • a megváltóját — kiált a gazda.

Nincs bátorságom kilépni a Trabantból, körülvesz a három hatalmas eb.

— Gyüjjenek csak bátran, gyerekfcutya mindegyik, csak játszani szeretnek. Az a kisebbik a kis Hattyú, a másik ,meg az öreg Hattyú. Mondják csak a nevit, ért az abból.

Megmondjuk kik vagyunk, miit akarunk, a gazda kezét nyújtja.

— Én meg Topa Ferenc vagyok — mondja, és mosolyog. — No ezt is megértem hát. Újságíró még sosem volt itt Gonoszdpusztán. Tán a

tikjaimra lettek olyan figyelmesek. Szépek, igaz-e? Azt meghiszem, kendermagosak. De olyanok ám, hogy az istennek se mennek be az ólba. Még ha lefagy a tarajuk, akkor se. Ott alusznak ni, az orgonabokron minden éjjel. De mit beszélek itten, gyüjjenek csak beljebb. Villanyom az nincsen, de még tüzel eléggé a nap, odabenn is látunk.

Vaskályha duruzsol a sarokban, a pádon macskák nyújtóznak, álmukból vertük fel mindkettőt. .— Üljenek csak le. Amelyikre csak akarnák. A parasztszékre, vagy oda a lócára. No aztán mire kíváncsiak — kérdi a puszta lakója.

— Az életére — mondom.

— Az enyimre?

— A magáéra.

— Hát én már egyéves koromban itt laktam a pusztán. Tudja, a tagosításkor itt kaptuk meg a birtokot. Később, már fiatalemberként, még amikor az apám is élt, azért nem nősültem, mert úgy gondoltam; fiatal vagyok én még ahhoz, hogy asz- szonyt hozzak a házhoz. Aztán apámat eltemettük, ketten maradtunk az édesGonoszdpuszta

HA HISZED, ha nem, egyszer már magához szólított engem a halál, de fityiszt mutattam neki. Jól megvagyok én vele, eszem ágában sincs haragudni rá, s tudom, hogy találkozunk még. De egyelőre jobban érzem magam itt, közietek.

Hogy gyakran gondolok-e rá? Nem mondhatom. De ha mégis, akkor sem olyan szörnyű, mint vélnéd. Szinte közömbös már. Megúsztam, túléltem, i,tt vagyak, kész. Ha meghaltam volna, annak sincs jelentősége, hiszen nem éreztem semmi, de semmi ijesztőt, akárcsak az a tizenkilenc utastárs, aki azóta szerves részévé vált az anya- földnek.

Ha nem tértem volna magamhoz, simán, a legcsekélyebb fájdalom nélkül vonultam volna ki ebből a jóképű világból, csak az asszonynak meg a gyerekeknek lett volna rossz fenemód. Talán tapasztaltabb vagyok másoknál azzal, hogy megfordultam a hálák házatáján — ennyi az egész. De igazán, cseppet sem vcflt rémítő. Sokan azért félnék tőle, mert azt képzelik, hogy borzalmakat és isten tudja mekkora kínokat kell kiállni a végső pillanatokban. Pedig tévednek. A halál könnyedén, szinte játékosan jön, s esze ágában sincs meggyötörni az embert. Ahogyan á születésemre, úgy a halálomra sem emlékezhetem, tehát újra csak azt húzom alá, hogy semmit nem jelent számomra.

A katasztrófa előtt és azóta is álmodtam mindenféle rémítő dolgokat, sziszegő mérgeskígyók kergettek, feneketlen, sötét mélységbe zuhantam, olyan víziók gyötörtek, hogy beleizzadtam a rettegésbe, s mikor fölébredtem, volt olyan érzésem, hogy a hálál akart karonfogni. Most már tudom: az álomhalál nem olyan, mint az igazi. Kegyetlenül nyomasztó érzést támaszt ugyan, meggyötör, ahogy csak tud, de elég arra gondolni, hogy eh, csúf álom ez az egész és máris szabadulni lehet tőle. A valóságos halál azonban, amely az ébren levő ember után

nyúl, egészen más természetű. Olyan mentőangyalféle, akiről azt tartják, hogy puha kötényébe ejti a fölbukókat. Ügy, mint fiatal anyám, aki leguggolt tőlem néhány méternyire, és biztatott: szaladj, kicsim, az ölembe! Ha van teljesebb biztonság az anyaölnél, úgy csak a szelíd, jóságos halál karja lehet az.

Más a betegség, nézetem szerint. Némelyik közülük, a makacsabb, az alattomosabb fajta — hallom — tantaluszi kínokkal jár. Mondják, ilyen a rákkór is, amely végső stádiumában szinte kibírhatatlan. De a nyavalyák legszelídebbje is ezerszer gonoszabb a hálálnál, amely mintha csupán azért létezne, hogy megváltsa a hitvány életű szenvedőket, visszaadva porhüvelyüket az örök természetnek. Olvastam valahol, alighanem Bessenyei György beszél róla, hogy az emberfia hamva a földdel elkeveredve ki fog zödülni, és füvet ad a juhoknak, kecskéknek, ezek húsával, tejével meg szintén emberek táplálkoznak. Ha azon a tizenöt évvel ezelőtti nyári napon el nem döntöm, hogy mégiscsak jobb lesz megmaradnom,

egyelőre akkor belőlem is friss életek fakadtak volna

azóta. Nem tudom, ki hogyan látja, számomra egészen megnyugtató annak tudata, hogy végleges elmúlásommal nem foszlok haszontalan

semmivé, hanem fontos ösz- szetevője leszek a diadalmas életnek.

Sokan nem mernek a halálról beszélni se, mert babonásak, azt hiszik, akkor megjelenik. Minek az ördögöt a falra festeni? — így. Egyszer a vén császár, Hai-lé Szelasz- száé csúnyán 1 egorombitotta a jópofa újságírónőt, mert az megkérdezte tőle, gondolt-e

mór a halálra. „Nem értjük a kéfdést” — reagált a szokásos fejedelmi többesben. Pedig neki már értenie kellett volna. A halál, mint a gondos ápoló, nem megy messzire a legyengült szervezettől, s iparkodik segíteni rajta. Az egészséges életre korántsem ügyel annyira, s mihelyt látja, hogy nincs rá

szükség, megy a jobban rászorultak hóna alá nyúlni.

Amit eddig mondtam, a magam megmaradásával bizonyítom. Nyolcvanassal, robogott velünk a busz azon a gyorsjáratúnak nevezett betonon. Jobbkézről akácerdő, bal oldalon vasúti vágányok. Ügy tudom — utólag értesültem erről is, mint a halottak számáról —, negyvenkettőn voltunk, ki Szegedre, ki Pécsre igyekezett, az akkor még kifizetődő belföldi légváratokkal. Látom magam előtt: fogtam a hátsó följárónál levő pénztár merevítő fémrúd- ját, előttem az ülések mind foglaltak, mögöttem többen álltak a busz topogórészében. Jól elém világlik, kellemes ér_ zér bizsergetett, mert eszembe jutott a táskámban lévő szoknyánakvaló, amellyel a feleségem akartam meglepni. Finom kelme volt, akkortájt még nehezen lehetett hozzájutni, örültem neki, na. Azt hiszem, még halkan fütyö- részgettem is, olyan igazi elégedett állapotban voltam. Előttem egyetlen utas állt, aki egyszercsak ilyesmit kezdett dünnyögni: nézzék már ezt az ürgét, még árokba visz bennünket.

Megállapítottam,- hogy a fölüljáró hídon vagyunk, és a kerék csakugyan súrolja a gyalogjárda peremét. Ebben a p Milan atban azonban átvágódtunk az ellenkező oldalra és szálltunk, mint a madár. Működő agyam utoljára .még

két éles fölvételt készített számomra. Az egyik: a vaskorlát úgy nyílik, rnálik szét előttünk, mintha puha kötélből vagy selyempapírból lett volna. A másik: bizonyosra vettem, hogy a hídtól földet érve továbbsiklunk, majd simán és könnyedén Ferihegyre. Szorongásnak, ijedelemnek a leghalványabb árnyéka sem vetődött .rám. Nem volt rá idő. Inkább megkönnyebbültem, súlytalanná váltam egy icipici mámor közepette.

Voltaképpen ekkor léptem rá a lét és a nemlét küszöbére. Attól a minutumtól kezdve, hogy a belémszerelt képmagnó nem rögzítette1 a történteket — akárhogy is veszem —, a saját énem szempontjából megszűntem létezni. Semmit, de semmit nem tudtam arról, hogy bennem a sejtek, a zsigerek, a véredények, a csontok mekkora károsodást szenvedtek, és visszafordulhatok-e a tökéletes puha csönd és sötétség zónájából.

Mindenesetre erősen akarhattam, hisz nem tetszett nekem odaát az a kerekded semmi. Amikor magamhoz tértem és nyiladozó szemem hasadékán rámnézett a nap- sugaras élet, rögtön a szoknyánakvaló jutott az eszembe. Azt hiszem azért, mert kopácsoltak a tetőn és bőröndök szálldostak’ cikáztak fölöttem. Féltem, nehogy lába keljen a feleségem ajándékának. Hát nem érdekes? Rajtam, mellettem emberi testek halmaza, .az egyikről futtában megállapítottam, hogy hason fekszik, de fölfelé mered a szeme, .mégis az volt az első szavam: a táskára tessenek vigyázni! Emelni akartaim a jobb kezem, kicsit furcsálltám, hogy nem engedelmeskedik, aztán ráhagytam. Jó érzéssel töltött el az a meggyőződés, hogy élek, fájdalmam nulla, ennél tovább azonban nem jutottam. Eszméletlenül dughattak a mentőkocsiba.

Útközben tértem magamhoz ismét, hogy attól kezdve mindig észnél legyek. A Kol- tóiba vittek, valami alagsor- félében hevertettek egy tolókocsin, és örültem, hogy szaladoznak körülöttem. Egy fiatalember jött oda, hogy tudna-e valamit segíteni. Megkértem, telefonáljon a nővéremnek, Pesten lakik. A fiú jobb kezéről hiányozlak az ujjak, a maradók tenyere olyan volt, mint egy bunkó, s kíváncsi voltam, hogyan tud így telefonálni. Ott állt egy fülke, bement, és tárcsázott hüvelykujjának egy csekély maradványával. Hát ennek igazán tudtam örülni, pedig akkor már sajogni kezdett minden tagom. Ránéztem a kezemre, hogy mi a csodáért makacskodik, ha emelni akarom, s akkor láttam, hogy a zakómon vastagon átütött a vér, alul meg csöpög elég kiadósán. Ügy éreztem, a csípőm is kificamodott, de inkább a fejem érdekelt, mivel abból is szivárgott a vér. Jöttek értem, fölvittek valahová, körülállták, tanakodtak az örvösök. Egy csöppet sem aggasztott ez, sőt nyugtató hatással volt rám. Belül csupa zene és vidámság voltam, amikor végül is letakarták a fejem. „Csak nem akarnak elaltatni?” — érdeklődtem a legkisebb ijedelem nélkül. „Nem, csak megvarrjuk kicsit a fejét” — mondta valaki. „Aztán szép munkát csináljanak ám, mert szakmabeli vagyok” — mondtam. „Hogy-hogy?” — kérdezte. „Szabó a mesterségem” — vágtam rá, és majdnem elnevettem magiam, hogy sikerült találót füllentenem.

Azt hittem, két hét múlva kiengednek. Egy fenét. Mivel a medencecsontom is összetört, s izmok, vivőerek szakadtak szét szöveteim mélyén, öt hónapig tanyáztam a kórházban. Azt mondták, azért mondott le rólam a halál, mert különös életerőt és kedvet látott bennem. Még hazakerülve is fél évig hordtak kezelésre, mert újra kellett tanulnom a járást meg más műveletieket is. És amikor teljesen fölépültem, akkor tudtam bizonyosan: any- nyira imádom ezt a sokbajú, szépséges életet, hogy legszívesebben soha nem válnék meg tőle. Pedig már tudtam, hogy a kedves, puha karú halálhoz merre vezet az út.

F. Nagy István:

Fityiszt a halálnak

Pontosság, több jövedelem

társadalom és egyén érdeke egyaránt a szerződéses fegyelem megszilárdítása. Nem jelent ez mást, mint azt, •hogy a feldolgozó vállalatok ütemezni tudják a termelésüket. Ehhez azonban nem elég saját belső szervezetük megfelelő kialakítása, a feldolgozásban résztvevők pontos munkája, hanem feltétlenül szükséges azoknak a segítsége is, akik az alapanyagot termelik.

Az állatforgalmi és húsipari vállalatok nem egészen egy hónapja kezdték meg a jövő évi sertésértékesítési szerződések megkötését a nagyüzemekkel, illetve a kistermelőkkel is. A sertéstiartá- si kedvre jellemző, hogy a szerződéséket folyamatosan, jó ütemben kötik meg. Az állatforgalmi és húsipari vállalatok már eddig is a jövő .évre tervezett nyersanyag- szükségletüknek több mint egyharmadára megkötötték a szerződést a mezőgazdasági nagyüzemekkel és a megbízotti hálózaton keresztül a háztáji és kisegítő gazdaságokkal is.

Nem mindegy azonban, hogy miként valósulnak meg a szerződések. Az adott esetben fontos, hogy a feldolgozó húsipari vállalatok alapanyag-ellátása folyamatos legyen, mert csak így tud megfelelő időben árut biztosítani a kül- és belpiacokra. A folyamatos áruszállítás alapvető népgazdasági érdek. Ma már — a külpiacokon különösen — a szállítás pontosságának értéke van. Az alapanyag-ellátás ütemezése tehát egyaránt érdeke a termelőüzemeknek és a kistermelőknek. Az átvétel csak így lehet zökkenőmentes.

Az új sertésátvételi árak 1980. január 1-től a beltar- talrni' értékektől függően 12 —18 százalék közötti mértékben emelkednek. Ez az ár- többlet nemcsak a takarmány és a felhasznált egyéb anyagok árának növekedésére ad kompenzálási lehetőséget, hanem növeli a sertéstartás jövedelmezőségét is.

A szerződésben vállalt élőállat-szállítási és -átvételi kötelezettségek pontos teljesítése azonban az új, megnövelt átvételi árak mellett külön jövedelemhez is juttatja a termelőt. Aki pontosan szállít, a szerződés alapján .kilogrammonként 2 forinttal többet kap az úgynevezett szabadáraknál.

A 2 forintos többletár kifizetését a felvásárlók ahhoz a feltételhez kötik, hogy az állat leadása a szerződésben vállalt ütemezéshez képest legfeljebb 15 napos eltéréssel megtörténjék. Például az áprilisi leadásra szerződött sertéseket március 15-e és május 15-e között kell leadni. Ezen az időszakon belül a tényleges átadási időt a kistermelő a teljesítés előtt egy hónappal határozhatja meg, kéthetes időszak megnevezésével. A 15 napnál nagyobb eltérés tehát anyagilag is érzékenyen érinti a termelőt. Amennyiben a felkínált sertéseket a vállalat nem veszi át 15 napon belül, abban az esetben a termelőt nem éri károsodás. Ilyen esetben, ha az átvétel a húsipari vállalat hibájából késik, a szerződéses áron felül 2 forint többletet fizetnek a termelőnek, sőt emellett megtérítik a tartás többletköltségét is.

módosult szerződési feltételek tehát korrekt módon védik a termelő érdekét, de segítik a feldolgozás ütemességét is. S hogy mindez megvalósuljon, ahhoz nem kell más, mint odafigyelés, pontosság és gondosság.

M. M.

I

A