Tolna Megyei Népújság, 1979. november (29. évfolyam, 256-280. szám)

1979-11-13 / 265. szám

1979. november 13. Képújság Moziban Magyar rapszódia Jancsó Miklós úgy döntött, hogy életműve most követ­kező szakaszában egy izgal­mas történelmi személyiség életútját vázolja fel, az első világháború kedzetétől a má­sodik végéig, háromszor más­fél órában, természetesen történelmünk sorsfordulóinak füzével világítva az esemé­nyekre. Ezenkívül azt is elhatároz­ta, hogy a korábbiaknál töb­bet ad a látványosságra, mert azt akarja, hogy többen lás­sák és élvezzék filmjét. Ilyesmiről ugyan nem hal­lani, de a szokásosnál na­gyobb a közönsége Jancsó új filmjeinek. Azt hiszem, a kí­váncsiság viszi el a nézők nagyobb részét a Magyar rapszódia és az Allegro bar- baro vetítéseire, hiszen Jan­csó ma az a filmes Magyar- országon, akiről mindenki­nek vaiv véleménye, akinek műveiről nemcsak a hazai, de a világiajtónak is szokása be­számolni. Jancsó Miklós — jelenség, — nem egyszerűen filmrendező. A Magyar rapszódia bi­zonysága szerint filmrende­zőnek — változatlanul — nem akármilyen. Képes ön­magát úgy megújítani, hogy közben ugyanaz marad. Azok, akik előzetes nyilatkozatai alapján arra számítottak, hogy a közönság kedvéért va­lami metamorfózison esett át, biztosan meglepődnek. Jan­csó úgy közelít a nézőkhöz, hogy tudatuk mellett érzékei­ket is megragadja, a koráb­ban elmellőzött — jó érte­lemben vett, művészi — lát­ványosság segítségével. Uj jelenség nála a szemé- ' lyiség erőteljes megformálá­sa is. Eddig szereplői vala­mennyien csupán jelképeztek egy eszmét, egy csoportot. Most egy bonyolult emberi jellem mutatkozik meg előt­tünk — Cserhalmi György nagy alakításában — aki sokkal kevésbé jelképes alak, mint bármelyik elődje. Nem tudni, milyes okai vánnak, hogy a filmforgal­mazás néhol elválasztja a két filmet egymástól, és — mint Szekszárdon is — több héttel később játsszák a Magyar rapszódia után az Allegro barbarót. Pedig a két film egymást is értelmezi; elég kár, hogy harmadik részük, a Concerto még el' sem készült. Mert azért mégiscsak az az igazi, ha egy háromrészes fil­met egyszerre értékelhetünk. V. F. É. 1 Jövő héten a Kínai negyed című filmről írunk Rádió Elő lexikon Ilyen cím, hogy „Élő lexikon”, nincs a rádió mű­sorában. Mi találtuk ki, azt érzékeltetendő, amire ritkán figyelünk oda, hogy viszony­lag rövid idő alatt is milyen széles körű ismeretterjesztő munka zajlik az éter hullá­main. A legkülönbözőbb te­rületek neves alkotóira gondolunk, akikről mától vasárnapig valamilyen for­mában hallhatunk. Szerepel köztük dzsesszmuzsikus (Be­amter Jenő ma, a Petőfin 15.30 órakor), író (Németh László korszerűsége, ugyan­csak ma a Kossuthon 21.05 órakor), közgazdász (Milton Friedman Nobel-díjas a Kossuthon csütörtökön 22.51 óí'akor.) A filozófiát Lukács József képviseli (péntek, Kossuth 22.51), a gordonka- • művészetet Scholz János (szombat, Kossuth 22.15), míg a költészetet a megyénkben is jól ismert Pákolitz István, akinek 60. születésnapja al­kalmából vasárnap dél­előtt 9.20 órakor lesz mű­veivel is illusztrált hosszabb műsor a Kossuth hullám­hosszán. Mindez természetesen az ismeretterjesztésnek csak tört, közvetlenül személyek­hez kötött része, amit kedv- gerjesztően elevenítettünk fel olvasóinknak. Tévénapló Színházi estéit Pillangókisasszony Puccini Pillangókisasszonyát (a második változatot) 1904-iben mutatták be Bresciában, s 1906-ban már ná­lunk is színre került. Azóta megszakítás nélkül műso­ron van, s Operaházunkban már körülbelül az ezredik előadásnál tart, nem beszélve a különböző vidéki be­mutatókról. A Pillangókisasszony tehát népszerű, s a világ minden részén ma is sikerdarabnak számít, jól­lehet nehéz válaszolni arra, hogy mi is indokolja ezt a népszerűséget? Azt is el kell ismernünk, hogy Giacosa és Illica szö­vegkönyvénél (Belasco színdarabját dolgozták át) van­nak gyatrább munkák is, bár azonnal szembetűnik a szövegkönyv alapvető fogyatékossága, Cso-cso-szán ugyanis nem tragikus hős, mert pontosan az történik vele, ami előre látható, hisz a gonosz Goro a házzal együtt őt is bérbe adja Pinkerton hadnagynak. Széles alapról indul a darab: felvonul a háznép, kórusok zen­genék, de ezzel ki is merül a szövegírók leleménye, s a második felvonásban már csak Cso-cso-szán marad a színpadon, arra kényszerítve, hogy végigénekelje a fel­vonást, sőt a .következőt is, hisz Pinkertonnak nincs több szerepe, hogy úgy mondjuk, „lejárt a bérlet”, kö­vetkezésképp haza is hajózott. Dramafurgiailag tehát tökéletesen elhibázott a darab, s azt már fölösleges is hozzátennünk, hogy minden pontosan olyan, amilyen­nek a századfordulón Japánt itt Európában elképzelték. A sovány történetnek tehát nincs dinamikája, minden felvonás egy-egy szituáció, s a nézőnek nincs is más dolga, mint elérzékenyülni a szegény japán lány hű­ségén. Ha így nézzük, a téma is divatos századfordulói séma, aminek a maga korában a távol-keleti rejtelmes- ség adott némi pikantériát, s Puccini állítólag a japán zenét is tanulmányozta, hogy minél „hitelesebb” legyen bár ennek a zenében alig van nyoma. A jelek szerint a századforduló érzelgősségén ma is el lehet sóhajtozni, amit elősegít Puccini helyenként hatásos, bár nagyon is megfontoltan alkalmazott hatás- keresése, fülbemászó, esetenként operettbe hajló dalla­mokkal, nagyáriával, könnyen érzékelhető effektusok­kal. Persze, ha arra gondolunk, hogy ezzel a zenével majdnem egyidőben keletkezett Verdi Falstaffja, akkor mégiscsak azt kell mondanunk, hogy az olasz opera gazdag anyaga Puccini kezében devalválódott. Mindegy, a siker ellene mond minden érvnek, s te­gyük hozzá, hogy a Pécsi Nemzeti Színház olyan pará­dés előadásban vitte színre az operát, hogy ezzel az erővel Mozartot is lehet játszani. Az elmúlt évek során erősen módosult a pécsi opera összetétele, a zseniális és fáradhatatlan Breitner Tamás azonban újra olyan együttest kovácsolt össze, amelynek a Pillangó igazán nem akadály. Elsősorban Eszéki Zsuzsára vonatkozik ez, aki hősiesen énekelte végig a három felvonást, csak annyi megingással, amit nagyobb rutin esetében is el kellene néznünk. Mellette Benei Katalin emelkedett felvonásról felvonásra, éppúgy, mint Nagy Gábor, aki­nek szövegkiejtését is csak dicsérni lehet. Albert Mik­lóst, aki igazi képességeit az Aidában mutatta meg (Kadameszt az Operáházban is énekelte), Pinkerton nem állította nagy feladat elé, világos, tiszta tenorjá­ból bőven futja erre a szerepre. Nagyon jó, magas színvonalú előadás, amiben része van Kertész Gyula mértéktartó rendezésének is. CSÁNYI L. / Bukovinai székely népmesék Valamikor a múlt század közepe táján Arany János, ha csak tehette, hangot adott a magyar őseposz hiányán érzett szomorúságának. A maga módján igyekezett pó­tolni is ezt az igen fájó hi­ányt, így született többek között a Buda halála is, amelyről fanyar mosollyal szája szegletében azt jegyzi meg Tolnai Lajos: „Csodála­tos/ mű, csak az a szeren­csétlensége, hogy a Nibe- lungot sok száz esztendővel már megtalálta írni előbb valami névtelen lángész.” S hogy mi köze mindennek a Bukovinai székely nép­mesékhez? Azt is mondhat­nánk semmi, de ez vétkes könnyelműség lenne. Mert .Arany János hiába kereste a verses őseposzt, hiszen prózában élt az már akkor századok óta, s ez a próza nem más, mint a ma már sajnos egyre inkább semmi­be foszló mesehagyomány. „Semmibe foszló” — van ebben valami tragikus, akár­csak a fenti kötet bevezető­jében, ahol a fáradhatatlan Sebestyén Ádám a népi jó mesélőkre emlékezik. Szin­te alig él már egy-két em­ber, aki tud „beszédet mon­dani” — ahogy a mese­mondók tevékenységüket je­lölik. Minden mese meg­mentett kincs a néplélek leg­ősibb régióból, s ezek a me­sék kedvesek, szépek, tanul­ságosak. Tanulságosak, nem­csak mint mesék, a hallgató, vagy olvasó számára, hanem például a sokszor se füle, se farka tévémesék összeállítói­nak is. Sebestyén Ádám huszonegy meséiét talált még, akik szí­vesen meséltek, mert azon túl, hogy gyermekkorukat idézték, természetes szellemi szükségletüket elégítették ki, a mese ugyanis közösségi te­vékenység, az abban való feloldódás a nem is oly rég­múlt emberének felemelő él­ménye volt. Az alkalmak ke- vesbedése — a nagyüzemi gazdálkodás, iparosodás tér­nyerése és a régi típusú kö­zösségek felbomlása — a mesékre vészes hatással volt: csak az igény maradt meg, de közben elhaltak a híres öreg „beszédmondók” ma­gukkal víve pótolhatatlan tudásukat, egyéniségüket, hangulatteremtő készségü­ket, és sok-sok történetüket. Mert az igazi mesélő nagy egyéniség, mindent tud, ami a hallgatóval való kapcsola­tát segíti. Nyelvezete gazdag, fordulatos, ízes, akárcsak e három kötetre tervezett so­rozat első kötetbeli „Mári nénijének”, vagyis Fábián Ágostonnénak, a népművé­szet mesterének nyelvezete. A kilencven mese csak egy része annak amit tud, sok közöttük a változat, de mind­annyi magán viseli annak az aszonynak vérbeli sajátossá­gait, aki a kakasdi óvodában máig a gyerekek kedvence. S biztosan érezzük, nem hiá­ba ő a legkedvesebb: túltesz minden gyermekpszichológu­sán azzal, hogy számára ter­mészetes minden, ami a hallgatók igénye. Nem ta­nulta, talán vele született az a finom érzék, ami nélkül a mese csak értelmetlen fan­táziaszülemény maradna; ki- nek-kinek a maga világán belül tud mesét mondani, s ez a mély emberismeret me- gintcsak a mesékből fakad az egyéni rátermettség mel­lett. Szeretnék akár óvódás lenni Kakasdon, hogy meséit naponta hallgassam, s ha ezt nem is tehetem, mégis ér­zem jelenlétét e szép kiál­lítású kötet lapjain. Átsüt minden soron az a romlat­lan, s épp ezért végtelenül kulturált nyelv, amely az ő sajátja. Jól segíti ezt dr. Rónai Béla főiskolai tanár nagy hozzáértéssel és alapos­sággal végzett nyelvészeti gondozása és a Bukovinai székelyek nyelve című nagy­szerű tanulmánya. A szerző, a Kaposvári Tanítóképző Főiskola szekszárdi tagoza­tának tanára, a legmoder­nebb, s ilyen formában leg­élvezhetőbb nyelvészeti jelö­lőeszközöket használja, egy­ként segítve ezzel a nyelvé­szeti kutatót és a zárt e-t (é) ejtő olvasót. Dr. Kovács Ágnes jegyze­tei a mesék eredetét, válto­zatait, kapcsolatait mutatják be; hatalmas feldolgozó és kutatómunka eredménye ez, s ahhoz, hogy teljes képet kapjunk a gyűjtemény érté­kéről, nélkülözhetetlen. Végezetül Sebestyén Ádá- mot illeti nemcsak dicséret, hanem köszönet a már több nagysikerű könyvet felmuta­tó munkáért. S akárcsak a többi, reméljük e nagysze­rű mű is' öregbíti majd alko­tója hírnevét. A kötet a Tolna megyei Könyvtár kiadásában, a Szekszárdi Nyomdában ké­szült, nagy gonddal és szép kiállításban. TÖTTÖS GABOR Híres magyar könyvtárak Nekünk, nézőknek, akiknek legföljebb csak néhány híres magyar könyvtárba volt szerencsénk eljutná, szí- vet-lelket melengető, magyarságtudatunkat élesztő örö­münkre szolgál Keresztury Dezső akadémikus szombat délutánonkénti műsorsorozata, vállalkozása, amikorisa kamera segítségével a szellemi világ egy-egy gyűjtő- medencéjébe, könyvtárába hív meg minket. Ezúttal a sárospataki református kollégium több mint 200 000 kötetet számláló könyvtárába. Az akadémikus magas színvonalú, mégis közérthető előadását így kezdte: „minden együtt van itt, ami az emberi művelődéshez szükséges”. S valóiban. Nem lehet megrendülés nélkül arra gondolni, hogy 1531 óta, amióta a protestáns iskola és könyvtár működik, nemzetünknek hány nagy csil­laga olvasott a könyvtár köteteiből, s lett általuk mű­velt emberré. Aki a kollégiumot elvégezte, iskola- mester lett. Többek között innen indult Gyöngyösi Ist­ván, Csokonai, Kazinczy, Fáy András, Tompa Mihály, Kossuth Lajos, Teleki László. A diáknevek között em­lítsük meg Erdélyi János író, kritikus nevét is — Az ember tragédiájának első lelkes, hazai méltatója volt —, akinek munkásságához fűződik az első népköltési gyűjtés, és ahogy Ujszászy Kálmán professzor, a könyvtár jelenlegi vezetője emlékezik róla, ő volt a magyar népies- irodalom első elvi megfogalmazója. (Er­délyi javaslatára hirdette meg á Kisfaludy Társaság oályázatként a Toldi megírását népies eposz műfaj­ban, amit aztán Arany János nyert meg.) A nagy pe­dagógusról, Comenius Ámos Jánosról is hallunk, akik­ről a legújabb tudománytörténeti kutatások bebizonyí­tották, hogy egy Erdélyből elszármazott, Morvaország­ba költözött magyar család sarja volt. Comeniust I. Rá­kóczi György felesége, Lórántffy Zsuzsanna hívta meg 1650-ben Sárospatakra. Ne feledkezzünk meg Petőfiről sem, aki így vallott Patakról: „Itt tanyáztak a szabad­ság oroszlánjai.” A sok nemzetiségű kollégiumba ugyanis jó eszű jobbágyfiúk is bekerülhettek, s velük együtt a haladás eszméinek protestáns megfogalma­zásai is. Ne hagyjuk ki a névsorból a XX. század két nagy írójának nevét, Móriczét és Gárdonyiét. (A most működő könyvtár, amelyet 1806—1814-ig építettek, Pollack Mihály tervei alapján készült. Valóban köz­könyvtár volt, olvasóinak köre nem volt olyan szűk, mint egy főúri vagy szeréetesrendi könyvtáré.) Persze igazságtalan lenne azt állítani, hogy ez utóbbiak nem játszottak komoly szelepet a magyar kultúra történe­tében.) A sárospataki kollégium évszázadokon át a ha­ladás szolgálatában állott. Keresztury Dezső zárszavá­ban erre tettéa hangsúlyt: „Sárospatak iskolái mind­végig a népre támaszkodtak és képeztek belőlük mű­velt embereket. Ezt tartják ma is fő feladatuknak. RUSKÓ N. JUDIT A „polihisztor” Az e heti rádióújság tanúsága szerint végre meg­engedheti magának a „Staféta”, hogy előre közzétegye, ki lesz a tízperces műsor soron következő vendége. Nagyon jó. Néha a Staféta is az. Múlt heti adása bizonyára meglepte valamennyi nézőjét, azokat is, akik valahon­nan tudták, ki lesz a főszereplő, azokat is, akiknek ko­rábban fogalmuk sem volt Földes László kilétéről. A Hobo Blues Band nevezetű, mostanában zajos koncert­sikereket arató együttes hívei aligha sejtik, hogy Hobo, azaz Földes László ugyanaz, aki Szerérrri László néven rendszeresen olvadható novellistája több vezető irodal­mi folyóiratunknak. Sőt, ugyanaz, aki mostanában szer­zett egyetemi diplomát a bölcsészkaron, aki angolból fordít, aki tanított és jó ideig kosárlabdázott is. A bozontos hajú „polihisztor” harmincnégy esztendős, színpadra harmincéves kora után állt. Mint közölte, hivatástudatból. Úgy érezte ugyanis, hogy van az ifjú­ságnak egy rétege, akiket leginkább így lehet meg­közelíteni, formálni. Személyes tapasztalat alapján bizonyíthatom, hogy Földes alias Szerémi alias Hobo csakugyan nagy ha­tással van az ifjúság egy bizonyos részére. De azt, hogy ezt a hatást hogyan értékeli a rocksztár, mint nép­művelő (diplomája szerint az is), affelől kétségeim vannak. Jó lett volna, ha erről is szó esik. Persze, a Staféta tíz percében nem kerülhetett mindenre szó. Nem lenne haszontalan, ha a televízió más ifjúsági műsorai esetenként átvennék a stafétát a Stafétától. Mondjuk azzal, hogy az itt felvetődött kérdéseket más­kor, máshol továbbgondolják... V. F. É. Kossuth-könyvek Fidel Castro: Beszédek és beszélgetések Fidel Castro, a világ egyik legismertebb politikusa, ért­hető a kíváncsiság, amivel felnyitjuk a kiadó szép kiál­lítású kötetét. És nem csaló­dunk. Nem csalódunk Castro közismerten színes egyénisé­gében. Nézzük például egy ke­véssé ismert önéletrajzi részletet egy interjúból. „Földbirtokos családban szü­lettem, egyházi általános és képiskolába jártam; amikor egyetemre kerültem, politikai analfabéta voltam, és senki nem oltott belém semmiféle eszmét. Ezekhez végül saját vizsgálataim, saját meditáci­óm révén jutottam el. Saj­nálom, hogy senki sem volt, aki gyerekkoromtól kezdve politikailag is irányított vol­na, így saját magamnak kel­lett minHpnt fplfpHeznem. Úgy jutottam el meggyőző­désemig, hogy előbb úgyne­vezett utópista kommunista lettem. Azután találkoztam a marxista irodalommal.” Vagy, ezekkel a szavakkal fejezei be a beszédét a ku­bai forradalom győzelmének huszadik évfordulóján. „A jövő nagyobb birodalom mint a múlt. Az az öröm, optimiz­mus, ami ma eltölt minket, nem jelenti annak a harcnak a lebecsülését, ami még ránk vár. Még óriási nehézségeket kell legyőznünk, de legyőz­zük Őket. A forradalmár olyan, mint a maratoni futó, a történelem olimpiáján, ahol generációk váltják egymást” „...s mert töretlenül követtük és fogjuk is mindig követni hősi jelszavunkat: Haza vagy halál! Győzni fogunk!”

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom