Tolna Megyei Népújság, 1979. november (29. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-04 / 259. szám
6 rtÉPÜJSÁG 1979. november 4. Múltunkból Kádár András, a bonyhádi közgazdasági szakközépiskola tanára a megyében az egyik* legeredményesebb terjesztője a Kossuth Kiadó könyveinek. Külön jelentőssé teszi a munkáját, hogy kisebb részben pedagógusoknak, nagyobb részben pedig közép- iskolás diákoknak juttatja el a politikai irodalmat. — Mikor és hogyan kezdte el ezt a munkát? — Tizenöt évvel ezelőtt választottak meg pártvezetőségi tagnak, akkor kaptam a megbízatást a Kossuth- könyvek terjesztésére is. Akkor új munkaterületre léptem ezzel, nem volt semmiféle tapasztalatom, segítséget sem kérhettem senkitől, ezért bevallom, nem is ment ilyen jól a munka. Aztán lassan belejöttem, kitapostam magamnak és a könyveknek az utat, már régóta sikerül teljesítenünk a tervet. — Mi a módszere, ha úgy tetszik a titka, az eredményes könyvter- jesztésnek? — Ami a pedagógiának általában. A személyes kapcsolat, amin belül meg lehet úgy ismerni a másik személyiségét, hogy tudom, mi az, ami érdekli, és olyan módon tudom ajánlani neki azt a könyvet, amilyen módon az illetőhöz, a leginkább közelíteni lehet. Ma már elmondhatom, ha megjönnek a könyvek, már mindegyikről sejtem, hogy kinek kellene ajánlanom. A másik ilyen pedagógiai fogás, hogy minél több embernek kell a kezébe adni a könyvet, nézze meg, olvasson bele mindenféle vásárlási kötelezettség nélkül, és ha megtetszik neki, az övé. Lehet készpénzért és részletre is vásárolni. Kint a folyosón van egy kis szekrény, ott elhelyezem az új könyveket a diákok tájékoztatására, a nevelők pedig a tanári szobában, az én helyemen találják meg a legújabb köteteket. Minden- 'ki tudja, hogy ahhoz nyúlni nemhogy tilos, hanem egyenesen kívánatos. Meg lehet nézni valamennyit. Úgy van ez a propagandamunkában is, mint az élét más területén, ha egyszer valami sikerül, az szárnyakat ad az embernek. — Most a könyvtárban beszélgetünk, ön a könyvtáros is? — Igen. 1972 óta én vezetem az. iskolái könyvtárat. Most még az eddigieknél is jobb helyet kaptunk. Ide mindenki bátran bejöhet, böngészgethet a könyvek között, amíg meg nem találja a neki legmegfelelőbb művet. Természetesen itt is vannak megvásárolható Kossuth- kiadványok. — A könyvtároskönyvterjesztő mit olvas? — Széles az érdeklődésem, szeretem a szépirodalmat, olvasok szakirodalmat is — földrajz—biológia szakos tanár vagyok — és természetesen politikai könyvet. De azt hiszem, én is úgy jártam, mint ahogy a szólás mondja: a suszternak lyukas a cipője. Amióta könyvtáros és -terjesztő vagyok, talán kevesebbet olvasok, mint azelőtt. Biztosan az is az oka, hogy belelapozok minden érkező kötetbe, magam is átböngészem, hogy ajánlani tudjam. Ezzel sok idő elmegy, jönnék az újak, azok. keltik fel az érdeklődésemet, kevesebb könyvet olvasok elejétől végig, mint azelőtt. — És a gyerekek? Érdekli őket a politikai irodalom? — Igen. Ez az iskola természetéből is következik. Sok nálunk a közvetlenül is politikai tárgy. Ezt azért mondom így, mert hiszen minden tantárgy alkalmat ad a politikai kérdések felvetésére, a világnézeti nevelésre. Azt hiszem, erre a tantestületünk fel is készült. A pártszervezetben évente kétszer- haromszor beszámolok a terjesztői munkáról, de vizsgáltuk már a gyerekek világnézeti megalapozottságát is. Úgy foglalt állást akkor a pártszervezet, hogy iskolánkban megfelelő a világnézeti nevelés. Ezt a korosztályt, azt hiszem, minden érdekli. A politikai is, és a tananyaghoz is szükség van ilyen ismeretek megszerzésére. A lexikonokat általában itt a könyvtárban jegyzetelik ki a tanulók, amire hosszabb ideig van szükségük, azt meg is veszik. — Hallottam, hogy nem egy, teljes Tőkét adott el. ön szerint el is olvassák a gyerekek? — Nem hiszem, hogy az egészet elolvasnák, de a kijelölt szemelvényeket biztosabban megnézik, mintha nem lenne meg nekik. Nem is arról van szó, hogy drága könyveket adjunk el a gye- rékeknek. Azokat az iskolai könyvtár számára szoktam megrendelni. Amikor átvettem a könyvtárat, az állomány hatvan százaléka volt szépirodalom, negyven pedig a szaktárgyakhoz kapcsolódó munka. Mára megfordult az arány, és ez, az iskola jellegéből következően, azt is jelenti, hogy sok a politikai témájú könyv. — Fogalmam sincs, hogy mi a hivatalos álláspont, ha van egyáltalán ilyen, de nekem az a véleményem, hogy a politikai gazdaságtant — és középiskolánál maradva — a világnézetünk alapjait, a marxizmus klasszikusai alapmunkáinak megismertetésén keresztül kellene tanítani. Meggyőződésem, hogy például a Kommunista Kiáltványt már egy nyolcadikos fiatal is megérti. Ezekben a munkákban megtalálhatók a szükséges alapfogalmak definíciói, ki vannak fejtve, nem egyszer világosabban, mint a tankönyvekben, az összefüggések. És valljuk be, a klasszikusok jobb propagandisták is voltak, mint a tankönyvírók. Szívesebben is fogalmaztak, mint a mai tankönyvek. — Lehetséges. — A megyei kirendeltségen mesélték egyszer, hogy háromszáz darab Bibliai kislexikont vettek meg a diákok. — Igen, az egy érdekes eset volt. Éppen Adyt tanulták. A tanárnő is fiatal, nagyon megörült ő is a könyvnek. Megy be az osztályba, és említi a gyerekeknek, hogy ebben a lexikonban meg lehet találni a versekben előforduló bibliai nevek és utalások magyarázatát. Hát az egész osztály előveszi a könyvet! Már megvolt nekik. Ez aztán futótűzként terjedt el. A szakközépiskolában és a gimnáziumban valóban háromszázat vetitek meg a diákok. A tanárnő pedig lelkesen mesélte, hogy ilyen jó hangulatú órát ritkán lehet összehozni, mint amilyen az volt... Most a negyedikeseknek kell dolgozatot írni a KGST- ről. Meg is jelent hozzá egy jó kis könyv — olcsó is — a KGST harminc évéről. Nemcsak öröm van ebben a munkában, hanem gond is. Ismernek már, tudják, hogy én vagyok a könyv- terjesztő és egy-egy népszerűbb kötetből nem jut mindenkinek. Ha itt kezdem el az osztást, a gimnáziumból ér a bírálat. Megcsináltam már, hogy ott adtam el először a könyveket, akkor itt tették szóvá, hogy nekik miért nem jutott? De hát az ilyesmi természetesen kellemes gond. — Kimutatható a könyvek nevelési hatása? — Van olyan diákunk, akit még nem láttam a könyvtárban, de volt egy érdekes esetem. Az egyik negyedikben a fiúk nem híresek, hanem hírhedtek voltak renitens magatartásukról. Egyik délután mindahá- nyan itt voltak a könyvtár előtt, hogy szabad-e bejönni? Hát persze, hogy szabad, azért van! Először csak nézelődtek, aztán vittek is haza könyvet, végül egészen ideszoktak. Nekem soha semmi bajom nem volt velük. — A Tolna megyei Padagógus-továbbképzési Kabinet módszertani kiadványában olvastam egy tanulmányát a tanulók politikai tájékozódásának és ismeretszerzésének vizsgálatáról. Beszéljünk egy kicsit annak a felmérésnek a tapasztalatairól. — Az nagyon érdekes volt. Elsőtől negyedikig azt vizsgáltam, hogy honnan szereznék a tanulók politikai információkat és azokat hogyan fogadják? A tanulságai is érdekesek. Kiderült, hogy a tömegkommunikációs eszközök vezetnek, köztük Is a rádió és a televízió. A napilapok, folyóiratok már lejjebb vannak a rangsorban. Valószínűleg azért, mert amíg az előbbiek egyben szórakozást is nyújtanak, az olvasás elmélyültebb munkát igényel. A szaktanárok által nyújtott politikai tájékoztatás következik ezután, ami alátámasztotta azt a törekvésemet, hogy a tananyaghoz kapcsolódó politikai könyvet nyújtsak a tanároknak és tanulóknak egyaránt. Meglepett viszont, hogy az osztályfőnökök véleményét megelőzi a szülők és a KISZ véleménye. Megtudtam azt is, hogy a szülők állásfoglalását a bejáró tanulók minden fenntartás és kritika nélkül elfogadják még ma is. Azt persze nem tudhatjuk, hogy ez a vélemény milyen, és mennyire helytálló. Ez a téma felveti a szülök tájékoztatásának szükségességét, amire mi természetesennem vállalkozhatunk. Csoportonként Vizsgálva a tanulókat, bebizonyosodott, hogy a legeredményesebb a pedagógiai munka a kollégisták körében, ami az egységes nevelésnek és valószínűleg a közösségi életnek a következménye. — Az addig rendben van, hogy a napi politikai információkra kíváncsiak a fiatalok, de mennyire politikusak, aktívak ők maguk, a saját területükön, a KISZ- ben, az osztályközösségben, vagy a politikai vitakörökben? — Úgy érzem, hogy csökken a fiatalok aktivitása, kezdeményezőkészsége. Legalább hét évig vezettem politikai vitakört, van összehasonlítási alapom. Egyesek szereplésvágyból mondanak csak véleményt, de annak örülni lehet, hogy a fizikai munkában megállják a helyüket a tanulóink, örülnek, ha a mi gyerekeink mennek Szek- szárdra szüretelni. Úgy vélem, ez nemcsak áz én véleményem, sokat beszéltünk róla mór, hogy nem megfelelő a középiskolában a vertikális KISZ-alapszervezet. A bekerülő elsős ismerkedik a saját osztályával, ott keres kapcsolatokat. A politikai vitakörben, és általában a vegyes életkorú KISZ- alapszervezetekben bátortalan, nem mer véleményt mondani, kezdeményezni. Más is az érdeklődési köre, érettsége egy 14 évesnek, mint a 18 évesnek. Sokkal jobb lenne, ha egy osztály- közösség alkotna egy alap- szervezetet. Régen a politikai vitakörvezető is az osztályfőnök volt, jobban megismerhette a tanítványait. A kérdéshez azt hiszem, az is hozzátartozik, hogy csökkent a pedagógusok tekintélye, a tanulók ma már mindenkit önmagukkal egyenrangúnak tekintenek. — És ez baj? — Nem, van ennek jó oldala is, csak azt lakarom mondani, hogy ma másként kell nevelni, mint régebben. Akkor talán könnyebb volt, és nekem is több energiám volt. Ma nehezebb — fáradtabb is vagyok már —, de éppen ez a szép benne. — Már mondtam, most megismétlem, beszéljen egy kicsit saját magáról is. — Nem szeretek magamról beszélni, de ezt azért megmutatom. A kisunokám fényképe. — Köszönöm. IHÁROSI IBOLYA Ma emlékezzünk Madocsa és Simontornya történetének egy-egy epizódjára. Százötven évvel ezelőtt 1829. november 11-én kezdődött a tél Madocsán. Ekkor esett le az első hó. A korán érkezett hó tartós mamaradt, s hamarosan újabb havazás következett. A cu- rens könyv erről így ír: „... a gyakorta való havazás által annyira megszaporodott az hó minden felé, hogy három lábnyomnyi, vagy fél ölnyi magasságú hónál nagyobb volt, mind hegyen, völgyön egyaránt. A Duna vízét is az ekkori tél oly erősen lezárta, hogy a jég vastagsága az egy öl mértéket tölkélttesen megütötte: mindezek bámulással szemléltettek.” Arra már a tél elején gondoltak Madocsán — amely községet gyakran öntött el az ár —, hogy súlyos megpróbáltatásban lesz részük 1830 tavaszán, a sok hó elolvadásakor rövid idő alatt nagy mennyiségű víz keletkezik, amely nem fér el a vastag jéggel borított Duna medrében. A jég akadályozza a víz folyását — árvíz lesz, amely még a lakóházakra is veszedelmet hozhat. Erre számítva a madocsai elöljáróság megkezdte a védelmi munkát. 1830. március közepén a bölcskei töltésnél kezdték meg a munkát. Megszervezték az éjjel-nappali figyelő- szolgálatot — közpsen a bölcskei elöljárósággal. Védőtöltést erősítettek, gátat magasítottak... A munka március 21-én délig járt eredménnyel, „de utóbb a víz a bölcskei lakosok serény munkálkodásán erőt vett, és a bölcskei helységben bérontott az, honnan már a veszedelmet Mado- esára is várni lehetett, mindaz által a madocsai lakosok a töltés munkáját félbe nem hagyták, mindaddig, míg szemeikkel szomorúan nem szemlélték a víznek a madocsai szántóföldeken, vetésekben való általereszkedé- sét, éppen az a víznek útja madocsai özvegy Szabó Györgyné földjén esett” — olvashatjuk a currens könyvben. Az áradat tehát nem keletről, a Duna felől érkezett, ahol a töltést erősítették a madocsaiak, hanem nyugatról, és északról, ahonnan teljesen védtelen volt a község. Ez a helyzet teljesen felborította a védekezést. Mindenki megkezdte saját házának, birtokának védelmét. Elhagyták a töltéseket. Hiába valónak bizonyult minden erőfesztíés. Március 21- én délután négy órára a víz betört a községbe. Innen idézzük ismét a currens könyvet: „Ekkor már nem lehetett másról gondoskodni, mint a vagyonok bátorságos (biztonságos) helyre leendő takarításáról. Engedett is a természetnek nagy dicsőségű ura az hordozkodásra estvéli hét óráig három órákat, mely idő alatt sok vagyonok megmentettek a veszedelemtől, de mégis, ámbár a lakosok edényeik vagy ladikjaik elegendő nem lévén, az utcákon hajnalig való vízben takarították egyet másaikat, a vonós jószággal bírók pedig kocsiban és szekereken, nem kevés aprólék vagyonokat kéntelenítettek a víznek hagyni, amellett is, hogy egymásnak szorgalmatosán segítettek, mivel azokat vagy a víz elvitte, vagy az ház leomlása eltemette.” 1830. első tavaszi napján este hét órakor Madocsa az árvíz áldozata lett... „Ekkor az árvíz 220 házakba ment be, és csak 105 házak maradtak szárazon a Torony utcában, a veszedelem elől ezért ide vonták magokat a nyomorúságban lévők. Irtóztató volt látni, hogy azon kis száraz hely milyen rakott volt emberekkel és barmokkal, mégpedig elvesztett vagyonjaikért kesergő férfiakkal, a fejeikre kapcsolt kezeik alatt jajgató asszonyokkal, a veszedelemtől megrémült siránkozó gyermekekkel, várván mindnyájan a végső veszedelmet.” Egész éjszaka a Torony utcában zsúfolódott össze a község lakossága. Amikor megvirradt, újra megkezdődött a vagyon mentése — nem sok sikerrel: 99 ház ösz- szeomlott, több megrepedezett, és súlyosan megrongálódott. összedőlt Madocsa „törvénykező háza” is. Március 22-én apadni kezdett a víz, de végülis egy hónapon át víz alatt voltak a község utcái. „Ez a nagy víz egész 24-dik áprilisig utcáinkban tanyázott, s akkor leszállván a víz, az helységünknek dél felől való részén lévő töltés megnyittatott és a víz any- nyira kitakarodott, hogy utcáink a vizektől megszabadultak és a romladozott házak körül dolgozni lehetett.” A megkezdett újjáépítést ismét megzavarta 1830 áprilisában az újabb áradat, de az nem okozott kárt sem emberben, sem jószágban ... így végződött a 150 évvel ezelőtt oly korán beköszöntőt tél Madocsán. Madocsa azelőt is, azóta is számtalanszor volt már nehéz helyzetben — többször omlottak össze házak a hullámok ostromától. Sokszor verték félre a harangot. A község mindig újjászületett... SIMONTORNYA 1748. áprilisában Simon- tornyán tartotta ülését a generális kongregáció (nemzeti közgyűlés). Április 18-i ülésén a jobbágyok költözködésének megnehezítésére hoztak határozatot. Idézzük a határozatot: „Minthogy pedig néhány községben előfordul, hogy a jobbágyok — mind a régebbiek, mind azok, akik a felső országrészekből jöttek — gyakran változtatják lakóhelyüket és így ártalmára vannak a köznek, földesuraiknak és nem ritkán annak a falunak is, amelyet elhagynak olyannyira, hogy némelyek a házukat is üresen hagyják, mások pedig kisebb vagyoni tehetséggel rendelkező személyeket állítanak , a maguk helyébe, így a rájuk háruló közösségi, valamint (szerződésben vállalt) magán kötelezettségeiket megszegik, illetve teljesítetlenül hagyják. Hogy tehát a szabad költözés engedélyezésén alapuló csavargási szabadosságuk megzaboláltassék és hozzászokjanak az állandó lakhelyhez, elhatároztatott: egyetlen földesuraság se engedje be birtokaira másnak a jobbágyát — a szökött jobbágyok visszaszolgáltatására megszabott büntetés terhe alatt — csak akkor, ha azok rendelkeznek az elbocsátásukkor kiállított szabályszerű tanúsítvánnyal; még kevésbé megengedett számukra, hogy ígéretekkel vagy bármilyen már ürügygyei lakhelyváltoztatásra csábítsák másnak a jobbágyát. Az elbocsátólevelet pedig előbb nem állíthatják ki, csak akkor, ha köz- és magántartozásait a jobbágy megfelelően teljesítette. Ill i1k|i|ilnlllM Kádár András tanárral, a politikai irodalomról
