Tolna Megyei Népújság, 1979. november (29. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-18 / 270. szám
© Képújság 1979. november 18. Komm Ferenc nyugdíjas hajóssal — Úgy hallom, Franci bácsi, hogy a második világháború után került „szárazra" huszonötéves hajózással a háta _ mögötti, s előbb a hídépítőknél dolgozott, utána pedig a VIZIG-nél. Soha nem sajgott a szíve a hajózásért? — Dehogynem. Fogadkoz- tam is, hogy amint elindul az első „tepsi” a Dunán, megyek vissza a vízre. De sokáig kellett várni az indulásra. A hajóállomány jó részét elsüllyesztették a visszavonuló németek, más részét pedig kimenekítették az országból. Élni viszont kellett, s én igyekeztem hasznát venni annak, hogy eredeti szakmám szerint épület- és hajó- ács vagyok. Egyéhként, aki belekóstol a hajózásba és megszereti, soha elfelejteni nem tudja a vízen töltött éveket. — De azért egyszer csak meg kell tanulnia mindenkinek más lélekkel hallgatnia a dunai vízállásjelentéseket, mint amikor még úton volt? — Ez természetes dolog. De az is az, hogy a hajózásról nem eshet úgy szó, se a rádióban, se a televízióban, vagy a sajtóban, hogy a régi hajósok föl ne kapják a fejüket és le ne tegyék egymás között a garast. — A tolnaiak így szokták? — De még mennyire! Van nekünk egy nyugdíjasklub- félénk a munkásotthonban. Amikor itt összejövünk, megvitatunk mindent és hát, jut idő bőven az emlékezésre is. Valamikor Tolna lakosságának több mint 40 százaléka hajós volt! — Elmesélné, hogy épület- és hajóács létére miért vállalt munkát matrózként? — Mesélhetem, bár nincs benne különös. Minden elődöm a vízből élt, vagy úgy, hogy a hajózás, vagy úgy, hogy a hajóépítés volt a mestersége. Nekem az édesapám, meg a nagyapám is hajóács volt, így természetesnek tartottam, hogy egyéb örökség híján, ezt jussolom tőlük. Kilátásba volt már az örökség is, de ezt elvitte a gazdasági yálság. | — Mi volt az? — Édesapám összeállt két szaktársával és iparengedélyt Váltottak két hajó és egy vontató birtokában társulásos áruszállításra a Dunán és a Sión. Belebuktak a vállalkozásba. Én akkor már lehúztam inaséveimből kettőt a Krausz mesternél, aki pofozott, ha kellett, ha nem. Igaz, az édesapám kérte meg a mestert, hogy fogjon szigorúan. Egy évig — a három-' ból — apám keze alatt tanultam aztán a szakmát, és 1921-ben, tizenhét évesen, nála szabadultam. — Ezzel el is kezdődött a vándorlása? — Először Budapestre mentem dolgozni az Egyesült Építő és Hajóács Vállalathoz. Itt kerestem a kenyeremet egy évig. Ezalatt az idő alatt elfogyott a munka. — Nem lehetett lassabban végezni, hogy ne I érjenek a végére olyan hamar? — Na, még csak az kellett volna! Nem lehetett akkoriban lazsálva dolgozni. Ha valaki megpróbált lazítgatni, úgy ahogy most annyian csinálják, akkor szombaton a bérfizetéskor a pénze mellé megkapta a könyvét is, hogy kívül tágasabb! — Mi következett ezután? — A csepeli gyár fölött akkor épült a vámmentes kikötőben egy hatalmas — ma is használatban lévő — gabonaraktár. Szükség volt ácsokra is. De akkor én már dédelgettem magamban azt a tervet, hogy amint lehet, hajóra szegődöm. Na, meg is jött nem sokára egyik barátomtól az üzenet, hogy van hely részemre egy német érdekeltségű gőkhajós társaság motorosán, mely Bécs és Budapest között darabárut szállít. Elszegődtem matróznak. — Nehéz volt beletanulni a mesterségbe? — Megtanulni nem volt nehéz, a szolgálat volt igen komoly. A hajózás éjjel-nappali üzemelésű és 3 órás szolgálatra jött 3 órás pihenő. — A mai hajósoknak könnyebb? — A munka rendje' most 6e más, de azért sokkal kényelmesebben élnek a mai 'hajósok a vízen. Nekünk, a régieknek egy csomó olyan dolgot kellett kézi erővel csinálni, amit most gépekkel végeznek. Csak példaként mondom, hogy a 400—500 kilós hajóhorgonyt kézzel húztuk fel. — Meddig hajózott Franci bácsi legényemberként? — Nem sokáig. Megnősültem 1930-ban és ezután már a párommal jártam a Dunát le, egészen a Feketetengerig. Csak akkor maradt idehaza a feleségem, amikor gyereket várt, vagy amikor éppen olyan hajón szolgáltam, ahol asszonynak és gyereknek igen mostoha lett volna az élet. — Nem lázadozott a fiatalasszony a hajósélet ellen? — Hogy lázadozott volna, amikor ő is hajósfamíliában látta meg a napvilágot? Mindent tudott az én feleségem a hajózásról. De legtöbbet azért a nagyapját emlegette, aki még lóvontatású fahajóval járta a Tiszát le Titelig, onnan meg _ föl Győrig. Két hónapig is eltartott a papa egy-egy útja. Az tudott ám mesélni sokat a hajóséletről! — Úgy hallottam Franci bácsi, hogy a fia tavaly óta Állami-díjas hajóépítő mérnök. • Maga beszélte rá, hogy maradjon hűséges a családi tradíciókhoz? — Nem kellett rábeszélni. Ő maga döntötte el, hogy merre veszi az útját. Mi nem is kénys'zerítettük a tanulásiba, amikor úgy gondolta, hogy elég neki a négy polgári. Tudja, hoztam néki egyszer Bécsből egy szép bőrtáskát, hogy az majd kiszolgálja amíg tanul! Azt mondta, „meg se kopik addig a táska!” Tévedett. Mikor 45 után a MAHART mindössze három ladikkal hajózott, és senki se tudta, mikor áll helyre a vízi szállítás rendje, elmentem dolgozni a hídépítőkhöz. Jött velem a Feri is. Belekóstolt a munkába. Ott határozta el, hogy leteszi a különbözetit, és mégis megy gimnáziumba, utána meg műegyetemre. — A vezetéknevét két m-mel írja. Mi annak a magyarázata, hogy a fia csak eggyel? — Úgy látszik, nemcsak sajtóhibák vannak. Kissé figyelmetlen volt, aki 1931- ben itt Tolnán a fiamat anyakönyvezte. Elspórolt egy m-betűt és akkor derült ki a spórolása, amikor iskolába került a gyerek. Biztos helyre lehetett volna hozni, de nem tartottuk fontosnak. Tavaly hökkentem meg kicsit, mert amikor megkapta a Feri az Állami díjat, az egy „m” miatt még a régi ismerősök is kérdezgették, hogy az én fiamról van-e szó? — Milyen érzés volt látni azokat a hajókat képen, meg vízen, amiket a fia tervezett? — Nagyon jó érzés. Mit is mondjak? Olyan, mintha kicsit azért én is beleadtam volna valamit a munkájába. Úgy értem, a hajó, a hajózás szeretetét. — Ne haragudjon meg Franci bácsi, ha fájdalmas húrokat pengetek. Valamiről, amit kerülgetünk, csak kellene beszélgetni. Hogy sikerült magának áthangolódni a szárazföldi életre 25 éves hajózás után? — Nézze, nem tudja azt senki elképzelni, hacsak nem élte meg, milyen képe volt a Dunának 1945 után. Mintha kisöpörték volna. De nem is csak az. Én lent, Romániában estem hadifogságba egy olajszállító tankhajóval, 1944 augusztus végén. Hogy mi volt mögöttem és a társaim mögött addig? El nem lehet mondani, mit jelentett az aknaveszélyes Dunán szolgálni Regensburgtól Szuli- náig. De elhiheti, hogy ezeknek az utazásoknak az emléke kiheverhetetlen. Nagyon sok társam veszett oda és hiába, hogy én megmenekültem... — Megértem, hogy erről nem beszél szívesen. Evezzünk akkor derűsebb vizekre. Hány évig volt matróz? — Induláskor 3 évig. Akkor aztán fölmondták, mert akkoriban a hajós csak a három év eltelte útán került a nyugdíj-várományosok közé. Na már most, hogy a társaságnak ne kelljen fizetni a nyugdíj járulékot, felmondott az alkalmazottainak, aztán egy-két hét elteltével — újább három évre — visz- szahívta azokat, akiket elbocsátottak. Nekem ez nem tetszett. Átmentem egy holland motoros hajózási vállalathoz. Előbb matrózként szolgáltam, egy év után léptem elő vitorlásnak. Hogy az miféle beosztás? Mint ma a hajómesteré. A vitorlás felelt azért, hogy minden rendben legyen a hajón. Éjszakákat kellett ébren töltenem. Végig jártam én minden beosztást. — Egyik szomszédasszonyuk árulta el, hogy nem hagyta nyugton a régi „szerelem" és nemrég vízre szállt feleségestül. — A SZOT-nak egyik üdülőhajójával tényleg megjártuk az al-Dunát, ami még most is gyönyörű. Budapestről indultunk és Csemavo- dáig négy és fél napos utat tettünk meg. Visszafelé már 5 és fél nap volt az út. Én majd minden időt a kormányálláson töltöttem. Éppen úgy, mint valamikor. S tudja mi az, ami különösen izgatott engem is, meg a feleségemet is? A Vaskaput viszontlátni. Itt nagyon veszé- szélyes volt a hajózás akkor, amikor még én jártam a vizet, miközben eljutottam a kapitányságig. | — Hány nyelven beszél? — Magyarul, németül és románul. Igaz, ezt az utóbbit ritkán van alkalmam gyakorolni. Ezért is örültem az al- dunai útnak. Kiderült, hogy még nem felejtettem sokat. Mindenesetre, jó volt azért kipróbálni. — Kint az előszobában díszlő növények között a falat a hajósélet emlékei díszítik. Itt, ahol beszélgetünk, gyermekfotók foglalják el a falakat. Ilyen picik még az unokák? — Hova gondol! Három lányunokánk van. A legidősebb óvónő, a középső másodéves' orvostanhallgató, a pici pedig már harmadik osztályos. A két nagyobb elég sűrűn meglátogat bennünket. A fiam is gyakori vendég, de ő rendszerint estefelé jön és másnap már megy vissza. A menyem, magyar—történelem szakos tanár. Öt ezért tanév közben ritkán látjuk, ha csak fel nem utazunk Budapestre hozzájuk. — Hogyan telnek a napjai? Látom, a ház körüli kert gondozottabb már nem is lehetne. — Szeretjük a kertet.. Munkát eleget ad. De az én feleségem olyan ám, hogy percig se tud meglenni dolog nélkül. Sokszor mondom neki, hogy „neked, ha nincs mit csinálnod, szétbontassz egy ruhát, hogy legyen mit összevarrni”. Megvan különben a beosztásunk. Én vagyok a bevásárló, a víz be- és kihordó. Mikor ezzel megvagyok, jöhetnek az újságok, amit csereberélünk a szomszédokkal, mert mindenki másra fizet elő. Vasárnaponként járok el a munkásotthonba. — Franci bácsi, ha most állna az élet küszöbén, milyen pályát választana? — Akárhányszor születnék, csak a hajózás mellett kötnék ki. — Itthon kié a kormányállás? Ki a család életének a kapitánya? — Mikor mi jön, úgy váltjuk egymást a mamával. Szó nélkül is megértve mi a teendő. No, de egy híján ötven évet töltöttünk ezen a ’„fedélzeten”... I LÁSZLÓ IBOLYA Fotó: SZEPESI LÁSZLÓ Múltunkból Furcsa logikája volt olykor a Horthy-rendszer köz- igazgatásának. Az okot-oko- zatot gyakran felcserélték, fejetetejére állítva a dolgokat. így volt ez példám 1925-ben is. A fehérterror rontotta-e Magyarország jó hírét a világban, vagy pedig az a szándék, hogy ösz- szegyűjtsék a fehérterror rémtetteit, s azt könyvalakban kiadják? Nos, a válasz szerintük az utóbbi, mert felettébb erkölcstelen dolog kiteregetni a fasizmus rémtetteit. MI ÁRT A Jö HÍRNÉVNEK? Az alispán bizalmas felhívást intézett a járási főszolgabírókhoz, akik azonnal értesítették a községi jegyzőket és főjegyzőket. Hogy miről? — idézzük a bonyhádi járás főszolgabírójának a községekhez intézet levelét: „Alispán úr rendelete alapján értesítem, hogy dr. Horváth Ferenc 40 éves, bogyiszlói születésű, volt r. kath. lelkész, majd ügyvéd- jelölt, jelenleg a „Somogy- megyei Munkások Fogyasztási Szövetkezete” h. igazgatója, kaposvári lakos, a Szociáldemokrata Párt központi vezetősége által kiadni tervezett, s a kommün bukása utáni időkről szóló történelmi munka számára adatokat gyűjt. így legutóbb Tabon járt a kommün bukása után történt u. n. „Népítélet” által végrehajtott kivégzésekről készült fénykép- felvételek megszerzése végett, ami sikerült is neki. Tekintettel arra, hogy dr. Horváth ezen tevékenysége Magyarország hírnevének be- mocskolására irányul, felhívom Címet, hogy megfelelő módon és azonnal intézkedjék aziránt, hogy ameny- nyiben dr. Horváth működését a község területére is kiterjesztené, erről haladéktalanul jelentést kapjak.” Dr. Horváthnak nem sikerült Tolnában adatokat gyűjteni. Ismereteink szerint meg sem kísérelte azt. Már Somogybán elvették kedvét a hatóságok az ilyen munkától. A HÚSZAS ÉVEK FÖLDREFORMJÁRÓL 1925-ben már javában folyt az úgynevezett Nagyatádi- félp földreform. Működtek a tárgyaló bizottságok, a szakértők, a földbirtokrendező bíróságok, egymást követték a határozatok. A községi jegyzők és főjegyzők szorgalmasan írták a jelentéseket arról, milyen a végrehajtás. Ezt tette Bernáth Ferenc dunakömlődi főjegyző is. Nem fűzött semmi kommentárt az adatokhoz, úgy vélte, ezek önmagukért beszélnek. Ugyanis az első látásra is bizonyított, hogy a Nagyatádi-féle földreform: nagyarányú demagógia és kevés föld. Idézzük az alispánhoz küldött jelentést. „Jelentem, hogy községemben a földbirtokreform végrehajtása iránti bírói tárgyalás 1924. évben lefolytatva és befejezve lett. A tárgyaló bizottsági kiküldött bíró és szakértők javaslatai a Földbirtokrendező Bírósághoz döntés végett felterjesztve lettek. Ezek szerint a kiegészítési javaslat szerint 36 egyén házhelyhez 7200 öl területtel; földhöz 8 hadirokkant 6 kh. 9 hadiözvegy és hadiárva 8 hold 800 öl; 31 föld nélküli földmunkás 30 k. hold; 13 törpe- és kisbirtokos 13 k. hold 800 öl; 104 kisiparos és közalkalmazott 65 kh, 400 öl földhöz volna juttatandó. Vagyis az összes földigény 123 k. hold 400 öl. A kiegészítési javaslat szerint ezen szükséglet és Dunakömlőd községnek gazdasági ismétlő-iskola céljára 800 öl, vitézi telek céljára 50 hold, összesen tehát 184 k. hold föld kielégítésére a javaslat a magyar tudományi egyetemi alap ingatlanait jelöli meg 60 hold kivételével, vagyis a vitézi szék és a jegyzői ja- vadalmi 10 hold föld kivételével. A házhelyek céljaira — utca-területtel együtt — szükséges 8200 öl területet a volt úrbéresek közös legelőjéből javasolja a bizottság kielégíteni. Ez ellen a község az úrbéres volt földbirtokosság nevében kifogást emelt, s csak föld ellenében kívánja a házhelyekre szükséges területet átengedni. Ezzel reá mutattam a földreform végrehajtás jelenlegi állására.” Avaron és Hanton 1924- ben semmi sem történt az agrárreform ügyében. Nagy- vejkén — a körjegyzőség harmadik községében sem volt sok jelenteni valója a jegyzőnek. A közölt számokhoz fűzött néhány mondatos megjegyzése felment bennünket a kommentár alól. Idézzük a rövid jelentést: „A 13.738/1924 számú rendeletre jelentem, hogy Apar, Hant és Nagyvejke községekben felosztás alá vont földterület hiányában földosztás 1924-ben nem volt. A nagyvejkei igénylők összesen 5 egyén Lengyel község határában fekvő gróf Apponyi Sándor-féle birtokból kaptak 5 1/2 kát. holdat. Az igénylők közül 3 egyén átvett 3 1/2 holdat, két egyén a neki kiosztott 1—1 holdat nem veszi át, mert a nagy távolság miatt a megmun- káltatással járó kiadásokat fedezni nem tudják. Az ingatlanok átvétele csak a közelmúltban történt meg, s így a gazdálkodás eredményéről még nem jelenthetek semmit.” A földreform nem elégítette ki a parasztságot, amely ingyen földet várt, s most becsapottnak érezte magát. Az elégedetlenség gyakran a tettlegességben is megnyilvánult. Emiatt az Országos Földbirtokrendező Bíróság elnöke elrendelte 1925. január 30-án, hogy „...azokra a helyekre, ahol a földbirtokreformmal kapcsolatos tárgyalások tartatnak, a járás főszolgabírója, vagy annak helyettese maga is a helyszínen tartózkodjék. A lakosság körében felmerülő esetleges izgatásokat figyelemmel kísérje és azok erélyes megakadályozása iránt nyomban Intézkedjék. Előrelátható szükség esetén megfelelő karhatalomról gondoskodjék. A belügyminiszter úr által kiadott ezen körrendelet folytán felkérem Bíró urat, hogy a helyszíni tárgyalásokról az illetékes főszolgabírót is értesítse anélkül, hogy a járás főszolgabíróját a tárgyaló bizottságba egyúttal meg is hívná. Az értesítés kizárólag csak azért történjék, hogy a főszolgabíró a tárgyalási napokon a községben tartózkodjék.” A földreformról így ösz- szegzi véleményét a tengődi jegyző 1925. február. 10-én: „Szomorú és fájdalmas egyéni tapasztalatom még az, hogy a földreform-novella nem fogró megvalósítani azt a nagyszabásúnak képzelt szegény hazánk szomorú sorsát jobbrafordítani szándékozó magasztos nemzetgazdasági célt, melyet szolgálni hivatva van, mert az erők szét- forgácsolása és a mégis nem teljesen kielégített igények folytán az elkedvetlenedés az egyik oldalon (a földesuraknál), a csalódás a másik oldalon (a földhözjutta- tottaknál) a termelési kedv csökkenésére, s így az ország élelmezési viszonyainak romlására fog vezetni.” Nem csoda, hogy a húszas évek földreformjára nem gondolt vissza jó érzéssel a magyar parasztság. K. BALOG JÁNOS
