Tolna Megyei Népújság, 1979. november (29. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-02 / 257. szám
1979. november 2. ^PÜJSAG 3 „Összeálltunkmi, tizenhármán99 Pomsár Jenő bácsi véletlenül tartózkodik a faluban. ,,Kitelt az idő”.. Közel húsz évi párttitkárkodás után nyugállományba vonult. Olyannyira, hogy Udvariból is elköltözött Pomázra, a lányához. Nem Pomsár Jenő az első, aki a pihenés éveit nem a faluban tölti. A betelepített felvidékiek — a lakosság nyolcvan százaléka — azért gyűjtögetett évtizedekig, hogy majd házat vehessenek Szőnyön és környékén. Közelebb van a rokonság, köny- nyebben lehet menni látogatóba ... — Hogy is volt? — kérdezi önmagától, megkócolja rit- kás, deres haját. — Volt már téesz akkor, ’49-ben a faluban, de a Petőfi vezetői elzárkóztak. Tudja, hogy van ez, minden községben akadt ilyen. A petőfisek nem tárgyaltak mindenkivel. — Nemzetiségi ellentétek voltak? — Nem. Azt nem mondhatnám. Habár ha jobban belegondol az ember, azért akadt húzódozás egymástól. — Nem volt semmilyen elkülönülés? — Két téesz volt akkor. Az őslakosság az Alkotmányba, a betelepítettek a Petőfibe léptek be. A történteket nehéz harminc év távlatából kibogozni. Többen is mondják a faluban, hogy nem volt ellentét. De mégis külön szövetkezetei alakítottak. Maradt egy mag, akik mindkét csoportból kimaradtak. Az külön tanulmányt érdemelne, hogy miért Pomsár Jenőék maradtak kint. — Akkor, mi, tizenhármán összeálltunk. Annak rendje és módja szerint bejelentettük, a járási hivatalban: Udvariban Törekvés névvel alakult egy csoport. Nem fogadták el, lépjünk be a Petőfibe. Azok nem tárgyaltak velünk. — Ki lett az elnökük? — Én. — Együtt maradtak? — Engedély nélkül. Ügymond: illegálisan működtünk. Hallgatólagosan hagytak minket, de működési engedélyt nem adtak. A tizenhármak elintéztek mindent. Közösen művelték a földet. Az adót rendesen beadták, befizették. „Jó földek vannak felénk.” Egy évig dolgozott az „illegális” közös. — Egész évben nem fizettünk. Mindenki a tartalékból élt, meg amit otthon megtermelt. Az év végén aztán a beszolgáltatás után egyenlő részben elosztottuk a terményt. Később a Petőfi élén változtak a dolgok. Pomsár Jenő bácsi szövetkezete egyesült a betelepültekkel. „Engem elküldték Bonyhádra párttitkári tanfolyamra.” Az ötvenes évek elején már megérett az idő. Egy tsz lett a faluban. Ez még nehezen ment. Évenként, kétévenként elnökcsere, Pomsár Jenő bácsi is volt még egyszer két évig. Az új történet, az új falutörténelem hatvanban kezdődött ismét. Nem volt őslakos és betelepült. Együtt alakították a téeszt. — Hatvannégyben már 49 forint munkaegységet fizettünk. — 49 forintot? — Hihetetlen ugye? Pedig ki sem fizettük az egészet, több mint a felét tartalékoltuk a következő évre. — Dolgos népek laknak itt? — Nem volt a faluban sohasem csavargó. Olyan családról is tudok, akik 7—800 Az „illegális” elnök: Pom- sár Jenő munkaegységet is gyűjtöttek. Az 49 forintjával jó pénz! Pomsár Jenő csak „hazaugrott”. Minden nyugdíjasnak jár háztáji kukorica, azt jött intézni. A délutáni busz- szal utazott vissza Pomázra. (Udvariban készült magazinunk holnapi számunk negyedik oldalán található.) Takarékosság— mindenütt Melléktermék-, hulladékhasznosítás a tejiparban Takarékoskodni minden egyes gazdasági egység, intézmény, üzem és szövetkezet másként tud. Ennek módját a termelés szerkezete struktúrája határozza meg, méghozzá úgy, hogy semmiképp se váljék a minőség rovására. Az OTP és a Tolna megyei Népújság szervezésében megtartott közgazdasági ankéton erről szólt a megye néhány ipari, mezőgazdasági üzemének és szállítási vállalatának vezetője. Prancz József* a Tolna megyei Tejipari Vállalat főosztályvezetője mindenekelőtt az üzemi gyártási hulladék kérdésével foglalkozott. A tejiparon belül a különböző termékek előállításához normatívák alapján rögzített a felhasználható alapanyag meny- nyisége. A technológia és a műszaki fejlesztés, a korszerűsítés arra irányul, hogy á gyártási veszteség mérhetően csökkenjen. 1978-ban a veszteségek csökkentésével 782 ezer forintot takarítottak meg, 1979. I—III. negyedévéig viszont 100 ezer forint veszteség jelentkezett. Olyan apró mulasztások okozták, amelyért el nem marasztalható senki, de a számok önmagukért beszélnek. Előtérbe került a melléktermék-hasznosítás, amely a vállalatnál savó formájában jelentkezik. Ez éves szinten 46—50 millió litert jelent. Egyszerű és kényelmes lenne ezt az óriási tömeget megsemmisíteni. Ehelyett: takarmányozás céljára a termelt mennyiség 90—95 százalékát értékesítik 5—25 filléres literenkénti átlagos eladási áron. Ebből 6—6,5 millió forint bevétel keletkezik a vállalatnál. Ennek a végtermék formájában mért bevétele — illetve haszna — népgazdasági szinten az ösz- szeg többszöröse. Tehát a takarékosság itt kettős jelleggel érvényesül, üzemi — népgazdasági szinten egyaránt. A termelt mennyiségből, 1,3—1,4 millió litert porított formában, más vállalatnak adják el. Ez magas ráfordítást igényel ugyan, de jelentős mértékben hozzájárul a nemzeti termelés növeléséhez. A takarékosság abban jelentkezik, hogy a partnervállalat importanyag kiváltására használja fel. A közeljövőben a savót, mint mellék- terméket iparilag újra felPrancz József dolgozzák, tehát a vertikális folyamatokat bővítik. Ez jelentős fejlesztést igényel. Ellentételeként magas értékű, új termék jelenik meg — jövedelmező formában. De ez már nem takarékosság, hanem hatékonyság, beruházás kérdése. A kereskedelemben különböző okok miatt nem értékesülő tejipari termékek vesztesége 1979. I—III. negyedévben 3 millió 736 ezer forint volt, melynek körülbelül 90 százalékát sikerült megmenteni, feldolgozni. A vállalat által felvásárolt tejből a kisgazdaságok részesedése körülbelül 15 százalékos arányt képvisel. A lakosság tejpénzből származó bevétele közel 2 millió forint. Különböző garanciák és kedvezmények biztosításával szeretnék ezt az értékesítési arányt fenntartani. Ezzel a népgazdaság részére beruházási javak megtakarítása válna lehetővé, és így ezeket a javaikat más, nagyobb hatékonyságot biztosító területen lehetne felhasználni. Nálunk lényegesen nagyobb nemzeti jövedelemmel rendelkező országok is megkülönböztetett figyelmet fordítanak a takarékosságra. A takarékosság azonban nem téveszthető össze az igénytelenséggel, nem mehet az észszerűség és a jó ízlés rovására. A VI. ötéves terv várható szabályzói femélhetőleg felszámolják az eddig alkalmazott bonyolult rendszert, s olyan gazdasági helyzetet teremtenek, amelyet haté- , kony munkával* takarékos szemlélettel fogunk tudni megoldani. A BNV-n láttuk - már gyártják Jogsegélyszolgálat A Kanizsa Bútorgyárban elemes bútorokat, komplett lakószobákat, szekrénysorokat, kárpitozott garnitúrákat gyártanak évente száztíz-százhúszmillió forintos értékben. (TUDÓSÍTÓNKTÓL.) Az 1977. január 1-én létrehozott üzemi jogsegély- szolgálat kétségtelenül bebizonyította hasznát, létjogosultságát a Bonyhádi Cipőgyárban is. Ha csak azt vennénk figyelembe, hogy ez idő alatt közel 500 üggyel foglalkozott ez a szolgálat, még nem fejezné ki tényleges hasznát. Szinte érzékelhetően bizonyítható, hogy megvalósulása előtt igen sok dolgozó kért kilépőt, hogy a tanácsnál, a bíróságon hivatalos ügyeinek intézése végett, rövidebb, hosszabb időre elhagyja a vállalatot. Ezen túlmenően is — meggyorsult az ügyek intézése. Ez a jogi képviselet nemcsak már eljárásra érett ügyeket intéz, hanem fő haszna abban van, hogy jogi helyzetükről felvilágosítja a vállalat dolgozóit. A vállalatnál a jogsegély- szolgálat főként munkaügyi problémákkal foglalkozik. Ez a szolgálat teszi lehetővé, hogy tehermentesítse a vállalati munkaügyi döntőbizottságot. Kétségtelen, hogy nagyon sok a polgári jogi tennivaló, hisz a családi problémák itt is jelentkeznek. Érdemes megemlíteni, nem egy esetben fordult elő, hogy a válni készülő házastársak kibékültek, és rendezték életüket. Ha tehát nem ezen a fóru- .mon történik ezeknek az ügyeknek az intézése, igen sok más fórumon kellett volna megjelenniük és ez bizony nemcsak órákban, napokban számolva is igen sok kiesést okozott volna. Az anyagi fedezetet a kollektív szerződés előirányzatként évi 100 ezer forintban határozza meg. Ennek az összegnek „csupán” 70 százalékát használják fel. de a nagyobbik haszon abban van, hogy a dolgozók ügyei gyorsan, szakszerűen intéződnek el és lényegesen csökken a munkából hiányzók száma is. HORVÁTH JÓZSEF Ötven év múltán Hajnal Katalinán ötven éve, 1929. november 2-án kezdődött a salgótarjáni medence bányászainak sztrájkja. Jöttek szótlan a föld mélyéből. A szemük fénylett, ire| a karbidlámpa hunyorgó lángja. Arcukat agyagos sár lepte, amelyre szénpor ragadt. De jöttek, ha hajlottan is és sorakoztak tízen, húszán, százan. Aztán érkeztek a külszíniek is. Megtelt a szabad ég alatti osztályozó. Jöttek a faluból is, hallani, mit döntenek a baglyasaljai bányászok. És jöttek a csendőrök is. Tőlük alább, az út mentén sorakoztak, lábuknál puska, annak végén a szurony. De a bányászok nem rettentek. Valaki kiáltott: „Beszélj, Jóska!” Felmordult a sáros sereg: „Beszélj, Pothornik József...” A ledöntött csillére emeltek egy vékony embert. Izzott a szeme, kemény volt a hangja, amikor mondta, hogy a szovjet nép és a béke a munkások legfőbb támasza. Beszéde pillanatnyi szünetében hallatszott a bányászok izgalomtól feszült lélegzete. Megcsikordultak a fogak, forró lett a levegő az akna előtt, és akkor a sort álló csendőrök egyikének kezében eldördült a fegyver. A bányászsereg meglódult feléjük. A visszafojtott indulatok vad kiáltozásba csaptak. Valaki rázendített: „Fel, fel, ti rabjai...” Adorján István, a bányász az élre ugrott, közvetlen a csendőrök elé. Széttépte mellén a sártól ázott ingét. Verejtékező mellét a szuronyok elé tartotta. Szeme tágra nyílt, túlkiáltotta a zajt: „Ide lőjetek!...” Még napok múltán is hevesen vert a szíve, amikor újból és újból átélte a bányászgyűlést. Ott volt a külszíniekkel. Tudta, hogy tüntetésre készülnek, mert Hován József már értesítette korábban, hogy a fővárosban a Központi Bizottság határozott: mozduljon meg a munkásság és tüntessen az úri rend ellen. Tudta, hiszen a mozgalom embere volt, érezte is minden porcikájában, hogy nincs más út, csak cselekedni ellenükre. Elégtételt venni a munkásvérért, amit a fehér terror ontott ki. Azért a két emberért is, aki a Sára-aknába fulladt, mert semmi biztonságot nem nyújtottak nekik. A bátyjának leszakított kezéért. Elégtételt, elégtételt az éhezésért, a fázásért, a könnyekért... Lázongott, de ilyenkor mindig eszébe jutott Hován intelme. — Vigyázz, Kátai Rezső, nem fej nélkül rohanunk a veszedelembe! Nem halottra, élő emberre van szüksége a mozgalomnak... — hideg számító nyugalom fogta el. Aztán egy darabig ismét csend lett Baglyasalján. Kint a Brenzen forogtak az ürítők, halk kattogással érkeztek a föld alól a szénnel rakott csillék. Ugyt tűnt, a Szánasin minden nyugovóra fordult, még a bányászok munka nélkül maradt tartalék serege is összeszorított fogakkal, zárt ajakkal hallgatott. De a föld alá kényszerített kommunisták dolgoztak. Kátai Rezsőt egyik este ablakának halk kopogtatásával ébresztették. Éjszaka volt Katalinán. Akkor érkezett a fővárosból Kakuk József, a párt baglyasaljai vezetője, akinek utasítására szóbeli felvilágosító munkára kellett indulnia Kátai- nak is, és mentek a többi ismeretlenek is. Mentek a tiszti sorról indulva, fentről, onnan Albertról indultak Karancsal- járól, Lapujtetőre, ki Etesre, fel egészen Rónáig. Szívdobogtató, a vért melengető utak voltak ezek. Látni az igazság felismerésétől megdöbbent arcokat, a haragtól ökölbe szorult kezeket, az elszántságot. Kátai vére átmelegedett. Erősnek érezte magát a munkások között. Az egyik nap délelőttjén, amikor gondolatban rendezte a kapott feladatok végrehajtását, Iványi Ferenc állott mögéje. Halk volt a hangja — Lefogták őket, a csendőrségen tartják... Tudta, kikről van szó, a mozgalom vezetőiről, Kakuk- ról, Pothornikról, Epichről és a többiekről. A váratlan kapott hír hirtelen haragra gyújtotta, de parancsolt magának. Senki, csak a munkások tudják kiszabadítani őket. És akkor útra keltek az agitátorok. Hírül vitték, hogy a csendőrségen mozdulatlanságra ítélték a vezetőket. Éheztetik és családtagjaikat sem engedik a közelükbe. Eljutott a hír a bányák mélyére, a kolóniák rejtett szögébe, ki a mezőre, az erdőbe, és mindenüvé. Üzenet érkezett a fővárosból: „Leállni a munkával, a fogva tartottak szabadon bocsátásáig!” Megbénultak a bányák. Egy csendőrtiszt érkezett a _ baglyasaljai őrsre. De érkeztek az emberek is tízesével, százasával, hangtalanul, elszántan. Lent a laktanyában a foglyok előtt a tiszt. — Miért vannak itt? — Nem tudjuk... — Szabadok, indulás! Pothornik, maga nyugtassa meg a tömeget! Amikor a foglyok az utcára léptek, néma csend lett. így indultak- a Brenz alá, a pályára. Ott álltak meg. Erő volt bennük, keménység, elszántság. Kiáltottak: „Jóska, beszélj!” „Beszélj, Pothornik!” — íme, láthatjátok, milyen erő van az egységben — így a szónok. Ekkor már érződött a munkások minden cselekedetében, hogy megérett az idő az erő felmutatására. A Központi Bizottság meghozta döntését. Amikor beköszönt a hideg, álljanak le a bányászok, hogy kihűljenek a kandallók, de a gyárak kemencéi is. Budapesten, a szakszervezeti tanácskozáson kettészakadt a szakszervezet. Többségbe kerültek, akik ellenezték a sztrájkot. A nógrádi küldöttek úgy határoztak, hogy ennek ellenére a sztrájkot lefolytatják. Kérdi Istvánt indították útra, hogy adja hírül: a bányászok álljanak le. Semmi látható külső jele nem volt, hogy mire készülnek a bányászok. Reggel leszálltak a föld alá, este feljöttek. Aztán csend lett. Csak az aknabizottságok álltak készenlétben. Kátai Rezső a műhelyben dolgozott. Ö tudta, mire készülnek. Nem tudott a feszültségtől szabadulni. Türelem, türelem, nyugtatta magát. Aztán az egyik nap délelőttjén Guth László az izgalomtól felhevülten, bekiáltott a műhelybe. — Leállni! Leállni...! Megremegett Kátai Rezső teste. Tehát elérkezett az erőpróba. Vajon mi történik? Leállnak? Mögötte földre zuhant egy kalapács. Valaki ledobta. Megkönnyebbült. Kinézett a kisvasútra. Akkor állottak meg a csillék, az utolsók nekikoccanva az elsőnek. Sietett a bánya bejárata elé. Egymásután érkeztek a bányászok. Kiléptek a föld alól és elfújták lámpáikat, majd elindultak, ki-ki hazafelé. Csend lett, végtelen nagy csend a bánya területén. Ká- tainak úgy tűnt, nem csend ez, hanem kiáltás, hangos, mindennél hangosabb kiáltás. Indult ő is Katalina felé. Forró volt a teste, akár a könnycsepp, amely végiggördült az arcán. BOBÄL GYULA
