Tolna Megyei Népújság, 1979. október (29. évfolyam, 230-255. szám)

1979-10-16 / 242. szám

A^PÜJSÄG Moziban A burzsoázia „bája" Különös metamorfózison megy keresztül Luis Bunuel filmjének A burzsoázia diszk­rét bájának nézője. Míg a nézőtéren dermedten éli vé­gig a meglepőbbnél megle­pőbb fordulatokat, és rémül­ten ocsúdik egyik döbbenet­ből a másik után, otthon sem győzi kinevetni magát a tör­téneten. Luis Bunuel és — a ná­lunk krimijeiről ismert — Jean-Claude Garriere for­gatókönyve önmagában hord­ja ennek a kettős hatásnak a lehetőségét, Bunuel pedig sajátos stílusával különössé teszi az így létrehozott film­élményt. A burzsoáziát öten képvi­selik. „Finom” emberek, csak éppen egyi'küik rangja mögé bújva kábítószert csempész, a másik (hölgy) iszákos, kinek- kinek megvan a maga tit- kolnivalója. Hogy lelki- ismeretük koránt sincs rend­ben, azt kényszeres álmaik jelzik, amelyekben vérengzést vérengzés követ, mindenki furcsán viselkedik és az em­berek lelki és testi kínzással gyötrik egymást. Persze, a valóság is elég különös ebben a miliőben, az étteremben például felrava- talozott halott fekszik a szomszéd szobában. A kávé­házban, ahol semmit sem szolgálnak föl, a hölgyek asz­talához telepedő fiatal ka­tonatiszt gyorsan elmeséli, miként ölte meg apját, s tisz­telettudó hangú előadása kö­zepette látjuk is a megmér­gezett haláltusáját, és a hát­térben egy szétlőtt fejű fér­fit... Hullák minden mennyiség­ben, hófehéren és véresen, zölden és oszlófélben. Mindez azért, hogy a néző képet kapjon róla, milyen nyomasztó, debil, tartalmat-i lan életű ez a világ — no persze, társasági szinten. Mert a bájos burzsoáziát ebé­deken és vacsorákon látjuk, mintha másból sem állna az Afrikai frontvonalak Az elmúlt két évtized vi­lágpolitikai jelensége: Afrika, amely évszázadokig „kima­radt a nagypolitikából”, s legfeljebb, mint a gyarma­tosító hatalmak vetélkedésé­nek tárgya szerepelt, kapott központi helyet korunk fej­lődésében. 1960 óta a hagyományos gyarmati rendszer megszűnt a „fekete kontinens” legna­gyobb részén, s Afrika déli csücskébe szorult vissza. A gyarmati hatóságok távozá­sával azonban nem oldódtak meg az afrikaiak gondjai: tovább érvényesül a vezető tőkés hatalmak, a nemzetközi monopóliumok kizsákmányo­lása, a politikai nyomás. A kontinens számos or­szágát törzsi, nemzetiségi ellentétek teszik konfliktu­sok színhelyévé, s a gyar­mati idők vonalzóval kijelölt határai is több, államok kö­zötti viszályt okoztak már. Ugyanakkor az újkeletű tár­sadalmi ellentmondások is gyakran teszi Afrikát „front­kontinenssé”. Réti Ervin, az ismert kül­politikai újságíró új köny­vében, amelyet a Zrínyi Katonai Kiadó jelentetett meg, ezeket a kérdéseket tárgyalja, ismertetve Afrika országainak katonapolitikai helyzetét, jelentőségét, a hadseregek szerepét, a kö­zelmúlt háborúit, a gyarma­tosítás, az apartheid elleni nemzeti felszabadító harc eseményeit. Az alig száznegyven olda­las illusztrált könyvecske igen jó összefoglalás, útika­lauz napjaink afrikai törté­nelméhez. (miklós) Réti Ervin »» N Afrikai frontvonalak A Tolnai Könyvtáros új száma A megyei könyvtár kiad­ványának legújabb, 1979 2-es szániában Elekes Eduárdné és Lóridon Ilona A könyv ün­nepe Tolnában címmel ír a könyvnapok, könyvhetek ■ tör­ténetéről, pontosabban ezek Tolna megyei vonatkozásai­ról. Hargitai Anikó viszont az idei könyvhét tapasztala­tait összegezi. Fehérvári La­josáé az új dombóvári könyv­tárat mutatja be, Gacsályi József pedig az alsó-bélatele- pi olvasótáborral kapcsolat­ban fejti ki gondolatait. Dr. Donkó Istvánná a szekszárdi fiatalok művelődési szokásai­ról készült helyzetfelmérés tanulságait adja közre. Virág F. Éva Zakar Vilmost, a ta­mási járási könyvtár munka­társát mutatja be. Dr. Ros- ner Gyula a népvándorlás kori Tolna megyéről ír. Miszlai Sarolta a Béri Ba­logh Ádám Múzeum évköny­véről, dr. Szilágyi Miklós pe­dig Csányi László Szekszárdi napló című művéről közöl recenziót. A Tolnai Könyvtáros leg­újabb számát Schubert Péter illusztrálta. vá. Kihalt úton haladnak, be­szélgetnek. Ezzel a képpel fe­jeződik be a film: hogy hová tartanak, nem tudni. Mintha repülőgépzúgást hallanánk, de hát ez így túlságosan konkrét lenne, nem Bunuel- hez illő. Menjenék csak a „bájosak”, senki se tudja hová... V. F. É. élet, vagy legalábbis a bur­zsoázia élete. Vagy tényleg nem áll egyébből? Visszatérő jelenet, hogy a kis társaság gyalogol valaho­A Zelengora csúcsai című színes, jugoszláv film a mozik műsorán Zenei krónika Hangverseny felsőfokon A Liszt Ferenc Kamara- zenekar magasra tette a színvonal mércéjét Szek- szárdon az idei bérleti hang­versenyek első estjén. A vo­nós hangzás eszményi szép­ségében pompázott műsoruk első számában, Corelli con­certo grossojában. Ilyennek álmodhatta az a mester, aki egész életében csak vo­nós hangszerekre komponált, aki a négy húr lelkét ku­tatta és találta meg talán először igazán a zene törté­netében. Kevésbé lelkesített Galuppi concerto grossoja. Ez a mű unalmas, inkább a korabeli operai manírokat tükrözi. Szinte minden frá­zist, zenei gondolatot meg­ismétel, mintha semmi nem jutna eszébe. így a hang­verseny műsorában azt a funciót töltötte be, hogy ki­emelje az utána következő Bach kettősversenyének múlhatatlan értékeit. A két remek szólista: Rolla János, aki az együttes hangverseny- mestere is és Kostyál Kál­mán a mű varázslatos költé­szetét bontotta ki, nem fe­ledkezve meg a stílus, a mo­tivikus munka logikájáról és az egész versenymű organi­kus egységéről, szigorú rendjéről. A szünet után Men­delssohn fiatalkori, 9. vonós szimfóniájáról igyekeztek le­fújni a feledés porát. Akár­hogy vélekedjünk a műről, az mindenképp az alkotás csodája. Egy 14 éves mérhe­tetlenül tehetséges és félel­metesen szorgalmas gyermek doktori disszertációja a klasszikus szonátaformáról. És ha talán nem is remek­mű, a zenekar magávalra- gadó lelkesedéssel, a vonós hangzás minden szépségével és a ritmus kihegyezett feszültségével szólaltatta meg. A Liszt Ferenc kamara- zenekar világszínvonalat képvisel. Az együttes 16 mű­vésze olyan összeforrott, hogy szinte egyszerre vesz­nek levegőt, sőt, talán a szí­vük is egyszerre dobban és azzal a többlettel is rendel­keznek, hogy érzik és a hallgatóságukra átsugároz­zák a zene önfeledt örömét. Sok érdekes olvasnivalót kínál a Kincskereső októbe­ri száma. Mai gyerekek mai életéről szól Kovács Lajos, Na mi van, fiúk? című el­beszélése. „Mit gondolsz, ki kérdez­te ezt tőlünk? Nem fogod elhinni: az a doktor, aki­hez különben elég szépen eljárogattunk már a tizen­négy évünkben, de még ilyen ijedten sosem nézett ránk...” — kezdi beszámo­lóját a „Na, mi van, fiúk?” nyolcadikos főhőse. Aztán megtudjuk, hogy erre az órára a családi életre neve­lés — és persze a szexuális felvilágosítás — keretében kerül sor, s megtudjuk azt is, hogyan sikerül manap­ság egy ilyen orvosi óra. Megkapó olvasmány Tö­mörkény István kutyatörté­Az elmúlt napokban ro­mán filmújdonságokból is válogattak a magyar szak­emberek. A moziforgalma­zásra átvett három produk­ció közül kettőnek a Ma­gyarországon már ismert Sergiu Nicolaescu a rende­zője. Két alkotása közül az „Éneklő kutya” Jack London világhírű regényének film­Az októberi Kincskereső’ nete. A címe: Talpas úri módban. Egy családi kirándulásról szól Kiss Dénes novellája. „A ló, az ember, ugye?” — kérdezi benne egy kislány, s mi hajiunk rá, hogy a csi­kós válaszát el is higy- gyük: „Az hát ___ Ember.” A humort — az említette­ken kívül még számos tör­ténet, .játékos, vidám vers képviseli. A Viadalok, csaták, ka­landok rovatban Mándy Iván: A viking sisak című novelláját olvashatják a ka­landkedvelő tizenévesek. Uj nyelvművelő folyóira­tunkat — az „Édes anya­nyelvűnk”^ is bemutatja a lap. Zelk Zoltán-interjú, rejt­vény és könyvismertetés te­szi teljessé az októberi Kincskereső rovatanyagát. változata, a „Marin bácsi, a milliárdos” pedig vígjáték. Liviu Rebreanu regényé­nek megfilmesített változa­ta, az „Ion” század eleji his­tóriát tár elénk. A földet, a gazdagságot hajszoló fiatal parasztfiú senkit és semmit sem kímél, céljai eléréséért még szerelmét is feládozza. 1979. október 16. Tévő nap ló Munkásélet falun A televízió hét végi kínálata közt tallózva, nem tű­nik túl izgalmasnak egy üzemi vagy községi riport. Hogy Kovalik Károly Hétvégén című műsorsorozata mégis rangos helyet kaphat egy-egy szombat délutá­nunkon, annak az az oka, hogy egy téma ürügyén or­szágosan is továbbgondolásra érdemes kérdéseket vet fel. Legutóbb Bugyi községben arra keresett választ, hogy mi hajtja az embereket az erőn felüli munka vég­zésére, tartja-e még magát az a nézet, hogy a falu la­kója vagy termel, vagy haszontalan dolgokra fordítja az idejét, képesek-e, akarnák-e megpihenni a Budapest vonzásában élő, gyárak, tsz, háztáji közt ingázó kétlaki emberek, vajon a túlmunka vállalása csak a haszon- szerzési vágy elharapódzása miatt, vagy a munka örö­méért is fontos-e? Jogos kérdések, mert általában fel­tehetők. A reumától eltorzult ujjait mutató káposzta­savanyító, paprikatermesztő véleménye az volt, hogy a munkában nem lehet megállni, mert különben „kiesné­nek a sodrásból”, azaz ő tovább tartja a tempót. A telefongyárban dolgozó nő a napi munka mellett éppen elegendőnek ítéli a ház körüli kertet és a földszintes épületet. A csepeli munkás szerint a túlhajszolt em­berek sohasem lehetnek boldogök, szórakozásról pedig ^zó sem lehet. Az is előfordul, hogy a nagyszülő még az unokának is házat épít, aztán halála után egy évvel már belepi sírját a gaz, mert a fiatalok elköltöznek. A riportokban egy szépen fejlődő község mindennap­jairól esett szó. Bugyi ugyanolyan óriási változáson ment keresztül az elmúlt 30 évben, mint a többi ma­gyar falu, szorgos lakói vannak, akik munkájukkal hasznot hajtanak a közösségnek. De bármely helység­ről legyen is szó, hiszen söpörhetnénk a magunk portá­ján is, az egymást felülmúlni akaró, külsőségekben mutatkozó versengés, negatív jelensége társadalmunk­nak. Igaz, ha ma gyökeres — olykor furcsaságokat hor­dozó életmódváitozásról beszélünk, holnap talán a szemléletmód egészséges megváltozásáról láthatunk mindnyájunkat megörvendeztető riportokat. RUSKÓ N. JUDIT Vendégségben Takáts Gyulánál Nemrég Becéhegyen jártunk, Takáts Gyula házában vendégeskedtünk, majd váratlanul, néhány órára, Szekszárdon is feltűnt, ma is fiatalon és jókedvűen, aztán a televízióban találkoztunk vele, ezúttal ismét a becehegyi házban, ahol a tanítvány és költőtárs Fodor András faggatta életéről, munkájáról. Takáts Gyula költő, jelentős költő, mellette kiváló grafikus — kiállításai is voltak —, s Kaposvárhoz, a vidékhez akkor sem lett hűtlen, amikof már nevét szárnyára vette a hír, s a fővárosban is letelepedhetett volna. Mert jól tudta, hogy a vidék szellemi egyen­jogúsítása csak így valósítható meg, s tegyük hozzá, a város sem lett hűtlen hozzá, s megbecsülése egyik jele­ként díszpolgárává választotta. A nyarat Becehegyen tölti, a Keszthely és Ederics közötti hegyoldalba épített házában, ahonnan messze látni, a Tapolcai medencétől végig a Balatonon. Idilli környezet, s Takáts Gyula költészete egybefonódott a dunántúli tájjal, azzal a derűs és gondolatokat ébresztő vidékkel, ahol kedves költője, Berzsenyi is élt. Világa kivételes teljesség, melyben ember és táj mindig a szépség igézetében él, de azt sem feledi, hogy a szép­ségnek hasznosnak kell lennie, mert semmi nem ön­magában van önmagáért, hanem közös kincsünk, mely­nek emberi arányai szolgálják életünket. Takáts Gyula így szelídítette kezéhez mindazt, amit ember és ter­mészet kínált, s költészetében olyan harmóniát — szí­vesen használja ezt a szót — teremtett, ami nagyon ritka líránkban. Boldog költő, írtam róla egyszer, de ez a boldogság átsugárzik ránk is, nem tudurík, s nem is akarunk szabadulni hatása alól, mert verseiből az a szép teljes­ség szól hozzánk, amit a költőkben oly gazdag Dunán­túl kínál. Midőn nemrég Szekszárdon járt, fölmentünk a hegyre is, Rottkai Gyula barátom vendégszerető tanyájához. Ámulva figyelte az őszi fényben ringó tájat, s azt mondta, tulajdonképpen itt lehet igazán megérteni azt a harmóniát, amli Babits művészetét jellemzi. Tegyük hozzá, az övét is, s ugyanerről beszélt a Becehegyen készített tv-ioterjúban is. S miközben sza­vait, verseit hallgattuk, arra gondoltunk, nemcsak a szépségre tanít, hanem az életre is, a bölcs és hasznos tevékenységre, mely megszépítve az életet, értelmet is ad neki. CSÄNTI LÁSZLÓ Kossuth-könyvek Kovaljov: A diplomácia ábécéje A diplomatákat még ma is a titokzatosság légköre övezi. Mindenki kíváncsi arra, valójában mit is csi­nálnak, hogyan is csinál­ják? Ahhoz, hogy valaki diplomata lehessen, nem elég, ha nyelveket tud, ha járatos a politikában, külö­nösen jól ismeri azt az or­szágot, ahol dolgozik, még sok más feltétele is’ van eredményes munkájának. Aki sok titokzatos dolgot, fondorlatokban gazdag eseménysort vár a könyvtől, A. N. Kovaljov, szovjet dip­lomata írásától, bizonnyal csalódni fog, de akik őszin­tén kíváncsiak a diplomá­ciai élet valódi „titkaira”, arra a kemény szellemi munkára, amit képviselőink külországokban végeznek, ebből a kötetből megismer­heti. Majdnem tudományos munka, jól mutatja be a diplomáciai élet szigorú szabályait, a dokumentu­mok, a tárgyalások előké­szítésének nehézségeit, és azt, hogy milyen magas kö­vetelményeket állít az élet, a sokak által irigyelt diplo­maták elé. A szerző jelentős nem­zetközi események tükrében mutatja be a szovjet diplo­mácia küzdelmeit a békés egymás mellett élésért, az államok közötti kapcsolatok normalizálásáért. Román filmek a mozik műsorán

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom