Tolna Megyei Népújság, 1979. október (29. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-16 / 242. szám
2 IvÉPÜJSÁG 1979. október 16. Az SZKP jelszavai november 7-re A Pravda és más szovjet lapok vasárnap ismertették a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 62. évfordulója alkalmából kibocsátott jelszavait. A jelszavak felhívják Európa népeit, hogy változtassák Európát a béke, a biztonság, az együttműködés és a társadalmi haladás kontinensévé, kettőzött erővel szánjanak szembe azokkal az imperialista tervekkel, amelyek újfajta rakéta- és nukleáris fegyverek telepítését készítik elő Nyugat-Európában. A világ összes népeihez intézett felhívás hangsúlyozza, hogy fokozni kell a harcot a fegyverkezési hajsza megszüntetéséért, a leszerelésért, az újabb világháború veszélyének elhárításáért és a nemzetközi enyhülés elmélyítéséért. (TASZSZ) Helmut Schmidt nyilatkozata Brezsnyev bonni javaslatairól Bonn, Sándor István, az MTI tudósítója jelenti: A nyugatnémet kormány meggyőződése, hogy a Szovjetunió vezetői hosszú távú, következetes politikát folytatnak, amelybe beleilleszkedik Leonyid Brezsnyev berlini beszéde és beilleszkednek a benne foglalt leszerelési javaslatok is — mondotta egy rádióinterjúban Helmut Schmidt, az NSZK kancellára. A kormányfő emlékeztetett arra, hogy a közép-európai nukleáris fegyverzetek kérdései már Leonyid Brezsnyev legutóbbi bonni tárgyalásai alkalmával napirendre kerültek és a szovjet államfő már akkor jelezte tárgyalási készségét a probléma megoldására. A berlini beszéd ennek a témának újbóli felvetését jelenti. Schmidtre, szavai szerint, jelentős benyomást tett az az állhatatosság és energia, amellyel a szovjet vezető az enyhülési politika -folytatásán fáradozik. A katonapolitikai javaslatok nyugati megítélésében a kancellár szerint három elem keveredik: egyes pontjai feltétlenül üdvözlésre méltók, mások alapos megfontolásra adnak okot, megint mások bizonyos kétkedést váltanak ki. A kormányfő üdvözlésre méltónak nevezte, hogy Brezsnyev megismételte a Szovjetunió álláspontját: az „eurostratégiai” fegyverzetek csökkentéséről és ellenőrzéséről a SALT—III. keretein belül kell tárgyalni. Hasonlóképpen pozitívnak minősítette, hogy a Szovjetunió kész egyoldalú lépésként visszavonni húszezer, Közép-Euró- pában állomásozó katonáját és ezer páncélosát. Helmut Schmidt ugyanakkor jelezte azt is, hogy a NATO decemberi tanácsülésén nyugatnémet részről szorgalmazni fogják a nyugati szövetség európai nukleáris fegyverzetének korszerűsítését. Értésre adta, hogy ezzel kapcsolatban az Egyesült Államok jelentős nyomást fejt ki. Bonn ugyanakkor el akarja érni, hogy az amerikai rakétafegyverek gyártásával és európai óllo- másoztatásával foglalkozó döntéssel párhuzamosan a NATO leszerelési javaslatokat terjesszen a Varsói Szerződés elé. Az NSZK változatlanul ellenzi, hogy az új középhatósugarú amerikai rakétákat kizárólag nyugatnémet területen állomásoztassák. Valamennyi nem-nukleáris NA- TO-országnak közösen kell vállalnia a döntéssel járó kockázatokat és a felelősséget. Párt- és kormányküldöttség élén Moszkvába érkezett Hafez Asszad, a Szíriái Arab Köztársaság elnöke. A vendégeket a repülőtéren Alekszej Koszigin miniszterelnök fogadta. Púja Frigyes Portugáliában Joao Freitas Cruz portugál külügyminiszter meghívására háromnapos, hivatalos látogatásra hétfőn Lisszabonba érkezett Púja Frigyes magyar külügyminiszter. A lisszaboni repülőtéren a magyar külügyminisztert és kíséretét Joao Freitas Cruz külügyminiszter és a portugál külügyminisztérium több vezető beosztású tisztségviselője fogadta. Hétfőn délután a külügyminisztérium épületében megkezdődtek a hivatalos tárgyalások Púja Frigyes magyar és Joao Freitas Cruz portugál külügyminiszter között. * Púja Frigyes havannai tárgyalásairól közleményt adtak ki, amely a többi között megállapítja: Isidoro Malmierca külügyminiszternek, a Kubai Kommunista Párt Központi Bizottsága tagjának meghívására 1979. október 10—13. között hivatalos, baráti látogatást tett Kubában Púja Frigyes, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának tagja, a Magyar Népköztársaság külügyminisztere. A rendkívül szívélyes és baráti légkörű megbeszélések a Magyar Népköztársaság és a Kubai Köztársaság együttműködését tükrözték, amel - az élet minden területén kibontakozott. A tárgyaló felek ismételten megerősítették eltökéltségüket, hogy következetesen munkálkodnak a nemzetközi enyhülés megszilárdításáért .és elmélyítéséért, az enyhülésnek a világ minden részére való kiterjesztéséért. Az idő próbája Kötélhúzás a Közel-Keleten December közepén, Roger Vadim rendezésében, fény- és Rángjátékok bemutatójára kerül sor a gizehi piramisok tövében! Ezúttal azonban nem Egyiptom régmúltját, a gúlát építtető fáraók emlékét idézik fel, mint eddig, hanem Szadat elnök jeruzsálemi útját elevenítik meg második évfordulóján. Kairóban komolyan fontolgatják Jürgen Richter, a különcködéseiről ismert müncheni művész ötletének megvalósítását is. Eszerint a Sínái-félsZigeten, félmillió ember, háromszáz- ezer egyiptomi és kétszázezer izraeli húzna közösen egy, méreteiben ennek megfelelő, több száz kilométeres vékony műanyag kötelet. AKADOZÓ ÜJÍTÁS Miközben show-ötletekben tehát igazán nincs hiány, egyelőre másfajta, politikai kötélhúzás folyik. Több mint egy esztendő telt el a Camp David-i keretszerződések aláírása óta, s lassan héthónapos lesz az amerikai bábáskodással létrehozott egyiptomi—izraeli küfönbéke-szerződés. A felgyorsult világpolitikai történések korszakában joggal szólhatunk már az idő próbájáról. A realitásokat elemző kommentátorok és szakértők már eleve figyelmeztethettek a különbéke belső ellentmondásaira, ezek azóta mindenki számára nyilvánvalókká lettek. Az egyiptomi—izraeli megállapodás a kétoldalú kapcsolatokat illetően, lényegében tartja a menetrendet. Nemrég kitűzték az egyiptomi zászlót Abu Darbára, ezzel megvalósult a Sínai-visszavonulás harmadik szakasza, s 1982-ig Izrael valószínűleg kiüríti a korábban Kairó fennhatósága alatt állott, megszállt területeket. Az ígért „nagy nyitás” már jobban akadozik: a Szuezi-csatornán eddig csupán négy izraeli hajó haladt végig; a turistákat legfeljebb tucatokban jelezhetik; egyetlen közös vállalkozás alakult, de nem kezdte meg gyakorlati működését; s a két ország között elvben kijelölt légifolyosót még egyetlen repülőtársaság sem használja. Nem hiányzik viszont az Egyesült Államok tevékenyebb közreműködése. Egyiptom eddig 800 millió dolláros gazdasági segítséget kapott, az ígéretek további másfél milliárdra vonatkoznak, s jövőre megindulhatnak a nagyobb méretű katonai szállítmányok is. (A szemtanúk feljegyezték, hogy az idei októberi díszszemlén, a negyedik háború kitörésének hatodik évfordulóján, az egyiptomi hadsereg csaknem kizárólagosan korábbi — mindenekelőtt a Szovjetunió által szállított — felszerelésével vonult fel.) Azt viszont máris látni lehet, hogy az amerikai mannahullajtás messze elmarad a várakozásoktól, Egyiptom 12—15 milliárd dolláros gazdasági és 20 milliárdos katonai juttatásokat kért a következő évtizedre. Ráadásul Izrael, mind mennyiségileg, mind minőségileg magasabb kvótákban részesül, az amerikai közreműködés tehát tartósítja az izraeli elsőbbséget, beleértve a katonai fölényt, s Kairól számára legfeljebb a kiesett arab támogatás egy részét pótolhatja. Mindezért cserébe Egyiptom kivált az arab frontból, elszigetelődött az aráb világtól, sőt szembekerült azzal. KAIRÓI ARCMENTÉS Egyiptom számára ezért első pillanattól kezdve lényeges volt, hogy mentse a menthetőt és megpróbáljon az általános arab érdekek szószólójaként szerepelni. Camp David keretébe így került a palesztin kérdés. Nyilvánvaló, hogy Kairó nem túlságosan lelkesedik a palesztin ügyért, de azt egyszerűen még a különúton sem hagyhatta figyelmen kívül. A szadati vezetésnek nagyon is jól jönne, ha valami csekély eredményt felmutathatna, ezért mindent „lenyel”: elfogadta, hogy demonstratív módon Burg, izraeli belügyminiszter vezesse az izraeli küldöttséget a palesztin „autonómia-tárgyalásokon”, tűri a megélénkült izraeli földvásárlásokat és településszerve- zéséket a megszállt területeken, nem volt komoly szava Begin furcsa logikájához, hogy a palesztinéknek „önkormányzatot” adnak, mint lakosságnak, de ez nem vonatkozhat a területre, amelyen élnek. Ezek a megbeszélések érthetően teljes holtponton vannak, annál inkább, mert a palesztin arab nép A török mérleg Hétfő esti kommentárunk. Nem is olyan régen még szinte egyetlen országban sem okozott gondot egy-egy pótválasztás. Ma viszont napirenden van, hogy bármilyen — akár részleges —, parlamenti törvényhozási erőpróba felkavarja a polgári hatalmi viszonyokat. Érdekes és egyelőre alig tanulmányozott jelenségről van szó, amelyről annyit a felületes szemlélő is megállapíthat: az, hogy manapság egész sor nerrt szocialista országban a hétköznapok szüntelen kísérőjelensége egyfajta kormányzati válság, aligha független a nyugati világ egyetemes, nagy gazdasági és politikai krízisjelenségeitől. Most éppen Törökországra, az Észak-atlanti Szövetség sokat és keserűen emlegetett „problematikus déli szárnyának” kulcsországára sújtott le ez a Damoklesz-kard. Pedig a választások ugyancsak nem általánosak, hanem nagyon is részlegesek voltak. Az ország hatvanhét tartományából mindössze huszonkilencben járultak a lakosok az urnák elé — igaz, számuk így is jelentős volt: nyolcmillió török állampolgár szavazott. Ami várható volt, bekövetkezett; az ellenzéki Igazságpárt nyerte el a leadott voksok 54,2 százalékát és ezzel megszerezte mind az öt, jórészt elhalálozás miatt bekövetkezett új képviselőházi mandátumot. Még nem végleges adatok szerint hasonló a helyzet a felsőházi, vagyis szenátusi pótválasztásokon. Miért minősítettük Várhatónak ezt a fejleményt? Azért, mert a mind gazdaságilag, mind politikailag alapvető gondokkal küzdő Törökországot az átlagnál is húsbavágóbban érintik napjaink energia- és egyéb problémái. Ráadásul ennek az országnak rendkívül súlyos az öröksége; a felbomlott ozmán birodalom utódállamát nem véletlenül nevezték „Európa beteg emberének”. A sok ezer falu jelentős részében tízezrekre jut egyetlen orvos vagy tanító, a nagy- városökban gyorsan nő az infláció, a munkanélküliség — ezzel arányban pedig az elkeseredés és a terrorizmus. A belpolitikai modell sok esztendeje az, hogy a két nagy politikai tömörülés, az Igazságpárt és a Köztársasági Néppárt egyike sem tudott megnyugtató többséget szerezni. Mind De- mirel igazságpárti, mind Ecevit néppárti vezér csak úgy tudott — és tud a jövőben is — kormányozni, ha más, kisebb pártokkal fájdalmas elvi-politikai kompromisszumokra kényszerül. A pótválasztások eredménye két összegező megállapításra késztetheti a megfigyelőt: 1. Az ellenzék térnyerése nem programjának, hanem a növekvő elkeseredésnek köszönhető, és 2. Demirel igazságpárti kabinetje, ha — amint hamarosan várható, átveszi a vezetést — éppoly mértékben fogja nélkülözni az alapvető stabilitást, mint eddig Eceviték. HARMAT ENDRE PANORÁMA BUDAPEST Marjai József, a Miniszter- tanács elnökhelyettese hétfőn Moszkvába utazott, ahol a KGST végrehajtó bizottságának 92. ülésén vesz részt. LUSAKA A zambiai Ndolában Angola, Zaire és Zambia' államfői megállapodást írtak alá. Ebben a felek kötelezik magukat: nem engedik meg, hogy területeiket a megállapodást aláíró többi állam ellen irányuló felforgató tevékenységre használják fel. PÁRIZS Hétfőn délelőtt Párizsba érkezett Hua Kuo-feng kínai miniszterelnök, aki a francia fővárosban kezdi meg nyugat-európai körútját. Személyében a történelem során először látogat a tőkés Nyugatra Kína vezetője. egyetlen törvényes képviselője, a PFSZ nélkül, sőt annak ellenére tartják őket. Ezzel visszaérkezhettünk a régi kiindulóponthoz: a közel- keleti békét csák a hárm'as szabály biztosíthatja. (A megszállt területek kiürítése; a palesztin jogok érvényesítése; a térség valamennyi országa számára a biztonsági igények szavatolása.) A különbékével az egyik kívánság egyik része teljesül ugyan, de annál nehezebbé válik a többi megvalósítása. S mivel a hármas követelmény összefügg: a palesztinek a ma még megszállt területen alapítanának független államot, s ez hozná meg az igazi biztonságot mindenki számára — joggal a palesztin probléma áll la középpontban. A PFSZ ELISMERÉSE Nem először és aligha utoljára ejtünk erről szót, de érdemes felfigyelni rá, hogy fontos, új elemék jelentkeznek. A PFSZ nemzetközi elismerése mindinkább folyamatban van, ma már természetes, hogy PFSZ-iroda nyílik Törökországban, egy NATO-tagállam területén, a közös piaci országok határozata megemlíti a szervezetet; Simonét belga külügyminiszter Kaddumival, a PFSZ „külügyminiszterével” találkozik. Szerepe van ebben a palesztinek ügye iránt megnyilvánuló összarab támogatásnak, a közel-keleti olaj növekvő gazdasági fontosságának, s annak, hogy a különút csődje mind szembetűnőbb. Kezdeményező diplomáciába kezdett maga a palesztin mozgalom is: elegendő a Dél-Libanonban meghirdetett tűzszünetre utalni, s általában az árnyaltabb megfogalmazásokra. A Young-ügy, a Washingtonban tapasztalható időnkénti bizonytalanság is ehhez kapcsolódik. Nem rökonszenvről van szó, hanem a szükségszerűségről: az Egyesült Államok is kénytelen tudomásul venni, hogy egy „pax americanát”, egy amerikai érdekeket szolgáló rendezést sem valósíthat meg a palesztinek teljes elhagyásával. A közvetlen katonai jelenlét és a nyílt fenyegetőzés eszközei (olajhadtest felállítása, az 5. flotta kialakítása és a térségbe küldése, támaszpontok építése) mellett ezért próbálják erősíteni a „rugalmas amerikai” képét is. Csakhogy ez beleütközik a Tel Aviv-i vezetés, valamint az amerikai Izrael-lobby makacsságába, a „mindent vagy semmit” elv fenntartásába. A különút, ami az amerikai elnök számára a legnagyobb külpolitikai, s egyben belpolitikai sikerélmény kívánt lenni, így ütközik a kül- és belpolitika szövevényes érdekviszonyaival. R. E.
