Tolna Megyei Népújság, 1979. szeptember (29. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-09 / 211. szám
a Képújság 1979. szeptember 9. Magángyűjtemény Keszőhidegkúton Hessen környékéről Gyönk környékére... A néprajz iránt érdeklődő Tolna megyeiek számára is jókora meglepetés volt a megyei művelődési központnak az a rendezvénye, amelyen a gyönki evangélikus lelkész, Laökner Aladár mutatta be gyűjteményét. Azóta a gazdag német nemzetiségi anyag helyet kapott a keszőh idegkúti egykori parókián, ahol az érdeklődők — a gyűjtő kalauzolása mellett — megtekinthetik. Legutóbb a Pécsi Janus Pannonius Múzeum néprajzosa. Lantos Miklósné látta, aki a Baranya megyei német folklór ismerője, gondviselője. Ahogy annak idején a kiállítás nézői, most ő is őszintén meglepődött Laekner Aladár gyűjteményének gazdagságán. — Mikor kezdte el a gyűjtőmunkát? — kérdeztük Laekner Aladártól gyönki otthonában, amelyben szintén sok szép népi kerámia látható. egyebek között egy pávaszemes cserépkályha is... — Nem régen. Talán tíz esztendeje. Néprajzos szak- képzettségem nincs, nem is ártottam volna bele magam mások szakmájába, ha nem féltem azokat a kincseket, amelyek hovatovább eltűnnek. Ügy éreztem, ez az utolsó pillanat, amikor még meg lehet menteni azokat a tárgyakat, amik ennek a Hessen környékéről ide telepített népcsoportnak a kultúráját őrzik. Azok, akiknek a birtokában voltak, nem tartották szinte semmire. A ruhákat elégették, a cserepeket összetörték. Ami jobb állapotban volt, azt elvitték a nyugatnémetországi rokonok vagy hazai gyűjtők. Ügy nézett ki. hogyha valaki nem lát hozzá gyorsan a dolognak, nem marad meg helyben semmi — állítja Laekner Aladár, aztán visszaemlékezik azokra az időkre, amikor bolondériának nevezték gyűjtőmunkáját, és szinte közelharcot kellett vívnia, hogy megszerezzen olyan holmikat, amiket pedig amúgy is kidobtak a szemétbe. — Az emberek a régi tárgyakkal a múltjuktól is szabadulni akartak. Közömbösen hagyta őket az ón célom ... Az elmúlt évek során változott a helyzet. Az utóbbi esztendők előtérbe állított nemzetiségi politikája felkeltette az érdeklődést a német nemzetiségben is önmaga kultúrája iránt, ma már nem hú- zódzkodnak tőle. hogy megőrződjenek az emlékek. Csak az aggaszt, hogy tudomásom szerint rajtam kívül más nem foglalkozik a Tolna megyei németek folklórjával — én pedig csak egy területével foglalkozom. A Hessen környékéről ide, Gyönk környékére települtek anyagát gyűjtöm, azokét, akik közül én is származom. — Teljes a gyűjteménye? — Egy gyűjtemény soha sem lehet teljes! Mindig akad olyasmi, ami még hiányzik a kollekcióból. Hessen vidékéről amnak idején tizenegy Tolna megyei faluba érkeztek a telepesek, akiknek leszármazottjai ma is ezen a vidéken élnek. Lack- ner Aladár sok „titkot” tud az ősökről, akik 1722-ben érkeztek erre a földre. Titkait a tárgyaktól szerzi, amelyek sok mindenről vallanak. — Itt van például ez a szalagos sapka, amely attól a ma már nyolcvan fölötti nénitől származik, aki utoljára viselte annak rendje-módja szerint. Akkor tette fel először. amikor eljegyzett menyasszony lett. de akkor a szalagokat még az álla alatt kötötte meg csokorra. Az esküvőn már hátul kötötték meg a fekete szalagokat, és a sapka tetejére mirtuszcsokrocskát helyezték. Az első gyerek születéséig így. hátul megkötött szalagokkal hordták sapkát, amit ezután cseréltek ki egy másikra — meséli. egy apró. hímzéssel díszített kis fejfedőt forgatva a kezében. A szalagos sapka után gyermekfőkötők kerülnek elő a ládafiából aztán gyöngysorok. Előbbiek anyaga, díszítése árulkodik arról, mikor készült, a gyöngyökről könnyen meg lehet állapítani, melyik faluban viselte valamelyik lány vagy asszony A felsőnánaiaké a legdíszesebb, a keszőhidegkútiaké egyszerű, fehér ... Az érdekes és „illusztrált” néprajzi előadást szívesen rögtönözte Laekner Aladár érezhetően még hosszan tudna beszélni kedves, tárgyairól. — Ezen a környéken sokan élnek német nemzetiségűek. Bizonyára szívesen hallgatnák ők is mindezt Volt-e, van-e alkalma rá, hogy továbbadja tudását? — Sajnos, ilyen igénnyel nem fordult hozzám eddig sem ■ a művelődési ház, sem az iskolák. Én kész vagyok rá. Laekner Aladár gyűjteménye egyébként magángyűjtemény. Ügy vásárolta meg darabjait, vagy munkájáért cserébe kapta a sapkákat, gyöngyöket, cserepeket. Aki hajlandó elmenni Ke- szőhidegkútra, az meg is nézheti ma már elismerten gazdag anyagát. A gyűjtemény értékéhez nem fér kétség. Az azonban kétséges, hogy mi lesz a tárgyak sorsa. A gyűjtést ugyanis feldolgozásnak, konzerválásnak kell követnie, amihez már csakugyan nem érthet Lack- ner Aladár, bármilyen szorgosan is tanulmányozza a néprajzi szakirodalmat. Hogy miként lehet és érdemes-e Védetté nyilvánítani gyűjteményét. azt szakembereknek kell eldönteni. Nagy kár lenne, ha mégis sor kerülne arra, amitől a lelkész tartott: hogy alig maradjon nyoma Tolnában egy népcsoport sajátos kultúrájának. VIRÁG F. É. Herceg Árpád: Hulljatok, virágos fejek ! Parasztos szalmakalapom viccesen félrecsapva, rajta megkopott, hímzett szalag, prágai emlék. Vállamon farmerdzseki, Indigo Blue US. Alább farmernadrág, tucatmárka, még alább pamutzokni, sarkán kidörzsölt és nem túl kopott teniszcipő. Jobb kezemben táska; jobb karom bikaerős, játszva emelem a dögnehéz pakkot, benne az immár alkalmi kellékekké vált kórházi cuccokkal. Bal vál- lam aláhullva, műtét utáni allűr. Húszéves vagyok. Elmarad mögöttem a szanatórium, húsz lépésre, huszonötre, ötvenre, százra. Mellemet majd szétrepeszti az öröm, ez a fél éven át oly soványan táplált hatalmas vadmadár; nem is egy, de száz, száz ketrecbe zárt albatroszom, tengeri viharmadaram, délköröm északra száműzöttje. Háromszázharmincegy, háromszázharminckettő, háromszázharminchárom, balra át; számban összefut a nyál, elfelejtett italok ízére gondolok. Háromszázharminchárorn lépés, balra át; ám a kocsma szünnapos. Vissza, jobbra át, már nem olyan katonás, sőt, henye; bal lábat lendíts előre egy-kettő-egy, csissz, csossz. Előttem masszív, málló vakolatú tűztorony: háborúban lerobbantott teteje betegszobám ablakából ismerős — egy darabka kinti világ, a szabadság szimbóluma. Most bukott vár, Bábel maradéka, titkok börtöne. Alagsorában elesett kis trafik, benne elesett, napszítta arcú nénike kötöget ép árul napszítta cigarettákat. Nyálam megint rakoncátlankodik; kérek egy doboz Kossuth cigarettát... és zavarba jövök, mert megvillan bennem doktornőm intő és óvó szava: Legföljebb valami füstszűröset, abból is legföljebb öt-hat szálat, de legjobb, ha egyet sei A trafikos néni a cigarettának szögezi kötőtűjét, mintha át akarná szúrni a paklit. Gyerekkori csínytevésre érzek hajlamot — fölragadnám a paklit, és uccu neki, vesd el magad! De ehelyett a kirakatban lévő fakó csomagú külföldi cigaretták egyikére mutatok; abból is kérek egyet Százassal fizetek, elrakom az amerikás cigarettát sutára sikeredett amerikás mozdulattal; fogom a másikat, a magyart, forgatom és szagolgatom; Kiváló Kossuth, isten veled; visszacsúsztattam a polcra, fölmarkolom a visszajáró pénzt és eliszkolok. Kanyarodik az utca, a sarkon túl megállók, előkotorom az amcsi cigit, ügyetlenül megbontom. Remeg a kezem amikor kihúzok egy szálat; számba teszem, meggyújtanám de nincs gyufám. Bandukolok kifele a faluból. Fejem mélyen lehajtva mégis elkerülhetetlen a találkozás: egy ember jön szemben velem, az utca túloldalán, és jó hangosan rám köszön. Megállók, úgy illene, hogy én menjek hozzá; amíg tétovázok, elindul felém. Pár másodpercig hallgatunk, kínosan, aztán megkönyörül rajtam: Hát letellett... Igen, hát mégiscsak letellett... Kurta és zavart szavak; mit mondhatnék önnek, tanár úr? Rossz diák vagyok, igen: búcsú nélkül akartam elmenni, faképnél hagyni önt és ezt az átkozott iskolát; az ön óráiról ezentúl már lógni fogok. De, ugye, egy elégségest, azért kiérdemeltem? Mindenütt kerestem, mondom, és rezzenéstelen arcán olvasva tudnom kell: levizsgáztam. A szemét nézem; ő is néz, de tekintete űrt ölel: a helyemet, ahonnét most kiszakadtam. Nem kell hazudnod, fiam, mondja. Nem fogom elfelejteni, motyogom, és megfogom a felém nyújtott kezet, visszaszorítok. Féltőén tartja a kezem mégis olyan a fogása, mint egy pánt; érzem, most szeret is, meg gyűlöl is, és nagyon-nagyon irigyel: én elmegyek, ő ittmarad, ki tudja meddig. A tanár most fölnéz tanítványára; igen, önnek még eltart egy darabig ez az iskolaév.. De én emlékezni fogok, bizisten, önre és mindenkire és mindenre. Bár félek attól, amit ön már talán tud... Mert eszembe jut majd egy arc név nélkül, egy név, egy kéz mozdulata, egy történet a hozzá tartozó személy nélkül; egy csodálatos csípő, amely reggelente ellibbent az ablakom szögletében! És a nővérek vigyázó léptei éjszaka, és a doktor táskás szemealja, és a park gyantaillata! Meg a haldoklók rigolyái, és mindenki rigolyái! Eztán szeretni fogom ezeket az embereket; szeretni azokat is, akiket nagyon utáltam itt, mert nagyon kibírhatatlanok voltak. Bizonyára én is utálatos és kibírhatatlan voltam, de én is csak így tudtam elviselni ezt a végtelen-időt... Szeretni fogom őket, mert csak egyenként találkozom velük, gondolatban, és egyenként minden ember nagyon szeretetreméltó... És lassan ha meg is kopnak bennem az emberek a sokból mégis mégmarad néhány; néhány nem létező személy, akikbe az egész szanatórium bele lesz sűrítve, mer! ilyen az emlékezet. De önt egyedül fogom megőrizni, elkülönítve; nem hagyhatom elkeveredni az emlékek csalárd forgatagában... Nézem az arcát; és az arc lassan szavakká foszlik; szavakká, amiket mondott, próféciákká, amiket bűn volna elfeledni; papírfecnivé, amire könyvcímeket rótt gyönyörűszép betűkkel: Alapművek, fiam, ha már mindenáron boldogtalan akarsz lenni! Tudom, mivel tartozom, tanár úr. A legfontosabb, hogy a tartozásait ne felejtse el az ember. Sajnálnám, ha csak ennyit jegyeztél volna meg, mondja, és félrenéz. Nos, igen, ezek most csak szavak, szavak hófúvásai, a torzszülött agy torzói. Mert még csak futok, menekülök bújdosok, amikor röpülnöm kellene, szállnom kellene; csak verdesek, sebzett tüdőm a szárnyam. Üz a fejem, a vérem, meg ez a vágás a hátamon, a szike éle. Negyven centiméter lövészgödör, futóárok, immár életem középpontja és vezérfonala... De én valaha erős is voltam, igen és lassan már arra se merek gondolni, hogy én valaha mit akartam; igazságot tenni; uram isten, mit akartam, mit is akartam! Senki sem fog hasra esni előtted, mondja. Nagy tüdő vagy: kibírod, kiállód, elfelejted! Most eriggy! Fölemelem lábam mellől az utazótáskát: a táska jelez, és hátamon a vizesárok, ez az undok vörös barázda visszajelez. Dacból se cserélek kezet; igen, illő már beismernem: a világ fittyet hány sebemre, sebeimre. Mert egy seb vagy ezer, kívül, vagy belül — nekem kell közelítenem. Megyek, elhajítom a vicces szalmakalapot; eltalálok egy árokparti margarétát — földre rogy a mezők és virágoskertek királykisasszonya. Sebaj! Hulljatok, virágos fejek. Ki túlságosan szép ruhát vesz magára, az végül ígv, a saját fejével fizet. Avar település Dunaújvárosban Több házból álló késő avarkori település nyomaira bukkantak Dunaújvárosban az épülő Béke városrész környékén. A lelet rendkívül nagy jelentőségű, ugyanis hazánkban eddig még nem sikerült avar település maradványaira bukkanni, csupán magányos házakat, sírokat tártak fel a régészek.-------------------------------------------------------------------------------j— A kilencedik avar ház és a VIII. századi vasolvasztó feltárása A feltárás nagy elővigyázatosságot igénylő, kényes munka Az üzlet Vettem egy tankot. Nagyon szép kis tank, alig futott negyvenezret a generál óta. Tulajdonképpen kocsit akartam venni, de a piacon tizenötezret kértek egy kiutalásért. Igaz, akkor még nem gondoltam arra, hogy tankot vegyek. Egészen addig, amíg a Keletinél meg nem szólított egy lengyel turista. — Forint jeszty? Dollár, márka? — akkor jutott eszembe Stratilek. Az a postarabló aki itt vett pisztolyt egy lengyeltől. — Jeszty — mondtam tehát, és visszaadtam neki az aranykarkötőt, amit a kezembe nyomott. — Kocsi kéne. — Kocsi? — A lengyel gondolkodott egy kicsit, és a fejét vakargatta. — Milyen? — Rolls-Roys — vágtam rá. — Drága lesz — ingatta a fejét a lengyel, és a szemem előtt rózsaszín ördögök táncoltak. Odahajoltam a középkorú szőke férfi fejéhez, és bizalmasan a fülébe súgtam: — Tank kellene ám. Hamar megegyeztünk. A lengyelnél ugyan momentán nem volt tank, de megígérte, hogy a jövő héten elhozza. Meg is jelent vele a megbeszélt időben a Caray téren. — Hogy hozta át a határon? — kérdeztem döbbenten. — Ne is kérdezze — íe- gyintett. Nagyon nehéz útja volt. A határon minden csomagját felnyitották, a tankot is szinte szétszedték, benéztek az ülések alá. Végül elvettek tőle egy lemezjátszót és harminc frottirtörülközöt, hiába mondta, hogy ő naponta mo- sakszik. Nem hitték el. Nem mondom. Került a tank annyiba, mint egy Zsi-" guli, de megérte. Megbízható jó a motorja, erős a karosz- szériája, ezt aztán lehet kopogtatni, sehol sem rozsdásodik. Az utcán tartom, na és ha nekitolatnak ... Igaz, a lengyel mentegetőzött, hogy csak kevés lőszert tud adni vele, de nem baj. Karambolnál még így is biztonságosabb, mint akár egy Volvo. Egy baj van csak. Sokat eszik a nyavalyás, a gatyám is rámegy az üzemanyagra. Valami kis melót kéne szerezni vele ... gondoltam, hogy jelentkezek a tankkal pénzszállítónak, de sajnos nem fetelek meg a feltételeknek, melyek szerint a pénzt csak madárcsontú, halk szavú, reszketeg aggokkal szabad szállíttatni. Alsó korhatár 70 év. Én pedig fiatal vagyok és sportolok. Mit tehetek? Talán elmegyek zöldséget szállítani a piacra. Végső esetben eladom egy lengyelnek a tankot. TÓTISZ ANDRÁS Lackner Aladár
