Tolna Megyei Népújság, 1979. szeptember (29. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-30 / 229. szám
1979. szeptember 30. "Képújság 7 „Nem tollfosztás, gyerekek../’ Cukorgyári riport A répának egyszerű, azt behozzák. A minden valószínűség szerint kevesebb cukortartalmú földi halandónak nehezebb bejutni a Kaposvári Cukorgyárba. Végig kell járnia a bebocsát- tatás lépcsőtokait, ha már egyszer nem szóltunk ide előre. — Hová. s hová? — jön elő a portás. — Csak ide az igazgatóhoz. — Tanácskozik a városban. — A főmérnök? — Az is. — Ki nem? — Hát attól függ, milyen ügyben járnak. Megmondjuk. Bemutatkozunk. Ö is. Nagy Lajosnak hívják. Portás, mindenes, nyugdíjas. Ezenkívül tanácstalan. Újságírók, újságírók — vakar- gatja a tarkóját. Kihez is kéne menni? Elindulunk a gyárba enyhén befelé lejtő betonon. A főépület tetején gőz árad egy kéményből, fehéren izzik a délelőtti napfényben. Lajos bácsi úgy gondolja, a térmester mindent tud, amit mi akarunk tudni. Bemegyünk hozzá. Kis iroda, nagy kavarodás; emberek jönnek-'mennek papírokat lobogtatva. Telefon cseng, ajtó csapódik, közepes erősségű káromkodások, az ablak előtt egy répaszelettel megrakott IFA túráztatja a motort. A térmester ingatja a fejét. Nem, nem mondhat semmit. Igaz, hogy mindent tud, de csak ha az igazgató megengedi. Visszamegyünk az irodaépületbe. A jogász — villan Lajos bácsi szeme. Öt is megkérdezzük. — Csak az igazgató engedélyével — mondja a jólfésült mosoly. Visszamegyünk a portára. A hirdető- táblán az elmúlt két hónap fegyelmi ügyeit böngészem. Ittasság, igazolatlan hiányzás, ittasság, majd a titokzatos t. t. elleni cselekmény, Nagy Lajos munkahely engedély nélküli elhagyása, majd ismét ittasság. A büntetések közül; áthelyezés, megrovás, elbocsátás... Lajos bácsi visszajön a portáról. Harminc évvel ezelőtt kezdte a gyárban. Huszonnyolc évig volt cukormester. Most a nyugdíj mellett portás, havonta több mint négyezret keres. Ismeri a gyárat, mint a tenyerét, őt is ismerik, nemcsak itt, hanem az egész városban. Még akkor kezdte, amikor a szezon leálltával kétezer-ötszáz szelepet kellett becsiszolni, víz, gőz, ammónia, cukor folyt keresztül rajtuk. Ma már egyre kevesebb a szelep. Javában folyik a rekonstrukció, felújítás és újabb gépek jönnek. 82-re lesz vége az átalakításoknak, akkor napi háromszáz vagon répát fog feldolgozni a gyár. Minderről Lajos bácsi számol be, egyelőre igazgatói engedély nélkül, meglehetős szakértelemmel. Kicsit hajlottan jár barna köpenyében, többnyire fanyar mosollyal mefisz- tói ábrázatán. Nagyvonalú és kék szeme — saját bevallása szerint —, hasonlatosan a teremtőéhez — mindent lát. Mindenről tud, mert a portán átmegy az egész gyár. — Ilyenkor nagy a felfordulás, mint általában, mikor beindul a szezon. Bele kell jönni nekünk is, a gépeknek is. Ráadásul itt vannak az építők, a hőtechnikától, a gépszerelőtől, vannak tanulók, szóval mint a népvándorlás, csak Árpád apánk hiányzik. De leginkább a buzogánya. A napokban is feltörtek húsz szekrényt az öltözőben. Van itt minden. Én egyébként kapisgálom, hogy kik voltak azok — hajol közelebb —, csak nincs bizonyíték. Azért ilyen ideges a rendé- szünk — bök a portával szembeni épület felé — majd elüget a kapu irányába. Két fiatal sráccal beszélget. Dolgozni jöttek. Lajos bácsi kéretlenül varrja nyakukba intencióit. — Dolgozni? Azt szabad. Nem tollfosztás ez, gyerekek, hanem kemény fizikai meló. Cukrot enni viszont lehet — mondja, majd elmagyarázza nekik, merre találják a munkaügyist. A gesztenyefa alatt ácsorgunk igazgatóváróban. — Látja, jönnek is, mennek is a fiatalok. Nyugdíjasok nélkül bajba lenne a gyár. Ismerik a dörgést és az új gépeken is napok alatt betanulnak — dicséri korosztályát. Közben megérkezik a főmérnök. Kicsit idegesen kérdezget tőlünk. Válaszolunk. Elkéri az igazolványt. Odaadjuk. Hány kép készülne? Nem tudjuk. Baj. Nem baj. Valakit ad mellénk, aki végigvezet. Nekünk Lajos bácsi is megtenné. Azt mi nem tudhatjuk. De tudjuk. Rövid vita. Elindulunk Lajos bácsival, aki huncutul mosolyog — mégiscsak ő az idegenvezető. — Kezdjük az úsztatónál, ott olyan képeket csinálhatunk, mint Munkácsy az erdőben. Csak ott nem volt ennyi cigány. Ez a legutálatosabb, piszkos munka. És ezt fizetik a legrosszabbul — kommentál Lajos bá. Csatornányi betonteknő mellett hat-nyolc ember három vízágyúval lövi a répahegyet. Mossák, fürdetik, úsztatják öt atmoszférás vízsugárral. Ide hbrdják a teherautók. A másik rész az el- fázás. Annyit tesz, hogy a vagonokból tíz atmoszférás nyomással kisöprik a répát. Cukorle folyik minden csövön Most éppen nem, de iszap így is van, ahol pedig nincs, ott por. Különféle szerkentyűk válogatják a földet gazt, követ és ki tudja még mit a répából. — Teherautóval hordják ki a gyárból a fölösleges piszkot, szennyeződést, ami bejön a répával. Ilyet kapunk a termelőktől és még meg is kell köszönni — mondja kalauzunk. Majd rövid előadás a farokról. — Az én időmben, mikor idejöttem, pár asszony szedegette össze az elhullott répafarkat. Ugyanis abban van — és a fejrészben — a legtöbb cukor. Ma a gépek a farkot rendszerint beszakítják a földbe.. Ez van — tárja szét karjait Lajos bá. Ahogy haladunk, a feldolgozás sorrendjében, egyre tisztább lesz minden. A répa, a gépek, a környezet. Hosszú előadás a gyártási folyamatról: — Aztán jön hozzá a mész- tej. Értem? — néz rám kérdőn. — Természetszerűleg — válaszolom. — Leírta? — Le — lódítok. Tessék itt van. Persze leegyszerűsítve, mert kevés az idő, a gyártási folyamat pedig hosszú. A répát megtisztítják, felszeletelik, kifőzik belőle a cukrot. A megmaradt szelet megy a marháknak — marhára szeretik. A lét tovább sűrítik, felfőzik, párolják, szűrők seregén préselik át és hófehér, mézédes cukor lesz belőle. Ha minden jól megy. Márpedig itt minden jól megy. Hatalmas terembe érünk, öles betűkkel szökik a szemembe a vörösbetűs felirat: ELŰZZÜK MEG A BALESETET. Alatta négy asszony söpri a vizet a beton padozaton. Egyenlítői a forróság, tapad a hátamon az ing, gépzúgás minden irányból. Az a benyomásom, hogy valahol a tarkóm fölött egy hektoliter követ. — Tessék, korunk csodája a kapcsolótábla — húzza karomat Lajos bá. Ezen mindent látni, mindent tudni. Követhetetlen gyorsasággal magyarázza a kapcsolók, gombok, karok, egyéb biz- gentyűk szerepét. A monitor előtt megáll. Ipari tévék vannak beállítva. Lajos bá élvezettel kapcsolgatja a csatornákat. Mellettünk tonnaszám főzik a cukrot. Felkapaszkodunk a főzőállomásra. Még a vaskorlát is kézmeleg Jáger, a cukormester kinn a parányi erkélyen piheg. Egy eszkimónak végzetes lenne ez a hőösszeg; mintha egy forró, nedves frottírtörölközőbe csavartak volna. Ez, plusz három műszak, plusz exportminőség, plusz több évtizedes szakmai gyakorlat egyenlő havi kilencezer forinttal a fizetéskor. Lajos bácsi is ezt csinálta nyugdíj előtt. Mint mindenütt a gyárban, itt is ismerik és ugratják a horgászattal. Lajos bácsi pedig azzal a cukormestert, hogy poros a cukor. Ez hatásos ciki lehet errefelé, mert a cukormester kezd begurulni... indulunk is tovább. Ariadné fonala kevés lenne, hogy egyedül kitaláljak ebből a labirintusból. Ajtók és folyosók, géptermek. (Ez a rázórosta, látom? Látom.) Szállítószalagról hull a cukor a nyakunkba. (Édes gyerekek leszünk. Heherészés.) Aztán megint ajtók és lépcsők, és folyosók. Ez a cukorraktár. Hűvös és mint mindenütt, répaszag. Pufók zsákok. Belépünk a csomagolóba. Egy gép ontja magából a kilós nylonba csomagolt kristálycukrot. Hat asszony dolgozik egy gépen. „Szorgos asszonykezek” — mondhatni a bárgyú sztereotípiával. Ez és itt azt jelenti, hogy kilónként Szabó József né és brigádja egy műszak alatt 160 mázsa cukrot fog meg és rak zsákba, emel, tol, gyömöszöl. — Ha ráhajtunk, megvan az ötezer havonta. Mielőtt fölment a cukor ára és volt a mizéria, mi ittuk a levét, többet kellett csomagolni. Igaz, több volt a pénz is — mondja Szabóné cukorporos szempillával. A másik csomagolóban készül a Balaton mokka. Bocsánat, 'nagymokka, mert van kicsi is. Körbejárjuk a gépsorokat. — A kövezetei frissen mosták, tessék vigyázni, mert többen elcsúsztak már — figyelmeztet jóindulatúan egy asszonyka, miközben kísérteties gyorsasággal tömködi masinájába a dobozok kartonjait. Nem érzem, hogy csúszna — éppen ellenkezőleg, mintha ragadna a talpam a cukortól. A présgép szemenként nyomja a mokkákat. Ha jól számolom, egy mozdulattal húszat, de egyáltalán nem biztos, túl gyorsan csinálja ez a fránya gép. Szalag viszi a kipréselt kockákat egy alagútba, itt száradnak. Mikor kiérnek, a szalag másik végén két asz- szony várja porszívószerű szerkentyűvel fölszerelve. Egyszerre egy sorra valót felszippantanak, beillesztik a mokkásdobozba. Leragasztják, bele egy másik nagyobb dobozba és kész. Fehérek a köpenyek, a falak, a cukor és a fogunk, amivel össze- roppantjuk. — Édes — nyugtázza ropogtatva Lajos bácsi. A BUM tehergépkocsistól emeli a cukorrépát Mokka minden mennyiségben — steiner — Fotó: Gottvald Vízágyúk, répák, emberek
