Tolna Megyei Népújság, 1979. szeptember (29. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-27 / 226. szám
1979. szeptember 27. Képújság 5 Traktoroskarríer... FIATALOK I FIATALOK FIATALOK FIATALOK Vetélkedő műszaki rajzolók A KISZ Tolna megyei Bizottság a KISZ Szekszárd városi Bizottsággal és a Tolna megyei Tanácsi Tervező Vállalat KISZ-szérvezetével közösen rendezte meg a fiatal műszaki rajzolók megyei vetélkedőjét. A vetélkedőre szeptember 21-én a tervezővállalatnál került sor. A résztvevőknek először elméleti tudásukról kellett számot adniuk gépész- illetve építészkategóriában. Ezt követően került sor a rajzfeladatokra, melyek nehézségét jelezte, hogy a legjobban felkészült versenyzők sem oldották meg hiánytalanul valamennyit. A szakmai feladatok után ifjúságmozgalmi kérdésekre kellett válaszolni a versenyzőknek. Hősünk huszonvalahány éves, szép jövővel kecsegtető beosztásban dolgozik és egy fiúgyermek atyja. Ezenkívül szeret rock and roll-ozni. A névnapi bulira érkezve, motyogva mentegeti élete párját, aki családi okok miatt nem tudott eljönni, majd ő az első, aki táncolni kezd. Táncol is, éjfél után kettőig, egyfolytában és mindenkivel. Akkor viszont veszi zakóját, letörli homlokáról az izzadtságot és búsan elköszön: „Ne haragudjatok, sietnem kell haza, csak miattad jöttem el — int az ünnepelt felé —, tudjátok nagyon aggódom, magas láza van a gyereknek.” Es gondterhelten távozik.-g ...Ha van ilyen egyáltalán, és ha érdemes így együtt használni a két szót. Töprengés helyett inkább nézzük a tényeket; egy szívlapát száz forint, de lehet, hogy kettőszáz. Egy Rába—Steiger a munkagéppel kétmillió. Tóth János a szívlapáttól a Rábáig két év alatt jutott el. Még a tavasszal találkoztam vele a bátai határban; a termelő- szövetkezet pörbölyi erdővel határos dűlőjében gyeptöréssel volt elfoglalva. Megáll a gép a tábla szélén, szakállas fiatalember ereszkedik le a lépcsőjén. — Írni rólam? Hát lehet, bár nincs semmi különös. Most fejeztem be — int a frissen fölhasogatott földdarab felé. Nem kellemes munka. Tele van gyökérrel. El is repedt az egyik tag. — Szóval, ha jól értem, fenn ülsz egy emelet magasságban a fülkében, vontatsz egy nyolc méter széles ásóboronát kétszáznegyven lóerővel, és ha az egyik tagon háromcentis repedés lesz, azt te észreveszed ? — Hátranézek és látom. — Értem. — Meg a gép is ’ másként húz. — Értem. — Ez így megy. De ha nem hiszed el, megmutatom. Vagy elmagyarázzam még egyszer? — Köszönöm, ennyi bőségesen elég. — Biztos? Mert csak úgy bólintanak az embernek. — Én nem vagyok olyan bólogatós. — Helyes, akkor túlbeszéltük. * Az embernek van gyerekkora. És van gyerekkori álma. Tóth Jánosé az volt, hogy kovács lesz. Naponta ott lábatlankodott a patkóié Varga kovácsműhelyében. Mert varázslatos koreográfiát rajzol a műhely félhomályába az izzó vas fénye. Mert az üllő csengése fél óra múlva is visszhangzik a fülben. Mert a kalapácsok szavát mindenki komolyan veszi, kiváltképp egv gyerek. Mert a vas kemény anyag, és azt megformálni csak a nála keményebb emberek tudják. De az élet más. Tóth János esetében egészen más. Tizen- 'négy hónapos volt, amikor meghalt az anyja. Apja vidéken- dolgozott, így ő a nagymamánál nevelkedett. A nyolcadik osztály után dolgozni ment. Pontosabban mennie kellett. Az erdészetnél kezdte. „A bédai erdészetben építettük a kisvasutat. Kilenc- venkét kilós betonaljakat, ketten. Tizenöt évesen az ember fiának nem ez az álma. De ez jutott. Néha felkeltünk éjjel főzni, mert kellett a kondi. Ha mész a Nyári legelőtől a Lovas fokig a kisvasúttal, akkor gondolj rám és a társaimra.” Aztán stílfűrésszel dolgozott a fakitermelésen. Majd rakodómunkás lett. A szívlapát hét kiló, meg néhány kiló bele is fér. Nem könnyű munka, de kellett a pénz. Ez volt a legfontosabb. Két éve növényvédő-tanfolyamot indítottak a tsz-ben. Elvégezte. Aztán mezőgazdasági gépész- tanfolyamot szerveztek. Elvégezte. Aztán a KSZE szervezett egy tanfolyamot a Rába—Steigerre. Elvégezte. Mert mindig is érdekelték az új dolgok, a jó gépek. Otthon van egy kis műhelye, mindenféle géppel. Soha semmit nem visz szerelőhöz, iparoshoz, először maga próbálja megcsinálni. * — Szóval az MTZ után ráültettek a Rábára. Hogy jól dolgoznék, azért? Hát nem tudom, ezt inkább a főnöktől kéne megkérdezni. Szeretek vele dolgozni. Ha valaki a szívlapáttal nem jól csinálja, nincs belőle különösebb baj. De ezzel a géppel jól vagy rosszul, nem mindegy, mert a kettő között esetleg több száz mázsa kukorica a különbség. Mondjam még? — Köszönöm, ennyi kellőképpen meglendítette íróasztalnál elkényeztetett képzeletemet. * Otthon az asszony és család várja. Általában négyezer forint a kereset. „Elégnek elég, de nem hiszem, hogy van annyi, amennyi sok lenne” — mondja. Porlepte szakáll, felgyűrt ingujj, tö-' mör mondatok. „Éjszaka jobban megy a munka, kevés a zavaró körülmény, csak monoton. Áldom az eszét annak, aki betette a fülkébe a rádiót. Tizenkét óra gépzaj, ettől be lehet dilizni. Bekapcsolom a rádiót, mert néha fontos, hogy beszéljenek az emberhez. A Kossuth-adón nem tudnak olyan műsort szerkeszteni, ami nekem nem jó.” * Fülöp László, a bátai tsz elnöke mondja Tóth Jánosról: — Vannak jó gépészeink, de ilyen traktorosból elkelne még néhány. Először is nem mindenkit lehet felültetni egy ilyen gépre. Másodszor nem mindenki ül fel szívesen, mert pontosan, sokat és jól kell dolgozni. A fiatalabbak inkább a szállítást vállalják a kisebb traktorokkal. Változatosabb és néha egy kis borravaló is leesik — mondja. Gondolnivaló, hogy Tóth Jánosnak is jólesne, ha leesne egy kis borravaló, de nem esik. Könnyebb lenne a kényelmesebb munka, de neki nem kell. Ki érti ezt? st. Zeneháború 1978 tavaszán az egyik kedvelt kaposvári diszkóban hatalmas tábla emelkedett a magasba, a következő cselekedetre szólította fel az ifjúságot: Le a funky-vglü! Mivel akkor még sok fiatalnak fogalma sem volt a szó jelentését illetően, lelkesen éljeneztek, és tovább roptak a Hello, hello, Mr. Monkey! címzetű örökzöldségre. Azonban már itt feltünedeztek az első gondterhelt tekintetek, s ezek a tekintetek az „idétlenül ugrabugráló, gyagya népségen” pihentek meg. ök megértették az új idők szavát és egyszerre dobbant meg hő keblükben a szívnek nevezett alkatrész. Mert új idők jöttek valóban! A megvilágosodott elméjűek egyre-másra csövesítették be legdrágább kincsüket, a farmer- nadrágjukat, újra hosszú hajat növesztettek. A farmerdzsekik alól térdig érő ingek lógtak, és megnőtt az értéke az alföldi papucsnak, ö messze kerülték a diszkókat. Helyette a koncerteken nyilvánították ki végtelen szabadságvágyukat, üvöltésnek tetsző hangokat hallatva, s ez nem volt egyéb az új istenek üdvözlésénél, mámoros csatakiáltásnál. Az új istenek pedig a színpadon, füstfelhővel, vagy anélkül, de mindig kellő hangerővel bizonyították jelenlétüket. Először volt g Piramis utána jött a P. Mobil és jöttek még jó néhányan. Rockberkekben a 78-as év végére leáldozott a diszkók csillaga. Helyette szenvedéllyel átitatott rockshow-kat tartottak a hívek, ahol a Led Zeppelin, a Nazareth, a Rainbow és társaik, örökkön örökké fényes nevét dicsőítették. — Nem hagyjuk eltemetni a rockot! — kiáltották és ünnepélyesen darabokra törtek egy Abba- és . egy Boney M.- lemezt: Ideje megismerkednünk az ellentáborral, az úgynevezett digókkal. Ismertetőjeleik: hegyes orrú cipellő, kibokszolva világos, bő szárú nadrág (vagy olasz farmer), a farzsebben fésűvel. Travolta-fazonú hajzat. A középkorúak szemében teljes egészében jó megjelenésűek, ami ugyebár az egészséges kamasznál elképzelhetetlen. A fényesre suvickolt fiatalemberek előszeretettel látogatnak elegáns szórakozóhelyeket, kedvelik a drága holmikat, a drága lányokat, és a külföldieket. 1979-re táboruk jelentősen felduzzadt, hála a zenepiacról -folyamatosan áramló, egyre silányabb diszkózenének, a popzene túlburjánzott aljnövényzetének. Szerencsére ebből a gépfertő- zéses irányzatból is kinőtt néhány igényes egyéni stílust képviselő együttes és zenész. Nem az édeskés Abbára, még kevésbé a Boney M.-re gondolunk, hanem például a rockrajongók által is elismert Jean-Michel Jearre-ra, aki sok zenebarát szerint a jövő zenéjét képviseli. Most, a harc hevében úgy tűnik, a két szemben álló fél, süketnek mutatkozik bármiféle más zenei irányzat befogadására. Magát zeneértő és -érző egyénnek feltüntető rockszakértő, ugyanúgy fintorog egy Baccara-gügyögésre, mint egy Beethoven-szimfóniára. A zeneháború nem lehet központi kérdés, s az irányzatok nem követelhetnek meg életformákat! A zene a nem zenészek számára mindig kiegészítő élvezet, méghozzá csak az egyik a sok közül, bármennyire is szereti valaki hallgatni. Van még a világon ezernyi fontos tennivaló, amely a jelenleg hadat viselő ifjúság feladata volna. De hiába a bölcs jótanácsok, a jóindulátú piszkálódások, a rosszalló pillantások, ellenkritikák, folyik még a küzdelem! A kaposvári Piramis-koncerten, zuhogó esőben is lelátónyi tömeg hirdette jelenlétével a kemény rock legyőzhetetlenségét. Mily felséges, feledhetetlen pillanatoknak voltam már tanúja. Mikor megtépve bár, de törve nem, névtelen harcosok utolsó „Mobil !”-kiáltással ajkukon tűntek el a rajongók áradatában a koncerteken. A rock tehát 25 éves, és híveinek száma nőttön nő. Bizton hiszik, eljön még a kor, melyben a diszkóklubok romokban hevernek, s a hajdani digók átszellemült arccal rebegik: — Som Lajos csak egy van, és Révész az ő prófétája! TÓTH ÉVA Nyomdászok Az 1460-as években Wenzel Mannel kéziratkereskedő a mainzi céhbíróság elé állíttatta Johannes Gutenberg mestert azzal a váddal, hogy találmánya az „ördög csinálmánya”. A céhbíróság felmentette ugyan a vádlottat, de a nyomtatás atyjának korán bekövetkezett haláláig mégsem volt része megértésben és elismerésben. Gutenberg felmérhetetlen örökséget adott a kezünkbe. A nyomtatott sajtó, a nyomtatási eljárások az eltelt 500 év alatt hatalmasat változtak, de a cél mindvégig azonos maradt. Ebben a közlési folyamatban tisztes részük van a nyomdászoknak. * A lányok fényképét előbb láttam, mint őket a valóságban. A képet nézvén még úgy gondoltam, hogy nem lesz nehéz feladat megkülönböztetni egyiket a másiktól; de tévedtem. Hasonlóságuk bámulatos. Beszélgetőpartnereim ikrek; Leipold Erzsébet és Leipold Anna. Mindketten halk szavú, mosolygós, szép lányok. Huszonhárom évesek és mindketten nyomdászok a Szekszárdi Nyomdában. Már az első kérdés feltevésekor megtorpanok. Ha Erzsébetet vagy Annát kérdezem, mindketten többesszámban válaszolnak. így én is ehhez a módszerhez folyamodom. — Szokatlan, ha ikrek egyazon foglalkozást választanak. Ti miképpen határoztatok úgy, hogy nyomdászok lesztek? Erzsébet: —Szerintem nem szokatlan, ha ikrek ugyanazt a foglalkozást választják, hiszen alaptermészetük többnyire hasonlít egymásra. Miért döntöttünk így? Véletlenül. Irodába nem akartunk menni érettségi után, nem volt hozzá kedvünk. A városban lévő üzemek nem tetszettek. Édesapánk itt dolgozik a nyomdában. Ö mondta, hogy bennünket biztosan érdekelni fog ez a munka. Anna: — Mi azon kevesek közé tartozunk, akiknek nem volt semmiféle elképzelésünk, hogy a gimnázium után hogyan lesz tovább. Ügy adódott, hogy elvégeztük az ipari iskolát kéziszedő szakon. — Édesapátok régi nyomdász. ö nem beszélt nektek előzőleg a nyomdai munka szépségéről ? Anna: — Annyira nem érdekelt minket. Az igaz, hogy néhányszor bejártunk ide apuhoz, de nem foglalkoztunk sokat azzal, hogy itt tulajdonképpen mit is csinálnak. Aztán 1973-ban az érettségi előtti nyári szünetben jöttünk be apuval, amikor már dönteni kellett. Végigvezettek bennünket az egész gyáron, megmutatták nekünk az összes folyamatot, a kötészettől kezdve a gépteremig mindent. Erzsébet: — A formakészítő tetszett meg nekünk, ahol most vagyunk. Azt javasolta apu, hogy az lesz a legjobb ha a kéziszedést tanuljuk meg, mert az az alapja mindennek. Emellett jól is fizetik és az itteni kollektíva is jó. — A fiatalok közvetlenül a pályaválasztás előtt azért általában már tudják, hogy hová akarnak menni dolgozni. Nektek meg elképzelésetek sem volt. Erzsébet: — Szakmákat, foglalkozásokat nem ismertünk. Szerintem nincs is sok olyan fiatal, aki 17—18 évesen biztosan tudja, hogy mi akar lenni. Még amikor levizsgáztunk, akkor sem tudtuk, hogy nekünk épp ez a szakma lesz a megfelelő. Anna: — Továbbtanulni nem akartunk. Ha gimnáziumi éveink kezdetekor indult volna az óvónőképzőben középfokú képzés, akkor oda mentünk volna. Mérnök, orvos egyikünk sem akart lenni. így azt gondoltuk, hogy amire befejezzük a gimnáziumot, addigra lesz valami. — Hol képezik a nyomdászokat? Anna: — Névlegesen ide jártunk az 505. sz. szakmunkásképző intézetbe, de valójában Budapestről járt le ide a nyomdába egy szaktanár. Erzsébet: — Félévenként vizsgáztunk és 2 év után Budapesten volt a szakmunkásvizsgánk. — Milyen tantárgyakat tanultatok? Anna: — Mi tulajdonképpen csak kéziszedést. A történelmet és a fizikát nem kérdezte tőlünk senki, mert volt érettségink. Tanultuk az írás fejlődését Gutenbergig, a papírgyártást, egy kicsit az ofszettechnikát, egy kicsit a klisékészítést. Az egész nyomdaipar alapvető dolgait megtanultuk. — Szakmunkás-bizonyítványotokban fnilyen szakma van? Anna: — Mindketten kéziszedőként végeztünk. — Gondolom egy helyen is dolgoztatok... Erzsébet: — A vizsga után engem rögtön felvittek a formakészítőbe montírozónak. Egy évig montíroztam, s miután megérkezett a fényszedőgép, mi lettünk a fényszedők. Anna: — Én a szedőben maradtam. — Mennyi volt a fizetésetek?, Anna: — Látod, erre nem is emlékszem. Ötössel szabadultunk, 11 forint, vagy 11,50 órabért adtak. Én a szedőben mindjárt teljesítménybérben dolgoztam. Az első fizetésem 2600 forint körül volt, most 3200-at keresek. A 120 százalékom ott mindig megvolt. Erzsébet: — Amikor felszabadultunk, akkor azonos lett az órabérünk. And a szedőben annyit keresett, amennyit a normával ki tudott hozni, az én pénzem kevesebb volt. Most egyformán keresünk. Nekem még rájön egy kis tanulópótlék, mert van fényszedőtanulónk. — Mit gondoltok, hogyan vélekednek rólatok a munkatársak? Erzsébet: — Ezt tőlük kellene megkérdezni. Anna: — Ügy érzem, hogy általában jó a véleményük. Voltak kisebb-nagyobb összetűzések, de ami a munkámra is kihatott volna, nem volt. — Elégedettek vagytok? Anna: — A munkámmal és a fizetésemmel is elégedett vagyok. Elképzeléseim teljesültek, hogy fényszedő leszek, azt igazán nem gondoltam; hiszen nálunk Magyarországon ez még a jövő. — Mivel töltitek el szabad időtöket? Anna: — Szabadi Mihály csoportjában táncolunk. Erzsébet: — És ha a tánc mellett egyáltalán marad még időnk, akkor olvasunk, kézimunkázunk, lemezezünk. — Mit vártok az élettől? Erzsébet: — Munkahelyemen megbecsüljenek. Rendezett családi életet, egy rendes férjet, gyereket. Szeretnék sokat olvasni és nyelveket tanulni. Anna: — Férjhez menni, gyereket szülni, utána újra dolgozni. — Nyomdász apa hogyan gondol a nyomdász lányaira? Anna: — Én úgy hiszem, hogy titokban büszke ránk. Nem mondja senkinek, az biztos, különösen azért, mert ő irányított bennünket erre a pályára. Én nagyon biztos vagyok abban, hogy nem csalódott bennünk. SZŰCS LÁSZLÓ JÁNOS „ Tóth János A Leipold lányok
