Tolna Megyei Népújság, 1979. szeptember (29. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-25 / 224. szám
a^épüjság 1979. szeptember 25. Moziban Egy kutya megmenti az álomgyárat Szegény Hollywood. Régen rossz annak a filmgyárnak, amit egy kutya is meg tud menteni a teljes csődtől. Pedig Michael Vinner, meglehetősen bárgyú filmjében ez történik. Won Ton Ton — a későbbi Oscar-díjas — német juhászkutya megmenti a csődtől az egyik stúdiót. Közben oeregnek a némafilmkorszak agyonkoptatott gegjei, a tortacsaták a különböző — a némafilmkorszak nézőjének még nevetséges — .üldözések, nagy-nagy esések és hasonlók. A mai néző szája már nehezebben görbül mosolyra, mert a fordulatokat ismeri, még csak azok paródiáját sem, hanem ismétlésüket látja. A rendező táján valamiféle nosztalgiából, vagy a régen bevált recept felmelegítéséből akart sikert kovácsolni. Tegyük hozzá gyorsan: sikertelenül. Pedig a humoros sikerfilmek eszköztárából jócskán merített. Láthattunk itt tehetségtelen, ám nagyravágyó színésznőcskéket, ambiciózus, de kétbalkezes rendezőönjelöltet és egy szimpatikus kutyát, aki kutyaeszével mindent megold, amit az emberek képtelenek megtenni. Egyébként a filmnek talán egyetlen erénye a szimpatikus kutya szerepeltetése. így legalább a filmre * betóduló gyereksereg nem marad élmény nélkül. Számukra egy szimpatikus kutya kalandjainak látása érdekes, talán még hihető is. Talán a némafilm, visszaköszönő gegjei is újak. élvezhetők. Ezekután csak egyetlen probléma marad. Hogy a rendező nem gyerekfilmnek szánta alkotását. Igaz, ha annak vesszük, akkor is hagy sok kívánnivalót maga után. A felnőttek pedig nem hiányérzettel, hanem bosszankodva jönnek ki a nézőtérről. Megint eltöltöttek két órát értelmetlenül. TAMÁSI JANOS Következő heti filmjegyzetünket a Minden szerdán című filmről írjuk Nehéz mesterség Aki abban a hitben élne, hogy az ENSZ főtitkára valamiféle „világkormány” feje. azt ez a könyv nagyon gyorsan meggyőzi az ellenkezőjéről. A „Nehéz mester- ség”-et egyébként írója nem írta, hanem elmondta Eric Rouleau francia újságírónak, aki ide-oda röpdösött vele a földgolyón és hosszú órákon át csérélgette a tekercseket, kazettákat magnetofonjában. A magas termetű, nyugodt és valószínűleg acélos idegrendszerrel bíró osztrák diplomata rokonszenves egyéniség. Erről közelmúlt magyarországi látogatása során a televízió nézői is meggyőződhettek, de könyvének olvasói ezt még alaposabban tehetik. Már az első fejezet kezdete is megnyerőén őszinte: „Nagy megkönnyebbüléssel veszem olykor tudomásul, hogy egy ebédet vagy vacsorát, amelyre hivatalos voltam, lemondtak. A váratlan haladék lehetővé teszi, hogy kissé kifújjam magam és élvezzem a családi élet örömeit.” Bárki, minden további nélkül elhiheti, főleg, ha megtudja azt, ami a későbbiekből kiderül, hogy az ENSZ legmagasabb rangú tisztségviselőjének napi munkaideje másfélszer-kétszer annyi, mint egy kőfejtő segédmunkásnak; az ENSZ 152 tagállama közül eddig „csak” ötven- ben nem járt még és ezenközben „nincs más fegyvere, csak a meggyőzés. Rá kell beszélnie a tagállamokat. hogy tartsák tiszteletben a nemzetközi szervezet alapokmányának határozatait, jogszabályait, és evégb'ől csupán erkölcsi nyomást gyakorolhat.” Talleyrand óta — tegyük hozzá, hogy Waldheim honfitársán, Metternichen keresztül — napjainkig a közvélemény nincs túlságosan jó véleménnyel a diplomaták különös kiváltságokkal rendelkező, irigyelt testületéről. Valahogy az a hit, tévhit alakult ki róluk, hogy mesterségük címere a hazugság. Nos, az ember nem tagadhatja meg múltját, neveltetését, amiből gyökerezve világlátása, erkölcsi magatartása kifejlődött. A konokul független természetű főtitkár nagyon nehéz gyerek- és ifjúkor után lett Ausztria kiemelkedő képességű diplomatája, melynek során kialakult benne az egész könyvből sugárzó erkölcsi tisztesség. A valóban nagyon nehéz mesterség gyakorlása során fontos szerepe van $ személyes kapcsolatoknak. A könyv olvasója számtalan érdekes részlettel találkozhat, ezeket itt fölösleges rendre sorolni, hiszen Kurt Waldheim könyvéről elsősorban nem beszélni (írni) kell, hanem azt elolvasni. A közelmúlt évek világpolitikai eseményeit figyelemmel kísérő olvasó itt bizonyos mértékig betekintést nyerhet kulissza- titkokba is. A mérték pontosan annyi, amennyi a főtitkár beosztásával még nem össze- egyezhetetlen. Még ennél is érdekesebbek, tiszteletre méltóbbak az alapelvek, melyek szerint Waldheim ellátja tisztét és melyeket könyve végén összegez: „A látomás, amelyet jelenvalóként, igyekszem megőrizni magamban, egy olyan világ képe, amelyben kormányok és népek megtanulnak érdekközösségben tevékenykedni... olyan világ, amelyben a kölcsönös függés hatóerővé válik, de egyszersmind hagyja kibontakozni a sokféleséget és szabadságot. ...Nem hiszem, hogy ez a látomás naív, vagy alaptalan, öt év óta töltöm be a főtitkári tisztséget. Ez az öt esztendő kemény leckét adott nekem realizmusból, és megtanított rá, hogy felismerjem az emberi természet gyöngeségét, de nagyságát is. A jövő világáról alkotott képem bizonyára nem valósul meg életemben, ám semmi okát nem látom, hogy ésszerű időn belül ki ne bontakozzék. És aztán, mindent tekintetbe véve, nincs is más elfogadható kiút.” ORDAS IVÄN (TUDÓSÍTÓNKTÓL) A Népújságban olvastam, hogy Szekszárdon nem kapható üveghébér. Tamásiban megérdeklődtem, van-e. Van. Gondoltam, ha már belekezdtem a hébérügybe, akkor megnézem, csak üveg- hébért használnak-e a borosgazdák. Jakab Lajos tsz-nyugdíjas így válaszolt: — Én csak üveghébért használok. De csak a bor kóstolásakor, vagy vizsgálatakor. Egyébként csapra verem a hordót. Simon Ferencné Gödé Rozália tsz-nyugdíjas feleség nem jött zavarba, amikor a férje helyett beszélt: — Az uram éppen a szőlőben van. De helyette én is beszélhetek. Szegény édesapám mindenre megtanított, még a kocsi alkatrészeit is megismertette velem. Azt szokta mondogatni: jó, ha mindent tudsz, mert csak így lesz belőled jó gazdaasszony. Mi sohasem használtunk mást. mint tökhébért. Uveghébérünk nincs, és nem is volt. Helyette ilyeneket használunk — hozott ki a kamrából egy barnás-pirosas, ferde szívóké jú tökhébért. Forgatta a kezében és magyarázott: — Tudja, azért jó, hogy így oldalt, ferdén van a szája, mert oldalról könnyebb megszívni, nem kell csimesz- kedni (kapaszkodni, ágaskodni). Ezt a pajta deszkafalán szárítottuk, mert most már nincs nyitott kéményünk a füstölésére. A magját korán el kell vetni, hogy időben megérjen. Vízzel öblíteni nem szabad, mert akkor dohot kap. Torma János szintén tsz- nyugdíjas. — Én minden esztendőben termesztek a szőlőmben nemcsak looótököt. hanem kobakot (kobaktököt) is. Némelyikbe még zölden belekarcolom a nevemet, az évszámot. Többségüket Budapestre viszik. Tóth László tsz-nyugdíjas lugasán kobakok lógnak, kezében egy szép, hosszú hé- bér. A kobakok lakkozottak, a hébér nem. — A kobakok ajándékba mennek, a hébért magamnak tartom meg! — mondja. A hébér után érdeklődve egyre több címet kaptam. Tamásiban sokan termesztenek lopótököt. Az egyik bérház melletti kiskert kerítésére felfuttatva is láttam lopótököt. Keresgélés közben felelevenedtek régi, gyerekkori élményeim is. Emlékszem, nagyapám pincéjében gyönyörű lopótök-fogast láttam. A fogason szépen sorakoztak a különböző méretű és a füstöléstől szép pir- hanyagos (barnás-pirosas) lopótökök. Ilyen fogassal nem találkoztam Tamásiban, de nem láttam olyan oldal- szívókás vörösréz hébért sem, amilyen egyik nagybátyámnak volt, és olyan hajlékony szárú műanyag hébér sem került elém, amilyent sok évvel ezelőtt láttam. dr. roppan József Kobaktökök Torma János szőlőjében TV-NAPLÓ Jó rádiós vetélkedő a televízióban Régebbi időkben lovas nemzetként emlegették a magyart, ma pedig — egyik jellemzőként meg merem kockáztatni — játékos vetélkedőt szerető emberek vagyunk. Ez a magyarázata annak, hogy több százezer nézővel együtt nagy érdeklődéssel ültem vasárnap késő este a tv képernyője előtt, s kísértem figyelemmel a most bemutatkozott „Kapcsoltam” című fejtörőt. Az alapötletet csak dicsérni lehet. A tv-nézők három kérdés megfejtése révén jutottak hozzá egy telefonszámhoz, s a leghamarabb jelentkezőket hívta vissza Vitray, hogy különféle kérdéseket tegyen fel nekik. Elsősorban logikaiakat, de szerepelt a feladatok . között szállóige, versidézet, s például a Trafalgar-Nei- son admirális asszociáció felismerése is. Azt már kifejezetten a műsorvezető pechjeként könyvelhetjük el, hogy nehezen indult a játék, ugyanis néhány telefonáló egészen könnyű kérdéseken vesztette el a részvételért kapott tízforintos,' illetőleg a már többször meg is duplázódott tétjét. . Már szóltunk a képi lehetőségek ki nem használásáról, de ennek kapcsán meg kell még említenünk: a körökből, négyzetekből, vonalakból, háromszögekből összeállított, nehezen kivehető különféle ábrák logikus csoportosítása vajmi kevés esélyt adott az egyik versenyzőnek. Végezetül csak annyit, hogy jó lett volna megadni a vetélkedési lehetőséget azoknak a vidéki nézőknek is, akik nem hívhatták telefonon a „Kapcsoltam”-ot. V1TASZKK ZOLTÁN A lángelme védelmében Láttunk néhány szép Mednyánszky-képet, s tulajdonképpen ezzel be is kellett volna érnünk, ugyanis Med- nyászky László életrajzát képei jelentik. Azon kívül, hogy szünet nélkül rajzolt, festett, alig történt vele valami, illetve úgy alakította életét, hogy megteremtse legjobb munkafeltételeit. Ebből pedig az következik, hogy az író Szabó György nem tudott honnan meríteni, ahhoz pedig nem volt elég ereje, hogy a képek regényét vigye filmre. Pedig érezniök kellett a rendezővel, Szőnyi G. Sándorral, hogy legalább a mester jelentőségét meg kell magyarázniok, s miután egyebet nem tehettek, a párizsi kiállítás megnyitása alkalmával Rátonyival elmondattak egy TIT-előadást, ami drama- turgiailag teljesen hatástalan. Nem jó film a Mednyánszky, nem is méltó ehhez a valóban nagy mesterhez. De ezt önmagában talán nem is lenne érdemes szóvá tenni, mert nyilván ezután is készülnek gyengécske alkotások, ami azonban nekem végképp nem tetszett, a film felfogása, az a szemlélet, amit minden részletében sugall. A buta félreértés, amit Lombrosótól eredeztetnek, ma is szedi áldozatait, s eszerint a lángelmét csak egy lépés választja el az őrülttől. A félműveltség ma is elégtétellel kuncog azon, hogy Einstein állítólag rendszeresen elfelejtette begombolni a sliccét, ami ha igaz lenne is, semmire nem jellemző, ugyanis egészen más járt a fejében, nevezetesen az egész világmindenség, s ha eközben elfeledkezett néhány gombról, igazán nem történt semmi. Adyról is szívesen példálóznak, hogy iszákos volt, no, de legyünk őszinték, ha józan életű főkönyvelő lett volna, ma nem lenne Adynk ... A lángelme sokat emlegetett titka abban áll, hogy kivételes képességgel tud választott tárgyára koncentrálni, ismerni annak minden rezdülését, s ki is tudja fejezni, még pedig úgy, hogy utána mások is képet kapnak róla. Mednyánszky esetében is ez történt: úgy érezte, képeivel tudja legmegbízhatóbban megfogalmazni világát, s ami körülötte történt, csak arra volt jó számára, hogy képpé szervezze. A filmben ezzel szemben egy csetlő-botló, ügyefo- gyott, vénembert láttunk, aki céltalanul ténfereg az életben, alvilági alakokkal barátkozik, utolsó aranyát is elkönnyelműsködi, mert fogalma sincs a valóságról. Mednyánszky leveleiből, a kortársi feljegyzésekből egészen más képet kapunk: hallatlanul céltudatos, akit csak a művészet érdekel, mindent ennek rendel alá, s mindent tud, ami hivatásához szükséges. Egészséges, biztos ítéletű művész volt, aki nem valami sejtelmes révületben élt, és dolgozott, hanem azzal az elszántsággal, ami nélkül egyébként az élet más területén sem lehet kiválót csinálni, de talán még közepest sem. Á film, sajnálatos módon, erről alig vett tudomást, s inkább az olcsó és hamis kispolgári félreértést sugallta, de kérem szépen, ne higgyünk neki. Arra is van példa, hogy egy művész élete az őrületbe torkollik, de erre másnál is van példa. Viszont a művészet forrása soha nem az elmebaj. CSÁNYl LÁSZLÓ Manócska és Mazsola Rendkívül gazdag a választék a Magyar Televízió Esti mese sorozatában. Minden napra egy mese. Nagy rikán fordul elő ismétlés. Talán olyan nincs is, hogy ugyanaz a mese, ugyanabban az esztendőben kétszer is levetítésre kerül a Maci televízió készüléke előtt. Pedig — akárcsak a Ludas Matyi mottójaként emlegetett szólás: „Nincsenek régi viccek, csak újszülöttek” — a mese csodás világa sem elkoptatható. A szép mesék örökzöldek, akár a dallamok. A mai óvódás korú apróságok csak hírből ismerik Mazsolát, csakúgy, mint Böbe baba figuráját. Ezért is tartom jó ötletnek, a sorozat újra indítását. Mert gyermekeinktől soha ne „lopjuk el” a mesék örök varázsát. — sárközi —
