Tolna Megyei Népújság, 1979. szeptember (29. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-16 / 217. szám

e NÉPÚJSÁG 1979. szeptember 16. Vasárnapi beszélgetési Szf/y Mártával a matematika örömórö! Szabadkozik, a palya ele­jén áll, egyelőre tele re­ménnyel, de az eredmények­nek majd ezután KTell követ­kezniük, halasszuk hát el ezt a beszélgetést néhány évvel, majd akkor kérdezgessem, amikor már föl tud mutatni valamit. — De én elsősorban arról szeretném faggat­ni, hogy mi késztet egy tizennyolc éves lányt a matematikai pályára? Hányat is vettek fel az idén? — Harmincötünket. — Ha egybevetjük az egyetemekre jelentkezet­tek számával, igazán nagy dolog ebbe a har­mincötbe tartozni. De úgy tudom, van már bi­zonyos matematikai „előélete”, sikereket könyvelhet el már most, a pálya elején is. — Végig ott voltam a ma­tematikai versenyeken. A gimnázium első két osztályá­ban az Arany Bálint-verse- nyen vettem részt, az első évben második lettem, majd első fokú dicséretet kaptam. A 3. és 4. osztályban az or­szágos matematikai verse­nyen dicséretet kaptam mindkét alkalommal, s ott voltam az olimpiai válogató- versenyen is. — És az egyetemi fel­vételi hogyan sikerült? — Maximális pontszámmal vettek fel, de hozzáteszem: nagyon könnyű példákat kap­tunk, így mintha nem is len­ne reális ez az eredmény. A közgázosok példái nehezeb­bek voltak. — Bízzuk ezt azokra, akik a felvételiket csi­nálják. Mi inkább kezd­jük azzal, hogyan lesz valakiből matematikus? — Köszönöm az előlegezett bizalmat, de én csak szeret­nék matematikus lenni. — Akkor megpróbá­lok pontosabban kérdez­ni: egy középiskolás ho­gyan fedezi fel magá­ban a matematikai haj­landóságot? Mert azért itt mégis csak egy olyan képességről van szó, amivel nem mindenki dicsekedhet. Bevallom, én például már egy má­sodfokú egyenletet sem tudok megoldani, igaz, kenyeremet is mással keresem. •— Erre csak azt tudom mondani, hogy már az álta­lánosban gyorsan meg tud­tam oldani a példákat. Ez persze feltűnt, de nekem is örömet okozott, hogy világo­san láttam a megoldáshoz vezető utat. — Milyen példák vol­tak ezek? — A gondolkozás próbájá­nak lehet mondani. Például összekeverünk bort és vizet, adva van az edény, s persze más is, s ebből kellett kiszá­mítani, hogy százalékosan ho­gyan elegyedik a bor és a víz. Jó észcsiszoló. — De azért a felisme­rés önmagában kevés. Más is kell hozzá. — Feltétlenül. Nekem pél­dául nagy szerencsém volt, hogy már az általános isko­lában kitűnő matematika- tanárunk volt, Enyedi Osz­kár. Neki sokat köszönhetek. Az általánosban csak a 7— 8-ban van matematikai szak­kör, ő azonban, néhányunk- ban látva az érdeklődést, meghívott a lakására, s ott valóságos szakkört alakítot­tunk. A gimnáziumban ugyancsak szerencsém volt, mert Pesti Gyula tanított, s mindent elkövetett, hogy előbbre jussak. Egyébként az ő biztatására jelentkeztem matematikusnak. — Mit tanulnak ma a gimnáziumban? — Azt hiszem, a régi ta­nításhoz képest kevesebbet. A differenciál-, integrálszámí­tás a legtöbb, a szakkörben azonban ennél jóval tovább mentünk, s foglalkoztunk gömbháromszögtannal, kom­binatorikával. — Miért szereti a ma­tematikát? — Mert konkrét. Itt min­den a valóságon belül van, az önkénynek semmi szerepe. Egy feladatot termész«tesen többféleképpen meg lehet kö­zelíteni, de a lényeget ez nem érinti, mert az eredmény mindig csak egy lehet. — Manapság a mate­matika már régen nem számolás... — ...hát ezt bizony nem szeretem. Nem szeretek szá­molni, mindig maga a fel­adat érdekel, a megoldás le­hetősége. — Amennyire én tu­dom, az igazi matemati­ka ma már nem is szá­molás, legalábbis nem az a szó eredeti értelmé­ben. — Nem, semmiképp. Vi­szont egy képlet önmagában is jelent valamit. — Ne lepődjék meg, ha ezt kérdezem: egy képlet lehet szép? Ter­mészetesen esztétikai ér­telemben gondolom. — Igen, de mennyire. Egy differenciálegyenlet kifeje­zetten szép is, de ugyanakkor konkrét tartalma van. — Mondjunk talán egy példát. — Mondjunk talán valami nagyon egyszerűt. Itt van a következő: s=v t, ami lefor­dítva azt jelenti, hogy az út egyenlő a sebesség és az idő szorzatával. — No de ez nagyon is konkrét, ha ehelyett azt mondom: y—a-x a kép­let rejtélyes lesz. — Hát nem éppen rejté­lyes, ugyanis egy koordináta- rendszerben ábrázolható, ahol azt jelenti, hogy egy egyenes átmegy az origón. Ez pedig már tulajdonképpen ábrázolható, tehát látható. — Megkérem, mond­jon egy igazi példát, de olyant, ami ugyanakkor szép is. — Milyen példát is mond­jak? Például: egy háromszög mindhárom oldalegyenesét érintő négy kör sugara egy mértani sorozat egymást kö­vető négy eleme. A kérdés: mekkora a háromszög leg­nagyobb szöge? — Legyen segítségem­re, nem tudom megolda­ni, nem is töröm rajta a fejem. — Nem is azért mondtam. Számomra ebben az a szép, hogy érzem, valahol meg le­het közelíteni, s az benne az izgalmas, hogy az ember ke­resi a hozzá vezető utat. Most nem akarom azzal un­tatni’, hogy elmondom, mi­lyen számításokat kell végez­ni, de aki egy ilyen feladat szépségét felismeri, az feltét­lenül örömét is leli benne. — De azért arulja el, mekkora a legnagyobb szög, esetleg valaki kí­váncsi rá s nem hiszem, hogy sokan lennének, akik meg tudják oldani. — A kérdéses háromszög legnagyobb szöge 90 fok. — Köszönöm, de men­jünk tovább. Mi lehet egy matematikusból? Maga Márta, például mi szeretne lenni? — Erre így nem tudok vá­laszolni, ugyanis matemati­kus szeretnék lenni. Ez köze­lebbről azt jelenti, hogy nem akarok tanár lenni, de fizikus sem, amit egyébként nem is nagyon szeretek. Az alkal­mazott matematika semmivel sem több, mint matematika, az egyetemi képzés öt esz­tendeje alatt nem is foglal­kozunk mással. Úgy tudom, két féléven át van fizika, de nem ez a fontos. No, most aki elvégzi, különböző válla­latoknál, kutatóintézeteknél tud elhelyezkedni, egyébként a matematikusokra egyre na­gyobb szükség van, tehát aki­nek sikerül elvégeznie az egyetemet, nem kell félnie attól, hogy nem tud elhelyez­kedni. — Most indul élete e nagyon fontos öt esz­tendejének. Mit gondol, hogyan tud beilleszked­ni egy új életformába? — Remélem, könnyen. Egyébként nem egészen is­meretlen, ugyanis a nyáron építőtáborban voltunk, pon­tosabban paradicsomot szed­tünk Alsótekeresen. Siófok mellett. Ezt az építőtábort a felsőévesek patronálták, s az volt benne a legfontosabb, hogy megismerkedtünk az egyetemi élettel, a lehetősé­gekkel, feladatokkal. — Valami matemati­kai szaktáborra gondol­junk? — Nem, szó sincs róla. Ma­tematikával nem foglalkoz­tunk, nem is ez volt a cél. Inkább az ismerkedés, meg­tudni azt, hogy milyen az egyetemi élet, tehát gyakor­lati tájékozódás volt ez a számunkra. Egyébként azt is elhatároztuk, hogy a későb­biekben meghívjuk majd azokat, akik elvégezték az alkalmazott matematikát, s már el is helyezkedtek. En­nek a jövő szempontjából lesz értelme, hogy lássuk, mi­lyen lehetőségek várnait ránk. De hát ez még egy ki­csit távoli. — Most valami egé­szen személyes dologról szeretném faggatni. A matematika egzakt tu­domány, ahol az érzel­meknek nem jut szerep. A matematikusok vi­szont milyen emberek? — A kettőt nem lehet ösz- szekapcsolni. A világ kifejez­hető matematikailag, a kü­lönböző jelenségeknek van matematikai megfelelője, de ez egyáltalán nem érinti az érzelmeket, s bár a világ egyre inkább a tudomány fe­lé fordul, az érzelmi élet nem változik, tehát nem kell azt gondolni, hogy aki erre a pályára készül, egész nap könyvek és képletek között ül. — Maga például mi­vel töltötte a nyarat? — Utaztam, kirándultam, s mint említettem, építőtábor­ban voltam. | — Sportol is? — Igen, mindenben részt vettem, s teljesítettem az „Aranyjelvényesek az olim­piára” öt feladatát. — Én egyet se telje­sítettem, azt hiszem, nem is nekem írták ki. De ötöt kellett teljesí­teni? — Az ötből négyet, de én azt mondtam, mind az ötnek nekivágok, annál is inkább, mert voltak, akik panaszkod­tak, hogy túl nagyok a köve­telmények, nem lehet mind­egyiket teljesíteni. — A gyakorlatban mit jelentett a saját teljesít­ménye? —f Négy kilométer úszás. 14 kilométer futás, 60 kilo­méter kerékpározás, 40 kilo­méter evezés, részemről ez volt a ráadás, de közben meg­csináltam az úgynevezett téli csúcstúrát is, ami 30 kilomé­teres gyaloglást jelentett. — Szívből gratulálok, s teljesítményét annál inkább is csodálom, mert én bizony csak azt mondhatom el, amit Jó­zsef Attila ' így foglalt versbe: méla szemem csak a sakk kockáin öregbült... Tehát a jó matematikus legyen jó sportoló is? — A kettő természetesen nem függ össze, de a kiegyen­súlyozott élethez az is szük­séges, hogy az ember minél többet mozogjon, egyformán foglalkoztassa agyát és iz­mait. — Heisenberg is nagy sportoló volt. — Az embernek nagy szük­sége van a mozgásra, sport­ra, anélkül, hogy rekordok­ra pályáznék. De az ilyen teljesítménynek is lehet örülni. — Az előbb arról be­széltünk, hogy egy ma­tematikapélda szép is, egy differenciálegyenlet akár ritka látványként is felfogható. Kiegészít­hetjük ezt azzal, hogy a szépségnek több forrása van az életben? — Mindenképpen. Nekem — mondanom sem kell — a matematika az életcélom. De ■ tudom, hogy más is van a vi­lágon, s valószínűleg maga­mat rövidíteném meg, ha lemondanék olyan örömök­ről, mint az úszás vagy az evezés. Az ember, amennyire tudja, igyekezzék teljessé ten­ni az életét. — Még akkor is, ha a matematika nyelvén minden kifejezhető. — Még akkor is. — Örömmel hallom ezt. A matematikát ugyanis úgy szokták em­legetni, mint szigorú úr­nőt, aki teljes megadást követel. — Lehet, hogy egy jogász vagy történész könnyebb helyzetben van. mert feltű­nés nélkül elbliccelhet vala­mit, bár ebben sem vagyok biztos. A matematikában minden összefügg, teljes vi­lág, s aki rájön a szépségére, nagyon sok örömöt talál benne. — Szívből kívánom, hogy így legyen, egye­temi évei alatt, s azután is, amikor majd kama­toztatja tudását. CSÄNYI LÁSZLÓ Múltunkból ■■"V .? XI. században a társa­ÉjjM dalomban új alakulat íífpí jelent meg Magyar­-±L-J országon: az egyház lo­vas szolgái. Ez a társadalmi csoport részben azokból a bir­tokosokból toborzódott, akik birtokaikkal együtt valame­lyik egyház védelme alá he­lyezték magukat és ezáltal az egyház szolgálatába állottak, részben pedig azokból a sza­badokból lettek az egyház lo­vas szolgái, akiket egy-egy egyház a maga birtokára tele­pített és birtokot adott nekik katonai szolgálataikért cseré­be. (Az ilyen birtok praediá- lis birtok, innen az ilyen szol­ga neve: praediális.) A tár­sadalom fejlődése során belő­lük lettek az egyházi neme­sek. Kötelességeik szerte az országban azonosak voltak: lovas szolgálatot adtak az egyháznak. A diktatórikus természetű, erős kezű pannon­halmi apáit 1233-ban az egy­ház lovas szolgáinak korábbi kötelességeit súlyosbította új követelésekkel. Az apáttal perbe szálltak az érdekeltek. A szekszárdi apátságnak is voltak lovas szolgái. Az ő kö­telezettségeiket is súlyosbítot­ta a pannonhalmi dj>át intéz­kedése. Emiatt egyenetlenség, viszály és veszekedés robbant ki. A lovas szolgák a király­hoz és Jakab prenestei vá­lasztott püspökhöz fordultak. Az ellentétek kivizsgálására, a veszekedő felek kibékítésé- re Enoch domonkosrendi szerzetes és Cognoscens jogi doktor, esztergomi kanonok kapott megbízást. Az eljárá­suk eredményéről, kialakított véleményükről és javaslataik­ról készült oklevél fennma­radt. Ebben így összegezik a lovas szolgák panaszait: „A lovas szolgáknak ezek a sérelmeik: noha nem tar­toznak lovat adni az apát hír­nökeinek, ő mégis erre kény­szeríti őket és ráadásul az útra, amelyet megtetet velük, nem ad ellátást a lovaiknak, pedig kérik; noha az apát nem viheti külföldre a lo­vaikat, mégis elveszi tőlük és kiviszi; egyszer Rómába el­vitte 22 lovukat és nem adta vissza; noha nem kötelesek nádat vágni és telkenként 5 kepényit learatni, sem szénát gyűjteni, meg szállítani, jog­talanul mégis erre kényszerí­ti őket...” A panaszok összegezése után megtették javaslataikat. Hogy melyek voltak « javas­lataik, arról az oklevélben a következőket olvashatjuk: „A béke kedvéért úgy ítél­jük, hogy a lovas szolgák nem kötelesek lovat adni az apát hírnökeinek, de az apát adjon ellátást a lovaiknak Szent Márton ünnepétől Hús- hagyókeddig; ha megtörtén­ne, hogy az apát rájuk bízna valamit, vagy magával vinné őket, akkor előzőleg adjon nekik ellátást, miként a pécs- váradi és a szekszárdi apá­tok is adnak; nem viheti a lovaikat külföldre és nem kényszerítheti őket arra, hogy nádat vágjanak, sem arra. hogy 5 kepényit learassanak, de kötelesek telkenként, és nem fejenként, egy napot aratni, egy napot szénát gyűj­teni és egy napot behor­dani...” Az egyházak lovas szolgái­nak kötelessége — királyi kegyből — szabadabb állapo­tot nyújtó, kizárólag hadi szolgálattá változhatott. Olyan szolgáltatásra sem vol­tak kötelezhetők, mint amit a fentebb idézett oklevélben a vizsgálódók javasoltak. A szabadabb állapot lehetővé tette, hogy a király szolgála­tában (de az apát hadában) érdemeket szerezve, az orszá­gos nemesek sorába juthas­sanak, ahogy lovas szolgák­ból szabad jobbágyok is le­hettek. A szabad jobbágyok — egyházi nemesként — bi­zonyos önkormányzattal is, úgynevezett székekkel is ren­delkezhettek, miközben ter­mészetesen az egyház birto­kán és annak szolgálatában álltak. Miként lehettek szabadok a szekszárdi apátság lovas szol­gái? Erről olvashatunk Béla király 1239. április 19-én kelt oklevelében, amelyben Csertő lovas szolga felszabadításáról rendelkezik. „...mivel hívünk, Csertő kö­zösen töltött kora gyermek­korunk óta állhatatosan mellettünk volt, szakadat­lanul, fáradhatatlanul, hasz­nosan és hűséggel dicsé­retre méltóan szolgált ne­künk országunkban és orszá- A gunk határain túl is, különö­sen akkor, amikor herceg­ként száműzetésben voltunk Németországban; az irántunk való hűségében a száműze­tést oly szívesen fogadta, mintha otthon lenne, a fára­dalmakat mintha az pihenés lenne, a szükséget és az ül­döztetést, mintha szerencsés körülmény lenne és mindezt állhatatosan- elviselte, ezért (mi nem akarjuk, hogy ek­kora hűség jutalom nélkül maradjon, nehogy — nem lévén virágjában nálunk hí­veink érdemeinek megjutal- mazása — másokat elvon­junk a próbatételektől), az említett Cserőt és rokonait, kiknek a nevét alább leírjuk, a szekszárdi monostor apát­jának és konventjének kí­vánságára és beleegyezésével (őket szolgálják lovas őrök­ként) szabaddá tesszük azzal, hogy mind ők, mind örökö­seik és örököseik utódai a loyas őrök szolgálatától fel legyenek mentve teljesen, és ^ egyúttal az említett monos- ' tor szabad jobbágyai közé tartozzanak bárki tiltakozása ellenére. Vagyis a királyi hadba páncélba öltözve vo­nuljanak és csak az említett monostor apátjának küldeté­sében járjanak el, más szol­gálatot teljesíteni nem köte­lesek. Nehogy pedig az emlí­tett monostor úgy érezze, hogy sérelem éri (hasznára törekszünk lenni örökösen), ezért az említett Csertőért és rokonaiért cserében ugyan­annyi fehérvári várszolgát rendeltettünk a lovas őrök feladatának ellátására...” Ezt követően Csertő roko­nainak névjegyzéke követke­zik az oklevélben, majd ar­ról olvashatunk, hogy Csertő és rokonai megkapták azt a földet, amely Halom és Iván között terült el. Az oklevél pontosan leírja ennek a bir­toknak határát. Majd a kö­vetkező királyi rendelkezés olvasható: „Mivel pedig ezzel nem viszonoztuk méltóképpen Csertő hűségét, ugyanis nem teljes szabadsággal ruháztuk őt és rokonait fel, hanem — amint említettük — az egy­ház szabad jobbágyává tet­tük, ezért különleges kegyet gyakorolunk ő és rokonai irá­nyában azzal, hogy ami adó csak előfordul országunkban, azok fizetésétől mentesek le­gyenek és szabadok,-soha az­zal őket senki ne zaklassa.” Ezt követően az oklevél zá­ró mondata következik. A király kettős pecséttel hitele­sítette az oklevelet. A fenti dokumentumok teljes egészében Tolna me­gye történetének olvasóköny­vében találhatók. K. BALOG JÁNOS

Next

/
Oldalképek
Tartalom