Tolna Megyei Népújság, 1979. augusztus (29. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-26 / 199. szám
1979. augusztus 26. Képújság 7 osztályvezetője és dr. Szilágyi Miklós, a megyei múzeum igazgatója szerint a tájházak ügye nyugvópontra jutott. Elkészültek a bonyhádi volt kiskórház épületének átalakítási tervei. A földszinten és az emeleten is öt-öt kiállítóterem lesz, ha minden igaz, tágas, szép csarnokot kap a helytörténet a városban. Sza- kályban a leendő tájházat zsúppal fedik újra: most is folyik a munka. Decsen a népművészeti szövetkezet bemutatóhelyét fejlesztik folyamatosan tájházzá, tavaly elkészültek a meglévő termek mellett a kiszolgáló helyiségek. Az itt látható anyag azonban nem tartozik a múzeum szakmai felügyelete alá, de sajnos, a decsi padlásmúzeum anyaga sem. Pedig az itt bemutatott tárgyak, eszközök valóban néprajzi értékűek. A szakmai gazdátlanságot meg kell oldani, mert különben elpusztulnak a decsiek által gyűjtött „kincsek”. A helyi tanács szeretné, ha a padlásmúzeum anyaga egyszer odakerülne a leendő tájházba. Ehhez azonban épületbővítés szükséges, amire egyelőre nincs lehetőség. Végére hagytuk a sióagárdi tájház helyzetét. Nem véletlenül! Sióagárd ügye — külön fejezetet kíván. Tavaly ősszel még sokan fogadtak volna rá, hogy az 1979-es dél-dunántúli népművészeti hét, amelynek ezúttal Tolna lesz a gazdája, tájház- avatással nyílik majd. A sióagárdi táj háznak ugyanis november harmincadikára elkészült a vadonat új, nádteteje, és az erre hivatottak — köztük az építési hatóság, a múzeum és az Országos Műemlékvédelmi Felügyelet képviselője — jónak minősítve, elfogadták. Igaz, már akkor is voltak olyanok — például a nádazást végző munkások —, akik megjósolták: a százötven esztendős vályogfalak nem fogják bírni a negyven centi vastag új nádtetőt, hát még, ha hó esik rá a télen... Gémes Balázs, a megyei múzeum néprajzosa, a tájházakkal foglalkozó szakember júniusban észlelte az első árulkodó nyomokat: reped a boltozat, csúsznak szét a fedélszékek. Mindehhez hozzájárult még egy kellemetlen felfedezés: a banyakemence sem téglából van, mint ahogyan feltételezték. A további helyreállító munkát mindenesetre fel kellett függeszteni. Az építészeti, műemlékvédelmi ismeretekkel nem rendelkező laikus nehezen érti meg: hogyan lehet, hogy az, amit a nádazó munkások tudtak, azt nem sejtették a felújítási terv készítői és en- gedélyezői? Vagy, hogy miért csak most, a legfontosabb munkafázis befejezése után került sor az úgynevezett alapkutatás elkészítésére? A sióagárdi tájház munkálatai augusztus hatodikén bizonytalan időre leálltak. A műemlékfelügyelőség kérésére hamarosan statikai vizsgálat alá vetik az épületet, és új terv készül. A munkát a továbbiakban nem a sióagárdi községi tanács által felkért építők, hanem az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség szakemberei végzik majd. Ugyanis nemcsak az a baj Sióagárdon, hogy reped a boltozat, szétcsúszik a fedélszék, hanem az is kiderült, hogy a helyreállítás ez idáig néprajzilag szakszerűtlenül folyt. Nem hagytak meg egyetlen eredeti szarufát sem, tizenhat helyett: csak tizenhármat építettek be. Az eredetileg használt tölgyfa helyett szibériai fenyőből készítették a gerendákat... Mindez a laikusnak talán apróságnak tűnik, de a néprajzosok véleménye szerint jókora vétek. Hinnünk kell nekik: különben egyszerűbb lenne azt javasolni, hogy egy régi ház mintájára tervezzenek új épületet tájháznak, ne vacakoljunk a régi építési módokkal, hiszen gyorsabb a modernebb... A felsorolt, hibákért egyébként nem az építőket kell kárhoztatni, akik a kezükbe került tervekhez voltak — túlságosan? — hűek. A sióagárdi tájház körüli bonyodalmak okát ki fogják deríteni az illetékesek: mi bízzunk a szekszárdi járási hivatal műszaki osztálya vezetőjének, Vas Lászlónénak véleményében. Szerinte ugyanis hamarosan folytatódhat a táj- ház felújítása. * A táj házak gazdái a helyi tanácsok. Ma már tudják, milyen bonyolult, munkaigényes dolog megszervezni a felújítás sajátságos feladatát, és azt is sejtik, hogy akkor is marad még elég gond, amikor majd osztozhatnak a hozzájuk látogatók örömében. De a tájházlétesítés „kamatai” az elkövetkezendő emberöltők számára is élvezhe- tőek lesznek, ha valami, hát ez a munka a jövőnek szól. VIRÁG f. é. Fotó: Kz A kívánságból terv lett, amelyet a legfelsőbb fórum — esetünkben a megyei tanács végrehajtó bizottsága — elfogadott, iktatószámmal, határozatként lépett életbe az elhatározás: Szakályban 1976- ban, Sióagárdon 1977-ben, Decsen 1977—78-ban, Majo- son 1978—79-ben, Bonyhádon 1979—80-ban nyílik meg a tájház. Mindez 1975 májusában mondatott ki. 1976 decemberében pedig már olyannyira nyilvánvaló volt, hogy ez az elképzelés — így — végrehajthatatlan, hogy módosítani kellett a határozatot. Eszerint a szakályi és a sióagárdi tájházak 1980-ig készülnek el, a majosi székely és bonyhádi tájház helyett egy közös, tájtörténeti múzeum nyílik majd 1980 után, Bonyhádon. * 1976 decembere óta két és fél év telt el. Vajon most mi a helyzet a tájházakkal? Dr. Vadas Ferenc, a megyei tanács művelődésügyi A hetvenes évek elején egyre többször, egyre nyomatékosabban hangzott el a kívánalom: ha nem is falumúzeumot, de hozzunk létre Tolnában is tájházakat. Micsoda dolog: a megyét úgy emlegetik, mint a leggazdagabb, legszínesebb folklórral rendelkező területek egyikét, s nincs hová kalauzolnunk mindazokat, akik erre a folklórra kíváncsiak? A szakályi tájházra új zsúp kell Túl vastag a nádtető? Szakályban jól halad a munka íme, a sióagárdi tájház yaralni jó. Ez nem különösebben mély értelmű megN állapítás és manapság talán már azt is hajlamosak va- i! gyünk hinni, hogy cseppet sem újszerű. Ez így nem iSSiil teljesen igaz, illetve attól függ, hogy mit minősítünk újszerűnek. Naivitás lenne azt hinni, hogy napjainkban minden felnőtt korú hazánkfia csakugyan nyaralással (tehát mun- kátlan kikapcsolódással) tölti szabad idejét. És aki megteszi? Az változatos tapasztalatokra tehet szert. Mi az alábbiakat a Balaton legszebb helyén, Tihanyban és közelebbi-távolabbi környékén szereztük. Ezek summázása bizonyos mértékig idegenforgalmi helyzetképnek is tekinthető 1979 augusztusának első napjaiból. 1. Tihany ebben a hónapban az a hazai község, ahol magyarul i s beszélnek. Ezenkívül pedig kideríthetetlen sok nyelven. A sok nyelvű forgatag közös jellemvonása, hogy tagjai magyarul nem tudnak. (Jórészt). Ami egyebek közt a tanácstalan érdeklődők, kérdezősködők tömegén is mérhető. A gyér létszámú tájékoztató táblák közül csak a kikötőbeli sok nyelvű, és éppen ezért könnyen elfeledhető. Igazán meg lehet bocsátani egy lipcsei Wartburg-tulajdonosnak, ha nem érti meg a nyíllal és RÉV szóval jelzett irányt. 2. Alighanem úgy véljük, hogy az idegenforgalom van miértünk, de ez megfordítva még csak részben se igaz. Hiába tipródnak a turisták már fél 9-kor a múzeum előtt, a kapu 10 óránál előbb nem nyílik meg. Addig Varga Imre és Amerigo Tot két sajátos szabadtéri szobrában lehet gyönyörködni. Hasonlóan öntörvényű és nem a kereslet-kínálat törvényeire ügyel: a Rege presszó és az előtérben elhelyezkedő tömegtáplálási, -ellátási intézmények nyitási ideje is. A csemegebolt déltájban, falusias kényelemmel ebédszünetet tart, délután 5-kor pedig végképp bezár. Tihanyi kecskekörmök 3. Ami a faluban rossz, az a kikötőnél jó. Az öreg fák lombjai alatti bevásárlóközpont nagy turistarohamok idején is helytáll. A turisták itteni részének többsége hajóval érkezik, vagyis nem autótulajdonos. Ez az állapot Tihanyban kedvezőnek mondható, ugyanis a gyalogos még csak-csak talál helyet magának, ami gépkocsival már bajosabb. 4. Sok-sok újságcikk után (hadd higyjük, hogy kollégáinknak is részük volt benne) a giccspiac nagyjából-egészéből megszűnt. A souvenir-boltokban kapható ajándéktárgyak változatosak és — mondjuk így — változatos színvonalú igények kielégítésére alkalmasak. 5. A képeslapok viszont nem. A kínálat azt a hitet kelti, mintha a fotósok kizárólag csak az apátsági templomot, a Balaton vizét és a vitorlák fehérjét vették volna észre. A történelmi környezet és a táj rengeteg rész'letszépségét csak módjával. Az előbb mondottakat viszont majdnem mindig csak színesben, ami jó összehasonlítási lehetőséget kínál az igazi és a fényképszínek egybevetésére. 6. Tihanyból sokfelé lehet kirándulni. Legegyszerűbb Veszprémbe, ahol a Kittenberger Kálmán nevét viselő „Vadaspark” már rég kinőtte ezt a titulust és a fővárosival vetekvő állatkert lett belőle. Alighanem az ország legszebb fekvésű és szinte valószerűtlenül gazdag állatkertje... 7. Az idei nemcsak a turisták, hanem a szúnyogok nyara is volt. Mintaszerűen hizlalt, óriás példányok millióival. Az egyik nagy üdülő megrendelte ugyan a helikopteres permetezést, amit a területén példásan végre is hajtottak. Ez a félsziget egésze számára persze kevéske vigasz volt. A pilóták szinte centiméterre pontosan dolgoztak, a szúnyogok pedig emigrációba vonultak: — az úttest túlsó oldalára. 8. Tihanyban szálloda — szerencsére — nincs. Vannak viszont az IBUSZ és az idegenforgalmi hivatal kifogástalan és olcsó fizető-vendéglátó szobái. Nem kifogástalanok és nem olcsók ugyanezek magánvállalkozás formájában. Egy éjszakai szállás 200 forintért, kétes tisztaságú ágynemű között, nem megy ritkaságszámba. 9. A kiránduló, a turista, a nyaraló tájékoztatást igényel. A jelenleg kaphatónál jóval nagyobb tömegben lenne szükség magyar és sok nyelvű leporellókra, térképes képeslapokra, az autóbusz-közlekedés tábláinak a nem finnugor nyelvcsaládhoz tartozók részére is közérthetővé tételére. 10. A Balaton vizére is kiterjeszkedhetne az ismeret- terjesztés. így a vízi jártasságban foghíjas tapasztalatúak a hosszú kánikula utáni első borús, esős napon nem taposnák egymás sarkát a parton, hanem kihasználnák a fürdés lehetőségét. Ugyanis az ilyenkor a legjobb. * Befejezésül még valami. Ez az írás nem véletlenül kapta a „Tihanyi kecskekörmök” címet. Részben azért, mert ilyenek már évtizedek óta nem kaphatók. De részben azért is, mert kecskekörmökkel — ellentétben a macskakörmökkel — nem lehet karmolni. O. I. l$§é »ni iiéííiés 1 i De Sióagárdé külön fejezet...
