Tolna Megyei Népújság, 1979. augusztus (29. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-26 / 199. szám
1979. augusztus 26. NÉPÚJSÁG 5 H görcs A „görcsről” többnyire az a görcs jut eszünkbe, ami olykor a lábunkba áll, meg az, ami a favágók szeker- céjének útját állja. A különbség: a testi görcs idővel megszűnik, míg a fában keletkező korcs képződményt a növény soha el nem növi, sem gyalu, sem vegyszer el nem tünteti. Az alapvető hasonlóság: valamilyen rendellenesség folytán összekuszálódnak az életfolyamatok. De létezik másfajta görcs is, ez pedig a lélek görcse. Beszélni róla nemigen szoktunk, merthogy ezt amolyan kényes témának tartjuk. Ha valamelyik ismerősünknek, barátunknak efféle baja van, eleinte nem is igen vesz- szük észre, hisz jön-megy, dolgozik, társalog éppúgy, mint annak előtte. Hogy mikor és minek a hatására kezdődik a változás, azt még az sem igen tudja megmondani, akin idővel észre vesszük, hogy már nem a régi önmaga. Észrevesszük, illetőleg érzékeljük, hisz az emberből valósággal sugárzik mindenkori érzelmi állapota. Nem kell különösebben kifinomult megfigyelőkészség ahhoz, hogy lássuk: azoknak, akik körülöttünk élnek, milyen a hangulatuk, labilis, vagy kiegyensúlyozott az érzelmi állapotuk. Árulkodik erről az arckifejezés,, a szem, ami való igaz, hogy a lélek tükre, de árulkodik az is, hogy mennyire gyorsan, s hogyan reagál valaki az őt ért hatásokra. A szerencsés lelkialkatú emberek viszonylag hamar túlteszik magukat a kellemetlenségeken, az érzékenyebbek hosszan rágódnak azokon. Az utóbbiak nagyon-na- gyon lassan emésztik meg a kisebb-nagyobb sérelmeket, a „beszólásokat”, s ez meglátszik nemcsak a magatartásukon, hanem a munkájukon is. Ismerősöm, aki pszichológus, évek óta figyeli a környezetében lelki görcsben gyötrődőket, s ahogy mondja, az emberek ebből a szempontból két csoportra oszthatók: férfiakra és nőkre. A férfiakra jellemző, hogy problémáikat többnyire logikusan és gyorsan megoldják, vagy egyszerűen túlteszik magukat rajta. A nők viszont „lereagálják”, kifecsegik, elmondják nyomasztó lelki bajaikat, ettől megkönnyebülnek, s folytatják a dolgukat ott, ahol abbahagyták. Van ebben igazság és nem is kevés. Ahogy hallom, a kelleténél többen keresik fel az ideggondozókat is: türelmesen kivárják a sorukat, semmi mást nem akarnak, mint panaszkodni, kiborítani a szennyest. A szakorvosnak rendszerint nincs ideje arra, hogy alaposan kifaggassa „betegét”, következésképp a problémás helyzet megoldásának módjára sem tud tanácsot adni. Hogyan találhat hát vissza valaki régi önmagához? Jó ismerősöm, aki nagyon kemény kétkezi munkával keresi a kenyerét, erre a kérdésre pofonegyszerű választ ad: lelkizni csak az szokott, akinek van ráérő ideje. Az, akinek sok a dolga és szereti a munkáját, észre sem veszi, hogy dolgozik; a munka számára épp olyan jól esik, akár nagy melegben egy pohár tiszta hideg víz. Aki nap mint nap úgy megy munkába, hogy már útközben görcsbe rándul a gyomra, jobban teszi, ha minél gyorsabban megkeresi azt a munkát és közösséget, ahol örömmel dolgozik. Aki fizikai munkát végez, vagy végzett valaha, nagyon jól tudja, hogy még akkor is, ha kínkeservesen, lógó fejű emberekkel indul a műszak, hihetetlen gyorsan el lehet felejteni az otthoni purparlét, az anyagi gondokat, a főnökök gyengéit akkor, ha hajrá-meló van. Az ember ilyenkor nem érzi az órák múlását, valósággal élvezi, hogy kipróbálhatja erejét, munkabírását, dolgozik akár a gőzgép. De nemcsak a test motorját lehet felpörgetni, hanem a szellemét is: az örömmel végzett szellemi munka is sok embernek okoz jóleső fáradtságot. Dolgozzék valaki bárhol, ha önmagát megtalálja, nem töpreng a mellékes munkakörülményeken, nem pletykál a kollégák viselt dolgairól, nem nyeli marékszám a nyugtatót, hanem dolgozik, úgy, ahogy a levegőt veszi, s legfeljebb a lába rándul görcsbe. A körülmények ily módon történő szerencsés találkozása sokaknak megadatott. S akiknek nem? Mit tehetünk értük? Mit tehetünk azokért, akikről tudjuk, hogy teljesítőképességüknek rövidebb-hosszabb ideje csupán a töredékét adják? Először is: nem intézzük el kézlegyintéssel a dolgot. Nem mondjuk azt, hogy mi közöm hozzá, azt, hogy nem törődöm vele az ő baja, csináljon, amit akar. Nem mondjuk azt, hogy oldja meg a problémáit egymaga, hogy amikor nekem gondom volt, hát ki törődött velem? Az emberséges megoldás kézenfekvő, bár mostanság nem túl divatos. Az tudniillik, hogy kérés, és kérdés nélkül megpróbálunk segíteni. Ennek a módja igencsak változatos: van, akit a térfálkozás, a viccelődés old fel, mások számára olyan helyzetet kell teremtenünk, hogy észrevétlenül ki tudjuk belőle húzni a tüskét. Egységes sablon nincs, mindenkihez más-más kulcs való. A zár persze csak akkor nyílik, ha olyan barátaink, rokonaink, munkatársaink és ismerőseink vannak, akik megtalálják görcsbe rándult lelkünk leghatásosabb oldószerét. D. VARGA MÄRTA Kiss György 1958 óta mozdonyvezető Kiszerel, azaz szenet vesz az egyik mozdony Reggeli beszélgetés a „fűtőházban” Figyelem Mozdony a fordítón Czakó Sándor képriportja Hodola László fűtő, 19 eves. Mozdonyvezető akar lenni Az ember eltörpül a 424-es mellett
