Tolna Megyei Népújság, 1979. augusztus (29. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-19 / 194. szám
10 NÉPÚJSÁG IRODALOM o A tél mindvégig enyhe volt, akárcsak az előzőek mind. A hó hamar letakarodott — szinte füstölve párállott a napsütésben. A csődörök össze-összerúgtak állásaikban, és harapdálták a lóápolók kezét. Aztán a láncra kötött bikák kezdtek rekedten, elfulladva bömbölni a tenyésztőtelepen, és rázták a jászlak tölgyfa peremét. Az erdőszéleken már fuvoláztak a rigók, esthajnalokon fütyö- résztek a szénfekete seregélyek, bódítóan illatozva kivirágzott a zelnicemeggy a vízmosásokban. A télen szemérmetlenül meztelenre vetkőzött falu titokban hozzáfogott, hogy befedje magát kirügyezett berkenyével, nyírfákkal, meg a kerítések mentén sorakozó orgonával. És már zöld köd borult r mezőkre, poros lett az út, már beköszöntött a száraz nyár, amikor Ilja Sznyegir- jov megint Szibériába készült. Régen, még februárban elhatározta, hogy oda utazik. Este volt, amikor Ilja az erdőipari gazdaság irodájából, a sok fuvartól elgyötrődve, a csonka gallyakkal tele- potyogtatott nyiladékra, teherautójához indult, Az autó — csakúgy, mint lélek- melegítője, vattanadrágja, sapkája és keze — benzinbűzt árasztott. Sznyegirjov soha nem is tudott megkülönböztetni semmilyen más szagot, csak a porét nyáron, meg a fagyét télen. De azon a februári estén éppen olvadt. Az ég zöld volt fent, barnásvörös az erdőn túl, a fák meg feketél- lettek és megduzzadtak. A levegőben annyira tisztán lebegett ott a tavasz illata, hogy Ilja megérezte, beszívta; aztán kifújta az orrát, és a kihűlt fülkébe felkapaszkodva, azon nyomban - elhatározta, hogy Szibériába utazik. Nem először csalogatja el a tavasz erről a helyről. Járt Szibériában is — tavaly ott kínlódta végig az egész nyarat, ősszel meg kiábrándulva, dühösen tért haza. Nem tetszett neki a barakkélet; meggyűlölte Szibériát a muslicás tajgájával, az utakon száguldó MAZ-ok erőlködő, vékony berregésével együtt. Fekete-fehér volt a hó csíkozta föld, amikor Sznyegirjov hazatért. Az erdő csupaszon, élettelenül állt, a fű elfonnyadt, a dudvaszálak remegtek a szélben, éjszakánként pedig darát sodort a talaj menti szél. Aztán sűrű hó esett, hol fagyott, hol olvadt — és Sznyegirjov boldogan zökkent vissza a rendes kerékvágásba. Éjjel-nappal hajtott — az állomásra, az erdőbe, sőt a szomszédos kerületekbe is, ott hált, ahol utolérte az éjszaka, aztán, még sötéttel, vizet melegített, betöltötte a hűtőbe, megindította a motort, sebtében teát ivott, közben valami jelentéktelen dologról beszélgetett a házigazdával, és élvezettel hallgatta, ahogyan lágyan mormol az autó. Szeretett éjjel hajtani kihalt utakon, amikor úgy tetszik, hogy csak ő nem alszik a világon; amikor a kocsi ide-oda himbálódzik és bóbiskol a vakító fényfolt meg a kerekektől csaknem egészen a látóhatárig szökdel ott elől. Éjszakánként a magányos fordulókon könnyen el lehetett tűnődni a múlton; lassan elfelejtette, hogy haragszik Szibériára, elhalványult minden, ami rossz, mintha nem is lett volna soha, és csak a hegyvonulatok, a tomboló idegen folyók, a nehézkes körvonalú betongátak szépsége, hatalmas ereje maradt meg... így hát Sznyegirjov, mivel februárban egyszer elhatározta, hogy oda utazik, májusban, indulás előtt egy héttel kilépett a munkahelyéről. e Nappal jókat alszik, úgy érzi magát, mintha szabadságon volna. Esténként szépen felöltözve a szomszédokhoz jár búcsúzkodni. Eleinte hallgatag és ünnepélyes, mint aki a neve napját üli, de fokozatosan belemelegszik, és elkezd beszélni Szibériáról. Hosszasan, talpraesetten beszél, és barátainak arca el- ködlik — ők is szeretnének Szibériába menni. Ilja későn jár haza, csizmáját már a pitvarban leveti: azt hiszi, hogy alszik az anyja. Miután az egy hét alatt jól kibúcsúzkodta, kimulatta magát, az utolsó estét az útra készülődve, otthon tölti, és először veszi észre anyja kisírt szemét, meg a bánatos gyöngédséget az arcán. Lefekvéskor Szibériára, anyjára gondol, aki egyedül marad; ettől okvetlenül hol elszomorodik, hol felvidul — lopva cigarettáz- gat, és sehogy se tud elaludni. Reggel pedig, de nem túl korán, elindul hazulról. Senki sem kíséri ki, nem szereti a kísérést. Csak az anyja megy vele. Az egész reggelt átsírta, úgyhogy most, a fia mellett a falun végighaladva, csak sóhajtozik, és jelentéktelen dolgokról beszél. A kertek alatt, ott, ahol az út élesen jobbra kanyarodik, és a pagonyokat elhagyva a sík mezőn húzódik tovább, teherautó fut szembe velük — téglát hoz az állomásról. Most Miska Firszov; Ilja szomszédja és barátja dolgozik rajta. Sznyegirjovák félrehúzódnak ; könnyű tavaszi por csapja meg őket. Miska kiált valamit menet közben, aztán fékez, kiugrik a kabinból, és visszamegy Iljához. — így hát, elmégy? — kérdezi, és odanyújtja kezét. Miskának most benzinszaga van. — El — válaszolja Ilja. — Vigyázz, hátha megint nem fog tetszeni! — Ne félj, tetszeni fog... — dörmögi Ilja, és feszülten néz a távolba. Hallja, ahogy anyja szaggatottan kezd lélegezni mögötte. — Eh! így hát nem mulatunk többet együtt — mondja Miska, és hátrapillant kocsijára, melynek motorja most is jár. — Vigyázz,, úgy általában... Rágyújtunk utoljára? Rágyújtanak, és egy ideig hallgatnak. — Hát Tamarkával hogy, s mint? — jut eszébe Miskának. — Minden rendben? — Mit törődök és Tamarkával! — feleli hanyagul Ilja. — Ha akar, majd utánam jön. — Úgy... No, csak gyűr-» kőzz neki, úgy általában! — Jó — szól Ilja. Szeretnének összeölelkezni, de valahogy restellnék, így hát csak kezet szorítanak. — Egyenest a vonathoz? — kérdi Miska. — Az utolsó percben indultunk el — mondja Ilja, és már türelmetlenül toporog. — Mert én úgy másfél óra múlva megint az állomásra hajtok, elvittelek volna... No, gud báj! Miska visszaszalad a kocsijához, Ilja meg továbbmegy anyjával. Egy perc múlva hallják, ahogy Miska gázt ad, és nehézkesen elindul. A mama sokáig hallgat; kendőjét a szemére húzta, hogy arcát eltakarja a naptól. — Én mondom neked — szólal meg végre szórakozottan —, Tamara maga a töké- , letesség a többi lányhoz képest. — Gondosan igyekszik kiejteni a „tökéletességet”, és láthatólag elégedett, hogy kifogástalanul sikerült. — Meg aztán Tamara igazán szeret is téged, nem úgy, mint azok, mind csak hízelegnek... Ilja hallgat, de az anyja sürgető szükségét érzi, hogy beszéljen. És beszél is — Tamaráról, arról, hogy a nyáron újrafedeti a házat; hogy mikor kerül rá a sor: mikor szántják fel a háztáji veteményesét, majd megint Tamaráról. Ilja az órájára néz, és megszaporázza a lépést. Anyja is sietni, tipegni kezd. Gondolatai összekúszálódnak. — No, fiacskám... — mondja és megáll. Ilja is megáll, magán kapja anyjának rövidlátó, fakó, de szerető tekintetét, és dörzsölni kezdi az orra tövét. A szája félrehúzódik, majd megdermed egész belseje, de előreszegi az állát, felhúzza szemöldökét, és nyugodt arcot ölt. — Hadd vessek rád... — mondja az anyja, és apró keresztet vet rá. — Menj, menj, neked fürgébben kell menni, én meg... még én is... megyek, csak lassabban. — Majd írok, mama! — mondja jó hangosan Ilja, és esetlenül megcsókolja. — Ne betegeskedjen! — Te meg ne verekedj ott, és öltözz minél melegebben... Ott, abban a Szibériában tán még most is hideg van — szól az öregasszony, ' és igyekszik visszafojtani a sírást. — Hagyja már, mama! — feleli túlságosan is élénken Ilja. — Hát először megyek oda, vagy mi? Magára ügyeljen, és írjon nekem, hogy, s mint. Pénzt pedig küldök magának mindjárt az első fizetéstől kezdve. Még egyszer átkarolja anyját, aztán megfordul, és sebesen folytatja útját. Szuszog, a szemét csípi valami, a torka meg kapar. Vagy kétszáz lépés után lassan megnyugszik, mind egyenletesebben lélegzik, már nem dörzsöli az orra tövét, az arca meg felölti azt az elmélyül- ten-ábrándos . kifejezést, amely az egész utolsó héten rajta volt. A könnyű, réteges felhőkre néz, mozgatja a járomcsontját, nagyokat nyel, és valahogy már azt az északi Jenyiszejt látja a sziklaóriások közt, meg a kis tűzhányókat, a tajgát, a munkástelepek halvány villanyfényeit a fehér éjszaka világánál. Újabb kétszáz lépésnyivel odább hátrafordul, Anyja, tenyeréből ellenzőt formálva, csendeskén ballag utána. Ilja megáll, előveszi zsebkendőjét, és integet. De anyja nem viszonozza. „Nem látja” — gondolja meghatottan Ilja, felsóhajt és továbbindul. Miközben ő egyre gyorsabban, mind hosszabb és határozottabb léptekkel halad, anyja meg-megáll, és boldog mosollyal integet a kezével. Messze a mezőn kicsiny pont gurul a mezsgyén — egy kislány fut az erdő felé. „Hát pedig valamikor az én anyám is így szaladt!” — gondolja Ilja szeretettel, és szomorúan tekint vissza. De a mama csak megy, sehogy se tud visszafordulni. Szeme könnybe borul; keszkenőjének csücskével töröl- geti. Most már nem kell türtőztetnie magát: egyedül van a mezőn... „Uramistenem! — gondolja. — Nem kell nekik a szülői ház! Mennek innét elfelé, az egész környék felkerekedett — ilyen idők járnak máma! Pendelybe... szaladgált, mezítláb, szöszké hajjal, ó, mennyeknek királynéja! Most meg, lám csak — kirepült...” Meg-megáll, és szipogva néz tenyere álól a messzeségbe. Ilja már rég eltűnt, beleolvadt a látóhatár hullámzó kékségébe, de édesanyjának még mindig úgy tetszik, hogy látja: ő is hátrafordult, búcsút int neki. Szaggatottan, mélyen felsóhajt, és bágyadtan visszainteget. (Makai Imre fordítása) / / / — / Bf T / 7 {> \ 'J-M ,.K" Az 'ütőn KERÉK IMRE: Sopron ZELK ZOLTÁN: Neruda látogatói TÜSKÉS TIBORNAK Boltívek. Csipkés gát tornyok. Zegzugos utcák. Ódon-barna kapuk. Mustszagú pincehomály. Tűztorony égbeszökő halványzöld fémkupolája. Szivárvány-ablak ó zsinagóga falán. Várkerület: lőrés peremén fű halk neszezése. Márványtáblákra hinti porát az idő. Széchenyi súlyos léptétől visszhangzik a kő itt, s hallod gördülni Berzsenyi szikla-szavát. Hívnak a szűk hegyi utcák, kertek, gesztenyeallék, bújócskát játszó, gyöngykavicsos patakok, gombaszagú erdők ösvényei, tűlevelű csend, sűrű tölgyfapagony, nyírsusogás, szerelem. Sopron: időtöltés, csoda-látvány az idegennek, nekem a Város vagy, létemet összefogó, tűzvész, háborúk üszke alól dacosan kimagasló, ha nevedet hallom: zeng a harangszavú múlt. Neruda rimtelen szonettjei, ahogy ö mondja, fából faragottak. Fából bizony, akár a hegedű: száz Stradivári egyetlen kötetben. S hogy mondja még? ? Mikor meghal a költő: „Hold-illata lesz minden hegedűnek.” És azóta madarak helyett is hold-arcú hegedűk, hegedű arcú holdak szállnak Chile vérpocsolyás egén. És micsoda menet az utakon! Tengerből, tömegsírokból kikelve, gyalog, szekéren, kerékpáron a lábatlanok, a félkarúak — mellükön füstszínű kokárda: a géppisztolyok golyónyomai, a bezúzhatatlan sisak fejükön a puskatussal szétvert koponya. Így menetelnek Pablo Neruda látogatói a hold-illatú, nappal is szálló hegedűk alatt. 1979. augusztus 19. Magyar műkincsek Japánban A Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria Japánban bemutatott mesterműveiből most Budapesten, a Szépművészeti Múzeumban nyílt kiállítás. Képeink a kiállításon készültek. Iványi Grünwald Béla: Áhítat Borsos József: Szőlőt vagy csókot Barabás Miklós: Ormayné Postaváry Vilma arcképe
