Tolna Megyei Népújság, 1979. augusztus (29. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-19 / 194. szám

— Harmincéves a Magyar Népköztársaság Alkotmánya. Mi. jut eszébe, ha az évforduló­ra gondol? — De nehezet kérdezett. Mert ha úgy gondolja, hogy most leckét mondjak föl és vegyem sorra a fejezeteket, paragrafusokat, akkor in­kább várjunk pár napot, amíg megtanulom a „leckét”. De ha elég, hogy „kapásból” válaszoljak, ám állok elébe. ■Mindenekelőtt az életem, az­tán a gyári kollektíva, a munkások, vezetők. A vá­rossá fejlődött Paks. A me­gye, az ország. Az, hogy ha­zánkban minden hatalom a dolgozó népé. A női egyen­jogúság, amit saját életpá­lyám is példáz. A munkás­paraszt szövetség, amiről én nemigen mondhatok újat, de számunkra több mint má­soknak, hiszen a termelőszö­vetkezetek látnak el bennün­ket nyersanyaggal és a gyár azóta fejlődhetett ilyen kor­szerű nagyüzemmé, amióta szövetkezeti útra tért a pa­rasztság ... — Hogyan lett paksi és konzervgyári? — Külön kell választani a kettőt. Ugyanis jóval előbb lettem konzerves, mint pak­si. Dombóváron éltünk, édes­anyám kétéves koromban meghalt, így apámmal és nő­véremmel. Nagyon nehéz kö­rülmények között nevelődtem és ahogy elvégeztem az ele­mit, munka, kereset után kel­lett nézni. — Gyerekkorában volt valami elképzelése a jö­vőről? — Abban az időben a fiúk mégcsak álmodozhattak, hogy milyen szakmát választanak. Nekem nem voltak ilyesféle álmaim. Csak az, hogy dol­gozni és keresni. Ott volt a Dőry konzervgyár, igaz, hogy tőlünk legalább három kilo­méterre. Ott kerestem és kaptam munkát. Tessék, itt a munkakönyvem. — Takács Erzsébet névre állították ki, 1940. júniusában, „az 59/1939. sz. alatt kiadott községi bizonyítvány alapján". — Igen, a községi bizonyít­ványt 39-ben kértem, de ak­kor csak hébe-hóba dolgoz­hattam, 1940. június 17-én vettek fel állandóra. Itt van a gyár bejegyzése és pecsét­je. Aztán még egy bejegyzés 1949-ből, ez már a Szigetvá­ri Konzervgyáré. | — És a paksi? — Itt már új munkaköny­vét kaptam. Beadtam, és az­óta se láttam. Pedig biztosan vannak benne újabb és újabb beírások, iskolai végzettség­ről, kitüntetésekről, jutal­makról. Majd megkapom ti­zennyolc hónap múlva, ami­kor nyugdíjba megyek. — Tehát majdnem negyven éve folyamatos a munkaviszonya. — Önszántamból egyszer sem változtattam munkahe­lyet. A dombóvári gyár 1949- ben megszűnt, onnét Sziget­várra helyeztek bennünket, majd ott is bizonytalan volt a gyár sorsa, akkor Paksra. Paksról nem tudtam jófor­mán semmit, hogy egyálta­lán létezik, azt a rádióból, a vízállásjelentésekből hallot­tam. Maradhattunk volna Dombóváron is. de akkor munkahelyet kellett volna keresni. A konzervességbe pedig már beletanultam. És azt megmondták, hogy itt szükség lesz a tapasztala­taimra. — Ezért ragaszkodott ennyire a konzervipar­hoz? — No, nem azért, mintha valami könnyű munka lett volna. Bár ez hivatalosan nem volt szakma, tulajdon­képpen segédmunkás, majd betanított munkás voltam, ismertem a dobozos és üve­ges konzervkészítést, az ak­kor még viszonylag egyszerű gépeket. Itt Pakson ez új­donság volt. hiszen korábban szárítóüzem volt ez a gyár. Nekünk néhányónknak, akik más konzervgyárakból jöt­tünk, kellett az asszonyokat, lányokat megtanítani az üve­ges, dobozos konzervek gyár­tására. Mindig oda tettek, ahol valami új volt. — Megtalálta a számí­tását? — Igen. Aki ebben a vi­lágban dolgozni akar, az megtalálja. Még nem volt semmiféle szakmai végzett­ségem, amikor elkészült az új paradicsomvonal — hadd tegyem hozzá, hogy akkor volt új, hiszen már rég ki­cserélték modernebbre — megkérdezték, hogy lennék-e sűrítőkezelő. Ez addig kizá­rólag férfimunka volt, akkor is Pritz Gyula meg Simon Aladár voltak a sűrítősök, a harmadik én lettem, egyedül nő. Vállaltam. És természete­sen ugyanolyan bérért, mint a férfiak. — Érezte tehát, gya­korlatban is megvalósul­ni az egyenjogúságot ... — Nemcsak akkor, hanem tulajdonképpen a felszabadu­lás óta. Mert mi volt a hely­zet korábban? A Dőry-gyár- ban is megvoltak a különfé­le bérkategóriák, de mások voltak az órabérek a nőknél, mások a férfiaknál. Segéd­munkás ... betanított mun­kás ... szakmunkás .. . Mind­háromnál a férfiak órabére magasabb volt, mint a nők­nél. Szakmunkás-kategóriá­ban konzervesek nem voltak, csak lakatosok, szerelők. Konzerves csak segédmunkás vagy legfeljebb betanított munkás lehetett. Alacso­nyabb bért kaptunk, pedig nekünk is kellett cipelni a hordókat, az ötvenkilós ládá­kat. A felszabadulás után a kollektív szerződés már nem tett különbséget férfi- és nő­dolgozó között, kizárólag a munkakör szerint írta elő a béreket. — Eszerint nálunk megvalósult a nők egyenjogúsága? — Jogilag igen. Én inkább azt akarom saját példámmal illusztrálni, hogy sok múlik magukon a nőkön is. Persze, sok még a tennivaló, hiszen párthatározat született a nők helyzetéről, nőpolitikái intéz­kedési tervek vannak a vál­lalatoknál, intézményeknél, időnként különböző testületi üléseken megvitatják, mit tettek és mit kell tenni a nők helyzetének javítására, sok szemléletbeli fogyatékossá­got kell még ma is leküzde­ni a munkahelyeken, de a családon belül is. De azt csak megerősíteni tudom, hogy magukon a nőkön is sok múlik. Én azért kerestem ugyanannyit, mint a két fér­fi váltótársam, mert elvál­laltam ugyanazt a munkát. És azóta is azért érzem ma­gam egyenrangúnak, mert ugyanúgy dolgoztam és ta­nultam, mint a férfiak. | — Tanult is? — Az ötvenes évek máso­dik felében kezdődött a moz­golódás nálunk. Megjelentek az üzemben a frissen végzett fiatal szakmunkások. Bár ismertem a mesterséget, más­fél évtizedes szakmai gya­korlati tapasztalatom volt, néha kisebb munkáscsoport irányítását is rám bízták, úgy éreztem, lemaradok, ha nem szerzem meg a szak­munkás-bizonyítványt. Igen ám. de ehhez nyolc általá­nos kellett, nekem meg hat elemim volt. összeszervez­kedtünk huszonnégyen itt a gyárban — a legidősebb az akkor már hatvanon túl járó Oláh. Imre bácsi, a doboz­üzem vezetője volt — és ne­kivágtunk a hetedik osztály­nak. ötvenkilencben vizsgáz­tunk a nyolcadikból, most készülünk a húszéves talál­kozóra. Mi voltunk az első osztály, csoport a gyárban, akik pótolták a hetedik-nyol­cadik osztályt. Utána beirat­koztam a szakmunkásképző­be — itt tanultunk a gyár­ban, vizsgázni jártunk Nagy­kőrösre. Két év múlva, szak­munkás-bizonyítvánnyal a zsebemben elkezdtem levele­zőn a gimnáziumot, hatvan­ötben érettségiztem. Aztán vagy fél tucat tanfolyamról — meós, higiéniai tanfolyam, vezetőképző kétszer is — van bizonyítványom. — Most művezető a gyárban. Mióta? — Tizenhetedik éve. Ami­kor érettségiztem, már mű­vezető voltam. | — Nehéz munka? — Fizikailag nem. Nehe­zebb volt. amikor hordókat kellett gurítgatni, ládákat emelgetni. Különben is, alig akad már itt ebben a kor­szerű gyárban nehéz fizikai munka. De idegileg jobban igénybe vesz. Hatvan-nyolc- van-százhúsz emberrel dol­gozni nem könnyű. Szeren­csére sok a törzsgárdatag, ők tudják a kötelességüket, de az újakkal sok a probléma. Segíteni, hogy megszokják a gépeket, a gyári rendet, meg­fegyelmezni a lógósokat, megmagyarázni, hogy egy- egy áthelyezésre miért van szükség ... most is kaptam Nagykarácsonyból tizenkét asszonyt és leányt. Onnét járnak be a gyári busszal, egyikük sem dolgozott még ipari üzemben. — Hallottam a gyár vezetőitől, hogy szót tud érteni a beosztottjaival... — Enélkül nem lehet ve­zető a vezető. És nemcsak arra kell ügyelni, hogy min­denki a maga helyén elvé­gezze a feladatát, hanem sok­szor jöinnek egyéni problé­mákkal is. „Bözsike”, vagy „Bözsike néni”, nekem ilyen meg olyan gondom van, tud­na-e segíteni. Természetesen, rendszerint tudok és segítek is. Aztán néha fegyelmezni is kell. Fontosnak tartom, hogy ne csak a többiek, hanem az illető is megértse. És arra is van gondom, hogy tanuljanak a munkásasszonyok, leányok. Van köztük néhány, aki már közel van a nyugdíjhoz, őket nem noszogatjuk. De minden évben elbeszélgetünk azok­kal, akiknek nincs meg a nyolc általánosuk, hogy rá­bírjuk őket a tanulásra. Most is van kettő, akit sikerült meggyőzni. Másokat szak­munkás-tanfolyamra agitá­lunk. és mindig akad, akit sikerül a gimnáziumra, vagy szakközépiskolára rábeszélni. — Különös sikerél­mény lehet az ilyen. — Maga az, hogy rábeszél­jük, még nem. Pedig ez a nehezebb. De vannak ér­veink. Az, hogy ezekhez a modern gépekhez nagyobb intelligencia, általános és szakmai tudás kell. Egyéb­ként hadd mondjam el, hogy amikor idekerültem, magam is hat elemit végzett betaní­tott munkás voltam. Ma kö­zel húsz szakmunkás dolgo­zik a műszakomban és nyolc­nak van érettségije. Csoport- vezető, beíró nem lehet sen­ki sem érettségi nélkül. Em­lítette a sikerélményt. Ez akkor van, amikor valaki be- . fejezi a tanulmányait. Itt van a Magdi. Szabadságot kért az érettségi vizsgára. Amikor túlesett rajta, lelkendezve szaladt ide a gyárba újsá­golni, hogy sikerült. Még ha­za se ment előtte. Együtt örültünk vele, hiszen négy éve azzal győztük meg, hogy megvannak a képességei a tanuláshoz, akaratereje is van. Tudjuk,, hogy sok min­denről le kell mondani, de megéri. Nála is, mint mások- nál, elsütöttem gyakori érve­met: „Nyugdíjig belefér az időbe!”. Két éve panaszko­dott, hogy nagyon nehéz, ab­bahagyja. Bátorítottuk: Csak n^m hagyod elveszni azt a k^t évet, amit végigkínlódták Folytatta a tanulást. Most együtt érettségizett a na­gyobbik lányával. — Tehát a beosztott­jaival szemben is igyek­szik érvényre juttatni azt, hogy az egyenjogú­ság, a nők érvényesülé­se magukon a nődolgo­zókon is múlik. — Igen. Szerencsére ebben a gyárban alig akad olyan munkakör, amit csak férfiak láthatnának el. És az már természetes, hogy egyenlő munkáért egyenlő bér jár Hangsúlyozom, egyenlő mun­káért. Hogy a nők is betölt- héssenek magasabb munka­kört, vállalniok kell és ter­mészetesen tanulniok. Ugyan­így van ez a közéleti mun­kával, szerepléssel is. Aki vállalja, csinálja, nem ma­rad el az elismerés. Jóma­gam az elsők között lettem a gyárban „Kiváló dolgozó”. Kétszer kaptam oklevelet, kétszer jelvényt. Hetvenhá- romban pedig az „Élelmi­szeripar Kiváló Dolgozója” jelvényt adományozta a mi­niszter. Hetvenhatban a „Ki­váló pártmunkáért” emlék­plakettet kaptam meg, az idén a nemzetközi nőnap al­kalmából pedig a SZOT ok­levelét a szakszervezeti moz­galomban végzett eredmé­nyes munkáért. — A kitüntetések, el­ismerések egy részét közéleti tevékenységéért kapta. Mióta végez moz­galmi munkát? — Már Dombóváron benn voltam a MADISZ-ban. Itt Pakson ötvenegy óta szak- szervezeti vezetőségi tag va­gyok, korábban termelési fe­' lelős voltam, nyolc éve tag­ja a segélyezési bizottság­nak. Tagja vagyok a megyei pártbizottságnak, a pártalap- szervezet vezetőségének és a községi tanácsnak. I — Nem tartja soknak? —[ Egyelőre nem. Pedig mondogatják a kollégák, ho­gyan bírod, Bözsike. De úgy osztom be az időmet, hogy mindegyiket becsületesen el­lássam. Egyelőre. Majd ha nyugdíjas leszek — már nem kell; hozzá két esztendő se — ez is kevesebb lesz. De ami megmarad, azzal többet tu­dok foglalkozni. JANTNER JÁNOS 1979. augusztus 19. Múltunkból Olykor érdemes a régi idők számláit, gazdasági ira­tait is átrágni: sok érdekes kérdésben adnak infor­mációt. így például a me­gye költségvetésének készí­tése mindig izgalmas esemé­nye volt a megye életének. Miből és honnan teremtik elő az elkölteni szándékolt össze­get? Mire telik, mit kell el­halasztani, vagy végleg le­venni a napirendről? TÖREKVÉS AZ ÖNÄLLÖ GAZDÁLKODÁSRA Volt idő, amikor a megyei költségvetés a nemzeti füg­getlenségi küzdelem szerves részeként jelentkezett. Az 1848. előtti politikai viszo­nyok miatt a megyék meg­szokták a kormány elleni bi­zalmatlanságot. Az akkor élő nemzedékek közismert felfo­gása volt. hogy a kormány elleni oppozíció hazafias kö­telesség. a nemzet érdekében vállalt nemes tett. A polgá­ri forradalom előtt a közpon­ti kormányzat a szabadság legnagyobb ellensége volt, míg a megye a szabadság legerősebb védőbástyájaként szerepelt a köztudatban. Az utókor is elfogadja az elő­döknek ezt a magatartását, hiszen nekik 300 éven át vé­dekezniük kellett a központi kormányszervek képében je­lentkező idegen — Habsburg — hatalom ellen. A megyék kényszerűségből behajtották ugyan a központi szervek ál­tal kirótt adókat, de mindig fellelhető az önadóztatásra való törekvés, a központtól nem függő megyei pénzala­pok megteremtésére. Az önállóságra való törek­vés, 1867 után, a megyei ön- kormányzatnak még inkább érdekében állott az önálló gazdálkodás, az önálló me­gyei háztartás megvalósítása, mert így lehetőség kínálko­zott sok és nagy fizetéssel ellátott hivatal szervezésére, amely szinte minden munka nélkül, nagy jövedelmet biz­tosított a föld nélküli dzsentriknek. A magyar dzsentrik nem vállalkoztak gazdasági szerepre (pl. keres­kedelemre, mint azt tették az ■angolok), nekik a burzsoá állam, amelynek irányításá­ban döntő szerepet játszottak a nagybirtokosok, megterem­tette az ingyenélés lehetősé­gét. Igaz. ezeknek a megálla­pításoknak ellent mondani látszik a dunaföldvári járás főszolgabírójának egyik pa­naszos levele (1867. szeptem­ber 27-én kel), amelyet a megyének küldött. A levél­ben a többi között ez olvas­ható: ......két hadkiegészítőpa­rancsnoksággal is megáldat- tam, melyből egy is sok”, s kijelenti: több teendője van, mint egy németországi kis- hercegség miniszterelnöké­nek. M AGAS FIZETÉSEK ÉS AZ EGYENLÖSDI A kiegyezés után sem si­került kivívni a teljes füg­getlen megyei gazdálkodást. A megyei költségvetést a belügyminiszter által évente kiadott leirata alapján, amelyben a fő összegeket központilag meghatározták, a megyei főpénztárnok állította össze. A költségvetést meg­tárgyalta és elfogadta a me­gyei bizottmány, de életbe csak akkor lépett, ha azt jó­váhagyta a belügyminiszter. Mit tartalmazott a kiegye­zés utáni első költségvetés? A kiadások zömét a me­gyei apparátus fizetése tette ki. A megyei közigazgatásban alkalmazott 22 vezető képvi­selő bére 14 750 forint volt. a járások 33 főnyi személyzete összesen 17 500 forintot mond­hatott magáénak. A törvény­kezés területén dolgozó 25 személynek 17 600 forint járt, a telekkönyv 14 tagú sze­mélyzete 7150 forintért dol­gozott 1868-ban. A megye közrendjére vigyázó 81 pan­dúr 14 868 forintot vehetett fel a megyétől fizetésként. Drága volt a börtönök őrzése is. A 33 börtönőr 5660 forint fizetést kapott. Igen figyelemre méltó a bérek polarizációja. A vezető tisztviselők bére 8—12-szere- se is lehetett az alacsonyabb beosztásúak bérének. Emiatt igen gyakori volt a fizetés­emelési kérelem. A megye minden esetben pártolólag terjesztette a belügyminiszter elé ezeket a kérelmeket, de ott minden esetben elutasítás­ra találtak. (Ügy tűnik, a megyének semmi sem volt drága, amihez pénzt a kor­mánytól remélt.) Azt is meg kell állapítani, hogy bérka­tegórián belül teljes volt az egyenlősdi. Például a főszol­gabírók mindegyike 1000 fo­rintot kapott, a szolgabírók fizetése egységesen 700 forint volt. az esküdtek 500 forintért tarthatták markukat. Az 1868. évi költségvetés 11 696 forintot irányozott elő rabtartás címén. Ennek 85 százalékát élelmezésre költ- hették, 9 százalék jutott a fűtésre, világításra. Mintegy 6 százalék volt a ruházatra, fekhelyfelszerelésekre. to­vábbá ebből fedezték a teme­tési költségeket, a lelkészek szolgáltatási díját és a kápol­nai felszerelések beszerzési összegét. De itt számolták el „a rabvasnak fel. és leszere­léséért” kifizetett összeget is. A rabok ruházatára csak egészen minimális összeget fordítottak. A rabruhákat a női rabok szabták-varrták. A rabokat ..hasznosította” a megye minimális díj elle­nében „bérbe adta” őket an­nak. akinek szüksége volt ol­csó, időszaki munkaerőre. Amikor azonban a megyének volt elvégeztetni valója, ak­kor díjtalanul foglalkoztatta őket. 1868-ban például a vár- megyeháza meszelését a ra­bok végezték el. A téli idő­szakban ők fűtötték a megye­háza irodáit is. TIZENNÉGY MÁZSA GYERTYA BECSBŐL A megyei költségvetésnek alig 5 százalékát fordították „irodai szükségletek” fedezé- ,*! sére. így például irodai búto­rokat, íróeszközöket, papír­árut ennek a rovatnak a ter­hére vásároltak. A világítás és a fűtés is ezen a rovaton jelentkezett. A belügyminisz­ter határozta meg, mennyi gyertyát használhattak fel szobánként, egy-egy világítá­si idényben. Nagy mennyi­ségre volt szükség. 1868-ban a megye Bécsből hozatta a 14 mázsa gyertyát, mert ott ol­csóbban és egy tételben vá­sárolhatta meg. Szigorúan számon kérték a megyétől a túlfogyasztást. Igazoló jelen­tést kellett a megyének írnia, mert 34 lámpánál túllépték a keretet. Ugyancsak szigorúan vették a tüzelő felhasználását. Tilos volt az „utca fűtése” —, azaz. nem' volt szabad túlfű- teni a hivatalt és utána abla­kokat nyitni. Hogy mennyire szigorúan vették a fűtési nor­mát, arra jellemző, hogy az 1861—62-es fűtési idényben többletként elhasznált 17 öl fa elszámolása 1867-ig húzó- _ dott, akkor is csak azért zá-^ rult le az ügy, mert ekkor a ~ megtakarított mennyiség fe­dezte az évekkel korábban jelentkezett hiányt. * A megye gazdálkodása a dualizmus kezdetén teljes egészében megegyezett a neo­abszolutizmus időszakának gyakorlatával. A belügymi­niszter számtalanszor felhívta a megye figyelmét arra. hogy a korábbi szabályok, rende­letek alkalmazása kötelező. A szabályok betartását szi­gorúbban ellenőrizte a bel­ügyminiszter. mint azt tette annak idején a helytartóta­nács. így a megye önálló háztartásának, az „önadózta- tás” jogának visszaállítása helyett a központi kormány­zat erősödését figyelhetjük meg a költségvetési-pénzügyi gazdálkodásban. Ez a rend­szer felelt meg a kapitaliz­mus kibontakozása időszaká­nak. A kiegyezés, miközben számos feudális elemet kon­zervált a politikai, gazdasági életben, csapást is mért a feudalizmus egyik sajátos elemére. a megyei önkor­mányzatra. K. BALOG JÁNOS I jlTOlT^H Gyarmat! József né konzervgyári művezetővé!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom