Tolna Megyei Népújság, 1979. július (29. évfolyam, 152-177. szám)

1979-07-15 / 164. szám

1979. július 15. Képújság 11 A szabadságharc kilenc csatája Than Mór csataképei honvédtisztek csataleírásaival Az idén 80 esztendeje ha­lott Than Mórt (1828—1899) a képzőművészeti köztudat, a magyar romantikus és külö­nösképpen a történelmi fes­tészet egyik első mestereként tartja számon, aki Zichy Mi­hály és Wágner Sándor kor­társaként alkotta jelentékeny méretű és jeles hatású tör­ténelmi tablóit (Nyáry és Pekry elfogatása — 1833; Im­re király elfogja lázadó öcs- csét — 1857) a szabadságharc bukása utáni évtizedben. A romantikus ihletés és a kor gyászhangulata egyként jel­lemzi Than ekkor készült műveit. Than munkásságának mo- nografusai, legkivált Czen- nerné Wilhelmb Gizella (a mostani album csataképei­nek elemzője a festőről egy- egy könyvet 1944-ben és 1953-ban is megjelentetett, az 1953-as emlékkiállítás gondo­zója volt, ő ismertette a fia­tal művész 1848-as bélyeg­terveit) és Berkovits Ilona (ő is jó néhány tanulmányban méltatta kedvence művésze­tét), mellettük Végvári La­jos (A magyarországi művé­szet történetében) ezekben a korai és igencsak kiforratlan történelmi festményekben a szabadságharc eseményeire és emlékére utaló allegóriá­kat vélnek felfedezni, mint­egy előhírnökeit Madarász Viktor, majd Székely Berta­lan hasonló, de művészileg és eszmeileg egyaránt gazda­gabb munkásságának. Bár a későbbi évtizedekben Than már a hazai akadémizmus és heroikus-idillikus freskófes­tészet Lotz Károllyal hol együttműködő, hol éppen ha­raggal rivalizáló mestere lett. A Magyar Helikon Kiadó gondozásában megjelent gyö­nyörű könyv legfőbb értéke valóban a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött 24 csata­képből (vízfestmények és li­tográfiák) adott szép váloga­tás. A kötet kilenc csatáról 14 csataképet közöl, ezekben az ekkor még ifjú joghallga­tó (aki Barabás Miklós mel­lett piktúrát is tanult) haza­fias buzgalmában a nagy ta­vaszi hadjárat szép esemé­nyeit örökítette meg (Kápol­na, Szolnok, Tápióbicske, Isa- szeg, Nagysalló, Komárom, Budavár bevétele, Komárom ismét, majd Vác a színhe­lyek, a csaták pedig megví- vattak 1849. február 26. és július 17. között), bár beteg­sége okán maga aligha vehe­tett részt az eseményekben. Csak a művek szignatúrái- ból ismerjük Than ekkori tartózkodási helyeit a gondos és alapos utószó tanúsága szerint, a képek legtöbbjén Körösladány és Eger neve szerepel. így aztán talán kissé túl­zott a kitűnően és gazdagon szerkesztett névmutatóban Katona Tamás (ő válogatta a képeket, szerkesztette a kö­tetet, írta a módfelett hasz­nos és tájékozott jegyzeteket) megállapítása, amely szerint Than „a szabadságharc főse­regének csatáit szemtanúként örökíti meg”, hiszen a festő monografusai szerint valóban követhette Görgey főseregét (és ebben harcoló testvéreit), de az ütközetek sorsdöntő eseményeit (ezeket láthatjuk a csataképeken), a „pillanat diktálta hőstetteket” inkább valóságos szemtanúk és ré­szesek elbeszélése alapján festhette meg, művészi fel­adatának vallva a harci szel­lem erősítését és mintegy publikációját az agitatív ere­jű lapokkal. És valóban ez inkább egy művész szerepe és feladata, mint erről már (mondjuk) Janus Pannonius is hitet tett egykoron. Nem a festőn múlott 1849- ben, hogy a lapok nem tölt- hették be remélt hivatásukat, és nem tekinthetjük Than so­rozatát akkora meggyőződés­sel „1848/49 egyetlen, hi­teles csataképsorozatának” sem, hiszen éppen Wilhelmb Gizella ismertette Kovács Mi­hály „szabadságharci csata­képét” (Szabad Művészet — 1949), amelynek témája a pá- kozdi győzelem. És az ő mos­tani utószavából ismerjük Than ekkori műveinek sor­sát (ugyanígy a festőét, meg azt, hogy a csataképek na­gyobbik része megsemmisült) a szabadságharc bukása után; jó okunk lehet hinni, hogy hasonló feladatokat mások is elláttak kettejükön kívül, hi­szen a műfaj a kor divatja volt. Példát éppen az ellen­ség szolgáltatott: fel kellene talán végre alaposan dolgoz­ni az egykorú osztrák és orosz csataképeket. Az utószó említi, hogy Than önéletírása („Életemből” Igmándy Mihály gyűjtése, Bp. 1892) nem szól a csata­képekről, bár ennek a négy nyomtatott lapnyi emléke­zésnek ebben az albumban is helyet szorítottunk volna. A festő a Vasárnap Újság 1867- es évfolyamában közölt táj­képi sorozatának bizonysága szerint utóbb ismét felkeres­hette az egykori csatahelye­ket: rendre a csaták sorsát eldöntő pillanatok színhe­lyét ábrázolja (a kápolnai, a tápióbicskei híd, a hatvani út, Isaszeg stb.) — és nem kevés allegóriát vélhetünk ebben is. Szívesen láttuk vol­na az albumban ez utóbbi rajzokat, lehetséges még az is, hogy a csataképekkel egy- korúak, ezeknek mintegy színhelyrajzai. A kötet művészettörténeti vonatkozásaiban még evvel a hiányérzetünkkel is betöltöt­te az utószóban meghatáro­zott feladatát: „megszerettet­te a később annyit változó művész néha még ügyetlen, de őszinte lelkesedéssel teli korai alkotásait”. Bár ami itt Than későbbi művészetének védelmére szolgál, előttünk negatív előjelű: a nagyobb megbízásait akadémikus ma- nírban teljesítő mester utóbb valóban jobban értette a szakma fortélyait, de erősen megkopott szellemében az if­júság heve, mindegyre in­kább mímelt a lelkesedés. A sértett utazgatások és murá- lis művek egyaránt erre val­lanak, az ifjúkorban (így a csataképeken) oly hamvas és naív lelkesedés teatralitásba vált, frázissá züllenek a ko­rábbi jelszavak. Cirádás bal­dachin épül az ifjúság szép forrása fölé, a „tábori festő” utóbb a festők torzsalkodó táborába került. Számunkra még a csataké­peknél is nagyobb reveláció az albumban olvasható csa­taleírások szép sora: Görgey Artúr, Görgey István, Leinin- gen-Westenburg Károly és Máriássy János hadijelenté­sei vagy utóbb írt emlékezé­sei, Kossuth Lajos hivatalos „tudósításai”, a Közlöny je­lentései. Ugyanígy Barczy Zoltán hadtörténész elemzé­sei, az egymást kiegészítő és a csataképek eseménysorát, helyszínét (akár az öltözéke­ket) leíró és igazoló szöve­gek. Mindezek jóval közelebb hozzák mindazt, amit a tör­ténelemkönyvek madártávla­ta nyújthatott. A képek és szövegek közösen nyújtják az élmény erejét. BODRI FERENC Két grafika Estefelé a Dunánál Nyár Reich Károly rajza Hollandiában járt a Liszt Ferenc-kórus (TUDÓSÍTÓNKTÓL) A Kulturális Minisztérium és a KÓTA megbízása alap­ján a Babits Mihály Megyei Művelődési Központ Liszt Ferenc pedagóguskórusa Fertőszögi Béláné karnagy irányításával június 24. és július 1. között Hollandiában részt vett a hágai nemzet­közi fesztiválon. Kiutazásuk feltétele volt testvérkórusi kapcsolatot létesíteni egy ot­tani együttessel, melyet a fesztivál rendezőbizottsága jelölt ki. A választás a nyolcvanezer lakosú Almelo városának férfikarára esett. A testvérkórus tagjai már az amszterdami repülőtéren szeretettel fogadták és négy napon át vendégül is látták a szekszárdiakat. A fesztiválon részt vevő énekkarok a hágai sereg­szemlét megelőzően egy-egy vidéki városban közös kis nemzetközi koncerteket ad­tak. A pedagóguskórus Al- meloban egy finn és egy hol­land együttes társaságában lépett először színpadra. Ez a szereplés jelentette a leg­nagyobb élményt számukra, mert két blokkban saját re­pertoárjukat énekelhették — nagy sikerrel. Különösen Badings holland kortárs ze­neszerző műve — mely sze­repelt a kötelező számok kö­zött is — és Liszt: Munka himnusza (közreműködött Marczis Demeter Liszt-díjas operaénekes és Thész László zongorán) nyerte meg a kö­zönség tetszését. A zene nyelvén, mely in- ternacionális, sikerült meg­értetni a hallgatókkal a Munka himnuszának nagy­szerű mondanivalóját. Fel­állva ünnepelték a kórust. Az almeloi koncertről elis­meréssel emlékezett meg a holland sajtó. Az almeloi polgármester mindhárom kórus és kísérői tiszteletére fogadást adott. A kölcsönös üdvözlések után emléktárgyakat nyújtottak át az együttesek a polgármes­ternek és egymásnak. Külön megtiszteltetés volt, hogy Dobos Gyulát, a megyei mű­velődési központ igazgatóját a helyi kórus tiszteletbeli tagjává választották és ezt oklevéllel is deklarálták. Az almeloi szép napok után az igazi nagy erőpróba, a hágai nemzetközi fesztivál következett. A négyévenként sorra kerülő versenyre a vi­lág minden tájáról 32 együt­tes kapott meghívást. A szekszárdiak a vegyes karok csoportjában mutatták be műsorukat a debreceni Ma- róthi György kórussal együtt. Két kötelező művet kellett énekelni. Ebből az első Sweelinck: Cantate Dominó­ja volt, míg a másodikat Henk Badings megjelölt mű­veiből választhatták a kóru­sok. A harmadik számot elő­re elküldött három kompozí­cióból a zsűri jelölte ki. Bárdos: A madár fiaihoz-t választották. E három mű előadását értékelte a zsűri: egy angol, egy amerikai és egy csehszlovák zeneszerző. A vegyeskari kategóriában a legmagasabb pontszámot a debreceni Maróthi György kórus kapta. A szekszárdi Liszt Ferenc pedagóguskórus 6. helyen végzett. Zenei tel­jesítményük mellett elisme­rést váltott ki ízléses forma­ruhájuk. A Sárköz népművé­szetét reprezentáló blúzaikra, a decsi Berekai Éva néni, a népművészet mestere fűzött gyöngyöket. A gálaműsorra minden kategória két-két legjobbnak értékelt énekkarra kapott meghívást. A pedagógus­kórus az előgálán szerepelt. A vendéglátó almeloi test­vérkórus a repülőtérig kísér­te a szekszárdiakat, ahol az­zal köszöntek el: „Viszontlá­tásra 1980-ban Szekszárdon!” L. Z. „Csanakos” Csákvár Először vonaton hallottam ezt az elnevezést: csákvári csanakosok. Megnéztem a szótárat, s a szerint a csanak török szó, serleget, kupát, agyagedényt jelent. Aztán megkerestem a térképen Csákvárt. Jól megközelíthető helyen van a Vértes alatt, utak kereszteződésében. Az egyik út a Vértes alatt halad végig északkeletről, Bicskétől délnyugatra a győr—székes- fehérvári út felé, a másik er­re merőlegesen, a dereka tá­ján szelve át a Vértest észak­nyugatról, Tata és Oroszlány felől ereszkedik le a faluba, s onnan délkeletre, a Velen­cei-hegységen át a Velencei­tó keleti végénél Pusztasza- bolcson keresztül Adonynál ér ki a pécsi, 6-os főútra. A CSÁKOK FÖLDJE A falu s határa jórészt sí­kon, voltaképpen fennsíkon fekszik. Északnyugatról a legváltozatosabb a tája: a Vértes erdei gyönyörű tisztá­sokkal, igazi túravidék. Arra érdemes nagyobb útra is vál­lalkozni. A hegység erdei közt balra Gánton át szabad­téri — s részben fedett — múzeumnak meghagyott bauxitbánya területekre, fan­tasztikus vidékre vezet, jobbra pedig egy gyönyörű, elrejtőzött kis faluba, az el­néptelenedett és hétvégiház- vásárlóktól újranépesülő Vér­teskozmára. Onnan szép gya­logtúra, át lehet menni a várgesztesi várhoz! Csákvár ősi település. Ok­leveleken először az 1230-as években szerepel többször is, amikor Csák Miklós végren­deleteiben más és más fiára testálja át. De jóval régebbi időre uta­ló megjegyzést is olvasha­tunk, ha nem is bizonyosan a helyről, a hasonnevű vár­ról. Anonymusnak, III. Béla király magát meg nem neve­ző krónikásának történeti munkájában, a magyarokról szóló gestában azt írja, hogy Szabolcs vezér unokája, Csák várat emeltetett a Vértes er­dőség tövén. A későbbi Ké­pes Krónika már elpusztult várnak említi ezt, s hozzáte­szi : Csák a nevéről nevez­te el — Csákvárnak. CÉHEK Hogy hol állt e vár, ponto­san nem tudjuk. De a Csá­kok sokáig e vidék urai vol­tak. S nem soroljuk föl a többi birtokost; köztük fő­ként az enyingi Törökök és a Nyáryak szerepelnek, s utolsók az Esterházyak vol­tak. Ennél sokkal érdeke­sebb a falu „városi” múltja, parasztiparos története. Nagy céhes központ, vásáros mező­város volt Csákvár a XVIII —XIX. században. Csizmadi­ák, kovácsok, bognárok, ácsok, takácsok, szabók, szűr­szabók, gombkötők, vargák, szíjgyártók, rézművesek, kö­télverők, tobakosok és a „csa­nakosok”, működtek itt, he­lyesebben a helyben legte­kintélyesebb fazekascéh, mely 1780-ban nyerte jogait, s pecsétjén Ádám—Éva képe szerepelt. A régi fazekasság néhány szép emlékét — köztük mes­termunkaként készült díszes edényeket — megnézhetjük a kis falumúzeumban is Csák­vár fő utcáján, közel az el­ágazáshoz. FAZEKASOK, TÁLASOK, KORSÖSOK E régi edények látványához csak annyit fűzünk hozzá, hogy a csákvári fazekasság több csoportra oszlott. Az igazi fazekasoknak azokat tartották (vagy inkább ők tartották magukat annak), akik a Vértesből hozott tűz­álló agyagból készítették a főző- és sütőedényeket, főleg a fazekakat, lábasokat. Faze­kaik belül mázasak, kívül mázatlanok vagy sárga, bar­na, zöld mázú függőleges csí­kokkal díszítettek. A másik csoport, a tálasoké a Vértes­ből bevezető út mellett va­lamivel beljebb lakott, mint a fazekasok. A tálasok „tál­földből”, nem tűzálló sárga agyagból tálakat, bögréket, köcsögöket, tányérokat csi­náltak. Ezeken kívül voltak még korsósok vagy máskép­pen — a földolgozott agyag színe után — vörösedényesek is. Ök mázatlan korsót, vi­rágcserepet, csirkeitatót stb. gyártottak. S végül még né­hány kályhás is akadt. Még a harmincas évek vé­gén is vagy harminc fazeka­sa volt Csákvárnak. A fel- szabadulás után már kis ke­letje volt áruiknak, ponto­sabban már másként, másért s így kevesebb árut vett föl a piac — öt mester, illetve mű­hely maradt. S évek óta szö­vetkezeti üzemben, a székes- fehérvári Universal Szövet­kezet csákvári fazekasrész­legében készül a mai edény­féle. NÉMETH FERENC Mestermunkaként készült hatalmas, díszes csákvári edény 1890-ből (Bojtár Ottó felvétele) Varsányi Pál metszete

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom