Tolna Megyei Népújság, 1979. július (29. évfolyam, 152-177. szám)

1979-07-08 / 158. szám

IO rtHPÜJSÄG

1979. július 8.

Amikor minden bevégeztetett, mint aki nem vár szállásra, Margit elindult az Isten elébe. Könnyű, gyors léptű sietett, mint tében mindig, maga csodálkozott a legjobban ezen. Lábai, úgy tetszett, nem érik a földet, kinyújtott karjával, ha akarja, megsimogathatta volna a felhőket, nyitott kék szemében mintha közel lenne, úgy megállt a messziség, mikor látott ő így, bizony rég, nagyon rég, messzi ifjúságában. A ruha is rajta, úgy tetszett a menyasszonyi ruhája, az a fehér or- gantüll, Váradon vették, korán elhalt Apja is vele alkudott rá, többé ilyen ruhája soha nem volt később.

Hosszú parasztház tornácán épp falatozott az Isten. Szalonnát evett'kenyérrel, csak úgy a körme közül, levett kalapja mellette a lócán, kerek fejetetején izzadság fénylett, kezében a halasbicskán fények cikáztak. Margit csodálkozott magában; mindent olyan szépen lát, csak az arcát nem látja, hogyan tud akkor a szemébe nézni, ha mondani akar valamit. És messzire volt még, mikor a járásban hirtelen elnehezültek a lábai, megállni kényszerült, valami ülőalkalmatosságot keresett, akár egy kis sámlit, mert azt világosan érezte, hogy a lócáig nem jut el, bármennyire szeretné is, de hát ki hallott olyat, hogy valaki csak úgy leüljön az Isten mellé.

— Hát idetaláltál, Margit. Tudtam, hogy most már jönnöd kell. Vártalak. Ámbár, ami azt illeti, sose voltál templomjáró.

Valahonnét ismerős öregemberhang szólt így hozzá, és meg is állott mindjárt a beszédben.

— Hogyan járhattam volna templomba én, Uram? Mindig tele volt az én kezem munkával* Tízéves se voltam, amikor Anyámat temették, Apámnak ki főzött volna vasárnap, ki látta volna el? Mostam, vasaltam, pucoltam a sok csizmát, cipőt, Apámnak sok munkát odahordtak, alig győzte, három faluban olyan jó suszter nem akadt. Utóbb helyette jártam Szalontára, a bőröshöz is, ő meg csak a kisszéken összekucorodva, mindig így látom magam előtt, ül a kisszéken és köhög, sokszor már azt hittem, ott fullad meg a szemem láttára. Mindenét rám költötte, a stafirungomra. Szép ruháim voltak, ágynemű, minden, iparoslánynak nevelt, hát otthagyhattam én? Menyasszony voltam, amikor haldoklott, hamar elment szegény, azt sirattam a fejfájánál, hogy szomorúságot okoztam neki, parasztlegénnyel jártam jegyben, hiába mondogatta, akadna neked iparos, kislányom, nem egy ilyen földtúró senkifia. Mert az volt az én jegyesem, hiába volt módos paraszt az apja, az apja neki meg kiadta az útját, mért nem prasztlányt vesz el, iparoslány kezében nem áll sehogyse a kapa, finnyáskodik, játssza a nagyságát, közben a tengeriben kötésig ér a gaz.

— Tanyára mentünk, földet fogott bérletbe alighogy megesküdtünk. Valami után nézni kellett, odahaza nem lehetett maradása, meg aztán büszke is volt, erős, ha mellettem volt, úgy éreztem, engem bántódás nem érhet. Onnét, ahol mi laktunk, még a templom tornya se látszott. Ketten voltunk a tizennégy holdra, hordáskor ő a szekeret rakta, én a kévét adogattam, másállapotban, Istenem, szúrt az oldalam, majd kjszakadt, elnyúltam volna ott a tarlón. De ránéztem, láttam, ahogy az izzadság csurog a két arcán lefelé, és adogattam neki a kévéket tovább. Jött, hogy lovat keli venni, vegyünk hát, de ehhez el kellett adni a szép ágyneműt, el kellett adni a ruhákból a javát, jaj az én virágos krepdesin ruhám, jaj a huszonnégy, átkötött törülközőm, jaj a mintás szőnyegem! Megsirattam, ahány darab volt. Bolondja volt a lónak, később, öregségében is. Már szél érte akkor, a kórházból hazaengedték, mit kezdjenek vele. Ott maradtunk ketten, a gyerekek már rég szerteszét, üres istálló, csöndes porta. Mégis éjszaka, ha felriadt, azt kiabálta: a lovak! Adtatok a lovaknak? Hallod, hé! Lökjetek a lovaknak! Ami igaz, az igaz. én édes Istenem, szép lovaink voltak! Sűrűn is cserélgette őket, pedig ha rossz ára volt a búzának, megesett, hogy ráment a termés ára a cserére. Mert ha a fejébe vette, hogy fásik lovat vészén, abból nem engedett. Ha veszekedtünk, ezért veszekedtünk. Ruha kéne a nagyobb lyánynak, a kisebbik is cseperedik, a középső pedig, a fiú, maholnap udvarol már. Nem volt ott semmi se fontos, csak a ló. Egyik évben olyan csikót nevelt, hogy a szomszédok csodájára jártak. Három falut bejárhatott akárki, míg egy olyat talált. Híre támadt, persze, egyik nap megáll egy féderes kocsi a tanyaudvaron, leugrik róla három katona, nem akárkik lehettek, tisztek, fényes pa- rolinnal, no, azt mondja, amelyiknek vinni kellett a szót, a magas bajuszos, magának van az a híres csikója? Hát meg is járatták, futtatták, gusztálták ott, közben össze-összenéztek, azt mondja végtére a bajuszos: idefigyelj, fiam, annyi pénzt álmodban se láttál, amennyit ezért a lóért neked a katonaság fizet. Azt hiszed Uram, odaadta? Gondolkodási időt kért, pedig azok már az összeget is kimondták. A csikó még aznap este beszabadult a lucernásba, teleette magát, fölfúvódott, beledöglött.

Az Isten már végefelé járt a szalonnázásnak, már a bürkét kaparta és kente a zsírt az utolsó falat kenyérre, majd a bicska pengéjét a nadrágszárban megtörülvén, becsukta, zsebre- rakta. A másik zsebéből pakli dohányt vett elő, azt az egy- hatvanas dohányt, Margit mindennap ilyet vett a boltban, amíg a férje élt, egy pillanatig el is csodálkozott ezen, aztán kedvtelve nézegette, amint cigarettát sodor, valami nagyon ismerős, sokszor látott mozdulattal, amitől Margitnak a szeme könnybelábadt. Az Isten rágyújtott, a szürke füst érdessé tette zsémbes hangját:

— Nehéz életed volt, tudom. Mert nemcsak a templomtól maradtatok távol, hanem az imádságtól is. A kisebbik lányt meg se kereszteltettétek.

— Rosszul tudod, Atyám! Megkereszteltük biz azt, igaz, már nagyocska volt, amikor a hat osztályt kijárta.

— No igen. Mert másképp nem vették volna föl a református gimnáziumba.

járással

rilágéleKovács Imre

Margit

búcsúja

— Jaj, nagy lecke volt az nekem, Uramisten! Mert nem a keresztelkedéssel volt ott baj, hanem, hogy elő tudom-e teremteni a beiratási díjat, meg a három rend ruháravalót, meg a tornafelszerelést, a tanszert, a könyveket, ott mindent előírtak, úgy ám! Hiába vitte a kislány a tiszta kitűnő bizonyítványt, pénz volt kevés. El is sírtam ott magam Dobos tanár előtt, az meg csak elhúzta a száját: „libapásztor is keli a hazának, Kissné lelkem. Mér akar ez a gyerek mindenáron továbbtanulni?” Mér akar? Hiszen ezt kérdezte az apja is. Ha egyszer akarat hajtotta. Napszámba járt, rizsaratásba, azt jól fizették, hogy ő tanulni akar, fölszúrta a lábát a torzsok, úgy képzeld el, Atyám, hogy combtól megfeketedtek a lábai, doktort kellett hívni, jött az öreg Nyuzban, „mit csináltak maguk ezzel a lánnyal? Vérmérgezés.” Jött aztán hívás nélkül, volt úgy, kétszer is egy nap, áldott legyen a pora is. azt én nem bírtam volna ki. hogy elveszítsem, épp őt, a legkisebbet, a legkedvesebbet. Már front után, évekkel a háború után, amikor hozta a tanári oklevelet mutatni, hazajött egy napra, két napra és maga volt az eleven élet, azért mindig a lábai felől kérdeztem: nem fájnak-e? Ahányszor ránéztem, gyönyörködtem benne. Fényes, szép hajában, a nagy. kék szemében, a bőre színében, a mozgásában, abban, ahogyan tanárnő létére is ugyanazzal a nézéssel néz rám. mint kiskorában, amikor kenyérhajat szopogatva aludt el és álmában olyan nyugodt, tiszta volt az arca és olyan szép. Szememre veted. Atyám, hogy nem imádkoztam. Hát nem tudod-é, hogy az anya akkor imádkozik, amikor a gyermekére néz?

— Tudom, tudom — dörmögött az Isten, és a hangjában röstelkedés bújkált. — De te akkor se tisztelted az Istent, amikor már a faluban laktatok. El is kanyarítottad nemegyszer, elég volt, hogy a kiskert kerítésén átbújt, elbitangolt a jószág. Nem volt nyugtom az aprószentektől, futva jött mind, még abban az órában jelenténi, hogy te ilyen-amolyan megátalkodott vagy, már a Sátán fente rád a fogát.

— Nem bánom én, Uram, ha az életet kibírtam, most már elleszek valahogy az örökkévalóságban is — felelte Margit. — Hát azt tudod-e, hogyan kerültünk mi a tanyáról a faluba? Úgy, hogy én megörököltem Apám házát. Ott kezdődött. De nem sokáig éltünk abban a kis házban. Mert közben — de hisz tudnod kell ezt neked, azért vagy Isten — Imre szülei megöregedtek, a férjemé. Kéredzkedtek volna a gyerekeikhez, ápolásra, gondozásra, hisz tudod, milyen az öreg.

te is öreg vagy, de a gyerekek közül.egynek sem fűlött hozzá

a foguk. A végén Imrét kérdezték, a1 kitagadottat, ő meg en- gemet: vállalod-e az öregeket, hiszen neked kell vállalnod, te lennél odahaza velük. Én azt feleltem: hát hogyha te is akarod. így kerültem én az anyósom házához, aki egyszer a piacon még menyasszony koromban azt kiabálta rám: nem

kellesz se testemnek, se lelkemnek!

Eléltek azok nyolcvanon fölül. Én fogtam le az anyósom szemét, szép halála volt, csöndeskén elaludt. Letettük a református temetőbe a két fűzfa tövébe, a férje mellé. Harmadnap derült ki, az ügyvédnél, hogy Kiss nagyapa másfajta végrendeletet csináltatott, mint amilyenre a testvérek számítottak. Mert mindenét az Imre fiára, ránk hagyta. Ott állt a nyolc

testvér, néztek egymásra, mintha egymás vérét akarnák ontani. Meg is támadták a végrendeletet. A bíróság pedig úgy ítélkezett, hogy nekünk ki kell elégíteni a testvéreket. A ház után a százalékot is fizetni kellett. Most ezt képzeld el, Istenem: a sok fizetgetésre ráment a két ló közül az egyik, s az egy tehén. Hízót is csak egyet vágtunk abban az évben. Ami tojás, aprójószág nevelődött, az mind az adósságba ment. Még a szalmát is eladtuk,•'a szalmazsákba alig jutott. Akkoriban a parasztokra kötelező beadást rótt ki az állam, amúgy is nagyon nehéz volt a sorsunk. Hazajött Ida, akkor már gyakorlór éves tanár volt, szokás szerint egy ágyban aludt a nénjével. Éjszaka egyszer arra ébredünk, hogy a két lyány verekszik az ágyban. Ütik, rúgják egymást, és jajgatnak, sírnak, mert mind a kettő nagyokat tudott ütni, Margit lányom kiabál, ahogy a torkán kifér: azért kell nekünk éhen dögleni, hogy belőletek úr legyen! Pedig hát szerették, szeretik egymást. Most is, hogy a kórházban vagyok, itt ülnek az ágyam szélén napestig, pedig ugye, nincs már örökség, bement mind a téesz- be, te tudod, Atyám. És együtt mennek el, egymásba karolva, annyiszor elnézem őket, ha van valami, amit a síromba szeretnék elvinni magammal, ez a látvány az.

— Hát te mindig csak szenvedtél, Margit? — kérdezte az Isten.

— Inkább a számra ütnék, mint ez mondanám, Uram. Úgy hidd el, ahogy mondom, mint annyi szegényember, mi is a gyerekeinkben üdvözültünk. Törődtek velünk, amennyire a maguk gondja engedte. Be akarták vezetni a villanyt is a házba. Azt mondtuk: nem kell. Eleget láttunk mi már. Volt nekünk fényességünk: a tanyai napsütés. Volt nekünk éjszakánk? amikor firhangot tettünk a kisablakra is, annyira szerettük egymást az urammal. És azt se felejtem soha. amikor először Pestre mentünk. Ida pesti asszony lett. Úgy Imre-nap felé jött értünk autóval a vőnk... Mi bekászálódtunk a hátsó ülésre. Apja akkor indult, már a hetven évhez közel, először Pestre. A vőnk bekapcsolta a rádiót, valami nagyon szép muzsika szólt, a szántások, a rétek mind elmaradtak mögöttünk, s a sok falu is sorban. Ültünk egyenesen, mint aki karót nyelt, oldalt nézek, hát látom, hogy Imre sírdogál, teli a szeme könnyel, én csak pislogtam sűrűn, figyeltem is magam, hát ilyet, hogy én a férjemet sírni lássam! Nem gondoltam volna.

— Azt mondod, szeretted? Hiszen a temetésén nem sírtál — mondta fejét csóválva az Isten.

— A szerelem az nem olyan, Uram, hogy az ember örökké sír vagy váltig csak nevet. A szerelem? Honnan is tudnám én azt? Úgy képzelem el, hogy egyik segít a másiknak. És ha ő szól, én soha nem lehetek fáradt. Hétköznap a szerelem, Uram, nem disznótor, nem tánc. nem muzsika. Hol egy kérdés, hol pedig egy felelet. És mindegyik olyan, mint a simo- gatás. Ahol épp fáj, ott simogat. Árvízkor halt meg az uram. A hetvenes nagy árvíz idején. A Körös vize fölért a hídig. Katonák jöttek, valósággal megülték a falut a nagy teherautókkal, az utcák végében mindenütt rohamcsónakokat fektettek le, ha jön a víz, legyen mivel menteni a lakosságot. Aztán, hogy az áradat egyre közeledett, a tanács rendeletbe adta, hogy az öregeket, gyerekeket meg a betegeket át kell telepíteni olyan vidékre, ahol nem fenyeget a víz. Az uramat — öreg is volt, beteg is volt — fölpakolták a buszra, pedig nem akart menni. Megyek én is utánad — csak még fölpakoljuk a holmit a padlásra. Hát el is ment nagy nehezen. Én meg, hogy rám virradt, gondoltam, főzök egy kis levest legalább. Akkor látom, kifogyott az aprófa. Megyek a ház végibe, hogy aprítok. Alig vágtam kettőt-hármat a kisbaltával, a szemembe vágott a fa szilánkja. Nagyon vérzett. A szomszédok orvost hívtak, az bekötözött, de mindjárt mondta: „a nénit be kell vinni Gyulára, a kórházba. Nem tudtam kivenni a szilánkot. Rámehet a szeme.” A kórházban megoperáltak. Csak később tudtam meg, hogy közben az én uramat a vöm Gyarmatról fölvitte Pestre, Gyarmatról, ahol ideiglenesen szállást adtak a menekülteknek. A pesti kórházban már ritkán tért magához. Olyankor azt mondogatta, ő otthon akar meghalni. Egy magas állású rokon, Eszter nénénk fia intézte, hogy a mentők repülőgépe vitte hazáig. Utána már csak a sírt kellett megásni. Kiengedtek a kórházból az operált szememmel, de csak a temetésre. A főorvos beótott háromszor is, hogy ne sírjak. Magam csodálkoztam a legjobban: körülöttem mindenki sír, nekem meg száraz a szemem. Csak a koporsót néztem. Sírhattam én már később! Én uram. hű társam ötvenkét esztendőn át! Hát ezt érdemelted tőlem?

— Sírj Margit! Sírd ki magad kedvedre! — mondta az Isten.

— Az már nem ugyanaz, Atyám! Később, odahaza, mielőtt ebbe a kórházba bekerültem, ahonnét, tudom már, nincs szabadulásom, énekeltem én, énekeltem, hogy „Te benned bíztunk eleitől fogva...” De ez nem volt igaz. Mert én benne bíztam. Igen, benne. A férjemben, akivel egy életet leéltem. És itthagyott, látod. <3 ment el előbb. Pedig de szerettem volna helyette meghalni. Te vagy a tanúm, Uram!

Az Isten még egyszer rágyújtott az egyhatvanas dohányból. És merthogy látta, hogy Margit egyre csak közeledik hozzá, helyet szorított neki maga mellett a karoslócán. Csöndesség szikrázott körülöttük, és megálltak a felhők Margit kék szemében. A felhők mindenféle alakot öltöttek, Margit sorra ismerősök arcvonásait fedezte föl bennük, a szülőkét, akiknek az arcát szinte már elfeledte, sógorokét, lobbanó kedvű komákét, öreg szülékét, akik valahonnét a gyermekkora mélyéről tűntek elő. Körülállták a felhők, csöndesen figyelték.

Elszívta a cigarettáját és ültéből akkor felállt az Isten:

— Gyere, Margit — mondta —, sok még a dolgunk. Nézd. mekkora tábla búza. A kaszások már elmentek, dolgukat elvégezték. Hanem ezt a sok keresztet nekünk, kettőnknek kell behordani, asztagba rakni.

Margit akkor nézett szét. Köröskörül a végtelen tarlón, ameddig a szeme ellátott, gabonakeresztek sorjáztak.

Elindult a tarlón mezítláb.

A keresztek sora végénél szekér állt. Előtte a két ló, az istrángjuk félig levetve, hadd harapjanak a zsenge fűből. Az Isten beállt a szekérderékba, Margit adogatni kezdte neki a kévéket. Csörgött az izzadság az Isten két arcán lefelé, keményen dolgozott. És Margit erről tudta, hogy ő az Isten.