Tolna Megyei Népújság, 1979. július (29. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-01 / 152. szám
4 ^ÉPÜJSÁG 1979. július 1. Milyen cipőben járjunk? Cipőbemutató — minden mennyiségben, árban és minőségben Radó Lászlóné, a DCV munkatársa Egyed Istvánnak, a megyei tanács kereskedelmi osztályvezető-helyettesének mutatja a szép bonyhádi cipőt. Ára szépségével arányos, majdnem ezer forintba kerül. A cipő olyan ruházati cikk, amely gyorsan elhasználódik, és helyette hamar kell újat venni. A cipőre mindig panaszkodunk: soha nincs olyan topánka, amit venni akarunk, és ha van, rövid használat után tönkremegy. A cipőipar manapság igen korszerű módon gyártja a lábbelit, egyre több anyagot használ fel. A nagy fogyasztást kielégítendő, egyre több ipari szövetkezet, s nagy gyár bővíti termelői kapacitását, s hihetetlen mennyiségű lábbelit állítanak elő. És mégis téma a cipő. Azért téma. mert a cipő divatos is. Sőt! A ruházati termékek között az első helyen áll, a divat ezt a bőrből, vagy műanyagból készült micsodát csapja meg legelébb. Olyannyira, hogy egy szezon elég elpucolni a lábakról a hegyes orrút, egy másik szezon pedig képes visszahozni. Tessék tehát jó iparosnak, jó kereskedőnek lenni, hogy a divatot tudja követni. Több, kevesebb sikeres intézkedés van azonban annak érdekében, hogy a lakosság ellátása megbízható legyen. Számos szövetkezet, és gyár kötött hosszú lejáratú szerződést a cipőket forgalmazó vállalatokkal. Sőt! A forgalmazó vállalatok koncentrálása révén már irányítani tudják az ipart. Nézzük közelebbről a témát. Valamikor az volt a szokás, hogy a cipőgyártó bemutatta a termékét: ezt gyártom, ennyi párban, ilyen szortimentben. A vevő — a kiskereskedelem — hiába mondta, hogy nekem ez így, s most nem kell, nem tehetett mást — vitte amit a gyártó adott. Azután kezdett besegíteni a hazai választékba, egyfajta versenyre késztetve az ipart, a külföldről behozott lábbelik gyarapodó száma. És jöttek az új anyagok, amelyek a nagyobb választékot, minőségben, formában, stb. kínálták, s ez is kicsit lódított az ipar—kereskedelem közti kapcsolaton. És jöttek szép, és okos határozatok, a Könnyűipari Minisztérium és a Belkereskedelmi Minisztérium egyre- másra szorította a vállalataUpíólya Péter; tó ^W;"ZOÍpgtÓ^®|!| o — Kocsi kell a ház elé — sóhajtott egy napon Tavasiné és Tavasi — mint húsz éve egyfolytában — helyeselt: — A ház elé nem más kell, mint gépkocsi — mondta keményen. e Tavasi és felesége a jópénzű állampolgárok közé tartozott. A családfő hivatali munkát végzett, de vasárnaponként vidékre járt kutat verni: az asszony esténként pulóvereket kötött egy titokzatos külsejű kötőgépen. Két fenntartásos, két nyeremény-, és két gépkocsi-takarékbetétkönyvük volt, szerényen éltek, keveset költöttek, sokszor csak nyers tojást vacsoráztak... S Tavasiné egy napon ráébredt, hogy már MIN- DENKI-nek van gépkocsija, nekik is keli egy (vagy kettő). Elosontak az autószalonba, ahol hivatalos hangú férfi magyarázta el, hogy „minimum” két év múlva várható a Zsiguli szállítása: addig is be kell fizetni a vételár húsz, azaz már ötven százalékát. Tavasiné büszkén tipegett hazafelé férje oldalán. „Minden oké”, gondolta, „még jó is, hogy a kocsi csak két év múlva érkezik”, hiszen az árának csupán harmincegy egész öttized százaléka jött össze a családi kasszába. „Takarékoskodni fogunk”, dörrent a férjére, s mire hazaértek, Tavasi leszokott a dohányzásról, megvetette a piát, s beleegyezett, hogy a felesége fogyókúrázni fog, úgyis hájas a dereka. Fél év sem telt el, egy nyári napon értesítés érkezett a kapu alatti repülőgépszínű ládikába: megjött a kocsi, Tavasiék szíveskedjenek ekkor és ekkor, itt és itt átvenni, természetesen a hátralévő összeg befizetése után. Tavasiné el akart ájulni, Tavasi pedig elsápadt és légkalapácsos gyorsasággal törni kezdte az agyát, számba vette a rokonokat, ismerősöket, cimborákat, sőt a volt katonatársakat, a futó barátnőket és jószívű nyugdíjasokat, akik hajlandók lennének neki pénzt kölcsönözni arra a célra, hogy a korán érkezett autót kiváltsa, hiszen nem embernek való állapot ez, hogy a kocsi — „miAradi János, a szekszárdi Korzó Áruház és Benkő Erzsébet, a Baranyai megyei MÉSZÖV dolgozói a pécsi kiállításon vizsgálják a cipőket. it a lakosság jobb ellátására, és a sok beszédnek, sok határozatnak sikere lett. Manapság a cipőre nem szoktunk panaszkodni. Ha figyeltük, a humoristák sem foglalkoznak ezzel a témával annyit, mint korábban. S ez is változásjelzés, elismerés. A cipőgyár és a cipő-nagykereskedelem olyan szerkezete alakult ki, amely példának szolgálhat más ruházati termékek és élelmiszeripari ellátásában, nem is beszélve a vegyes iparcikkek forgalmáról. A Dunántúli Cipő- nagykereskedelmi Vállalat — az egész Dunántúlt látja el. Ez már tényező! A DCV emberei, ha megjelennek egy börzén, meghatározó vélemény alakul ki nyomukban az ipariban. így aztán ne is csodálkozzunk azon, hogy inkább a kereskedők az; irányítók, mint a gyártók — a cipőfronton. E munkáról, rövid két hét leforgása alatt, kétszer is módunkban volt meggyőződni. S mindegyik alkalommal azt konstatáltuk, hogy jó kezekben van a cipőellátás. Más kérdés, hogy még nem tökéletes, még vannak hiányosságok — amelyek jórészt már nem emberi, mint inkább nagyon is objektív okokra vezethetők vissza. Az anyagellátásra például. Mert jön egy divat, mondjuk Nyugatról, és ez szükségessé tenné filcnemez használatát a cipőgyártáshoz. Az ipar vil- lámsebesebben modelleket készít, s dobja is a piacra, de mire az alkatrészt gyártó ipar a filcet kezdi gyártani — már késésben is vagyunk, avagy csak olyan kevés alkatrészt tud adni, hogy a belőle gyártót cipő kurrens lesz, és azt keresi mindenki. Szándékosan mondjuk a filcfelsőrészes lábbeliket, mert minden bizonnyal idén ez lesz a nők körében a sláger. A DVC Pécsett tartotta első bemutatóját. Több mint háromszáz különféle — elsősorban őszi és téli — lábbelit mutattak be. Feltűnő módon sok volt a jó erős, formás fiú- és leánykacipő. A nők lyen színűt is kértem?” — ott álljon a többi között, árván, gazdátlanul, „jaj istenem, még valaki elviszi”, és mindez csak azért, mert az árának csak egy része található meg a közös kasszában, beleszámítva természetesen az előre befizetett százalékot. * — Irány a zálogház — adta ki Tavasiné a jelszót. Taxit hívtak, a csomagtartót meg a hátsó ülést telerakták a legkülönfélébb holmikkal; televízió, rádió, konyhaszerszámok, szőnyegek töltötték meg a gépkocsit, s Tavasiné csak úgy fért el, hogy a televízió tetejére hasalt. Hamarosan megérkeztek a Kinizsi utcai nagyüzembe. Néhány órás sorban állás következett, s éppen delet mutatott egy zálogházba adott falióra, amikor Tavasiék holmija került a dagadt becsüs elé — aki komoly hangon értékelte a Tavasi család tárgyait, és alig fellebbezhetően állapította meg a lehetséges árakat. A televíziót becsomagolt állapotban kérte, így ajánlott érte kétszáz forintot, a perzsaszőnyegért hatvan forintot és egy ott felejtett töltőtollat kínált, a rádiót pedig csak úgy vette be, ha Tavasi megkeresi rajta a Vatikán adását. Mire majd’ minden, amit hoztak, az üvegablak másik oldalára került, Tavasiékról tavakban csörgött a veríték, s a becsüs elégedetten mondta: — Hja kérem, az elzálogosítás olyan, mint egy vizsga, arra fel kell készülni!... Tavasiék félrevonultak és két nyugdíjas között számolni kezdték a kapott pénzt, „az annyi, mint annyi”. Tavasiné rutinosan számolt, kicsit kattogott is közben, ahogy az irodában hallotta az összeadógéptől, aztán kijelentette: még mindig nem elég, hat egész nyolctized százalék hiánvzik a kocsi árából, pedig a kocsi már ott toporzékol a csepeli pusztán! Tavasiék agyán gyorsvonati sebességgel száguldottak át az elzálogosítható tárgyak képei. Bútor? Csak akkor kapják meg az árát, ha vevő akad rá. Könyvek? Egyetlen kódex sincs köztük, s a többségét már visszaadta néhány alkalommal a komoly pofájú antikvárius. Ruhák? Alig érnek valamit. Óra? Áll. Mi van még?... Tavasiné pillantása — oldalról, laposan — a férjére csúszott. — Add be te magad — szaladt ki belőle. — Mi van? — riadt fel a férje, aki éppen a kukák eladására gondolt, úgysem venné észre a házmester. — Beteszünk téged — mondta felcsillanó szemmel az asz- szony és a becsüs ablaka felé fordult, maga után húzva a hü- ledező Tavasit. — ...Kérem, utánanézek — bólogatott szolgálatkészen a becsüs, miután Tavasiné elmondta az ötletét. — Erre ugyan még nem volt példa, de ami késik, nem múlik. Egy pillanat. Felállt, hátraindult, a kabátok, televíziók, többször kipróbált magnetofonok között. sem panaszkodhatnak, hiszen a csizmák félszáz választéka mindennél többet mond. És itt jön majd a vállalat: úgy osztja el, hogy egy-egy üzletbe ne kerüljön sök a kurrensből, hiszen Győrben éppúgy várják a szép, jó cipőt, mint Decsen. Az árakról. Tailán közelítjük már azt az árszintet, ami egy lábbelinél indokolt lett volna régtől fogva. Nemrég halihattunk a rádióban igen érdekes riportot a bőrről, amely kevés, és a külpiacon igen-igen drága. Tehát, ha a hazai bőrcipők négyszáz forint körüli Induló áron vannak, ebben benne foglaltatik sok minden. Meg az is, hogy jobban vigyázzunk a lábbelire. Sokan tanúim, hogy egyre kevesebbet fordulunk meg a javító cipészek műhelyeiben. Lábbelink sarka, ha elcsem- pül, ha a varrás felszakad, eltesszük a szekrény mélyére, vagy éppenséggel a tűzre. És szaladunk venni újat, mert van rá pénzünk, és van cipő is. Tehát, ha több munkát adunk a javító cipészeknek, — igen jól felszerelt műhelyekben korszerű gépekkel dolgoznak — talán cipőkiadásaink is csökkennek, s egyébként is: hiába divat a cipő, jobb érzés, jó, erős, kitaposott, lábra igazodó cipőben egy-két szezont végig csoszogni, mint örökké újiban, szorongva topogni. A második bemutató már valójában a kiskereskedelem és a nagykereskedelem igazi találkozója volt. A szekszárdi bemutató terembe hívták az összes Tolna megyei cipőüzlet vezetőjét. Ugyanazokat a cipőket mutatták be, mint Pécsett. Azzal a különbséggel, hogy itt vásárolhattak is. Minden kiskereskedelmi ember kapott egy ívet, amelyen a bemutatás sorrendjében tüntették fel a választékra kínált termékeket. A mintaterem vezetője felmutat például egy pár cipőt, elmondja jellemzőit, miből készült, melyik gyár csinálta, milyen színben, s méretekben tudják szállítani. A kereskedők véleményezik, dicsérik, bírálják elmarasztalón — s végül minden cipőüzlet vezetőjének joga, hogy mit rendel, amit a listára felír, azt megkaphatja — ha. Mert lett légyen bármilyen pontos az ilyen rendelésfelvétel, előfordulhat, hogy a kívánt mennyiséget nem kapják meg. Példának okáért ismét a filc száras női csizmát mondjuk — hat-nyolcezer párat tudnak ebből gyártani. Ha ezt a mennyiséget egész Dunántúlra osztják el, gondolhatjuk, hogy harminc párnak, amit a Korzó Áruház kért, vagy amit a gyönki és a nagydorogi üzletek vezetői — tíz-tíz párat — lehet, hogy csak felét kapják meg. Mert bármilyen jó is az ellátás cipőből, nagyon jól tudjuk, hogy még több a láb, több a divat után szaladó ember — mint a divatos cipő... És végül szóljunk, a teljesség igénye nélkül, az úgynevezett sztenderd lábbelikről. Ezék a hagyományos régimódi lábbelik: száras férficipő, munkába járó női félcipő, bakancsok, női magasszárú cipők, stb. Ezekből a választék nem lesz jobb mint tavaly, de számszerűen az ellátás megbízható és kielégítő. Körültopogtuk a cipőhelyzetet. lehet, hogy még több érdekességre kíváncsi a kedves olvasó. Úgy hisszük, jobban teszi, ha az üzletben tekinti át a választékot. Mégiscsak az az igazi kiegészítője ennek a riportnak, nem pedig további ígérgetések és biztatások, netán a gyártók és kereskedők további dicsérete. PÁLKOVÁCS JENŐ Fotó: gk Jó erős gyermekcipők között lehet válogatni — De szivecském... — Tavasi izzadt és ijedten markolta a füles köcsögöt, amelyet mégsem sikerült beadni az üvegablak mögé. — Mit csinálok én odabent?... Örömös arccal tért vissza a becsüs. — Kérem, semmi akadálya a dolognak, tessék talán bejönni ide, itt a mérleg... — Na, menj már — lökte meg Tavasiné a férjét. Néhány lépés és Tavasi ott állt a rugós mérlegen (ahol néhány perccel ezelőtt egy kilószámra átvett televíziót mért le a becsüs). — Hatvan kiló, szűkén, izzadtsággal együtt — diktálta a becsüs, aztán reszelőt húzott elő, és kezében egy kicsiny üveggel Tavasi karja felé közelített. — Tűrje fel az inget! — szólt Tavasira. — Jaj! — ordított fel Tavasi, amikor a becsüs megreszelte a bőrét. — Jaaaaaj... — nyögte elgyötörtén, mikor a folyadék a karjára cseppent. A becsüs szemgödrébe szorította a nagyítót, közelebb hajolt Tavasihoz, aztán hangosan diktálta: — Hibás, használt, törött, foltos, kopott, nem jár, részember! ...De az ár, amit felkínált, megfelelő volt, Tavasiné felsi- koltott örömében, hiszen már jó előre kikattogta, mennyit kel] érnie a férjének. Tavasit gondosan becsomagolták a batyuba, csak a feje látszott ki, a homlokán ott piros-fehérlett a 628645 számú zálogjegy. Az igazolószelvény pedig Tavasiné táskájába került, közvetlenül a kocsikiutalás mellé. — Ugye, nem hagysz itt? — sírta felesége felé Tavasi, miközben targoncára tették, egy társaságban a szőnyegekkel, a tévével és egy bordó pizsamával. — Hat hónapig jöhet a nagys’ asszony — mondta barátságosan a becsüs. — Sőt, hétig, hiszen a lejárat utáni hónapban még egész biztosan itt lesz a férje, csak azután kerül majd értékesítésre. „Értékesítik!”... — Most már Tavasiné is elsírta magát, vitorlányi zsebkendőt lobogtatott, amint a férjét kifelé tolták a teremből. — Ugye... ugye, kiváltasz? — bőgte Tavasi nyakig a bugyorban, ijedten, szaporán kapkodva a levegőt, s a homlokán meglibbent a rosszul odatűzött zálogjegy. o Tavasiné sokat vezet, és azóta sem tudta kiváltani a férjét. Tavasi ma is ott lakik a Kinizsi utcai raktárban, a személyzet eteti és almozza, bár ez nem kötelességük, és Tavasiné egyetlen szót sem szólhatna, ha egy szertárkész csontvázat kapna majd kézhez, amikor végül kiváltja a férjét. Ha ugyan kiváltja.
