Tolna Megyei Népújság, 1979. július (29. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-29 / 176. szám
u Képújság 1979. július 29. Vannak vállalkozó szellemű emberek, akik ha nem látnak már fantáziát egy dologban, akkor nem erőltetik tovább, inkább belevágnak valami újba.. Minden valószínűség szerint a kölesdi Kovács István is ezek közé tartozik. Húsz évig a gyógynövényszakmában, pontosabban a termeltetéssel és felvásárlással foglalkozott. Akkor lett divatos a digitalis. Eleinte a termeltetés döcögött, kér sőbb beindult az üzlet, addigra viszont nem kellett volna annyi ebből a gyógynövényből. Mint ilyenkor lenni szokott, a felvásárlónak az lett volna a feladata, hogy alulminősítse az árut, ezzel viszont a termelőket csapta volna be — akiket előzőleg arra buzdítottak), hogy minél többet termeljenek. Ez volt az egyik ok, amiért megvált ettől a szakmától, mivel nehezen tudta ezeket a dolgokat lenyelni. Belevágott a gazdálkodásba. Vett pár hold földet, egy darab szőlőt és mivel a teljes vertikum úgymond a kisgazdaságban is többet hoz a konyhára, mint a nyersanyagok — termékek — értékesítése; nekilátott az állattartásnak. Kezdte a nyúllal — 1960ban. Ment is a dolog mivel a Phylaxiának szállított és így mindig biztos volt a piac, az értékesítés. Mígnem egyszer beetette őket gyermekláncfűből és négyszáz darabból jó néhány elhullott. Így történt, hogy a nyulak kiestek Kovács István kegyeiből. Jöttek a tyúkok és tojták a tojást. Jó ára volt akkoriban, ám egyre több lett a tyúk és még több a tojás, minek következtében csökkent az ár. Fölszámolta hát a tyúkászatot, mert már akkor érdekelte a nutria. Ez az eredetileg Dél-Ameri- kában háziasított jószág egyes egyedül a prémjéért érdemel figyelmet — utóbbi időben egyre nagyobbat. Az országba az ötvenes évekbe hoztak jelentősebb tenyészanyagot. Nem mondhatni, hogy rohamosan terjed a tartása, bár az utóbbi időben két szakcsoport is alakult, hogy segítse, propagálja ennek az állatfajnak a tartását, tenyésztését. * — Nem fél tőlük? — kérdem. — Nem, engem még nem haraptak meg. — Pedig félelmetesek ezek az ujjnyi rágcsálófo- gák. csak nem a füle hosszú, hanem a farka, meg szereti a vizet. Azt mindennél jobban. Vízi állat. Da kajára mint a nyúl. Érdeklik az anyagcsere részletei? — Nem köszönöm. Eny- nyi bőségesen elég. * Bemegyünk a hűvös, gyér világítású istállóba. Ez a legújabb szisztéma — rácson tartani őket — hasonlóan a nyúlketrechez, a különbség annyi, hogy egy nagyobb méretű bádogvályú is van minden boxban, mert a tiszta víz alapvető tartási követelmény. Itt naponta kétszer kell cserélni a vizet. A nutriák csendesek és tiszták. Tíz, tizenkét hónapos korban a legértékesebb a bundájuk a növendékeknek. Ekkor Kovács István saját kezűleg megnyúzza őket. A gereznát besózza és amikor valamelyest kiszárad, viszi Pestre, ott kikészítik. Aztán visszahozza és összegyűjti, azért mert színárnyalatonként válogatva egy bundára valóért jobb árat fizetnek. A gazda szerint megéri foglalkozni a nutriával, bár a kezdetkor — amíg az állomány a kívánt szintre föl nem fut — addig'csak a pénzt viszi, vagyis csak beruházás van. Utána viszont fantáziát láthat benne az, aki napi két-három órát rááldoz a szabad idejéből, hogy egy kis mellékesre szert tegyen. Neki jelenleg kétszáz körüli állománya van — harminc anyával. Érdekes, hogy megpróbálta növelni az állomlányt, de háromszáz fölötti létszámnál a bunda minősége jelentősen romlott a zsúíoltság miatt, és miután a gerezna az érték, ez nem járható út. — Kérem, ezzel csak a kukoricát pusztítják. Meg a lucernát. — Szóval mint a nyulak. — A számból vette ki a szót. Ugyanaz mint a nyúl, A kikészített gereznák ;j színűk a piszkosfehértől a kékesszürkéig változik .. * Az igazi farm — külön épületben, betonozott ólakkal és medencével — a fia házánál van. Az állatok köS ikkfa tanár úr épp hetedszer verte le a tolltartót, és Pipecz ekkorra már elég ideges lett. A tanár úr ugyanis valahányszor eljutott egy rendhagyó német igéhez, mindig közelebb nyomakodott az első pádhoz, nem számolva azzal, hogy amennyiben combjával hozzáér a pad széléhez, a hasa legalább fél méterrel előrébb lesz. Pipecz hatalmasat sóhajtva hetedszer hajolt le a tolltartóért, az osztályon végigszaladt a halk kuncogás. Bikkfa tanár úr ordított, nem értvén, mi röhögnivaló van tizennyolc éves korban a rendhagyó német igék ragozásán. Pipecz oldalt fordult. Mellette Kazal rajzolt áhítattal, száját a koncentrált figyelem állapotában összeszorítva. Két papírcsík volt előtte, s a közepükre valamiféle pálcikaembert írt, hatalmas pocakkal, mögéje meg egy másikat. Drótkeretes szemüvege fölött hirtelen Pipeczre sandított, rövidlátó, tompakék szemei vígan csillogtak. — Mindjárt kész — biccentett. — Csak várd ki! A fölső papírcsíkot ceruzájára tekerte, majd hirtelen rángatni kezdte a ceruzát, így a felső papír ábrája hol fedte az alsót, hol nem — ily módon a rajz mozogni látszott. A nagyhasú pálcikaembert — nyilvánvalóan Bikkfát — a hátsó kisebbik férfiú ütemesen... úgyszólván tomporon rúgta, mire a nagyhasú pálcikaember elszállt, pocakja zászlóként lobogott. — Film — bólintott Kazal. — Még általánosban tanultam. Pipecz érdeklődéssel nézte a művet. A fenébe, ilyet ő is csinálhatna, tán szebbeket, mint Kazal. Közben a „Bikkfa megbüntetése” című alkotás körbejárt az osztályban. Hol innen, hol onnan hallatszott a ceruzák sur- rogása, a vihogás. Pipecz villámgyorsan rajzolt: a buggyos gatyás török fejét bárddal ütötte egy magyar vitéz, a török lábai rugóként össze- csuklottak, azután újra kiegyenesedtek. A film már színes volt, felhasználta hozzá az összes színes filctollát. Kazal áhítattal bámulta a Kinizsi Pál című művet, sóhajtott: ha ő így tudna rajzolni, dehogy jelentkezne jogra... Pipecz máris új filmen dolgozott. Két férfi verte egymást valami fal mellett; a bal oldali alak ütött, erre a jobb oldali nekizuhant a falnak, visszapattant, hogy megkaphassa a következőt. Kis tűnődés után kevésnek találta a látványt, így a bal oldali verekedő nadrágját a második képen a bokájához rajzolta — az ütés hevében lecsúszott a nadrág. A következő rajzon vadnyugati Saloont vázolt fel, vagy nyolc verekedő figurával, arra is gondot fordítva, hogy a mozgások aszinkronban legyenek: az egyik figura ütött, a túloldalon a másik röpült, a lengőajtó lengett, valakinek a fején széttört a whiskys üveg. A szünetben odajött a nagydarab Hajas, és elismerően hátbaveregette: — öregem, szenzációsak ezek a filmjeid. Nem gondoltál még rá, hogy rajzoló légy? Pipecz Jutkát kereste. A lány szendviccsel a kezében, lábát lógázva olvasott. — Láttad a filmjeimet?. Jutka kék szemei mintha kissé felhősek lettek volna: — Láttam. Jók. A szó dicséretnek hangzott, de a gúnyos hangsúly valahogy kérdőjelet biggyesztett a végére, mint mindig. Jutkában ez a végtelen, unott fölény volt a legcsodálatosabb. fpplfflpr: -beáir! Pipecz biológiaórán feldobódva folytatta a filmgyártást. Fakírt rajzolt, akit szöges ágyon fekve megcsíp a darázs, és egész csatajelenetet, cukrászdái cirkuszt, amely úgy kezdődött, hogy a cukrász tortával rálép a banánhéjra, a torta röpül, végül Pedig mindenki tejszínhabos. Már maga is élvezte, mennyiféle mozgást sűríthet a két papírcsíkra. Történelemórán a citromarcú Marci levelet csúsztatott eléje. Nem is levél volt, hanem Kazal zengzetes poémája, amely már megjárta az osztályt. Kazal lélegzetét visszafojtva leste, míg ő végigolvassa. „Visszatekintve a mester munkásságára, el kell mondanunk, hogy már az első filmben — mint cseppben a tenger — mutatkozott a későbbi nagy alkotások egy-egy jele. A Kinizsi Pál című monstre történelmi filmről van szó, ahol a mester a színek és a technika összhangját csiszolta ki a maga számára. A Pofonfalban azután érvényesítette eredményeit, kidolgozva a jellegzetes szimultánvágást. A Vadnyugati szél című mű, melyet eredetileg anyagi okokból vállalt a rendező, csak azt bizonyítja, hogy a western is alkotássá válik értő kezében...” A kritika hasonló hangnemben folytatódott, s Pipecz nem tudta eldönteni, végül is hülyéskedik-e Kazal. Papp Zoli az ebédnél úgy vélte; lehet, hogy most viccnek tűnik az egész, viszont sosem lehet tudni. Tán egyszer majd elmondhatja, hogy ez volt az első komoly kritika, amit kapott. Iskola után hazakísérte Jutkát, nem törődve azzal, hogy a többi lány összenevet mögöttük. Keveset beszéltek az úton, most Jutka sem piszkálta. Újabban már nemigen tudtak mit kezdeni egymással. Egyszeri vízcserére hét köbméternyi víz fogy rüli munkát általában hárman végzik; a gazda, a fia és a vő. így a bevételen is hárman osztoznak — családi alapon. Egy jó minőségű nutriabundáért öt-hét- száz forintot adnak a szűcsök. Délelőtt, amikor ott jártunk, éppen vizet cseréltek a medencében. Ezt itt kétnaponta kell, ami egyben almozásnak is megfelel. Egy ilyen vízcsere hetven hektó vizet igényel. A gazda áthajol a betonfalon, megfogja az egyik anyát ujjnyi vastag farkánál és kiemeli. — Ez a nyele, mármint a farka. A bundához nem szabad nyúlni. Az értékes. Sőt ilyen melegben nem is nyúzom őket, mert hátha kipálik a gerezna. Meg lehet nézni a szőrét. Puha akár a selyem és a belőle készült bunda tartós, szinte mindig újnak tűnik. Ezért is keresett — mondja Kovács István és vissza- ' rakja a megriadt nutriát. A jó gazda szereti azt amivel foglalkozik. Ez így van itt is, nevük és becenevük általánosan és egységesen; nuni. Kép, szöveg: steiner A ház előtt Jutka megállt, és nekidőlt a kapunak. Pipecz úgy érezte, ismét gúnyosan nézi. — Ne rajzoljak neked is egy filmet? Lehet, hogy tényleg tehetségem van hozzá. — Lehet — felelte Jutka, és a fiú homlokába rántotta a sapkát. — Csak kár, hogy hülye vagy. Nekem egyébként sose rajzolj, ha érdekei a véleményem... Másnap reggel, az első órán sorban érkeztek a küldemények. A bandzsa Martos azt szerette volna, ha róla rajzol egy filmet, Kondás Zsuzsa ostoba témákat adott, Papp Zoli úgy kimondottan nem kért semmit, csak az uzsonnáját küldte előre, Prücsök pedig egy „igazi művészfilmet” rendelt, sok esővel és halott vadlibákkal. Kazal gombostűket döfködött a pad oldalába, és elcincogta rajtuk a Boci-boci tarkát, mondván, hogy ő írja a filmekhez a kísérőzenét. Horváth tanár úr^ azonban végül kinyomozta, honnan jön a cincogás, és kiküldte az osztályból. Pipecz tűnődni kezdett. Úgy érezte, nem köteles engedelmeskedni az osztály kívánságainak. Végül is azt rajzol nekik, amit akar. Csakhogy nem jutott semmi az eszébe. Jutka viszont furcsamód háromszor is levelet írt neki. Először a hatodik órán mozdult meg a ceruzája, ekkor azonban szinte sorozatban gyártotta a filmeket. Feldobódva, .vidáman rajzolt, érezte, hogy valami új, amit csinált. Nagy műgonddal egy majdnem tökéletes emberi arcot rajzolt, amely felváltva sírt és nevetett, s azt a címet adta neki: Ut a csillagokig. Utóbb op-art és egészen absztrakt, hullámzó, vil- lódzó, nagyon tarka filmeket készített. Kazal már írta is hozzájuk a kommentárt, a mester új korszakának átfogó elemzését. Terveket is szőtt: — A bratyóm lefénymásolná őket, a lányokat megkérjük, hogy színezzék ki, így lenne egy csomó sorozatunk. Akár el is adhatnád a többi osztályban! A citromarcú Marci újabb levelet dugott az orra alá. „Pipecz! Ne haragudj, hogy zavarlak — állt a papíron —, de Prücsök megkért, hogy szóljak: csinálj egy igazi művészfilmet neki, sok esővel és halott vadlibákkal. Meg nekem is, ha nem esik nehezedre, mégiscsak furcsa, hogy nekem egy sincs. Jutka.” Pipecz egy virágcsokrot rajzolt. Nagyon egyszerű, szép virágokból álló csokrot, ugyanazt mind a két papírcsíkra, s elküldte Jutkának. Az utolsó állófilm — ez volt a címe. Öra végén Kazal marokra fogta az összes papírlapot. — Szóval akkor elvihetem őket? Holnapra meg is lesznek. Pipecz elvette tőle a filmeket, s egy rántással összetépte őket. — A filmgyár bezárt — mondta. — Nem alszunk ébren. — Nahát öregem, te teljesen begolyósodtál! — kiáltotta Kazal, azután táskáját fölkapva köszönés nélkül elrohant. Pipecz egyedül indult haza. Egész úton igyekezett az érettségire gondolni, meg hogy mi lesz utána... Nutriafarm A nagyobb példányok elérik a tíz kilót is.
